8. Jávorszarvasok (Alces Gray.)

Az amerikai szarvasokat a család óriásaival, a jávorszarvasokkal (Alces Gray) zárjuk be. Ezek esetlen, rövid és vastagnyakú, nagycsontú állatok, lapátalakú kiszélesedett aganccsal, hosszú, széles, lelógó fényszájjal; az orrlyukak alsó vége között ennek egy kis csupasz, háromszögalakú foltja van; a farka nagyon rövid, állcsülkei szélesek és a kis szőrcsomó és a mirigyek a hátsó lábszáron megvannak. Az irha mindig foltnélküli. A hímeknél erősebb, a nőstényeknél ritkább szőrcsomó díszíti a nyakat, mint valami bunda. A felső szemfogai hiányzanak. A koponyáján az orrcsontok visszafejlődtek és ezért az orrnyílása nagyon bő. Mint az eddig tárgyalt szarvasoknál telemetakarpalis a lábalkata és az agancs, ha azt fejlődési állapotában tekintjük, szabályszerűen ágas. Az agancs alakja még egészen különösképpen hasonló a füles amerikai szarvashoz, ha meg is van a jelentékeny különbség a kezdetben és az irányban. Az agancs nagyon lent ül a koponyán, azután mindenekelőtt annak hosszirányára merőlegesen kifelé emelkedik, majd lapátszerűen kiszélesedett végekkel felfelé, amelyeknek elülső szélén számos ágat találunk. A lapátalakú kiképződést csak a későbbi korban éri el, így fejlődéstanilag aránylag fiatalnak kell tekintenünk. Másrészről a jávorszarvasnál már megvan a rózsatőnek az a vízszintes helyzete, amivel neme az összes többi szarvastól jelentősen különbözik. A lábszáron levő mirigyek szerkezetében is inkább az eddig említett amerikai szarvasokhoz hasonlít, mint a gímszarvasok (Cervus) neméhez.

Úgy látszik, hogy mint a jávorszarvasok közelebbi rokonságban vannak az északamerikai telemetakarpalis szarvasokkal, éppúgy feltűnő megegyezést találunk a zsiráfok fogazatával is, ha széles, alacsony felső zápfogait, amelyek mindegyiknél bimbóalakúak, összehasonlítjuk. A zsiráfokra emlékeztet még a rövid és magashelyzetű testalkata, hosszabb első lába. Mindenesetre valamiben az indiai nilgauhoz is hasonlít, mert ennek is, mint a jávorszarvasnak a torkán elül jellegzetes szőrpamat van. Vajjon ezek a hasonlóságok felületes jelentőségűek-e, mint talán a zsiráf és a jávorszarvas hasonló fogalakja, amely mindkét esetben a hajtások evéséhez függetlenül szerzett alkalmazkodás, vagy pedig mélyebb törzstörténeti fontosságú-e, függőben kell tartani. Ezt annál nehezebb eldönteni, ha nem nagyon fiatal. Először a Pliocénből ismeretesek a geológiai maradványai; hazánkban is több helyen megtalálták a jelenkori (ó-alluvium), illetve a negyedkori üledékekben. (Koch A.)

Az orrcsontok sajátos visszafejlődése újabb szerzemény, mert ez a fiatal állatoknál még kevéssé vehető észre és ilyenkor a koponyájuk a többi szarvaséval megegyezik.

A jávorszarvasok neme jobbadán a sarkvidéken él. Egykor messze keleten és dél felé is éltek. Az északamerikai Szikláshegységben – legdélebbre az északi szélesség 33°-ig – elterjedtek. A történelmi időben azonban már oly északra visszaszorultak, mint ma látjuk. Ez az észak felé való visszavonulás még mindig nem ért véget. Legalább Schäff azt állítja („Jagdtierkunde”), hogy a Skandináv-félszigeten az északravonulást észrevette. Pfizenmayer („Wild und Hund”, 16. évf.) ugyanezt Szibériában is megállapította. Vele közölték, hogy Bulun környékén (73° északi szélesség) körülbelül tíz év óta jávorszarvasok mutatkoztak.

Az amerikai jávorszarvas (Alces americanus Jard.)

A jávorszarvasok között is elterjedésük nagy területén újabban több fajt különböztetnek meg. Az amerikai jávorszarvas (Alces americanus Jard), amelyet az angolok moose és moosedeer néven ismernek, vagy az északamerikai franciák szerint az original, az európai jávorszarvastól mélyen bevágott lapátjaival különbözik, amelyek mindkét fele élesen elkülönült, továbbá ritkaszőrű az irhája a torkán és sötétebb színű. Hazája Észak-Amerika északi része.

Az óriás jávorszarvas (Alces gigas Mill.)

Hatalmas megjelenésű. Alaszkán és a Kenai-félszigeten található. Eléri a 2.20–2.35 m magasságot, hossza 3.2 m; nem tartozik a legnagyobbak közé az 1.6–1.7 m nagyságú agancs. Niedieck olyan jávorszarvast lőtt, amelynek agancsa 1.97 m volt, míg az eddig ismert legnagyobb óriás jávorszarvasagancs, amely Csikágó múzeumában van, 1.98 m nagyságú. Alaszkából való a legtöbb ágú jávorszarvasagancs, egy páratlan szépségű negyvennégyes; ez a westminsteri herceg birtokában van. Az óriás jávorszarvas, Gerrit Miller szerint, feketésszürke és barna színű, az európaitól abban különbözik, hogy melle tiszta fekete és lábai sötét szürkésbarnák.

A keletszibériai jávorszarvas (Alces pfizenmayeri Zukowsky)

Pfizenmayer szerint színben az óriás szarvashoz hasonlít, ennélfogva éppúgy, mint a keletszibériai szarvas, amerikai nemekhez közelebb áll, mint az európaiakhoz. A jávorszarvasok, amelyek az európai féleségekkel megegyeznek, ugyanazon tudósító szerint, először Nyugat-Szibériában, a Bajkál-tótól kezdve találhatók.

Az európai jávorszarvas (Alces alces L.)

[Más nevei: palmatus, machlis.]

Jávorszarvas

A fosszilis leletek szerint a Diluviumban Észak-Itáliáig elterjedtek; hiányoztak azonban a Pyrenéusoktól délre, a Balkánon, Közép-, és Dél-Olaszországban. Caesar még a hercyni erdőkből ismerte. Leírása után ismerteti a klasszikus ókor számos írója a jávorszarvast. Természetesen erről az állatról az ismeretünk nagyon homályos volt a mondák és a különféle nagyítások ködében. Így Plinius és mások említik, hogy a jávorszarvas nagy felső ajka folytán csak hátrafelé tud legelni. Az elen vagy elend elnevezése a középkorban számos mende-mondára adott alkalmat. A Niebelung-ének szerint a középkorban a jávorszarvas a Vogesek erdeiben is élt. Nagy Ottónak, II. Henriknek és II. Konrádnak idejéből származó okiratok a vadászkiváltságok felsorolása közt az alsórajnai Drenthe erdőségeiben ezt is felemlíti. A XIV. században még Csehországban is előfordult. Kantzow „Pomerania”-jában (1540) mint ottani állatot említi.

Az utóbbi évszázadokban a jávorszarvas állománya Európában nagyon gyorsan és jelentékenyen lecsökkent. Szászországban az utolsó jávorszarvast 1746-ban, Sziléziában Haugvitz szerint az utolsót 1776-ban lőtték és Galiciában 1760-ban. Mindenesetre – Szalay szerint valószínű, hogy itt vadászparkból kiszabadult állatról van szó és Sziléziában már 1600 óta vadon élő jávorszarvas nem élt. Úgy látszik Pomerániában a jávorszarvas egész a XVIII. század második feléig megmaradt, Nyugat-Poroszországban 1830-ig; Kelet-Poroszországban a XVIII. században meglehetősen elterjedt volt; mégis itt is már a hétéves háború után a jávorszarvas-állomány kíméléséről rendeletet kellett kibocsátani. A XIX. század elején a Schorell, Tzullkinn és Skallischi erdőségekben még sok jávorszarvas volt. A Tilsit melletti Ibenhorst erdőkben (Gumbinnen-kerület) királyi tilalom folytán egész napjainkig megmaradtak. Ezeknek az állatoknak a száma az 1848-i vadászati szabadság évében ugyan 16 darabra leolvadt és a rákövetkező évben pedig 11-re csökkent. A nagyon szigorú tilalom és a svéd jávorszarvasok bevitele folytán azonban a hatvanas évek elején lassanként az állomány újból emelkedett, úgyhogy 1874-ben Axt, a királyi főerdész jelentése szerint az ibenhorsti erdőkben 76 darab élt. Az 1882-ben svéd jávorszarvasokkal megkísérelt vérfelfrissítés rosszul ütött ki.

Dach után (Wild und Hund,1900 és 1901) közölt hivatalos adatok szerint a jávorszarvas-állomány Ibenhorstban 1899 április 1-én 100 darab volt, a másik állomány pedig a Kurisches Haff melletti Tawellingkenben és Gumbinnen-kerületben 65 darabra rúgott. Königsberg kormányzóságban 15 állami erdészetben a jávorszarvas állandó vad volt, kettőben pedig váltó vad. A környék magánerdőségeiben is hasonlóan voltak jávorszarvasok. Az összes szám ezen kerületben akkor 180 darab volt. Bley Fritz szerint jó tilalmi törvény alapján 1904-ig Kelet-Poroszország összes jávorszarvas-állománya 800 darabra növekedett. Mivel azonban a jávorszarvas a fejlett erdőművelésre kártékony, úgy vélték, ilyen nagy vadállomány nem tartható meg. Ezért nagyobbmérvű csökkentéshez fogtak és elhatározták, hogy az állami erdőségekben csak 400–450 darab állományt tartanak meg, amelyből körülbelül 300 Ibenhorstra, Tawellingkenre és Nemorienre esik.

A jávorszarvas régebben Magyarországon is élt. Koch Antal szerint Lőcse vidékén állítólag 1818-ban még vadásztak rá. Szalay Béla megjegyzi, hogy „1818 helyett úgy látszik, 1518, e helyett pedig 1517 olvasandó”. Ez esetben ez is csak a Sperrvogelkrónika adata volna. (Vadászlap 1916.) A hazai előfordulására vonatkozólag Entz Géza a következőket írja: „Hogy mikor veszett ki a jávorszarvas hazánkból, arra nézve adatok hiányában biztos feleletet nem adhatok, s csakis azt közölhetem, hogy Túróczi László 1735-ben Nagyszombatban kiadott „Hungaria suis cum regibus” című munkájában (§ VI. N. 197) a Bakony vadai között a jávorszarvast (Alces) is felemlíti. Apáczai Csere Jánosra és Miskolczi Gáspárra támaszkodva azt kellene hinnem, hogy Erdélyben a jávorszarvas már a XVII. évszázadban jórészt ismeretlen lehetett, miután Apáczai 1653-ban megjelent „Magyar Enciclopaedia”-jában a magyar elnevezést nem használja, hanem mint más, előtte ismeretlen külföldi állatoknál, a latin kifejezéssel él s a jávort Alces-nek nevezi, Miskolczi pedig 1691-ben megjelent „Egy Jeles Vad-Kert”-jében a jávorral és bölénnyel nincs tisztában s a két állatot összezavarja, amazt ugyanis beléndnek, a bölényt pedig jávornak nevezi. „Bár a mult század állattani írói, nevezetesen Grossinger János és Földi János egészen helyesen különböztetik meg a jávort és bölényt arról, hogy mely időben pusztult ki a jávor Erdélyből, bár jól megmaradt agancsai a legújabb rakodmányokban a gyakori leletek közé tartoznak, még néhány száz évvel ezelőtt való előfordulása bizonyosnak mondható, voltaképen semmit sem tudunk s a levéltárak szorgalmas kutatóira kell bíznunk a netalán feljegyzett adatoknak napfényrehozását.

Eltekintve ezektől a jó felügyelet alatt álló vadaskertektől, a régebbi időben a jávorszarvast a nagyobb szélességek alatt Európa és Ázsia összes erdős országaiban megtalálták Kelet-Poroszországtól kezdve át az európai Oroszországon, az 59 és 67 északi szélesség közt Skandinávia jó részében és egész Szibériában. Itt az 52° a déli, a 63° pedig az északi határa. Ázsiában a 43° szélességet a déli, 70° pedig elterjedésének északi határának kell tekinteni, vagyis a jávorszarvas addig vonul északra, amíg még fa nő és délre, amíg a hegyek engedik.

A jávorszarvas hatalmas állat. A kifejlett baknak a hossza körülbelül 2.8 m, farka alig 10 cm, magassága a marjánál 1.9 m. A vén állatok 500 kg-ot nyomhatnak, s középsúlynak körülbelül 300–400 kg-ot vehetünk. A jávorszarvas törzse aránylag rövid és tömzsökös, a mellben széles, magas, majdnem púpos a marjainál, a háta egyenes, a keresztcsontjánál alacsony. Az állatnak nagyon hosszú és erős egyforma hosszú lábai vannak, amelyeken keskeny, egyenes és mélyen hasított paták vannak. Ezek kifeszíthető bőrlebennyel vannak összekötve; az álcsülkök könnyedén érintik a földet. Rövid, erős és erőteljes a nyaka; ezen a fej nagy és megnyúlt, a szemei előtt elkeskenyül és hosszú, vastag, megnyúlt, nagyon széles, elül levágott orrban végződik. Ezt a porcogós orr és az alsó állkapcsot messzire túlfityegő, vastag, nagyon megnyúlt, legtöbbnyire mozgatható, ráncos és szőrös felsőajak majdnem elcsúfítja. A kicsi és bágyadt szemek az erősen kiálló szemüregben mélyen fekszenek; könnymirigyei egészen jelentéktelenek. A hosszú, nagy és széles, de mégis hegyes fülei oldalt állanak, de gyakran lötyögve egymásfelé hajlanak. A jávorszarvas szőrözete hosszú, sűrű és merev. A hosszú szőrszálak vékonyak és törékenyek, s alattuk rövid és finom puha szőr van. A hátgerincen erős, nagyon tömött és hosszában több részre osztott sörénye van. Ez a mell elején folytatódik és 20 cm hosszú is lehet. Különösképen a szőrszálak a hason hátulról előre igazodnak. A színe elég egyenletesen sötétbarna; a sörény és a fej oldalsó része fényes sötét feketebarna, a homlok vörösesbarnába, az orrcsúcs szürkébe megy át; a lábai fehéres hamuszürkék, épúgy a test alsó része a mellel együtt, a szemgyűrű szürke. Októbertől egész márciusig a színe valamivel világosabb, több szürke árnyalat van benne. A nőstény jávorszarvas alig kisebb, nincs agancsa, patái hosszabbak és keskenyebbek, az álpatái pedig rövidebbek és némileg kifelé állanak. Feje a szamár vagy az öszvér fejére emlékeztet. A borja egyszínű vörösbarna.

A kifejlett hím agancsa két nagy, egyszerű, nagyon széles, háromszögalakú, lapos lapát, amely a külső szélén erősen csipkézett. Ez a rövid, erős, hengeres, kevés gyönggyel beszórt főágon vannak, amelyek viszont a rövid rózsatövön ülnek és azonnal oldalvást hajlanak. A jávorszarvas agancs fejlődése nagyon fontos fejezet. Szabálytalansága folytán, és különösen, mivel fiatal bakok ritkán megfigyelhetők, sok részlet homályos maradt. Először az utóbbi években, különösen Bley Fritz közölt Mayer Ernst főerdész megfigyelései alapján egy fogságba esett borjúról adatokat, amelyek az agancs legelső kifejlődésére és annak egymásutánjára fényt derítenék. Ez és Collett szerint („Norges Pattedyr”) az első év szeptemberében kezd fejlődni a rózsatő, amelyen azonban semmiféle dudorodás nincs. A második év májusában kezd az első agancs kibontakozni, s ezt szeptemberben letisztítja. A tulajdonképpeni rózsa nála hiányzik, ennek helyébe egy pár gyöngyalakú kinövést találunk. A harmadik évben már legtöbbször villái vannak, de előfordulnak ebben a korban nyársas és hatos agancsok is. A villák alakja sem egyforma, mert az elülső ág majd a rózsához, majd a csúcshoz áll közelebb. Ezen fok után az agancs lapátalakúvá fejlődik tovább, e közben minden évben az elülső és a hátulsó villaág lapátszerűen kiszélesedik és a külső szélén csipkézett lesz. Végül a két villaág számos csipkézettel egységes lapáttá olvadhat össze. A lapát alakja nagyon különböző. Vannak olyanok, amelyek nagyon rövidek, mások, pedig hosszú tövön ülnek. Egyeseknél a lapátok majdnem egészen deszkaegyenesek, mások pedig teknőszerűen kimélyültek. A jávorszarvas legszebben a 9–12. évben diszített, attól kezdve újra visszafejlődik. Az óvilág leghatalmasabb agancsai az európai Oroszországból és Lengyelországból kerülnek elő. Bley a szentpétervári múzeumban olyat látott, amelyiknek koronája 150–160 cm volt, lapáttávolsága 36 cm, súlya pedig 20 kg. Collett a norvég jávorszarvasok közt is talált 145 cm széles agancsot, amelynek 28 ága volt. Ilyenek természetesen ritkák; úgylátszik mégis, hogy kivételesen az ágak száma még többre is rúghat. Blasius 32 ágúról emlékezik meg, Nitsche pedig úgy nyilatkozott, hogy a híres gr. Erbach gyüjteményben van a legtöbbágú, európai jávorszarvasagancs; ennek 42 ágvégződése van.

Az előzőkben már volt szó az agancsok szabálytalanságairól. Állattanilag nagyon figyelemreméltó, de vadász szempontból nem szívesen látott jelenség, ha a jávorszarvasnak nincs agancslapátja. Az ilyen jávorszarvasnál az agancs csak kerek átmetszetű. Az ilyennél tartósan megáll a villás fejlődésnél, esetleg még tovább ágazik. Tizenkét ágnál több az ágas jávorszarvasnál nem igen szokott előfordulni. Ez ilyen kifejlődés inkább hasonlít a nagyfülű amerikai szarvaséhoz; a vadász előtt ez azért fontos, mert a fiatal állatnál, amelyiknél ilyen agancselváltozás áll elő, azonnal megtudják, hogy lapátjai nem fejlődnek ki. Az ilyen nem kívánatost idejekorán kiirtják, nehogy ez a tulajdonság tovább öröklődjön. Ha a nyolcasnak sincs lapátja, akkor gyanús, hogy nem is lesz neki sohasem.

A vadászok és a zoológusok az ágas jávorszarvas iránt nagy érdeklődést mutatnak. Jelentősége felett igen sokféle vélemény alakult ki. Hogy önálló faj volna az ágas jávorszarvas, azt ma már senki sem hiszi. Azonban legalább Európában, még pedig Kelet-Poroszországban, Skandináviában, Keleti tenger vidékén mindenütt a lapátagancsú mellett megfigyelték és épúgy Szibériában is találkoztak vele. Schäff szerint öreg jávorszarvasok is kaphatnak néha ágasagancsot, jóllehet előbb éveken át lapátagancsuk volt. Hilzheimer nem tartja azt a véleményt, hogy az ágas jávorszarvas a lapátosnak korcsalakja, amely az erdőségek övén túl a sovány táplálék következtében fejlődött így ki. Az ágas jávorszarvasé nemcsak Kelet-Poroszország fölötte megművelt vidékén találjuk. Az ilyen jávorszarvasok sokszor annyira erősek és szabályszerűen fejlődöttek, hogy semmi áron nem tesznek csökevényes benyomást. Másrészt Hilzheimer hatalmas subfosszilis villás jávorszarvasokról tud és ebből az arra következtet, hogy viselőik teljesen kifejlődött állatok voltak; e szerint tehát az ágképződmény a jávorszarvasoknál nem újkori jelenség. Ha meggondoljuk, hogy a jávorszarvas a földtörténet szerint nagyon fiatal alak, úgy el kell fogadnunk, hogy az a nem fejlődése folyamán bizonyos tekintetben a villás fokra visszaesett, akár a lapátokat hozzápótolta vagy sem. A többség lapátos lett, de néhány törzs már hengeres agancsúvá vált. Ezek már nem tudnak visszaalakulni. Másrészt a Mendel-féle öröklődési törvény szerint sajátosságukat nem veszthetik el, mihelyt lapátagancsú jávorszarvassal keverednek. Egyesek egész napjainkig így megmaradtak, bizonyos mértékben arra emlékeztetve, hogy a jávorszarvasok is egyszer a kifejlődésben visszaestek, és agancsaikat megváltoztatni kellett.

A távoli területeken, ahol a jávorszarvas él, az agancs kifejlődés ideje az egyes vidékek szerint különböző. Az idős szarvasok előbb vetik el, mint a fiatalok: Kelet-Poroszországban Ulrich erdőmester szerint az előbbiek már október végén vagy november elején, az utóbbiak pedig csak újév felé, Livlandban v. Loewis O. szerint december elején, illetve januárban, Norvégiában, Collett alapján, az idősebbek ritkán decemberben, inkább januárban és februárban, a fiatalabbak pedig februárban, márciusban, vagy sőt még áprilisban is. Az agancsháncs letisztítási ideje Schäff szerint a Keleti-tenger tartományaiban augusztusban van, Ibenhorstban június végén és július elején. Collett írja; hogy Norvégiában a legtöbb jávorszarvas augusztusban tisztítja le agancsait, némelyikük már szeptemberben, alkalmilag azonban októberben is találtak háncsos agancsot.

Az első hónapokban a jávorszarvas korát pontosan a fogváltás alapján állapíthatjuk meg. A metszőfogak kicserélődése hetedik hónapos korukban kezdődik meg, még pedig a középről a szélek felé és körülbelül a tizenegyedik hónapban bevégződik. Azután megkezdődik a zápfogak váltása, ami úgy 4–5 hónapig tart. Így a jávorszarvas végleges és teljes fogazata 15–16 hónapos korában lesz meg.

A vadászi elnevezések azonosak a mi vadjainkéval. A fiatal üszőt a harmadik évtől kezdve anyányinak mondják. A jávorszarvast az első évben borjúnak hívják, a másodikban és a harmadikban nyársasnak vagy villásnak, a negyedikben hitvány bikaborjúnak, az ötödikben hitvány lapátosnak, a hatodikban meglett lapátosnak később fő- vagy fejedelmi lapátosnak.

A jávorszarvas nagyon kedveli az erdőségeket, amelyek tavakkal, tőzeglápokkal és ingoványokkal vannak tele; északon azonban kimegy a tundrákra is, ha azokon törpe lombos fák, különösen nyírfák vannak. Ezek számára nagyon fontosak, mert túlnyomóan ezeket eszi. Erős izmú, hatalmas felső ajkával szakítja le az ágakat; a hosszabb ágakat lehajlítja, hogy a csúcsát elérje. Az idősebb fákat lehántja, miközben metszőfogait bemélyeszti, egy darab kérget fogaival és ajkával megfog s felfelé hosszú sávban lehúzza. A lombos fák közül szereti a jávorszarvas a nedvdús fűzfát, nyírfát, égerfát, kőrisfát, nyárfát és általában az összes puhakérgű fákat; a tűlevelűek közül a lúcfenyőt, a borókát és a vörösfenyőt, nem ízlik neki azonban a jegenyefenyő. Azonkívül megeszi az összes alacsony cserjéket, a hangaféléket, különösen a vadrozmaringot vagy erikafélét. A vízinövényeket, mint a mocsári gólyahírt, nem veti meg. Nagyon szereti azokat a növényeket is, többek közt a tavi rózsát, amelyeket csak vesződségesen a fejnek vízbedugásával tud csak elérni. Skandináviában a tengeri algákat sem veti meg. Tulajdonképen a jávorszarvas hosszú, lelógó felsőajka miatt nem tud legelni. De azért egyes magasnövésű füvet és növényt, mint az erikaféléket, zsurlókat, a gyapjassást, különösen szívesen pedig a sóskaféléket. Némely helyen szokott gabonát is enni, különösen ha még tejesszeműek.

A jávorszarvas az évszakok szerint változtatja állandó helyét. Télen a síkságra, nyáron pedig a szúnyog- és légycsípések elől a hegyekbe vonul. Skandináviában jávorszarvast – Collett szerint – egész 1100 m magasságban is megfigyeltek.

Az ibenhorsti erdőben télen, hogy az áradásokat kikerülje, az égerfás ingoványokból elvonul a magasan fekvő fenyőerdőkbe. Még messzebb csatangolnak a jávorszarvasok Szibériában. A Tajmir félszigeten tavasszal elvándorolnak az erdős vidékről 700 verst távolságba északra, a mohos steppékre és ősszel visszatérnek délre, a téli állomáshelyükre. Kapherr szerint a Narim vidéki jávorszarvasok tavasszal Turtasztól délre, a nyugati Ural jávorszarvasai pedig az Irtishez vonulnak, sőt délre és keletre azon túl is.

Mozdulatai az állat látszólagos esetlenségének dacára sem nehézkesek, ha mingyárt súlyánál fogva különlegesen jól nem is tud ugrani. Messze terjedő ügetése nagyon kitartó és gyors. A lápokban messze szétfeszíthető és széles bőrlebennyel összekötött patái még ott is elbírják, ahol más állatok hozzávetőlegesen hasonló súly mellett elsüllyednének. A különösen veszélyes helyeken a jávorszarvas a fenekén csúszva halad át. Ennek dacára is előfordul, hogy a jávorszarvas az ingoványban menthetetlenül elvész. A jégen nagyon bizonytalanul mozognak, itt az állatok könnyen elcsúsznak. Ellenben könnyedén és kitartóan úsznak, s jószántukból is szívesen mennek a vízbe. Egyenesen csodálatos a jávorszarvas szaglási érzéke. A vadászt 500–1000 m-ről megérzi. A hallása is jól kifejlődött, ellenben a szemei gyengék. A tapintó és ízlési szerveiről nehéz ítéletet mondani:

Szellemi képességeiről legjobb, ha Bley Fritzet, a tapasztalt vadászt szólaltatjuk meg: „Aki csak egyszer is bepillantott a jávorszarvas fortélyos és a felindulásban alattomosan vad belső világába, aki csak egyszer is utána cserkészett Kelet-Poroszország magas nádasain és Kunigunda füves rétjein, vagy az alsókanadai lápok nyírbokrai közt és a zörej nélkül, mint a róka, elosonó öreg bak nem mindennapi elővigyázatát megfigyelte, vagy aki látta, mikor tudatára jutott, hogy a hajtók között el kell osonnia mint választja ki épsége megóvása céljából az alkalmas helyet; aki megállapította azokat a tévutakat, amelyeket csapásaitól eltérő irányban vackának eltitkolására szokott csinálni, aki látta, hogy a vízbe menekülésekor az üldözője megtévesztésére rövid kanyart tett s megállapította, amit a falka a farkasok módjára a vezetőállat csapásába igazodott, az nem lesz azon a véleményen, hogy állatunk szellemi képessége alacsony fokú.” Legalább azt el kell ismernünk, hogy itt az ösztön nagyon kitünően fejlődött ki.

A jávorszarvas magatartásában nagyon is különbözik a családjabeliektől. Ott pihen le, ahol és ahogyan éppen neki tetszik, és nem váj ki vackot magának, mint a szarvasok. A pocsolyába soha sem fetreng, mint amazok. Nagy falkában soha sem verődik össze, hanem különösen nyáron egyesével él, legföljebb egy tehén társaságában vagy egy-két borjúval együtt. Az erőteljes lapátosok, vagyis a hímek szívesen vannak egyedül. Csak télen verődnek össze nagyobb falkába; ez azonban az 50-et alig haladhatja meg.

Az ibenhorsti erdőségekben élő jávorszarvasok megfigyeléseiről Wiese erdőmester, Axt főerdész és Ramonatti erdész adtak beható tudósítást.

Az ibenhorsti erdőségekben késő ősszel a jávorszarvas 25–30-as csapatba is egyesül, ha a láperdők árvize arra kényszeríti, hogy az ingoványokra vagy a hegyierdőkbe menjen. Ez a falka rendszerint bakokból és még fiatal üszőkből áll. Az anyaállat borjai iránt való aggodalom miatt nemcsak a bakok iránt barátságtalan legnagyobb mértékben, hanem más nőstényeket is borjaikkal együtt közeléből legtöbbször elkergeti: A jávorszarvasok békés együttéléséről keveset tudunk. Minden egyes állatnak gyakran van a másikkal elintézni való dolga. Az egyik elhajtja a másikat meleg fekvőhelyéről, az anyaállat elől pedig mindegyik kitér. Ez az elárvult borjakkal szemben nem hogy barátságos érzületű, hanem époly kíméletlenül elkergeti közeléből, mint a falka bármelyik más tagját. Míg a párzás ideje el nem jön, a bikák sokkal barátságosabbak egymással szemben, mint a tehenek, befogadnak például anyátlan borjakat minden további nélkül a falkájukba; a párzás idején ellenben feléled bennük a nemüket jellemző békétlenség, mindegyik annyi tehenet igyekszik összeterelni és együtt tartani, amennyit csak tud és minden más bakot elűznek. Tavasszal a csapat teljesen szétszóródik és eltekintve a nőstényektől és borjaiktól, egyesben élnek, vagy két vagy három verődik össze.

Ha a jávorszarvast megzavarják, még a többi szarvasoknál is jobban haragszik. Megköveteli a feltétlen nyugalmat és elhagyja a vidéket, ahol ismételten zaklatták. Az ibenhorsti erdőben, ahol lassanként hozzászoktak az emberhez és sürgés-forgásához, ez a kivánalom meglepő és mulatságos lustaságban nyilvánul meg. Állatunk itt oly gondnélküli és lusta lett, hogy alig zavarja, ha valamit hall és csak akkor emelkedik fel fekvő helyéről, ha 40–50 lépésre megközelítik. De még akkor sem baktat el mindig, legtöbbször akaratos nyakasságot és csökönyösséget mutat, és ez esetben kiváncsisággal párosul. Ha tudja, hogy nem zavarják, eltekintve talán a kisebb pihenőket, csak a délelőtti és délutáni órákban pihen le. Már délután 4 órától fogva az esti, az éjjeli, hajnali és reggeli órákban kóborol. Az ellenkező esetben csak éjjel megy az elesége után.

A párzás ideje a Keleti tenger vidékén augusztus vége, Skandináviában és az ázsiai Oroszországban szeptember vagy október. Ebben az időben a bikák a legnagyobb mértékben felizgulnak, de mégsem kóborolnak oly messzire, mint a gímszarvasok. A párzás ideje körülbelül négy hétig tart. Egyébként csak ritkán hallani a szarvasbőgéshez hasonló, de jóval erősebb és mélyebb, tisztán csengő hangot és ezt is talán csak a vénebb állat hallatja. A jávorszarvasok most a gímszarvasok módjára bőgnek, de rövidebb időközökben és inkább síránkozó, mint kiáltó hangon, majdnem úgy, mint a dámszarvas, csak mélyebb hangon és ez „nah”-nak hangzik. Evvel hívja ki párviadalra a többi hasonló szándékú szarvasbikát és nagy dühvel és haraggal küzdenek. Az embert is könnyen megtámadják. Orrukat a földhöz tartva, futnak, követik a tehenek nyomát; éjjel, nappal fáradhatatlanul ide-oda szaladnak, nap-nap után sok mérföldet megtesznek, kergetik naphosszat szakadatlanul a nőstényeket, üldözik messzire és még a legszélesebb folyón is átúsznak utánuk. A fiatal bikákat az idősebbek elűzik s ritkán van alkalmuk ösztöneiket kielégíteni, ezek azután észnélkül egyenesen előre vágtatnak; felkeresik a megművelt vidékeket is, amelyeket különben aggályoskodva elkerülnek, és végül épp úgy megnyugodnak, mint az idősek a tényleges párzás után. Rövid ideig, de többször párzanak. Párzás után sohasem a bika száll le, hanem a nőstény búvik ki alóla. A jávorszarvas 35–38 hétig vemhes; április végén vagy május elején ellik; elsőízben csak egy borjút, a következő alkalommal kettőt, még pedig egy párt, ritkán két azonos neműt. Három borjú egy ellésre nagyon ritka, és gyengeségükben többnyire el szoktak pusztulni.

Amint az anyjuk lenyalta őket, az egyszínű borjúk felugrálnak, mint a részegek, ide-oda támolyognak. Eleinte az anyjuk tuszkolja őket, hogy meginduljanak. De már harmad- vagy negyednapon követik és szopnak majdnem a legközelebbi párzás idejéig, még akkor is, mikor majdnem akkorák, hogy az anyjuk alá kell feküdniök. Az első napokban oly idétlenek, hogy több tekintetben a szamárra emlékeztetnek és evvel az alakjukkal teljesen összhangzásban van tehetetlenségük. Von Loewis O. írja, hogy az első időben, ha a kicsinyeket meglepik, azonnal lefeküsznek és ellentállás nélkül fel lehet őket venni és elvinni. Az anya nagyon ragaszkodik borjúihoz. Még a megölt borjúit is védelmezi és ha elvették tőle, gyakran naphosszat bolyong, keresi a végzetes hely körül. Mikor megszületnek a kicsinyek, körülbelül 80 cm hosszúak és 70 cm magasak. Teljes nagyságukat a hatodik évben érik el. Két és fél éves korukban már szaporodni képesek.

Az emberen kívül, dacára a jávorszarvas hatalmas voltának, több más veszélyes ellensége is van, mindenekelőtt a farkas, hiúz, medve és a rozsomák. A farkas rendszerint télen teríti le a nagy hóban; a medve leginkább az egyes sutát környékezi meg, de a falkát nem bántja; a hiúz és bizonyos esetekben a rozsomák az alattuk elhaladó jávorszarvasra vetik magukat, erősen a nyakukba kapaszkodnak és átharapják az ütőereit. Ezek a védelemre nem képes állat legveszélyesebb ellenségei. A farkasoknak és a medvéknek ellenben jól kell ügyelniök, mert a jávorszarvas, még ha nincs is meg a hatalmas agancsa, tudja a módját, hogy kell eredményesen védekezni, mert az első lábainak kemény és éles patáit ép oly ügyesen, mint nyomatékkal használja. Egyetlenegy jól alkalmazott rúgás evvel a nem megvetendő fegyverrel elég arra, hogy a farkast örökre leterítse vagy legalább bénává tegye. A borjas vén sutáknak nagyobb kedvük van a támadásra, mint a bakoknak; ezek még az embert is megtámadják a párzás idején, ha még nem is ingerlik. De nem a ragadozóktól szenved a legtöbbet, hanem mint a mi többi állataink, az álcait a szájban nevelő dongólegyektől, bögölyöktől és bélférgektől. Különösen nagyon pusztítja őket a lépfene és a tüdősorvadás, amely sokszor járványszerűen lép fel.

Általában a jávorszarvas nem sokat törődik a többi állattal. Mind a mellett néha megesik, hogy a szarvasmarhák közé keveredik. Így jött – mint Radde közli –1861. év késő őszén hat jávorszarvas a Tarai-tóhoz és csatlakoztak a marhacsordához, amellyel együtt egész nap békésen legelésztek. Mivel a puszta lakói, akik ilyen állatokat soha nem láttak, zavarták őket, ugyanazon az úton visszafordultak, amelyen jöttek; még egy ideig időztek Duruluginszk határállomás körül, azután bementek az erdőbe.

Az állatkertben az eltartásuk, úgylátszik, sok nehézségbe ütközik. Az amszterdami állatkertben egyszer mégis egy jávorszarvaspár évek hosszat elélt és szaporodott is. Viszont nem lehet nehéz fiatal jávorszarvasokat felnevelni, ha bizonyos szabadságot biztosítunk számukra, úgyhogy a ház és udvar körül szabadon mozoghassanak. Ilyen jávorszarvasok, hír szerint, szelídek lesznek, mint a háziállatok, gazdájukat lépésről-lépésre követik, még az erdőbe is és nem hagyják ott, még ha más fajtabelivel találkoztak is.

Svédországban régente ilymódon megszelidített jávorszarvast szán elé is fogták, de a törvény ezt megtiltotta, mert gyorsaságuk és kitartásuk lehetetlenné tette volna a betörők üldözését. Épp így tudósít Pfizenmayer, hogy az öreg jakutok közlései szerint az Aldan folyó mellett a mult évszázad elején egy darabig a törzsbeli társaik jávorszarvasokat lovaglásra használtak; de ezt az orosz kormányzók szigorúan megtiltották, mert a jakut rablók és tolvajok, ha a kozákok üldözték, ezeken a jávorszarvasokon az úttalan mocsarak közé menekültek, ahova üldözőik lovon követni sehogy sem tudták. Erre vonatkozó rendelettel Jakutszk irattárában találkozunk. Két más tudósítást a jávorszarvasok megszelidítéséről és használatba vételéről Bley Fritznek már többször említett folyóiratában (Lebensbilder aus der Tierwelt) találunk. E szerint XI. Károly svéd király futárszolgálatnál szelidített jávorszarvasokat használt és ezek télen naponta 36 mérföldet tettek meg. Egy ízben Dorpatban is használták a jávorszarvast igavonásra; még a XVII. században tanácsi határozattal eltiltották a jávorszarvas fogatokat, mert ezek a lovakat ijedőssé teszik.

A jávorszarvast vagy lesből vagy nagy hajtóvadászaton lövik, kötéllel és hálókban fogják. Messze északon a vadászok megkísérlik télen hótalpakon üldözni és kifárasztani, a jégre terelni, ahol azután rövidesen elpusztítják. Az elejtett állat haszna nagy. Bőrét, húsát és agancsát, mint a szarvasét felhasználják. A húsa rágósabb, bőre azonban erősebb és jobb, mint a szarvasé. Jávorszarvasbőrt a középkorban nagyrabecsülték és drágán fizették. Különféle babona is fűződik hozzá. Jávorszarvas ing megvédett vágás és szúrás ellen, különben még más csodálatos tulajdonsága is volt. Néha az ilyen ruhadarab még a jávorszarvasok kipusztítása után is apáról fiúra szállott; mint a „Bredow úr nadrágja”. A jávorszarvas pata egyetemes gyógyszer volt a legkülönféle betegségeknél: Több északi népnél porcos csontjait, füleit, nyelvét nyalánkságnak ették. A lappok és a szibériai népek inait végighasították és így használták fel, mint a rénszarvasét. Különösen a kemény és fehéren csillogó csontjai voltak keresettek.

Az összes haszon nem ér fel azzal a kárral, amelyet a jávorszarvas okoz. Valóságos erdőirtó állat, amelyet rendezett erdőüzem mellett nem lehet megtűrni és a megmívelt területen, mint Ibenhorst is, csak az állam vagy néhány nagybirtokos engedheti meg ezt a fényűzést, hogy jávorszarvast tart.