9. Tarándszarvasok (Rangifer H. Sm.)

Az eddig tárgyalt szarvasokkal a lábalkatra nézve megegyezik a taránd, rénszarvas (Rangifer H. Sm.), viszont az agancs alakjánál fogva a következőkhöz csatlakoznak. Másrészt oly sok sajátos ismertetőjele van, hogy a rendszertani helyét nehéz kinyomozni. Még a földtörténet sem ad erről felvilágosítást. A Pleistocéntól kezdve ismeretesek, a tarándszarvasok. Abban az időben, mint annyi északi és keleti állat, nyugatra és sokkal messzebb délre jutottak el. Nyugaton megtalálták Angliában és Dél-Franciaországban. Épúgy a Pirenéusokon túl Észak-Spanyolország területére is eljutottak. Közép-Európától azonban a jégkorszakkal együtt újra eltüntek. Európa kultúrterületén végzett kutatások szerint a kőkorszakot követő időkből sehol sem találták meg a tarándszarvas maradványait. És ha Caesar tudósítói révén a tarándszarvast valóban ismerte, nagy tévedés volt részéről, hogyha ezt az állatot a hercyni erdők lakójának tartotta.

A kiásott rénszarvas maradványok – eddigi ismereteink szerint – semmiben sem különböznek a most élőktől, úgyhogy a rokonsági kapcsolatról semmi felvilágosítást nem adnak.

A többi szarvastól eltérően a hím és nőstény tarándszarvasnak agancsa van; de a nőstényé egyszerűbb és kisebb, mint a bikáé; a kazáni kormányzóságban a nőstények rendesen még agancs nélküliek. Agancsát arról ismerni meg, hogy a rózsája gyenge és az ágak ellaposodnak. Nagyon alacsonyan elhelyezett szemboga van, amely a kifejlődött baknál lapátalakúvá szélesedett; ez oldalról összenyomott és koponya közepe irányában nyúlik előre. Legtöbbször több ága van. Sokszor csak az egyik oldalon fejlődik ki, minthogy az aszimmetria jellemvonása a tarándszarvas agancsának. Épp úgy gyakran előfordul a lapátalakú jégbog is, de a középbog hiányzik. Az agancs főága a jégbog felett valamivel ívbe hajlik előre és a hajlás helyénél hátul gyakran kis ágnyulványt találunk. A főág végénél bizonyos számú ág van, amelyek hátrafelé állanak és gyakran lapátszerűen ki is szélesednek. Az agancsok felépítése ilyképen hasonlít a lantszarvú szarvaséhoz, de rózsája feltűnően gyengén fejlődött ki és az agancs törzse nagyon síma. A lábak a havon való járásra vannak berendezve: az ujjak messzire szétfeszíthetők, a patái szélesek, az álcsülkök érintik a földet és segítik az állatot a járásban. Farka nagyon rövid, a szemfogak mindkét nemnél megvannak. Az ekecsontja magas és elválasztja a belső orrüreget. Az orra felül szőrös. A borjai nem pettyesek. Ha keménytalajon jár, végtagjai sajátságos sercegést hallatnak és ezt pedig a puhatalajon nem lehet megfigyelni. Ez a zörej onnan van, amint előbb is jól észlelték, hogy az állat a lábfelemelésnél a patáit egymáshoz veri. Módja nem ismeretes. A fiatal tarándszarvasnál ezt a zörejt nem hallani. Ellenben ugyancsak hallani azt a már többször említett milunál.

A tarándszarvasok az ó- és újvilág északi erdőiben és tundráin élnek. Legdélibb előfordulási helyük az Ural, ahol az 52° északi szélességig találhatók; itt találkoznak össze a Saiga-antilópéval. De a kazáni kormányzóságban az 54° a déli határ. Grönlandban eljutunk mintegy a 75°-ig, a Spitzbergákon pedig talán északra egészen a 81°-ig.

A tarándszarvas az emberre nézve nagyon fontos és sok nép életfeltétele ezen alapszik. A tarándszarvas mint háziállat nélkülözhetetlen; a lappok és a finnek nélküle alig tudnának megélni. De hasonló jelentősége van a vad tarándszarvasnak is. Ha egyszer is elmarad időszakos vándorlásuk, nem jutnak az északamerikai indiánok és a szibériaiak húshoz, amelyre pedig számítottak és rettenetes éhinség tör ki. Ezek a népek kihasználják a tarándszarvasnak azt a tulajdonságát, hogy vándorlásuk közben állandóan egy bizonyos megszokott úton haladnak. Különösen az őszi vándorlásnál a megfelelő helyen várják a csordákat; ekkor ezeken az állatokon gyakran 7–12 cm vastag zsírréteg is van, sokat közülök elejtenek, húsukat megszárítják és nagy készletet gyüjtenek össze. Az agancsát és csontjait mindenféle eszköznek, bőrét pedig ruhának dolgozzák fel, s így az állatnak minden részét felhasználják. Még a gyomortartalmát, a vért és a csontvelőt is elfogyasztják. Hasonló módon öldöshették le évezredekkel előbb a Dordogne vidékén halomszámra a magdalenai korbeli emberek a tarándszarvast és csontjait feldolgozták, mint azt az egykori lakhelyükön megtalált maradványok bizonyítják. Magyarország barlangi Pleistocén rétegeiben a tarándszarvas ásatag csontjai mindenütt közönségesek.

A most élő, körülbelül 14-féle tarándszarvast két csoportba oszthatjuk: erdei és tundrán élő tarándszarvasra.

Erdei tarándszarvasok

Nagyobbak, hosszabb az arci részük és a profiljuk kissé domború. Az agancsai rövidebbek, súlyosabbak és inkább ellapultak.

A három európai féleség közül ide tartozik a finn tarándszarvas (Rangifer fennicus Lönnb.), amelyet röviden először Lönnberg írt le; ez ma majd teljesen kipusztult.

Az eddig leírt egyetlen; szibériai tarándszarvas, (Rangifer sibiricus Murray) úgy látszik, ebbe a csoportba tartozik.

Az amerikaiak közül ide soroljuk a karibut (Rangifer caribou Gm.), amely Labrador és Kanada többé-kevésbbé nyilt sarkvidéki erdeiben és délre egész Maine, Újskócia és Új-Braunschweig, nyugatra Montana területén él.

A Brit-Kolumbiában a sziklás hegység között élő hegyi tarándszarvast (Rangifer montanus Set. Thomps.), valamint az újfundlandi tarándszarvast, (Rangifer terraenovae Bangs) is ide sorolhatjuk.

Azok főkép az erdei tarándszarvasok, amelyek az említett nagy vándorlásokat teszik; ezek télen menedéket találnak az erdőben, nyáron pedig észak felé a bőséges mezőkre mennek. A tundrán élő tarándszarvasok kevesebbet vagy alig vándorolnak.

Tundrán élő tarándszarvasok

Jellemzi őket a hosszú, vékony agancs, lapos orrcsont és rövid pofa. Ide tartoznak a messze északon élő tarándszarvasok; ezek még most is tovább nyomulnak észak felé.

A sarkvidéki Észak-Amerika erdőzónáján túl északra a „Barrenföldön” él a sarki tarándszarvas (Rangifer articus Rich); ez délre Kanadáig nyomul le.

A másik faj, a grönlandi tarándszarvas (Rangifer groenlandicus Gm.), amelyet különösen élesen kidomborodó fehér szemkörüli gyűrű és nagy száj jellegez, Grönlandban él. A még fennmaradó két európai faj hasonlóan tundrán élő tarándszarvas.

Észak felé legmesszebbre nyomul a spitzbergai tarándszarvas, (Rangifer platyrhynchus Vrolik); ez a marjáig 68 cm magas és egyszersmind a legkisebb tarándszarvas is.

A tulajdonképpeni európai tarándszarvas azonban a Rangifer tarandus L.; ez egykor egész Skandináviában élt, ameddig hegyes-dombos a felszíne, ma azonban két egymástól messzire eső vidéken találjuk: az északi, a nyugati Finnmarken vidéke, a déli pedig Közép-Norvégia legmagasabb hegyvidéke, körülbelül a 58’ 40° északi szélességtől kezdve egész a 63°-ig.

A tarándszarvas v. rénszarvas (Rangifer tarandus L.)

Hossza 1.7–2 m, farka 13 cm, magassága a marjánál 1.08 m, kifejlődött bika súlya 120–150 kg. A tarándszarvasnak hátsó fele sokkal szélesebb, mint a szarvasé; nyaka, feje igen otromba és kevéssé szép, lábai jelentősen rövidebbek, a patái sokkal szélesebbek, mint a gímszarvaséi. A nyaka kb. olyan hosszú, mint a feje, vastag, összenyomott és fölfelé alig hajlott. Így nincs oly büszke tartása, mint a szarvasnak. A feje elül csak kissé keskenyedik, csúnyaorrú, az orr háta egyenes; fülei a gímszarvasénál rövidebbek, szemei nagyok és kiállók, könnygödrei aprók és szőrcsomóval benőttek; orra teljesen szőrös, orrlyukai ferdén szembeállanak; a felső ajka lefityeg, a szája mélyen hasított. Combjai vastagok, lábai erősek és a mellett rövidek, a patái nagyon nagyok, szélesek, laposra nyomottak és mélyen hasítottak; a nagy álcsülkök egész a földig érnek. Szőrtakarója tömöttebb, mint a többi szarvasfajé. A szőre nem hosszú, tömött, csavart, hullámos, nagyon levegős, merev és törékeny, csak a fejen, a nyak elülső részén és a lábakon, ahol még hosszabb, hajlékonyabb és tartósabb. A nyak elülső részén sörényt találunk, amely egészen a szügyéig ér és a pofákon is a szőrözete meghosszabbodik. Télen átlagban mindenütt 6 cm hosszú és mivel nagyon tömött, bundája legalább 4 cm vastag; ez nagyon érthetővé teszi, miért tűri oly könnyen a tarándszarvas a jelentős hideget. Ehhez járul még, hogy a szőrszálak végükön úgy megvastagszanak, hogy a legerősebben sivító szél is csak keskeny, kúpalakú rést tud ütni a bundán és így ezen keresztül csak tűfoknyi nagyságú helyen férhet a bőrhöz. Évszakok szerint az általános színezete is változik. A vad tarándszarvasok majdnem szabályszerűen évente kétszer változtatják bundájukat és színüket. A nyári színű sötét szürkésbarna, a lábakon még sötétebb sáv megy végig fehér hasának oldalsó részén; fehéres a nyak alsó része, de a szügy közepe felé szürkésbarna. Tél felé mindig több új szőrszál nő közbül; ezeknek a fehér végei a szürke szőrt most már teljesen elnyomják, mire az egész állat fehéresszürke lesz és megtévesztően hasonló az olvadó, piszkos hó színéhez. A has szélén levő sötétebb sáv alig látszik és a szemeket fehér gyűrű veszi körül. A színváltozása először a fején kezdődik, még pedig a szem tájékán és így terjed mindjobban tovább. A fülek belseje mindig fehér szőrrel fedett; ugyanilyen színű szőrcsomó van a bokáinak belső részén és a paták körül. Szempillái feketék. A skandináviai vad tarándszarvas agancsa, Collett szerint, a hajlások mentén 1 1/2 m is lehet. A leghosszabb 1511 mm volt. A koronája 85 cm-t is tehet; az ágak száma pedig egyik főágon elérheti a 14-et is.

Taránd szarvas

Tarándszarvas szamojédszánkó elé fogva, Kanin félszigetén.

A norvégok a tarándszarvast csak a fátlan, mohával és kevés alpesi növénnyel benőtt északi, széleshátú hegyvidéken találják, amelyeket a bennszülöttek „fjeld”-nek hívnak. Ez a táj rendesen 1000–2000 m magasságban van. Sohasem jő le az erdőhatárig. Csak akkor, ha az egyik magassági vonulatról a másikra kaptat, és ekkor keresztül vonul a mocsaras, posványos alsíkokon; de még ilyenkor is félénken elkerüli az erdőt. Nagyobb vándorutat itt nem tesznek a tarándszarvasok. Legfeljebb nyáron magasabbra mennek, valamivel közelebb a gleccserekhez, hogy a szúnyogcsípéseket kikerüljék. Ellenben Szibériában, Észak-Amerikában a tarándszarvasok évente nagy vándorutat tesznek és ez a Tajmir-félszigeten 5., 6., 7. szélességi fokot,100 földrajzi mérföldnél is többet, Amerikában tán még ennél is nagyobb utat jelent. Nyáron át – Osgood szerint Alaszkában a csordák kisebb, 2–20 darabból álló csapatokba válnak szét, a vén bikák pedig szívesen egyedül maradnak. Ezek a csapatok szeptember végén és októberben verődnek össze és ha már jelentős számban vannak, délre vonulnak. Ezek a megfigyelések kiegészítik Pallasnak és Wrangelnek Szibériából való megfigyeléseit. Mikor a hegyekbe vonulnak, vagy a völgyekbe levándorolnak, mindig nagy csordákba egyesülnek és agancsaik úgy tünnek fel, mint mozgó erdők. Amerre elvonulnak, messzire követhető csapásokat taposnak ki, és a folyókon lehetőleg mindig ugyanazon a helyen kelnek át. A tehenek a borjaikkal járnak elül, a bikák pedig bevárják a vonulást. „Május vége felé – beszéli el v. Wrangel – nagy csapatban elhagyja a tarándszarvas az erdőket, ahol télen az irtóztató hideg ellen védelmet keres, és az északi lapos vidékekre vonul, mert ott részint a mohos területeken jobb élelmezéshez jut, másrészt azért is, hogy a legyektől és szúnyogoktól megszabaduljanak, amelyek a tavasz beálltával roppant tömegekben szinte elsötétítik a levegőt. A tavaszi vándorlás nem előnyös az ottani lakók számára, mert ebben az időszakban nagyon soványak a tarándszarvasok és a sok rovarcsípés folytán tele vannak daganattal és sebbel; augusztusban és szeptemberben azonban, mikor a tarándszarvasok a síkságról újra az erdőkbe vonulnak vissza, egészségesek és jóltápláltak és nagyon ízletes és tápláló a húsuk. A jó esztendőkben a vándorcsapatban több ezer állat van. Ha ezek 200–300 darabból álló csordákba szét is válnak, mégis egymáshoz mindig elég közel maradnak, úgyhogy az összes állat roppant tömegnek látszik. Mindig ugyanazt az utat járják. A folyón való átkelésnél mindig oly helyet választanak ki, ahol száraz völgy vezet a folyó partjához és a tulsó részen pedig homokzátony megkönnyíti a mederből a kijutást. Itt összetorlódnak az összes különvált csordák és az egész vízfelület csupa úszó állat.” A vonuló tarándszarvascsordákat medvék, hiúzok, rozsomákok, ebfalkák és a farkasok követik és ezek sok áldozatot szednek. Végül, indián csapatok leselkednek rájuk a mindnyájuktól ismert útszorosokban, amelyeken ezek az állatok a legnagyobb szabályszerűséggel haladnak át.

A tarándszarvasok egész nagyszerűen arra születtek, hogy azokon az északi területeken éljenek, amelyek nyáron tulajdonképpen csak ingoványok és télen pedig az egész csupa hómező. Széles patáik époly jól elősegítik nekik úgy a mocsaras helyeken, mint a hótakarón való keresztüljutást, mint a hegyoldalakon a felkapaszkodást. A tarándszarvas elég gyors léptekkel halad vagy sebesen üget. Az ingoványos talajon való lassújárásnál patáit oly messzire szétterjeszti, s oly nyomokat hagy hátra, amelyek inkább hasonlítanak a tehén, mint valami szarvas nyomához. Hasonló módon jár a havon is, amelybe, ha már csak egy kissé is megülepedett, nem süpped be. Nagyon könnyedén úszik.

A tarándszarvas összes érzékszerve kitűnő. Szimatja 500–600 lépés távolságig nagyszerű. Hallása époly éles, mint a szarvasé, látása pedig oly jó, hogy a vadásznak még akkor is nagyon gondosan el kell rejtőznie, ha szél ellenében közeledik feléje. E mellett az állat válogatós, mert csak a legfinomabb alpesi füveket keresi ki; érzékenységét legjobban akkor észlelhetjük, mikor a szúnyogok zaklatják: a szelíd tarándszarvas a legkisebb érintésre is összerezzen. A vadászok, akik a tarándszarvast megfigyelték, mind említik okosságát, sőt bizonyos furfangosságát is: kétségtelen, hogy félénk és legnagyobb mértékben óvatos. Tapasztalat alapján ezek az állatok az embert, mint ellenségüket ismerték fel. Erre engednek következtetni Kükenthal és Walter A. megfigyelései is. A Spitzbergák nyugati részén, ahol sokat vadásztak, Kükenthal nagyon félénknek találta ezeket, míg Walter A. a Kelet-Spitzbergákon, ahol az embert még nem ismerték, nagyon könnyen elejthette a tarándszarvasokat. Más állattal szemben semmi félelmet sem mutatnak. A tehénhez, lóhoz bizalomteljesen közelednek, amelyek az ő magaslataikon legelnek és ott, ahol szelíd fajtabeliek is vannak, nagyon szívesen összekeverednek velük.

A vad tarándszarvas nyáron a nedvdús alpesi füveket eszi, a havasi boglárkát, tarándsóskát és a szironták leveleit és virágát, a tél folyamán pedig a zuzmókat. Nagy élvezettel rágja le a törpenyírfa rügyeit és fiatal hajtásait, de a másfajta nyírfához nem nyúl. Táplálékát, amely mindig csak néhány növényre korlátozódik, gondosan kiválasztja. Az agancsával sohasem kapar a tarándszarvas, mint azt gyakran állították, hanem mindig csak az első lábával. Legszorgalmasabban a reggeli és esti órákban megy eledele után; a déli órákban pedig kérődzve pihen, legszívesebben a hómezőn és gleccseren vagy egészen annak a szomszédságában.

Norvégiában a párzás ideje szeptember vége és október hó. Agancsa, amelyet december végén vagy januárban elvetett, most már újra teljesen kifejlődött és tudja használni. Hangos bőgéssel hívja vetélytársait, ismételve nagyon kifejezésteljes módon orgonál és a most már nagyon megszaporodott falka szemeláttára heves harcokat vív az illető versenytársakkal. A bátor küzdők sokszor agancsaikkal összebogozódnak és néha órák hosszat állnak egymáshoz bilincselve; ilyenkor megesik aztán az is; mint a szarvasoknál, hogy a fiatal bikák, amelyekkel az idősebbek a párzási idő alatt dölyfösen bántak, ezt az alkalmat felhasználják és közben a tehenekkel üzekednek. A bika a tehénnel szemben nagyon erőszakos, sokszor órák hosszat is kergeti; ha hosszabb üldözés után megáll, megnyalja a megkergetett tehenet, fejét magasan felemeli és e közben gyorsan egymásutánban tompa, röfögő hangot hallat, ajkait felfújja, majd újra összehúzza, testének hátsórészét begörbíti és különben is nagyon különösen viselkedik. A párzás maga nagyon gyorsan folyik le; e közben a bika úgy tesz, mintha tüsszögne. Az ellés április elejétől júniusig tart; a nőstény mintegy 8 hónapig vemhes. A vad tarándszarvasok ritkán ellenek egynél több borjút. Ez kicsi; csinos teremtés, az anyja gondosan óvja és hosszan szoptatja. Nem pettyes, az öregeknél is sötétebb vörösbarna színű és csak a második vagy a harmadik évben lesz először azokhoz hasonló színűvé. Már tavasz felé a vemhes tehén elválik a bakkal a csapattól, az ellés idejéig, sőt még később is csak evvel kóborol. Ilyen családdal gyakran találkozhatunk. Az üszők és a fiatal bakok nagyobb falkákba verődnek és a vezetésüket egy meddő vén nőstény veszi át. Mihelyt a borjúk megnőttek, a családok újra nagy csapatba egyesülnek. A tarándszarvasok nagyon ügyelnek a biztonságukra. A vezető állat, mialatt a csapat összes tagja pihen és kérődzik, állandóan állva figyel és őrködik. Ha ez maga is lepihenni kíván, úgy azonnal másik vén tehén ugrik fel és átveszi az őrködést. A tarándszarvasok sohasem legelésznek olyan domboldalakon, ahol a szél ellenében megközelíthetők; állandóan oly helyeket keresnek fel, ahonnan az ellenfél közeledtét már messze távolból észrevehetik. Akkor gyorsan, sokszor mérföldekre is elrohannak onnan. A jó helyekre azonban visszatérnek, ha nem is a legközelebbi napokban.

A vad tarándszarvas vadászatához szenvedélyes vadász vagy igazi természetbúvár vállalkozzék, aki nem törődik a fáradsággal és nélkülözéssel. Norvégiában a tapasztalt vadász legkönnyebben lesből ejti el.

A fiatalon elfogott állat nagyon hamar megszelídül; de nagyon helytelen lenne a megállapításunk, ha a megszelídített tarándszarvast a háziállatok sorába felvett állatokkal teljesen egysorba állítanánk. Nem egy esetben ugyan azoknak az utódai, amelyek már emberemlékezet óta fogságban élnek, oly szelídek, mint a háziállataink, de félvad állapotban levők még mindig vannak köztük. Norvégia szelíd tarándszarvasai – Lönnberg szerint – (Arkiv för Zoologi 1909.) túlnyomóan a Rangifer tarandus L.-től származnak. Svédország északi részében azonban kis számban olyanokat is találunk, amelyeknek ereiben az erdőben élő Rangifer fennicus Lönnb. vére csergedezik; ezek a többiektől a testalakban nagyobbak – és szokásaikban is különböznek: az erdőben és a lápon élnek és sohasem kapaszkodnak fel a hegyekre.

Hogy mikor és hol szelídült meg a tarándszarvas, nem tudjuk. Hahn úgy véli: a szarvasmarhára való tudatos utalással, megtörténhetett, hogy egyes északkeleti néptörzsek északfelé, a kietlen hegyvidék közé terelődtek és tejetadó és teherhordó állatjaikat elveszítették. Ha nem akarunk utalni Älian tudósítására, amely szerint a szkiták szarvason és lovon lovagoltak, a megszelídített tarándszarvasról az első biztos hírforrás a 9-ik évszázadból származik. Ebben az időben írja le ugyanis az angol Alfréd király udvarában élő norvég Other, hogy 600 szelíd tarándszarvasa és 6 csalogatásra betanított állata volt. Lehrberg (1499) és Marco Polo néhány Szibériáról való hiányos tudósításán kívül Olaus Magnus (1555) adott rendszeres leírást a megszelidített tarándszarvasról.

A szelíd tarándszarvasok abban különböznek csak a vadtól, hogy gyengébb testalkatúak és fehérebb és kecsesebb állatok. A warangi tarándszarvas – Collett szerint – átlag 60 kg-ot, az Enare-tó vidéki pedig 85–90 kg-ot nyom. Legtöbbször az agancsai is könnyebbek lehetnek a vadénál; az egyikről még azt is megemlítették, hogy agancsának 62 ága volt; azonkívül is még szabálytalanabb felépítésűek, mint amazok.

A szelíd tarándszarvas a lappnak támasza és büszkesége, öröme és gazdagsága, kínja és terhe; fogalmuk szerint, akinek száznál több tarándszarvasa van, az az emberi boldogság netovábbját érte el. Egyes lappnak 2000–3000 tarándszarvasa is van, de legtöbbnek legfeljebb 500 darab; az összes szelíd tarándszarvasállomány – Collett szerint – Norvégiában 150.000 darabra tehető.

A szelíd tarándszarvas élete csaknem minden tekintetben különbözik a vadétól. Egyesek agancsaikat később vetik el, a vadon élőktől elütően, az év más részében is párosodnak és állandóan vándorolnak. Júliusban és augusztusban a hegyeken és a tengerparton élnek, szeptembertől kezdődik a visszavándorlás. Ez időben élvezheti a lapp-rénszarvas a szabadságát, ha a közelben farkas nem ólálkodik. Mivel a párzás ideje erre az időre esik, megtörténik ilyenkor, hogy a szelíd tarándszarvasok a vadon levőkkel összeelegyednek a csordatulajdonos legnagyobb örömére, mert ezáltal jobb tenyészethez jut. Mikor az első hó leesik, a tarándszarvast újra befogják és őrzik; mert most jobban kell megóvni őket a farkastól, mint azelőtt. Azután elérkezik a tavasz, megkezdődik újra a szabadság ideje; az állatokat újra csordába verik össze: a tehenek most borjadznak meg, adják az értékes tejet, amelynek nem szabad veszendőbe mennie; azután újra azokra a helyekre terelik, ahol kevés a szúnyog. Így megy ez tovább egyik évről a másikra.

A tarándszarvas-csorda fölötte sajátságos képet nyujt. Amint már említettük, vándorló erdőhöz hasonlít. A tarándszarvasok zárt sorokban mennek, mint a juhok, összetartják őket az állandóan fürge és ide-oda szaladgáló kutyák. A házi állataink közül egyik sem oly gyors, mint ezek. A szelídített tarándszarvasok közt úgy látszik vagyonközösség van. Amilyen csökönyösek ezek az állatok a fejésnél, oly gyöngédek borjaik irányában: még az idegen borjakat is megszoptatják. Ha a gazda fejni akarja állatait, pányvával fogja ki a csordából és leköti.

Ha jó legelő van a közelben, akkor a lappok a fejés megkönnyítésére karámot építenek, ahova minden este a teheneket beterelik. A tarándszarvasok az ide-oda futkosásukkal és örökös bőgésükkel a juhokra emlékeztetnek; jóllehet hangjuk inkább a disznóröfögéshez hasonlít. Aki a cserényhez közeledik, az állandó bőgést hallja legelőbb, és azután a szüntelen járás-kelés közben azt a pattogást, mintha száz elektromos elem volna működésben.

Különféle járványok a tarándszarvasok közt sokszor veszedelmes pusztítást visznek végbe és azonkívül a zord klíma is hozzájárul ahhoz, hogy a nyájak nem úgy szaporodnak, mint a tarándszarvas termékenységénél fogva várhatnánk. A fiatal és gyönge borjak a hidegben elpusztulnak, vagy a heves hózivatartól sokat szenvednek, úgyhogy tökéletesen elcsigázva, nem tudják tovább követni a csordát; az idősebb állatok a különösen nagy hóban már többé nem tudnak hozzájutni a táplálékhoz. És ha a lapp ilyen körülmények közt is fáradozik, hogy számukra az erdőben bizonyos mennyiségű eleséget előteremtsen és mohával gazdagon benőtt fákat ki is vág: mégsem képes a nyájnak kellő mennyiségű táplálékot nyujtani.

Az összes hasznot, amit a szelidített tarándszarvas gazdájának hajt, a mi viszonyainkra alkalmazva, még megmérni is alig lehet. Ugyanis a tarándszarvas – Hahn szerint – legnagyobb hasznot nem a tejével, bőrével hajtja, vagyis a testével, amelynek minden porcikáját felhasználják, hanem munkateljesítményével, mint tehervonó állat.

Lappföldön leginkább a közlekedésnél használják, kevésbbé teherhordásra. A keresztcsontja ugyanis gyenge, s így a teherhordás nehezére esik. A tungúzok és a korjákok azonban lovagolnak is a nagyon erős tarándszarvas-bikákon; ugyanis kicsiny nyerget raknak fel a váll-lapockákra és szétterjesztett lábakkal ülnek fel a különleges paripára. Lappföldön senki sem ül fel a tarándszarvasra és csupán az igen erős bikákat, a „tarándszarvas-ökröket”, mint a norvégok elnevezték, használják az utazásnál. A tarándszarvast nem szoktatják előbb a hámhoz; minden további nélkül kiválasztanak egy megfelelő, erős állatot a csordából, és befogják a vidékhez, a tarándszarvas termetéhez legjobban megfelelő szánkóba. Az állatot úgy kormányozzák, hogy a kantárszárat, amelyet a szája körül elhelyeztek, és kötelekkel az agancshoz erősítettek, némi erővel a hátnak majd a bal-, majd a jobboldalára dobják. A jó tarándszarvas szánkóval óránként körülbelül 10 kilométert is megtesz és elhúz 120–140 kg-ot, rendesen azonban sokkal kevesebbet húzatnak vele. Nyáron nem húzatnak vele a norvégek semmitsem. Ha az izmos és jól táplált tarándszarvast kímélik, vagyis csak reggel s este néhány óráig húzatnak vele, délben és éjjel azonban legeltetik, bámulatosan nagy utat lehet vele megtétetni, anélkül, hogy agyonhajtatnák.

A szigorú fogság a tarándszarvasnak nagyon kevéssé van inyére; mindamellett állatkertjeinkben egészen jól megél azon esetben, ha megfelelően bánnak vele, rendszerint tovább is szaporodik. Egyébként természetes tápláléka nélkül nem igen lehet eltartani; ez a rénzuzmó, amely a homokos talajon, köztük Brandenburg határában is, bőségesen nő; megveti a szénát és az összes többi növényi táplálékot, a kenyeret azonban szereti.

Ízletes pecsenyéjét Németországban is szeretik, ezért a kedvező évszakban Oroszországból és Skandináviából a német piacra is eljut. A fiatal tarándszarvas bundája a prémkereskedésben bizonyos jelentőségű, ugyanis autóbundára jól használhatják. Az ilyen úgynevezett „pijecki” értéke darabonként 3–10 márka körül van.

A szarvasok második csoportja, a Plesiometacarpaliák, amelyek sajátosságait már a szarvasformák jellemzésével kapcsolatban ecseteltük, magábafoglalja a család azon képviselőit, amelyeknek agancsa, azon esetben, ha többágú, egy szembogú és rendszerint nem villásan ágazik el. Kivétel ezek közül csak a milu; mivel azonban ez a gímszarvassal eredményesen kereszteződhetik, mégis ide kell sorolnunk.

Ez a sor is egy kicsi, kezdetleges, Kelet- és Délkelet-Ázsiában otthonos állattal kezdődik; ennek felső szemfoga a hímnél egyszerűen kiáll a szájból, agancsa azonban mégis van, ha mindjárt nagyon egyszerű is és rövid. Ez egy nyársból áll, amely elágazás nélkül marad vagy egy szemboga van és nagyon hosszú rózsatőn ül; a nősténynek ennek a helyén szőrpamatja van.

Muntyákszarvasok (Muntiacus Raf.)

[Régi nevei: Cervulus, Prox.]

Ez a lábszerkezetben nagyon fejlődöttnek látszik, mert nála, mint az összes kérődzőknél, a csónak- és kockacsontból összeolvadt egységes csonttal (scaphocuboidekurm) még a középső és a külső ékcsont is összeforrott. Ebben a tekintetben tehát összhangban van a délamerikai puduszarvassal. Különben a lábalkat, tekintettel az oldalsó ujjak visszafejlődésére, fejlődöttebb, mint a többi szarvasnál. Ellenben az agancsalak a hosszú rózsatővel, amiben a muntyákszarvas a kihalt szarvasokkal végig megegyezik, egy nagyon régi ismertetőjel. A fiatalok foltosak. Mirigyek és szőrcsomók a hátsó lábon nincsenek.

a) Bóbitás muntyákszarvasok (Elaphodus M.-E.)

[Régi neve: Lophotragus.]

Az alnem fajai Tibetben és Kelet-Kínában vannak elterjedve. Nagyon rövid, és el nem ágazó nyársa van hosszú rózsatőn, amely utóbbi nem folytatódik mint a léc a koponyán. Az agancsot szőrcsomó fedi be és alig látszik. Homlokmirigyei nincsenek. A hosszú szemfogai egész a hegyéig párhuzamosak. Az oldalsó középkézcsontok még jobban vissza fejlődtek, mint a többi Plesiometacarpaliák-nál, vagy esetleg teljesen hiányzanak. További ismertetőjel bolyhos, sodrott szőr, széles, kerek fülek és a mérsékelten hosszú farok.

A kínai muntyákszarvas (Muntiacus michianus Swinh.)

Az alnem legismertebb képviselője a körülbelül 55–57 cm magas kínai muntyákszarvas, egy meglehetősen és egyenletesen vas-szürkésbarnaszínű állat, amelynek az ajka, álla, a fülek belseje és külső pereme, éppúgy a fark alsó fele fehér. Homloka, és különösen a szőrcsomó majdnem egészen sötétfekete.

b) Igazi muntyákszarvasok (Muntiacus Raf.)

A nagyon hosszú rózsatövek csontlécekben folytatódnak a koponyától egész a szemgödrökig és a köztük bemélyedt homlokot mintegy keretbe fogják. A közbülső rész két oldalán rendesen kicsiny bőrmirigyek vannak. Az agancs maga erősebb és hosszabb, mint a bóbitás muntyákszarvasé és egy szemboga van. A hosszú szemfogak végükkel kifelé állanak. Az oldalsó ujjperecek teljesen hiányzanak.

Az alnemet az előbbivel összekötik a keletkínai M. crinifrons Scl., amelynek rózsatőjén szőrcsomó van és a Tenasserim-ban otthonos M. feae Thos. Doria, amelynek jóllehet nincsen szőrpamacsa, homlokán mégis hiányzanak a bőrmirigyek. Mindkét faj, amelyek egymással szoros rokonságban állanak, különböznek egymástól még szépiabarna színükkel is és avval, hogy a farkuk felső része fekete. A M. crinifrons körülbelül 60 cm magas.

Az indiai muntyákszarvas (Muntiacus muntjac Zimm.)

Hossza 115–124 cm körül van és ebből 15–18 cm a farkára esik, vállmagassága 50–55 cm. A délindiai féleségek, sir Brooke Viktor szerint, hitványabbak, mint az északindiaiak, de úgy látszik, sajátszerűen a Szunda-szigeteken élők a legnagyobbak. Himalájában élők vállmagassága Kinloch mérései alapján csupán 45 cm. A muntyákszarvas meglehetősen karcsú, de izmos állat; a nyaka közepes hosszúságú, a feje rövid, lábai kurták és vékonyak, a farka félig hosszú és pelyhesen szőrös. Szőrözete rövid, síma és tömött, a szőrszálak vékonyak, fényesek és merevek; felső testének színe telített sárgásbarna, a háta közepe felé sötétebb, egész gesztenyebarna, a nyaka hátul jobban fahéjbarna, a pofája sárgásbarna, a rózsatő elülső részének irányában sötétbarna csíkozott, a fülek külső része sötétsárgásbarna; az áll belső felén a torka, a hasa hátulsó része, a combok belső fele, a pofa hátsó része, és a fark alsó fele fehér; a has eleje és a mell sárgás, mindkét oldalán fehéren pettyezett; mellső végtagjai sötétbarnák, a lábszárak szélei fehérek, hátul pedig feketén csíkozottak, a fekete patái felett kis fehér folt van. Az agancs fehéres, egy kissé sárgásba vegyülő. Elütő színezet gyakori. Az agancs tengelye a nagyon hosszú rózsatőn van, iránya ferdén hátrafelé álló, eleinte kissé kifelé és előre hajlanak, azután a hegyük felé hirtelen kampósan hátra és befelé görbülnek. Eleinte csak egyágúak, később rövid, erős, hegyes, előre és felfelé irányuló szembogok nőnek ki. Nagyon sajátságosak a rózsatői, amelyek 8–10 cm hosszúak; egész a rózsáig sűrű szőrrel fedett bőr fedi; a rózsa szélét szőrkoszorú veszi körül; magát a rózsát pedig nagyon rövidszőrű, nagyszemű gyöngysor alkotja. Idősebb korban a rózsatő erősebb lesz, a gyöngyök száma is megszaporodik. A főágakon és hosszában mély rovátkákat találunk, de gyöngyök nélkül. Az agancs a magas rózsatő nélkül ritkán hosszabb 12 cm-nél. A különleges hosszú agancs, amelyet csak ismerünk, alig éri el a 19 cm-t. Agancs helyén a nőstényen csak szőrpamacsot találunk.

A muntyákszarvas hazája: Szumatra, Jáva, Borneo, Banka és Hainan, épúgy a Maláji-félsziget, Birma és Brit-India. A Tibetben és Kínában élő fajok, mint a M. lacryrmans M.-E. és a M. reevesi Ogilb. abban különböznek az előbbiektől, hogy kisebbek és színükben is van némi különbség. Jerdon szerint a muntyákszarvas a Himalájában majdnem egész 3000 m magasságig felkapaszkodik, erdőlakó és legtöbbre becsüli a dombos, hegyes vidéket. Horsfield szerint állandó tartózkodásra alkalmas területet kiválaszt, ehhez azután legnagyobb mértékben ragaszkodik, s önként sohasem hagyja el. Egyes vidéket emberemlékezet óta úgy ismernek, mint a muntyákszarvas kedvelt tartózkodási helyét. Úgy látszik, hogy túlságosan nem magas vidékek, ahol a dombok és a völgyek váltakoznak, még inkább az olyanok, amelyek magas hegyvidék lábához nyúlnak vagy nagy erdőséghez fekszenek közel, elégítik ki leginkább a muntyákszarvas életfeltételeit. Jáva szigetén az ilyen fajta tartózkodási helyek nagyon gyakoriak; ezeket magas fű és bokor és középnagyságú fák borítják; ezek vagy kerekerdőket formálnak, vagy apró bozótokat alkotnak és csak keskeny sávokban szaggatják meg megművelt szántóföldek, vagy pedig az őserdőkhöz csatlakoznak. Itt találják a muntyákszarvast egyesben vagy párosával; egy párnál többet nagyon ritkán találunk együtt. Baldwin és Mc Master külön megjegyezték, mikor egy ízben négyet, és egyszer hármat láttak együtt. Azok a helyek, amelyek ezenkívül még vízben is bővelkednek és lakatlan vidékek, felelnek meg legjobban a muntyákszarvasnak; mint Hodgson leírja, mélyen lehajtott fejjel, mint a menyét bujkál és surran a folyondáros bozótokban, a kidőlt fák között és a legkisebb résen át is ügyesen átfurakodik. Hívogató hangja és a vészjele érdes, metsző, ugatásszerű és ezért „ugatószarvasnak” is nevezik. Különösen a reggeli órákban és délután hallatja hangját. Ilyen kis állathoz mérten a hangja különösen hangos. A párzás ideje Észak-Indiában főleg januárra és februárra esik, a vemhesség körülbelül fél évig tart, úgyhogy az 1–2 borjú rendszerint júniusban vagy júliusban lát napvilágot. De ezen időn kívül is egyes borjakat az egész éven keresztül is találunk. Az agancsot májusban vetik el és az új augusztusra fejlődik ki teljesen. Jerdon még hozzáfűzi hogy a muntyákszarvas nyelve rendkívül hosszú és az egész feje elejét megnyalni tudja. Már Markhamtól tudjuk, hogy ez az állat gyakran sajátszerű kereplő és zörgőhangot hallat, mintha két lazán álló csont egymáshoz verődne. Hogy jön ez a hang létre, még nem világos egészen. Adams szerint a lábaitól, Hamilton és Mc Master szerint pedig a szemfogaitól ered ez a hang, Kinloch pedig ezt az egyik nősténynél is hallotta; az ő nézete, hogy a paták egymáshoz ütődése adja ezt a hangot, a legvalószínűbbnek látszik.

Az indiai muntyákszarvas (Muntiacus muntiac Zimm.).

Ha a muntyákszarvast üldözik, nem menekül nyílegyenes mint a gímszarvas, hanem eleinte lehetőleg gyorsan fut, majd lassabban és elővigyázatosan nagy ívben elkanyarodik és mihelyt lehet, újra az erdei tanyája felé igyekszik. A muntyákszarvast inkább vadászszenvedélyből, mint a pecsenyéjéért vadásszák, jóllehet húsa nagyon kitűnő.

Jáva előkelői a muntyákszarvasra sportszerűen kutyafalkával szoktak vadászni. A kutyákkal szemben, úgy látszik, a muntyákszarvas kizáróan a szemfogaival védekezik, ezeket bátran és ügyesen használja és üldözőin veszélyes sebeket is ejt.

Az emberen kívül a muntyákszarvast a tigris és a párduc is serényen üldözik. Az enyhe éghajlat azonban és a táplálék gazdagsága rendkívüli módon kedvez neki, s így az összes veszteséget, amelyet állományában az ember és a ragadozó állatok okoznak, gyorsan pótolni tudja.

A muntyákszarvas hazájában a fogságot jól elviseli, sőt még Európában is elég tűrhetően; gyakran látni európaiak és a bennszülöttek tulajdonában. Sterndale Indiában megfigyelte, hogy a fogságban levő muntyákszarvasok mohón mindenféle húst felfalnak. Muntyákszarvast nemcsak állatkertekben nevelnek, hanem vadaskertekben is, például Angliában Bedford hercegnél, éppúgy Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban.