| KÉTÉLTŰEK | TARTALOM | ELSŐ REND: Békák vagy farkatlan kétéltűek (Ecaudata) |
Általános jellemzés
A gerincesek két utolsó osztályát, a kétéltűekét és a halakét, éles ür választja el az eddig ismertetettektől. Az emlősök, a madarak és a hüllők egész életükön át tüdővel lélekzenek, ellenben a halak szinte mindig kopoltyúkkal, a kétéltűek meg, kevés kivételt leszámítva, fiatal korukban kopoltyúkkal, későbben pedig tüdővel veszik fel a levegő oxigénjét. Ez utóbbi körülmény azt jelenti, hogy a kétéltűek átalakulással fejlődő állatok, vagyis hogy szervezeti berendezésük fejlődésük kezdetén nem azonos a szüleikével, hanem csak későbben bekövetkező átalakulásuk során lesz azokéhoz hasonlatossá. Az ilyen fiatal, végleges alakját még fel nem vett lényt általános elnevezéssel lárvának nevezzük. A kétéltűek tehát lárvákkal fejlődő állatok.
A kétéltűeknek a halakhoz hasonlatosan aránylag egyszerű szerkezetű agyvelejük és szívük van, s megegyeznek azokkal abban is, hogy lárváiknak bizonyos bőrérzékszerveik vannak, melyek azonosak a halak egész életén át megmaradó, megfelelő szervével. S nevezetes, hogy bizonyos kihalt kétéltűeknek szintén egész életükön át megvoltak ezek a szerveik. Viszont igen nagy különbség van a kétéltűek és a halak közt abban, hogy a kétéltűek szabály szerint négy lábon járó állatok, míg a halak kivétel nélkül úszók segítségével változtatják a helyüket, bár előfordulhat az is, hogy mellúszóik lábszerű szervvé lettek s az állat azok segítségével valósággal járni is tud. Azonban egyetlen halnak sincs valódi, ujjaikban végződő lába. Más oldalról meg azt látjuk, hogy bármilyen széles ür választja is el egymástól a ma élő kétéltűeket és hüllőket, a Triász-korban kihalt páncélos kétéltűek (Stegocephalák) oly szorosan összefűzik őket, hogy csak nagy nehézséggel választhatók el élesen egymástól. De egyetlen kétéltűnek sincs egy-egy lábán négynél több kézujja, ellenben a hüllőknek szabály szerint öt-öt ujjuk van mindegyik lábukon, s ha csak négyet találunk, az akként magyarázható, hogy egy ujj elcsenevészedett, mint ahogyan elcsenevészedett pl. a kígyók egész lába is. Tehát a négyujjú hüllők ötujjúak utódai.
A kétéltűek általános alakjuk szerint háromfélék lehetnek. Lehetnek ugyanis többé-kevésbbé hosszant megnyúlt testűek, ugyanilyen farkkal s két pár végtaggal, mely utóbbiak, ha eléggé fejlettek, alkalmasak arra, hogy a törzset a föld felszínéről fölemelve hordozzák. Ilyen alkatú teste volt a legtöbb Stegocephalá-nak, s ilyen van a legtöbb ma élő szalamandrának és gőtének. Más fajok teste erősen megnyúlik, olyanná válik, mint amilyen az angolnáé vagy a kígyóé, s ezzel karöltve fokozatosan megrövidülnek a végtagjaik is, és pedig vagy az elülsők, vagy a hátulsók, avagy esetleg mindkét pár. A visszafejlődés esetleg a végtagok teljes eltűnéséig fokozódhatik. Az ilyen, kígyószerűvé lett kétéltűek, sőt már a megrövidült lábúak is csak hason csúszva, vagy pedig a vízben úszva tudják helyüket változtatni. A törzs meghosszabbodása karöltve jár a belső szervek megfelelő meghosszabbodásával is, amivel kapcsolatban a páros szervek egyike vagy elcsenevészedik, pl. az egyik tüdő, vagy pedig az eredetileg egymás mellett elhelyezkedő szervek egymás mögé kerülnek, pl. a vesék vagy az ivarszervek.
A kétéltűek harmadik csoportja rövid, zömök termetű, lapított testű és teljesen farkatlan. Törzsüket jól fejlett végtagok hordozzák, melyek közül a hátulsók legalább is olyan hosszúak, mint az elülsők. Egész alkatuk, megrövidült törzsük és gyakran meghosszabbodott hátulsó lábuk, csak úgy, mint sajátságosan módosult medencéjük, mind arra utal, hogy ugrándozva változtatják a helyüket. És valóban, hátulsó lábaik fejlettségének a fokából minden további nélkül következtethetünk arra, hogy mennyire jó ugrók. Azok a békák, amelyeknek a hátulsó lábai csak kevéssel, vagy egyáltalában nem hosszabbak az elülsőknél, esetleg eléggé jól tudhatnak még futni is, azonban rendesen csak mászva tudják helyüket változtatni, mint alkalmasint a legtöbb szűkszájú béka.
Amennyire különböző állataink alakja, éppen annyira különböző mozgásuk módja is. Vízben a legtöbbjük nagy könnyedséggel, sőt sok mesteri módon mozog, azonban a három csoportba tartozók már itt is eltérően egymástól. A gőtealakú kétéltűek, akár kifejlett állatok, akár lárvák, valamint a békaalakúak lárvái is, farkuk oldalirányú vagy csavarszerű mozgatásával haladnak előre. A farok ilyenmódon való működését még elősegíti az is, hogy rendesen merőleges bőrszegély emelkedik ki a középvonalból. Tulajdonképpeni végtagjaik az úszásban alig játszanak szerepet. A kígyószerűen megnyúlt testű alakok egész testük kígyószerű mozgatásával haladnak tova, végül pedig a békák hatalmas hátulsó lábaik ütemes lökéseivel úsznak nagy gyorsasággal; a hogy a lábak munkájukat annál jobban végezhessék, ujjaikat esetleg egészen azoknak a hegyéig érő úszóhártya köti össze. A mozgás módjának a különbözőségéből érthetjük meg, miért nincs úszóhártyája a vízi gőtéknek. (Néhány kivételt leszámítva, de akkor sincs semmi köze sem az úszáshoz, mert hártyája ekkor is csak az ivarzó hímnek van!) Lassú járás alkalmával, mint azt a mi sárga-fekete rajzolatú szalamandránkon is megfigyelhetjük, a hátulsó lábak előretoló szervekként, az elülsők pedig mint irányítók szerepelnek; a megnyúlt test e mellett némileg kígyózó mozgást végez, azonban, ami gyakran elkerüli a szemlélő figyelmét, nem érinti a földet. Egyes karcsú, megnyúltabb testű, hosszúfarkú szárazföldi szalamandrák (Spelerpes, Chioglossa) olyan gyorsan tudnak futni, mint a gyík.
Ugrani nem csupán a békák tudnak, mert egyes északamerikai szárazföldi szalamandrák (Autodax) farkuk segítségével el tudják lökni magukat a földről s ilyenmódon egészen tekintélyeseket ugranak. Mászni tudók a zömök- és megnyúlttestűek közt egyaránt vannak. Ismeretes, hogy a mi leveli békánknak az ujjain tapadókorong van, melynek alsó oldala nagyon gazdag ragadós nyálkát elválasztó mirígyekben. Hasonló tapadókorongokat más békákon is találunk, azonban fejlettségük foka természetesen nagyon különböző. De hogy az állat kapaszkodni tudjon, nincs feltétlenül szüksége tapadókorongokra, mert elégséges erre a célra testük alsó oldala mirígyeinek nyálkás váladéka is, mint egyes fiatal békák, unkák és vízi gőték bizonyítják, melyek külön tapadószervek nélkül is fel tudnak kapaszkodni az akvárium üvegfalán, sőt egyes szárazföldi szalamandrák széles lábaik segítségével, melyek ujjait hártya köti össze, ha lassan is, de mégis mászkálni tudnak függőleges üvegfalakon, esetleg fejjel lefelé is. Másrészt viszont nem minden tapadókorongos béka kúszó állat is egyszersmind, sőt ezek nagyrészt magukat a földbe ásva élnek. A fán élő békák általában véve egyszerű fölfelé kapaszkodás vagy ugrálás segítségével másznak fel a fára, de akadnak köztük olyanok is, melyeknek egy vagy két belső ujja a többiekkel szembe helyezhető (Chiromantis), ezek azért vékonyabb ágakat át is tudnak fogni s bizonyos félmajmok módjára mozoghatnak a lombok közt. A délamerikai Phyllomedusa hátulsó lábának a hüvelykujja is szembehelyezhető a többivel.
A lábatlan kétéltűek ásásra kizárólag az arcorrukat használják. Ezeknek a szájnyílása éppen úgy, mint az ásó kígyóké és gyíkoké, nem mindjárt a test elülső végén foglal helyet, hanem kissé a hasoldalra tolódott el, ami megakadályozza azt, hogy a szájba föld jusson be. A farkos kétéltűeknek nincs külön ásószervük, hanem arcorrukat és végtagjaikat használják ásásra, azonban keményebb talajba nem tudják beásni magukat. A békák ellenben kitűnő ásók, amit belső sarokgumójuk erős fejlettségéből is meg lehet állapítani. Ezt rendesen erős, éles tarajú szaruburok fedi s erős ásóként működik, melynek segítségével egyes békák gyakran méter mélységnyire is beleássák magukat a laza talajba, mindig hátulsó lábukkal előre.
Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy egyes kétéltűek bizonyos szerényfokú repülőtehetségnek is a birtokában vannak, ami azonban inkább lebegőtehetségnek nevezhető. Ilyenek pl. a Szunda-szigetek ú. n. repülő békái, melyeknek ujjait egészen a tapadókorongokig hatalmas bőrlemezek kötik össze. Az általuk alkotott ejtőernyő lehetővé teszi, hogy magas fákról leugorva az ugrás erős hegyes szögben való lesiklássá enyhüljön.
A kétéltűek bőrét általában csupasznak szokták mondani, és ez a megjelölés valóban helyes is annak ellenére, hogy, miként Boulenger megismertette, egy nyugatafrikai béka oldalai és pofáinak a hátulsó része a párzás idején sűrűn szőrösek lesznek, de meg kell jegyeznünk, hogy ennek a szőrözetnek semmi köze sincs az emlősök valódi szőrözetéhez. De a kétéltűek testén egyéb szaruképződmények sem szoktak erősebben kifejlődni, pedig az ilyenek mint az emlősök és madarak testének fedőszervei, vagy mint az ujjak végét fedő körmök és karmok igazán nagy elterjedtségnek örvendő alkotóelemei az állati szervezetnek. Ilyen szaruképződmény az ásóbékáknak hátulsó lábán lévő szaruásó. Hegyes szarukarmai vannak egy japáni gőtének, valamint ilyen szervük van az afrikai sarkantyús és karmos békáknak hátulsó lábuk három belső ujján és belső sarokgumóján. Azonban némely varangy szemölcsei, valamint ujjai hegye és alsó oldala is erősen elszarusodott lehet. Igazi karmaik csak a Stegocephalák-hoz tartozó Mikrosauriák-nak voltak. Ellenben páncélszerű képződményeik a ma élő kétéltűeknek nem igen vannak, pedig a halak bőrét rendesen ilyenek fedik. Viszont a kihalt páncélos kétéltűeket, mint már a nevük is utal rá, pikkelypáncél fedte, amely különösen a hasoldalon és a fejükön volt jól kifejlődve. A páncél csontelemei a bőr irharétegében fejlődtek és együttvéve olyan szilárd tokot alkottak, amelyet, felülről nézve, csak az orr és a szemek nyílásai törtek át. Ilyen páncéllemezeket sok más kétéltű fején is találunk. Sokkal ritkábban fordul elő az, hogy a hát bőrében keletkeznek lemezszerű csontképződmények s azok szorosan összenőnek az alattuk fekvő csigolyával is. Más békáknak meg a hátcsigolyáikkal összefüggő harántnyujtványaikkal kapcsolatosan alakulnak ki páncélt alkotó csontlemezeik.
A legtöbb béka és valamennyi gőte bőre sikamlós, lágy, némely varangyé azonban a bőrszemölcsök megszarusodása és mésznek az irhában való lerakodása következtében megvastagszik. Az irhát színtelen felhám borítja, legfelső rétege elszarusodik és vedlés alkalmával lehámlik. Az irhában gyakran különböző sárga, vörös, barna vagy fekete festékanyag rakódik le, de akadnak benne fémfényű festékanyagok, valamint fehér guaninszemcsék is. Ezek a szemcsés festékanyagok (pigmentek) sajátos, elágazó sejtekben (chromatoforokban) halmozódnak fel. Az állat alkalomadtán nagyon élénken tudja változtatni a színét, mivel a chromatoforok egymás fölött vannak elhelyezve s a sejtek összehúzhatók és kiterjeszthetők. A zöld és kék színt nem külön pigmentek okozzák, hanem a zöld azáltal jön létre, hogy a fekete pigment felett sárga helyezkedik el, a kék pedig a fekete és fehér kombinációjából keletkezik. A színváltozást nagyon különböző tényezők idézhetik elő. Hő, napfény, szárazság a szín világosabbá válását, ellenben hideg, sötétség, nedvesség sötétebbre fordulását idézik elő. A talaj alkotása, továbbá éhezés, nemi ingerültség, betegség és más effélék is befolyást gyakorolnak a festéksejtekre. Különösen feltűnő a környezet befolyása, és sok kétéltű, különösen béka, hosszabb vagy rövidebb idő alatt teljesen a talaj, leveli békák a lomb színéhez tudnak alkalmazkodni. Más békák színezetét és rajzolatát valami egészen különleges törvény szabja meg, amelynek következtében bizonyos vidékeken egészen különböző családokba, rendekbe és osztályokba tartozó állatok színe egészen hasonlóvá lesz. Így egy costa-ricai, megnyulttestű, a szűkszájúak közé tartozó varangy (Atelopus varius) jellemző rajzolata fekete alapon váltakozó vörös és sárga gyűrűalakú foltokból áll, egészen mint az ott élő kígyóké, mérgeseké és nem mérgeseké egyaránt. Boulenger joggal tartja feltűnőnek, hogy a legkülönbözőbb nemekbe s családokba tartozó sok észak-szumátrai kétéltű testét ragyogó karminvörös foltok tarkázzák. De mivel ugyanilyen foltok találhatók a malakkai békákon is, nyilvánvalóan nem a környezethez való alkalmazkodás eredményeiként értelmezendők, hanem a jelenség inkább földrajzi megegyezésnek nevezendő.
Valamennyi kétéltű bőrében bőségesen találhatók éles, többé vagy kevésbbé hagymaszagú, tejszerű nedvet elválasztó mirigyek. A mirigyek rendesen el vannak szórva a test egész felületén, azonban esetenként különösen gazdagon halmozódnak fel egyes pontokon, mint pl. a gőtéknek és a varangyoknak a nyakuk két oldalán, azért azokat fülmirigyeknek (parotoidáknak) is szokták nevezni.
A bőr csupaszsága és mirigyei rendkívül nagy jelentőséggel bírnak a kétéltűek életében. Az állatok elpusztulnak, ha azok működésében zavar áll be. Egyetlen kétéltű sem iszik a szokásos módon, hanem az élete fenntartására szükséges vizet a bőrén keresztül veszi fel. Az utóbbi felszívja a vizet és azt kiizzadhatja. A száraz helyen tartott béka lesoványodik és elgyengül, s erejét és elevenségét csak akkor kapja vissza, ha megfürödhetik. Meleg napsütésben éppolyan élvezettel üldögélhetnek ugyan a víz partján kétéltűek is, mint a hüllők, azonban csak párával telített levegőben a víz közelében, amelybe visszatérnek, amint csak kívánatossá válik rájuk nézve. Az életük nagyobb részét a szárazföldön eltöltő fajok a nap sugarai ellen védett rejtekükből csak akkor merészkednek elő, mikor az éjszaka nedvességet hoz számukra vagy legalább is védi őket a kiszárító hőség ellen. Igaz viszont, hogy Werner Ugandában megismerkedett egy bőrszerűen megvastagodott és vakítóan fehér felhámmal védett s a Rappia-nembe tartozó, fán lakó békával is, amely valódi kéjjel élvezte a déli nap tüzét, és a Földközi-tengermenti országokban a mi leveli békánk is gyakran látható nagy távolságra a víztől, amint az Agave levelein üldögélve órák hosszat dacol a nap tüzével. Townson megfigyelte, hogy a víztől elzárt békák néhány napon belül elpusztultak, azonban hosszabb ideig életben maradtak, ha faforgács közé rejtőzködhettek, s egészen jól érezték magukat akkor, ha a forgácsot benedvesítette. Ha nedves lemezt tett melléjük, ahhoz testük oly nagy részével hozzásímultak, amilyen naggyal csak tudtak. Hogy milyen nagy a békák által a bőrön át felvett víz mennyisége, arról kísérletekkel egyáltalában nem nehéz meggyőződni.
A bőr tiszta vízen kívül igen tekintélyes mennyiségű vizet izzad ki az általa termelt nyálkában is. Schultz P. szerint valamennyi kétéltű vedlés alkalmával leváló felhámja alatt foglal helyet a szaru- és nyálkásrétegből álló tulajdonképpeni felbőr. A szarurétegben a közönséges sejtek mellett kehelysejtek és egysejtű mirigyek találhatók, s ezek váladéka lazítja meg vedlés alkalmával a lehámló réteget. A nyálkásréteg alatt következik az irharéteg. Benne a legújabb vizsgálatok szerint kétféle mirigyek találhatók. Az egyik fajta nagyobb, bár különböző nagyságú; ilyenek csak a hátoldalon találhatók és ott szemölcsszerű vagy másféle kiemelkedéseket alkotnak. Majd szabálytalanul, majd hosszanti pásztákban és csoportokban helyezkednek el. A kiválasztósejtek tartalma szemcsés, a váladék maga tejszerű, savas, nagyon keserű, gyakran nagyon erős szagú; ezek azok a sejtek, melyeknek összességét rendesen méregmirigyeknek szokták nevezni. A mirigyek másik fajtája kisebb, az egyes mirigyek egyenlő nagyságúak s a test alsó és felső oldalán egyaránt megtalálhatók; tartalmuk nyálkás, váladékuk folyékony, színtelen, különösebb szaga nincs, közömbös vagy alkalikus kémhatású. Ezeket a kisebb mirigyeket rendesen nyálkamirigyeknek szokták nevezni. Váladékuk éppen olyan mérges, mint a hátmirigyeké, hatásuk a vipera mérgéhez hasonlítható. A foltos szalamandra hátmirigyeinek váladéka, a szmandarin vagy szalamandrin, a központi idegrendszerre hat és heves görcsöket okoz; a tarajos gőte váladéka meglassítja a lélekzést és szívbénulást okoz görcsök nélkül; a közönséges varangy hátmirigyeinek váladéka, a bufonin vagy phrynin, merevgörcsöt és a szív mozgásának időelőtti megállását okozza, míg a nyálka- (hasoldali) mirigyek váladéka bénítólag hat. A varangy mirigyváladéka két alkotórészből áll, melyek közül a gyantaszerű bufatolin hatása a digitalinéval egyezik meg és a szívmozgás megállását okozza, ellenben a másik, a bufotenin, hatása tekintetében a kuráréhoz hasonlít. Phisalix petéző nőstény varangyok petefészkében mindkét fajta mérget megtalálta, ellenben a méregmirigyeik üresek voltak. A leveli béka váladéka szintén mérges.
A varangyok és szalamandrák váladéka, megfelelően mirigyeik nagyobb számának, bőségesebb, mint a többi kétéltűé, s annak mennyisége a bőr ingerlésével még fokozható is. Ha pl. szalamandrát vagy varangyot izzó szén fölé teszünk, több nyálkát választ el; ez a forrása annak a régi, alaptalan hitnek, hogy a szalamandra a tüzet kiállja. Úgy látszik, hogy az állatok kedvük szerint szabályozhatják a kiválasztandó nyálka mennyiségét, az tehát értékesíthető az ellenséggel szemben mint védőszer.
Bár a varangyokat és szalamandrákat rendesen mérges állatoknak tartják, az emberre nézve nem nevezhetők valóban mérgeseknek. Azonban az érzékeny nyálkahártyákon fájdalmat okoz a váladékuk, a nyelven pedig égésszerű érzetet kelt. Azonban a Gratiolet, Fatio és Chloez által végzett kísérletek szerint a varangyok mérge apróbb madarakba beoltva ezek gyors elhullását okozza, és a váladék még akkor is mérgező, ha beoltás előtt megszárítják. Röbbeler is úgy találta, hogy a nyálkát fiatal kutya, tengeri malac, béka és gőte vérébe juttatva az mérgezően hat, éppen úgy, mint a vízi gőték és a szalamandra nyálkája is megöli a varangyot, ha azt a vérébe befecskendezik. Pallas beszéli, hogy volt egy mopsza, amely el nem engedte volna, hogy az útjába eső varangyokat agyon ne harapja, bár attól földagadtak az ajkai, végül pedig bele is pusztult a szórakozásba, Lenz meg arról volt kénytelen meggyőződni a saját kárán, hogy gyengéd alkotású szobai madaraknak nem lehet olyan homokot adni, amely valamiképpen érintkezett a varangyok nedvével.
Boettger Oszkár szerint két, bárki által véghezvihető kísérlet minden szónál jobban bizonyítja a kétéltűek bőrváladékának a mérgességét. Tartsunk csak egyszer varangyot jólnevelt kutya orra elé. Az egyik fintorítja az orrát és ráncolja a homlokát, a másik a lába közé kapja a farkát és semmiképpen sem bírható rá, hogy mégegyszer közelebb jöjjön. A legjámborabb kutya is gazdája keze után kap, ha az megkísérli, hogy varangyot dugjon a szájába. Még meglepőbb és fölötte szórakoztató tapasztalatra tehetünk szert, ha néhány unkát, különösen vöröshasút, vászonzacskóba teszünk, azután kissé megrázzuk ezt és azzal, aki a varangyok bőrváladékának a mérgességében kételkedik, beleszagoltatunk a zacskóba. Bizonyára azt fogja mondani, hogy semmit sem érez, és ebben igaza is van, de rendesen egy perc sem telik bele, s már olyan hatalmasat tüsszent, amilyent nem tüsszentene a legkiválóbb tubáktól sem. Ezt a pompás és meggyőző megfigyelést Boulenger-nek köszönhetjük. Aki gyakrabban babrál leveli békákkal, emlékezni fog rá, hogy szemzugában néha-néha égető fájdalmat érez, amelyet az okoz, hogy véletlenül a szeméhez vitte a béka testnedvével beszennyezett kezét. A tudománynak tehát ebben az esetben is meg kell hajolnia a néphit előtt, mert ebben az esetben is előbb felismerte az igazságot, mint a tudomány. De a néphit, miként annyi más esetben, ebben is erősen túlozza a valóságot. A kétéltűek bőrének a váladéka kétségtelenül mérges, azonban ez a méreg emberre nézve még bizonyosan sohasem volt veszélyes.
Vázuk szerkezete nagyon sajátságos és az egyes csoportok szerint nem kevéssé eltérő. A kihalt páncélos kétéltűek csigolyái, ha egyáltalában el voltak csontosodva, elül és hátul egyaránt üregesek voltak (ú. n. bikonkáv vagy amficöl csigolyák), s ilyenek a lábatlan-, valamint egyes farkos kétéltűekéi is. Ellenben már farkos kétéltűek és egyes békák csigolyái közt megjelenő porckorong összenő a csigolya testének hátulsó felületével és annak hátulsó ízfejét alkotja, mely beleillik az utána következő csigolya bemélyedésébe (procöl vagy konvex-konkáv csigolya). Azonban a legtöbb béka csigolyaközti porckorongja a csigolyatest elülső felületével nő össze és alkotja annak ízfejét (opisztocöl vagy konkáv-konvex csigolya). A csigolyák száma esetleg még 200-nál is több lehet (lábatlan kétéltűek), de még a farkos kétéltűeké is igen nagy, esetleg 100 is lehet (angolnaszalamandra). Legkevesebb csigolyájuk van a békáknak, a legtöbb fajnak 10, sőt egy afrikai békának (Hymenochirus) mindössze 6 csigolyája van.
A ma élő összes kétéltűek, valamint egyes páncélos kétéltűek valamennyi csigolyájával, kivéve az elsőt, az egyetlen nyakcsigolyát, oldalt rövid nyúlványok függnek össze; ellenben valódi, karcsú bordáik csak a páncélos kétéltűek egyik csoportja, a Mikrosauriák képviselőinek voltak, de ezek sem érték el a szegycsontot, tehát egyetlen kétéltűnek sincs valódi, bordák által alkotott mellkasa. Viszont rövid, különálló bordákat találunk valamennyi szalamandra- és kígyóalakú fajban, de csak kevés békaalakúban. A vállöv sohasem függ össze szilárdan a gerincoszloppal. A medencét rendesen egyetlenegy, ritkán két vagy három csigolya hordozza, de a farkos kétéltűekben ezek a csigolyák alig különböznek a többiektől.
Az elülső végtagok váza a következő részekből áll: a páratlan felkarcsontból, a páros, de esetleg (békák) egymással összeolvadt alkarcsontból, a gyakran porcosnak maradt kéztőből, amelyet eredetileg 6–8 csont alkot, de a kevésujjú alakokban esetleg 2–3-ra csökkenhet a számuk, és végül rendesen 4 ujjból (ritkán csak 3, sőt esetleg csak 1 ujj van!). Hasonló a hátulsó végtagok vázának a szerkezete is. A békák alszárának két csontja szintén összeolvad egymással. A farkos kétéltűek lábtőcsontjainak a száma 9, a békáké kisebb, s az a kettő, amely közvetlenül az alszárcsonthoz csatlakozik, erősen megnyúlt. A lábujjak száma rendesen 5, de egyes békáknak és gőtéknek csak 4, ritkábban csak 3 vagy éppen csak 2 lábujjuk van.
A páncélos kétéltűek koponyája tetemesen elüt a többi kétéltűétől és erősen hasonlít a bojtos kopoltyús halakéhoz, amelyeknek nyilvánvaló utódait kell látnunk bennük. A bőr alsó rétegeinek az elcsontosodásából keletkező fedőcsontok szilárd, számos részarányos darabból álló tokot alkotnak, melynek a falában a bőrérzékszerveket magukban rejtő csatornák futnak. Szemeiket, éppen úgy, mint az említett halakét, valamint sok más halét és madárét, csontlemezkék alkotta gyűrű veszi körül. Ellenben a ma élő kétéltűek koponyájában a fedőcsontok egészen háttérbe szorulnak s köztük a porcos őskoponya egyes esetekben még megmarad, míg a többi része megcsontosodik. Aránylag a legerősebb a lábatlan kétéltűek koponyája, amire ásás közben valóban igen nagy szükségük is van.
Az elülső végtagoknak a törzshöz való erősítésére a vállöv szolgál.
A vállöv a részben porcos, részben elcsontosodott lapockákból, valamint a két, egy elülső (praecoracoideum, kulcscsont), s egy hátulsó részből (coracoideum) alkotta hollóorrcsontból áll. A két, jobb- és baloldali hollóorrcsont a test középvonalában vagy egyszerűen egymásra hajlik és csak izmok erősítik egymáshoz, vagy pedig a középvonalban egy porc szilárdan egymáshoz kapcsolja őket. Az utóbbi esetben a mellkas szilárd, az előbbiben ellenben mozgatható. Ilyen mozgatható mellkasuk van a gőtéknek és az alsóbbrendű békáknak, ellenben szilárd a magasabbrendűeknek. Ezen az alapon a békák egy bizonyos csoportját a rendszertanban mozgómellű, egy másikát pedig merevmellű békák névvel jelöljük meg. A vállöv kiegészítő része lehet még a praecoracoideum fölött elhelyezkedő kulcscsont, valamint a különböző fejlettségű és helyzetű szegycsont (sternum).
A hátulsó végtagokat viszont a medenceöv erősíti a törzshöz. A medenceöv a keresztcsigolyához van erősítve és három csontból, nevezetesen a csipő-, szemérem- és ülőcsontból áll. A békák csipőcsontjai erősen megnyúlt, oldalt lapított, körülbelül kardalakú csontok, melyek hátulsó végéhez csatlakoznak az ülő- és szeméremcsontok s ott együtt egy korongot alkotnak, rajta kétoldalt egy-egy, a combcsontok ízfejének befogadására való ízületi gödörrel.
A kétéltűek izmairól Vogt a következőket mondja: „A kétéltűek izomzatának fejlettsége megfelel testük alakjának. A vízben élőknek a törzsizmaik, a békáknak ellenben a végtagizmaik a jobban fejlettek. Színük világospiros, még világosabb, mint a hüllők esetében. Erősségük, valamint izgathatóságuk igen tekintélyes, mint az éppen ezekkel az állatokkal igen nagy számban végzett kísérletek bizonyítják.”
Agyvelejük megnyúlt, egyes részei egymás mögött helyezkednek el. A kisagyat csak egy keskeny harántlemez képviseli, mögötte a nyúltagyvelő háromszögalakú barázdája, előtte pedig a középagy helyezkedik el. A középagy előtt található az előagy két duzzanata, melyek elül a szaglólebenyben végződnek. A békák szaglólebenyei a középvonalban összenőttek, a farkos kétéltűekéi ellenben különváltak. Az ú. n. fejtetőszemről, amely a régebbi korok kétéltűinek az életében olyan nevezetes szerepet játszott, de amely a ma élőkön is megtalálható, mint maradványa egy valamikor fontos működést kifejtő szervnek, a hüllők ismertetése során már bővebben volt szó. A kihalt páncélos kétéltűeknek mindenesetre igen jól fejlett fejtetőszemük volt, s nyomai még a békákon is jól felismerhetők, melyeknek ú. n. homlokmirigye a maradványa ennek a szervnek. A gerincagy az agyvelőhöz képest nagyon jól fejlett és tömege tekintetében ez utóbbit határozottan felülmulja. A farkos kétéltűek gerincveleje nagyon hosszú, a farok csúcsáig ér s kétoldal felé igen rövid, csak kevéssel nyúlik túl a keresztcsonton s csak 10 pár gerincagyideget bocsát ki magából.
A három magasabb érzékszerv valamennyi kétéltűben megtalálható, bár a szemek egyes esetekben igen csenevészek lehetnek, és átlátszó bőr, sőt esetleg a koponyacsontok alá vannak elrejtve. A legjobban fejlett szemeik vannak a békáknak; ezekéi rendesen nagyok, nagyon mozgékonyak, rendszerint két szempilla fedi őket, melyek közül az alsó a nagyobb, vékonyabb és átlátszóbb. A szem rendes izmain kívül van még egy izma, amelynek segítségével a szem visszahúzható a szemgödörbe. Sok kétéltű szemének a szivárványhártyája igen élénk, aranysárga, aranypiros, fémsárga vagy ezüstfehér színű, szembogara rendesen függőleges, egyes éjjeli fajoké elliptikus s nappal keskeny résalakú, az unkáé háromszögletű. Valódi könnymirigyeik nincsenek.
Hallószervük még változékonyabb, mint a szemük. A farkos kétéltűekét csak a labirintus alkotja, de a békáknak már van dobüregük, dobhártyájuk és rövidebb Eusztách-kürtjük is. Orrjáratuk két, orrsövénnyel elválasztott nyílással nyílik az orr hegyén, és ugyanígy nyílik a szájüregbe is a szájpadon. Ez olyan bélyeg, amely rendesen már magába véve is elegendő, hogy a kétéltűeket meg lehessen különböztetni a halaktól, bár kivételesen az utóbbiak között is akadnak olyanok, amelyeknek ugyanilyen szerkezetű orrjáratuk van. Sok kétéltű orrnyílása elzárható egy billentyűszerű bőrlemez segítségével. A nyelv csak igen alárendelt mértékben nevezhető az ízlelés szervének; rendesen jól fejlett, csak a békák egyik csoportjában nincsen meg, gyakran nagyon széles, többé vagy kevésbbé mozgékony és az állkapocs két ága közé eső közt rendszerint egészen kitölti. Azonban a békák nyelve eltér a magasabbrendű állatokétól abban, hogy nem hátul, hanem elől van hozzáerősítve a szájüreg falához, azért hátulsó vége kihajítható a szájból. Néhány gőte és termeszevő béka nyelve a szájüreg alapjához van erősítve, egy varangyfajé hátul nőtt hozzá ahhoz, elől viszont szabad, ez a béka tehát kiöltheti a nyelvét. Más, főképpen északamerikai szárazföldi gőték gombaalakú nyelve hosszú, izmos nyélen messze előre nyujtható, mint a kaméleoné. Bőrérzékszerveik, amelyek nyilvánvalóan arravalók, hogy a víznyomás változásairól értesítsék az agyvelőt, csak a lárváknak, valamint az állandóan a vízben élő fajoknak vannak. A kihalt páncélos kétéltűeknek nagyon jól fejlett ilyen szerveik voltak s azok berendezése tekintetében nagyon hasonlítottak a bojtoskopoltyús halak megfelelő szervéhez.
Szájnyílásuk rendesen tág rés, csak kevés békának van szűknyílású szája. Egyes vízigőték felső állkapcsát oldalt lenyúló, ajakszerű bőrlebenyek fedik. Egyesek teljesen fogatlanok, másoknak ellenben fogaik lehetnek nemcsak a felső állkapcsaikon, hanem a szájüreggel szomszédos más csontokon is. A farkos és lábatlan kétéltűeknek az alsó állkapcsán is majdnem mindig vannak fogaik, ellenben a békáknak csak ritkán; ez utóbbiak nem ritkán teljesen fogatlanok (pl. a varangyok). A békák fogai rendesen az állkapocs élén ülnek, a többi kétéltűéi ellenben annak belső oldalához nőttek. A fogak, szabály szerint, nagyon aprók, üregesek, kúpalakúak vagy gyengén hátrafelé görbültek, hosszant redőzöttek, úgyhogy zománcrétegük mélyen behatol a fog belsejébe, amitől a fog szerkezete nagyon bonyolulttá válik, különösen egyes kihalt alakoké (Labyrinthodontidae). A fogak mindig csak arra szolgálnak, hogy az állat megragadhassa velük a zsákmányát és a falatot tovább csúsztathassa a segítségükkel, ellenben sohasem szolgálnak rágásra. Sohasem ülnek fogmederben, mint a krokodilusok vagy az emlősök fogai, hanem mindig hozzánőttek a csonthoz, s ha elhasználódtak, egész életen át újakkal cserélődnek ki.
Bélcsatornájuk rendesen rövid, megfelelően annak, hogy az állatok húsevők, nyelőcsövük többnyire rövid és tág, csak ritkán hosszú és szűk, gyomruk egyszerű, vastagfalú, hosszant redőzött, a test hosszirányában fut le, csak a békáké helyezkedik el haránt. A felnőtt, kivétel nélkül ragadozó állatok vékonybele aránylag rövid és kevéssé kanyargós, ellenben a békák legalább részben növényevő lárváinak a bélcsatornája rendszerint spirálisan felcsavarodott, tekintélyes hosszúságú végbelük pedig hólyagalakúan kitágult. A páncélos kétéltűek legalább egyrészének a végbelében spirális redő volt, éppen úgy, mint a halak közt a cápákéban és a zománcpikkelyűekében, azért megkövesedett bélsarukon (koprolitok) szintén spirális csavarodás ismerhető fel. Nyálmirigyeik nincsenek, ellenben nagy és két lebenyre tagolt májuk, valamint epehólyagjuk és hasnyálmirigyük mindig van.
Veséik, melyeket a hashártya befed, a gerincoszlop két oldalán helyezkednek el. A békák veséi elliptikus körvonalúak és jobban a törzs közepe felé helyezkednek el, a farkos kétéltűekéi ellenben jobban megnyúltak és elérnek a törzs hátulsó végéig. Húgyhólyagjuk mindig van s gyakran kétcsücskű.
Valamennyi kétéltű váltivarú, azonban a hím varangyok heréin felismerhető a női ivarmirigy maradéka is, az ú. n. Bidder-féle szerv. A mindig páros ivarmirigyeket egy felfüggesztő szalag erősíti hozzá a hasüreg hátoldalához. A farkos kétéltűek mirigyei megnyúltak, a békáéi ellenben, megfelelően a test alakjának, zömökebbek. Az előbbiek hímjeinek ivartermékei finom harántcsatornákon keresztül vagy közvetlenül, vagy miután ezek egy hosszant futó gyüjtőcsatornát formáltak, a vese elülső, hosszant megnyúlt részébe jutnak be, innen pedig egy hosszant futó vezetékbe, a Wolff-féle járatba vagy húgyivarvezetékbe kerülnek (ezért hívják így, mert a vizelet és az ivartermékek kivezetésére egyaránt szolgál). A vezeték, miután a vesének hátrább, a medencében lévő részeiből a húgycsatornákon keresztül felveszi a vizeletet, a bélcsatorna kitágult végső részébe, a kloakába nyílik. A nőstény állat ivarmirigyei ezzel szemben teljesen el vannak választva a veséktől, és a húgyvezeték, amely a hím állat Wolff-féle vezetékének felel meg, csupán csak vizeletet szállít. A petefészkek fürtalakúak, teljesen zártak. A farkos kétéltűek petefészkei egyetlen nyílással bíró, zacskóalakú szervek, a peték a nyíláson keresztül távoznak el belőle, ellenben a békaféléknek minden egyes petéje külön töri át a maga tokját. A petevezeték, mely a sok hímben finom fonálalakú szervként még meglévő járatnak (Müller-féle járat) felel meg, a petefészektől teljesen el van választva, esetleg (békák) erősen kanyargós, nagyon hosszú, s a petéket valósággal magába szippantó tölcsérben végződik. A tölcsér rendesen a tüdők eredése táján, a hasoldal felé nyílik. Fala kocsonyás váladékot választ el, amely a petéket beburkolja. A nőstény szalamandra kloakájának a falában ondótáskák találhatók, amelyekben az ondó a párzás után még hosszú ideig életben maradhat. A petevezeték a kloakába való nyílása előtt gyakran anyaméhszerűen kitágul, s a fiatalok valóban ebben fejlődhetnek ki, mint a szalamandrák és néhány béka esetében látjuk. Külső ivarszerveik csak a lábatlan kétéltűeknek vannak.
A vérkeringés szerveinek a középpontja, a szív, messze elül fekszik az elülső lábak között; a hasfelőli oldalon a vállöv védi. Csak a lábatlan kétéltűek szíve tolódott el messzebb hátra, körülbelül annyira, mint a kígyóké. A szivet szívburok veszi körül s egyetlen, vastagfalú kamrából és két nem egyenlő nagyságú s csak a békáknál teljesen elválasztott pitvarból áll, de hozzájuk járul még az ú. n. vénás öböl, amelybe a legnagyobb vénás véredény, az ú. n. hátulsó üres véna ömlik be, miután előbb felvette a máj vénáját. Ugyanoda nyílik jobbról és balról még egy-egy véna, a két Cuvier-féle vezeték is, amelyek a fej felől jövő elülső kardinális vénákat veszik magukba. A test hátulsó részének a vénás vérét részben két gyengén fejlett hátulsó kardinális véna szállíthatja ugyanoda, ezek azonban egészen hiányozhatnak is. A szívkamrából indul ki az ütőérrendszer főere, mely egy duzzanattal (bulbus aortae) kezdődik. Ez utóbbinak a fala a kamra falához hasonlatosan össze tud húzódni, elülső és hátulsó részén (esetleg csak az egyiken) billentyűk vannak, s jobbra és balra két, három vagy négy ágat ad le, az ú. n. aortaíveket. A lárváknak és az állandóan kopoltyúkkal lélekző farkos kétéltűeknek négy aortaívük van mindkét oldalon s arra szolgálnak, hogy a vért a kopoltyúkhoz szállítsák. Az első aortaívből ered az előre haladó nyakütőér (carotis); a második ív áthajlik a hátoldalra, a nyelőcső vagy a gyomor felett egyesül egymással s egyesülve a test nagy főütőerét, az ú. n. leszálló artériát alkotja, mely a gerincoszlop alatt fut hátra egészen a farok végéig, közben ágakat bocsátva a végtagokhoz és a zsigerekhez. A harmadik aortaív vagy erősen elcsenevészedik, vagy egészen el is tűnik, a negyedik párból pedig a vért a tüdőbe vezető tüdőartéria ágazik ki. A vért a szívbe visszavezető vénák közül még meg kell említenünk a hasfal mentén előrefelé haladó hasvénát, amely a két hátulsó végtag vénájának az egyesüléséből jött létre és a májba tér be. A farok tájékáról is halad egy véna előrefelé, ez a vesék mögött két ágra oszlik, az ágak áthajolnak a megfelelő oldali vese külső oldalára, majd behatolnak ez utóbbiba, miután előbb számos ágra váltak szét, szóval vért szállítanak a vesébe; ott azután a vér ismét kisebb véredényekben gyűlik össze, melyek a vesének most más a belső, vagyis a középvonal felé eső oldalán kilépve egyesülnek a másik veséből hasonló módon eredő véredényekkel és alkotják a már említett alsó üres vénát. A bélcsatornából jövő véna, miután egyesült a hasvénával, ugyanígy bomlik ágakra a májban, melyből azután a májvéna szállítja tovább a vért vissza a szívbe. A kétéltűek vértestecskéi (vérsejtjei) elliptikus körvonalúak, magvuk van, aránylag nagyok, egyesekéinek a nagyobbik átmérője még a fél mm nagyságot is eléri.
A békák bőre alatt nagy, zacskószerű üregeket találunk; választófalak választják el őket egymástól s a bőr az alatta fekvő izmokkal csak e választófalaknak a közvetítésével függ össze. Ezek az üregek a limfaüregek.
Bennük gyűlik össze az állat testének bizonyos nedve, a limfa, mely azután külön vezetékeken át a vénás edényrendszerbe ömlik be. A nedv áramlását külön lüktetőszervek, az ú. n. limfaszívek tartják fenn.
vagy a kopoltyúk, de szerepe van a lélekzésben a száj- és a garatüreg véredényekben gazdag falának, valamint a bőrnek is. A farkos kétéltűek gégefője egyszerűbb szerkezetű, a békáké tökéletesebb és támasztóporcaihoz a hangrést tágító és szűkítő izmok tapadnak, s már hangszalagjaik is vannak. A békák nagyobb része hangját a torka alatt elhelyezett segédkészülékkel (hanghólyag) tudja erősíteni s így többé-kevésbbé erős, sőt harsogó hangot tud adni. De hangot adni csak a felnőtt állatok tudnak, ellenben a lárvák, a fiatalok és néha a nőstények is némák. De a kétéltűek, farkosok és farkatlanok egyaránt, nemcsak brekegő hangokat tudnak adni, hanem egész sereg béka és gőte visításszerű hangot is hallathat. Az északamerikai angolnaszalamandra valósággal füttyenteni tud, a japáni óriás szalamandrát pedig hazájában olyan néven nevezik, amely lefordítva kb. „kisgyermekhal”-at jelent, s a név az állat sírásszerű hangjától származik. A különböző vízigőtékről is tudjuk, hogy izgatott állapotban, pl. a párzási időszakban vagy durvább érintésre hangot hallatnak, a víz alatt azonban mindig némák. Ismeretes a félelemnek az a kétségbeesett visítása, amelyet a mocsári vagy az erdei béka hallat, ha pl. a vízisikló üldözi. Ez a nyitott szájjal kibocsátott hang teljesen más, mint egyébkor hallatott hangja.
A gégefőhöz csak a lábatlan kétéltűek és a kevés farkos kétéltű esetében csatlakozik légcső, a többi kétéltű tüdeje közvetlenül a nyelőcsőbe nyílik. A tüdő alakja nagyon különböző: a békáké rövid, körülbelül tojásdad, faláról a kiálló lemezek egész szövedéke nyúlik be az üregébe, mi által a lélekzésre szolgáló felület igen tekintélyesen megnövekszik. Hasonló szerkezetű, azonban jobban megnyúlt a szárazföldi szalamandrák tüdeje; a tüdővel lélekző vízigőték tüdejének gyengébben fejlett a lemezrendszere, az állandóan a vízben élő és kopoltyúkkal lélekző gőték tüdeje pedig rendesen hosszúra nyúlt, csőszerű, simafalú, az ilyen tüdő a lélekzés szempontjából nem is jön számításba, s csak annyiban van fontossága, hogy levegővel megtölthető és ismét kiüríthető lévén, a lesüllyedésben és a víz színére való emelkedésben van szerepe.
Először Wilder mutatta ki, hogy számos, már régen ismeretes északamerikai szárazföldi szalamandra tüdejének a nyoma sincsen meg, s nincsen gégefőjük és légcsövük sem. Ezek a tüdőtlen szalamandrák három különböző nemzetségbe tartoznak, míg egy negyedik nemzetség egyik fajának elcsenevészedett tüdeje van. Camerano úgy találta, hogy az olasz barlangi szalamandrának, egy északamerikai tüdőtlen nemzetség egyetlen európai képviselőjének egyáltalában nincs tüdeje, az olasz pápaszemes szalamandra tüdejének pedig csak a nyoma van meg, Lönnberg további vizsgálataiból viszont az derül ki, hogy a tüdőtlenség jellemző sajátsága a szalamandra-félék egy egész alcsaládjának. Mindezek az állatok a föntebb említettek szerint csakis a szájuk és garatjuk nyálkahártyáján, valamint a bőrükön keresztül lélekezhetnek. Itt meg kell említenünk azt is, hogy a bőrön át való lélekzés igen nagy szerepet játszik a békák életében is, amit már az is bizonyít, hogy bőrükben igen dús véredényhálózat ágazik el, amiről könnyen meggyőződhetünk, ha a béka bőrét lehúzzuk, mert annak a belső oldalán egy nagy, S-alakúan hajlott, a tüdőartériából eredő véredény ágazik el. Az állandóan a vízben élő gőtéknek csak ritkán hiányzik a tüdejük, s amelyeknek hiányzik, azok nyilvánvalóan a tüdejüket elveszített szárazföldi alakoknak ismét a vízi életmódhoz alkalmazkodott utódai.
A kétéltűek, kevés kivételt leszámítva, a petét mint lárvák hagyják el, kopoltyúkkal lélekzenek, de ezek csak egyes farkos kétéltűeken maradnak meg azok egész életén át. A kihaltak közt is voltak legalább egyesek, amelyek ilyen átalakuláson mentek át, mert ezeknek is ismeretesek különböző korú lárváik. A farkos kétéltűek lárváinak nagy, elágazó kopoltyúi a három elülső kopoltyúív felső szélén alakulnak ki és messze túlnyúlnak a kopoltyúréseken. Megmaradnak az általakulás befejeztéig és azután lassan elcsenevészednek, ellenben a többi kétéltű ú. n. külső kopoltyúi sokkal korábban visszafejlődnek s a külső kopoltyúkat rövid, kb. fésűalakú, a kopoltyúívek alsó szélén ülő ú. n. belső kopoltyúk váltják fel. Az utóbbiakat rendesen kopoltyúfedő módjára rájuk boruló bőrrendő fedi be annyira, hogy csak egy vagy két kis nyílás marad szabadon. A szájon át felvett víz ezeken a nyílásokon át távozik el, miután végig áramlott a kopoltyúkon és a benne lévő oxigént leadta a szervezetnek. Ez alatt a bőrredő alatt vannak elrejtve a békalárvák elülső végtagjának első csonkjai, amelyek csak akkor törnek elő, mikor a hátulsó végtagok már egészen kifejlődtek, míg a vízigőték elülső végtagjai már akkor egészen kifejlődnek, amikor a hátulsóknak még a nyomai sem látszanak.
A kopoltyúk a fej oldalán apró kis kiemelkedések alakjában jelennek meg, majd megnyúlnak és ugyanabban az időben ágaznak el, amikor a kopoltyúrések áttörnek a bőrön; hátra és kissé felfelé irányulnak, izmos, le- és felfelé mozgatható törzsük van s azon két sorban apró kopoltyúlemezek ülnek, amelyek lefelé csüngenek, úgyhogy a törzs felső oldala szabad marad. Azt már említettük, hogy a békalárvák kopoltyúi kezdetben olyanok, mint a farkos kétéltűekéi.
Egyes elevenszülő kétéltűek még az anyatestben lévő lárváinak a kopoltyúi egészen sajátságos módon alakulnak ki. Az alpesi szalamandra kopoltyúi rendkívül nagyok, vékonyak, lapítottak, rojtosszélűek, véredényekben gazdagok, pigmenttelenek, egyébként azonban lényegesen nem térnek el a vízben élő lárvákéitól, máskor ellenben bőrszerűek és számos vérér járja át őket. Az ilyen bőrszerű, lemezes kopoltyúk lehetnek egyszerűek vagy kétlebenyűek, mint pl. különböző lábatlan kétéltűekéi, háromlebenyűek, mint az északamerikai Autodax-éi; az erszényesbékákéi harangalakúak és nagyon hosszúnyelűek.
A lábatlan kétéltűek hímjeinek párzószerveik is vannak, azoknál tehát a megtermékenyítés valódi párzás útján megy végbe. Azonban azért majdnem valamennyi farkos kétéltű petéinek a megtermékenyítése is a nőstény testének a belsejében folyik le. A megtermékenyítés vagy olyan módon megy végbe, hogy a hím és a nőstény egymásra szorítja a kloakarését s közben az ondó közvetlenül átjut a nőstény ivarjáratába, vagy pedig úgy, hogy a hím lerakja kocsonyás burokba zárt ondócsomóit a fenékre, ill. odaragasztja, a nőstény pedig föléje borulva a kloakájába a szó valódi értelmében beszippantja, miközben az üres burok ott marad. A békák petéi, kevés, nem biztos esetet leszámítva, az anya testén kívül termékenyíttetnek meg. A megtermékenyítés majdnem kivétel nélkül mindig a vízben folyik le, aminek a kedvéért az állatok néha rendkívül nagy távolságról keresik fel az alkalmas vizeket, amelyek akkor valósággal hemzsegnek a pároktól.
Sok kétéltű a petéit egyszerűen a vízbe rakja le, azonban évről-évre több olyan faj válik ismeretessé, amely ivadékairól, igaz, nagyon különböző fokban, gondoskodik. Az ivadékgondozásról, amelynek feladatát egyszer a nőstény, máskor meg sok halhoz hasonlatosan a hím teljesíti, az egyes fajok ismertetése során még meg fogunk emlékezni, azonban már itt is adunk egy rövid áttekintést az ivadékgondozás különböző fajtáiról.
A nőstény ivadékgondozása. Az állat a petéit a vízen kívül rakja le valami fészekfélében, vagy pedig erre a célra külön készített vízmedencébe. Így egy délamerikai nagy levelibéka, a Hyla faber, a sekély vízben iszapból köralakú sáncot épít és annak a közepébe rakja le a petéit. Egy másik braziliai levelibékának, a Hyla resinifictrix-nek a nősténye fáknak gyantával vízállóvá tett üregeit használja fel költőüregnek, miután azok eső után megteltek. Más békák a földbe ásnak üregeket valamely víz közelében, ismét mások meg leveleket ragasztanak össze fészekké, avagy a petéket körülvevő burkot választanak ki, de sok faj petéit egyszerűen moha vagy fa alá rejti el. A peték mindez esetekben nagyok, sok szíkanyaguk van, számuk pedig kevés. Ugyanilyenek ama fajok petéi is, amelyek azokat egyszerűen a hátukra rakják, mint egyes délamerikai levelibékák, vagy külön, hátrafelé nyíló költőüregben, a hát bemélyedéseiben, a hasoldalukon, vagy miként egy nyugatafrikai béka (Hylambates) teszi, a szájukban hordják magukkal. Egyes farkos és lábatlan kétéltűek nőstényei a petéiket vagy egyszerűen a testük köré csavart csomóban hordják magukkal, vagy pedig a petecsomó körül őgyelgő anya óvja azokat a kiszáradástól, sőt nyilvánvalóan védelmezi is őket.
A hím ivadékgondozása. A hímek által védett peték is nagyok és szíkanyagban gazdagok szoktak lenni. A japáni óriás szalamandra nősténye a vízbe rakja le őket, hanem azután a hím veszi át az őrizésüket; egy újguineai szűkszájú béka (Mantophryne) a hasoldalán hordozza őket magával, egy csílei béka a torka alatt kialakuló zacskóban, és a hátulsó lábaira tekergetve a dajkabéka.
A peték mindig gömbdedek s vékony, rugalmas hártya és egy vagy két kocsonyás burok veszi körül őket. Ez utóbbiakat a petevezeték fala választja ki, amikor a peték keresztülhaladnak rajta; a külső kocsonyás burok a vízben erősen megduzzad. A mi békáink petéinek külső hártyás burka részben vagy egészben sötétszínű (barna vagy fekete), ritkábban egyáltalában nincsen benne festékanyag, mint a dajkabékáéban vagy némelyik levelibékáéban. A belső kocsonyás burkot a petevezeték elülső része választja ki és minden egyes petét külön veszi körül. A külső kocsonyás burkot viszont a petevezeték hátrább eső részei választják ki és az vagy a belső burkot veszi körül, vagy pedig közös burokba pólyálja az egész petecsomót. A kocsonyás burok vagy meglehetősen korán felbomlik, úgyhogy a még mozdulatlan embriók hullanak ki belőle, melyek valami szívókészülék segítségével erősítik magukat hozzá a kocsonyás anyag még megmaradó részéhez, vagy pedig hosszabb ideig megmarad s a lárvák saját mozgásukkal szabadítják ki magukat belőle. Általában véve azt találjuk, hogy a peték nagyok, számuk pedig kevés, ha azok a szülők részéről valamelyes védelemben részesülnek; ellenben kicsiny, de sok petét raknak azok a fajok, amelyek petéiket semmi gondozásban sem részesítik, hanem egyszerűen a vízbe rakják őket. A peték száma különböző, a zöld varangy 10.000–12.000, a leveli béka 800–1000, ellenben a dajkabéka évenként csak 270 petét rak.
A kocsonyás burkoknak a fejlődésben játszott fontos szerepét illetőleg újabban Bernard H. M. és Bratuscheck K. végzett kísérleteket, melyeknek főbb eredményeit az alábbiakban foglaljuk össze. Már régóta ismeretes, hogy a békapetékre nézve nagy előnyt jelent, hogy ilyen burokkal vannak körülvéve. A kocsonya mindenekelőtt hathatós védelmet nyujt a kiszáradás ellen, sikamlósságával és rugalmasságával pedig azok mechanikai úton való megsérülése, valamint a fölfalatás ellen védi őket. A szélescsőrű kacsán kívül nincs egyetlen madár sem, amely a petéket el tudná nyelni. Stahl E. megfigyelései szerint a kocsonya kitűnő védőanyag a halak és a csigák támadásai, Bernard és Bratuscheck későbbi megfigyelési szerint pedig a bolharákokéi ellen is. További előnyt jelent az a körülmény, hogy a kocsonyatömeg megnövekedtével megnövekszik a pete s ezzel megnövekszik a közöttük szabadon maradó tér is, ami a lélegzés és az anyagcsere szempontjából fontos, mert hiszen ezzel több víz juthat az egyes petékhez. „A gömbalak közvetve még más okból is előnyös a lélegzésre nézve, mert azok a ragyogó pontok, melyeket a gyüjtőlencsékként működő golyók a napfényben vetnek, a kocsonyára csalogatják az apró moszatok spóráit. Az idősebb petecsomókon mindig található zöld algabevonat már csak azért is kedvező befolyást gyakorol a peték fejlődésére, mert több oxigént juttat hozzájuk. A nagyobb vízi növények által kiválasztott levegőbuborékok más tekintetben jelentenek előnyt a fejlődő ivadékra. Azt látjuk ugyanis, hogy a gyepi béka petéi csak az olyan edényben emelkednek a felszínre, amelyben elegendő mennyiségű vízi növény van, ha ellenben csak kevés, akkor azok a víz fenekén maradnak. E szerint a petecsomók még akkor sem könnyebbek a víznél, ha azok a duzzadtságnak a szélső fokát érik el, s nyilvánvalóan csak a rájuk tapadó gázbuborékok tartják őket lebegő állapotban... A petéknek kb. olyan nehezeknek kell lenniök, mint amilyen a víz, hogy a rájuk tapadó kevés gáz fel tudja őket emelni és Rösel von Rosenhof-nak nyilvánvalóan igaza van, mikor azt állítja, hogy a többi kétéltűnek a kocsonyája túlságosan kevés ahhoz, hogy a peték a felszínre tudjanak emelkedni. Az határozott tény, hogy hideg időjárás esetén a peték hosszabb ideig maradnak a víz fenekén, aminek a magyarázata valószínűleg abban keresendő, hogy a növények hidegebb időben kevesebb oxigént fejlesztenek.
„A gyepi békáén kívül gömbalakú kocsonyaburok veszi körül a kecskebéka, a leveli béka, valamint az unkák petéit is. Nevezetes jelenség, hogy mindazok a peték, amelyek a melegebb évszakban, április végén, májusban vagy júniusban rakatnak le, kevéssé színezettek, kocsonyaburkuk gyengébben fejlett és a víz fenekén fejlődnek ki, míg a gyepi békának már márciusban vagy április elején lerakott petéi mély feketeszínűek, kocsonyaburkuk igen erős és a víz színére emelkednek.
A víz fenekén való fejlődésnek éppen az volna a célzata, hogy ezáltal az ivadék védve legyen az éjszakai fagyok ellen. Mi a magyarázata annak, hogy a gyepi béka petéi mégis a felszínre emelkednek? A petékre a lebegő állapotból az a haszon háramlik, hogy a nap sugarai közvetlenül érik őket és így hozzájutnak a fejlődéshez feltétlenül szükséges hőmennyiséghez, amelyet a vízben éppen kora tavasszal még igen nehezen tudnának megszerezni. A peték fekete színét már régóta úgy értelmezik, hogy az a nap sugarainak nagyobbfokú összegyüjtését teszi lehetővé. A kocsonya ennek a színezetnek ily irányú működését igen jelentékenyen támogathatja, mert a nap sugarainak behatolását nem akadályozza, ellenben a petékből kifelé irányuló, hosszabb hullámhosszú sugarakat visszatartja, tehát mint valami kis melegház működik.”
A megtermékenyítés után következik a petének ú. n. barázdálódása. Ennek során a petét egy mély barázda először is két egyenlő nagyságú félgömbre osztja; ez első barázdának a síkja egyszersmind szimetriasíkja is a leendő állatnak. A következő barázda hasonlóképpen függélyes, a harmadik ellenben vízszintes, helyesebben merőleges a két megelőzőre s elválasztja egymástól a petének főként képzősziket tartalmazó felét, az ú. n. animális sarkot a főként táplálósziket tartalmazó másik felétől, a vegetatív saroktól. Innen kezdve a pete tovább barázdálódik részben függőleges, részben vízszintes barázdákkal, és pedig az animális sarkon szaporábban, mint a vegetatívon. A fejlődés további folyamán utóbbinak nagyobb sejtjeit az előbbinek apróbb sejtjei egy kicsiny kis darab (ősszájnyílás) kivételével körülnövik. A megtermékenyítés után már pár napra, sőt esetleg már 30 óra mulva kifejlődő lárva kezdetben meglehetősen rövid, félholdalakúan hajlott, feje vaskos, hasa duzzadt, farka pedig kezdetben vagy egyáltalában nincsen, vagy csak nagyon rövid van neki, de ez későbben hosszabbá válik, oldalt összenyomottá lesz s köröskörül függőleges bőrszegély veszi körül. Ez evezőfaroknak az izomkötegei ugyanolyan elrendeződésűek, mint a halakéi. A szájnyílás mögött, a hasoldalon található a legalább kezdetben, patkóalakú tapadókészülék, de amely nem szívókorong, hanem ragadós nedvet elválasztó szerv, amelynek segítségével az embrió előbb a pete kocsonyaburkához, későbben pedig vízi növényekhez erősíti magát.
A kopoltyúk fejlődéséről már elmondottuk a legfontosabbakat. Most már csak azt kell megemlítenünk, hogy a békák lárváinak sokkal nagyobbfokú átalakuláson kell átmenniök, hogy végleges alakjukat elérjék, mint a farkos kétéltűekéinek, mert nemcsak lélegzőszerveik alakulnak át, hanem táplálékuk megváltozásával szájuk és bélcsatornájuk is. Mialatt a korábban megvolt külső kopoltyúkat belsők váltják fel, csak akkor kezd kifejlődni a bélcsatorna, amely egyre hosszabb lesz és órarúgószerűen felcsavarodik; a bélcsatorna a hasoldalról igen jól látható, mert a has bőrén áttűnik. A szájban szaruállkapcsok, az ajkakon pedig apró szarufogacskák vannak. A tapadószerv eltűnik s csak most kezdenek előtűnni a hátulsó lábak csonkjai a farok két oldalán s fokozatosan növekszenek az állattal együtt. Az egyidejűleg fejlődő elülső lábak teljes kifejlődésükig a kopoltyúüreg egy zacskószerű bemélyedésében maradnak elrejtve. Majd kezdenek eltűnni a farok úszóvitorlái, a farok maga pedig lassanként elkezd rövidülni, a kopoltyúívek eltűnnek, a kezdetben lélegzésre csak részben, de másrészt az egyensúlybeli helyzet megtartásában szerepet játszó tüdők átveszik végleges szerepüket, az állkapcsok szarufogai darabonként lehullanak, a húsos ajkak visszafejlődnek, a kezdetben az átlátszó bőr alá rejtett szemek szabadokká válnak s mozgékony szemhéjaik alakulnak ki, a szájrés kiszélesedik, a bélcsatorna megrövidül, míg végül a fiatal béka, rendesen még a farok csökevényével, elhagyja a vizet.
Azonban előfordul az az eset is, hogy a békák lárvái a rendes időre nem végzik be átalakulásukat, hanem még egy évig, sőt esetleg többig is ugyanabban az állapotban maradnak meg s közben óriási nagyságot érnek el, mint az különösen a tavi-, ásó- és dajkabékákról ismeretes, de az ilyen lárvák sohasem válnak ivarérettekké. Ellenben több farkos kétéltűről ismeretes, hogy lárvaállapotban nemcsak eléri az ivarérett állat nagyságát, hanem ez állapotban szaporodásra is alkalmassá válik; erről a kérdésről majd bővebben szólunk az axolotl és az alpesi szalamandra ismertetése során. A lárvasajátságoknak a rendes időn túl való megtartását Kollmann ajánlatára a neotenia jelenségének nevezzük, és pedig teljesnek nevezzük a neoteniát, ha az állat ebben az állapotban szaporodni is tud, ellenben tökéletlennek, ha szaporodóképesség nem jár vele, mint ahogyan a föntebb említettek szerint nem szaporodnak bizonyos békák óriási lárvái. Joggal tehető fel, hogy egyes állandóan kopoltyúkkal lélekző farkos kétéltűek, amelyeket régebben halgőtéknek neveztek, mert azt hitték, hogy a halak és gőték közt álló lények, voltaképpen nem egyebek, mint ismeretlen gőték meoteniás lárvái. Azonban a régebben ismert fajokról mindmáig nem sikerült ezt kimutatni, ellenben a csak pár éve megismert texasi vakgőtéről, amely feltűnően hasonlít a Karszt barlangjaiban élő proteuszhoz, valószínűvé vált, hogy nem egyéb, mint a neoteniás lárvája egy, a Spelerpes-nembe tartozó szárazföldi gőtének.
Aránylag kicsiny azoknak a kétéltűeknek a száma, amelyek eleven utódokat hoznak a világra. Ilyenek egyes lábatlan kétéltűek, a szárazföldi gőték (Salamandra), az olasz barlangi gőte (Spelerpes fuscus), az afrikai fán lakó békák (Nectophryne); az újszülött fiatalok vagy még kopoltyúkat viselnek, mint pl. a foltos szalamandráéi, vagy pedig már egészen olyanok, mint a szüleik.
A kétéltűek magasabb szellemi képességeiről ma már elegendő megfigyeléssel rendelkezünk, hogy megfelelő ítéletet mondhassunk róluk. Hogy valamennyi érzékük ki van fejlődve, ha nagyon különböző fokban is, azt már láttuk. Azonban agytevékenységüket régebben nagyon, túlbecsülték, és sok olyasmiről, amit régebben hajlandók voltunk tudatos és értelmes cselekedetnek tekinteni, kiderült, hogy nem egyéb külső ingerek által keltett reflexműködésnél. Szemük megkülönböztető erejének meglehetősen kicsinynek kell lennie, amit abból következtetünk, hogy egyetlen béka sem ismeri fel a nem mozgó táplálékot tápláléknak és inkább éhen pusztul, semhogy ilyesmihez hozzányúljon, viszont azonban hozzákap mozgó, de élvezhetetlen tárgyakhoz. Másrészt meg a hallásuk tökéletlen fejlettségére vall az a körülmény, hogy pl. a levelibéka brekegésre bírható olyan zaj ingerével, amely a brekegéshez csak valamelyest is hasonlít. Általában véve a varangyok, levelibékák, sőt még a gőték szellemi képességei is magasabb fokon állanak, mint a vízi békákéi, és pedig nemcsak nálunk, hanem Abbot C. C. szerint Észak-Amerikában is.
A kétéltűek társas együttéléséről komolyan nem lehet beszélni. A hasonló környezet köti össze őket és nem a kölcsönös vonzalom: a párzás idején túl egyáltalában nem törődnek többet egymással, bár némelyik faj hímjei még akkor is össze szoktak gyülni közös zenei produkciók végzésére, de ezen kívül egyáltalában nem vesznek tudomást egymásról. Azt a gondosságot sem lehet túlbecsülni, melyben az egyes fajok ivadékaikat részesítik, jóllehet ez a gondoskodás bizonyos esetekben módosítható az adott helyzetnek megfelelően.
Lakóhelyük, jóllehet némely faj elterjedésének a területe igen nagy lehet, gyakran csak néhány négyzetméternyi területre szorítkozik: egy közepes nagyságú tó, sőt pocsolya, amelyben rendszeresen gyülik össze víz, ez igénytelen lények százainak lehet az otthona, a nélkül, hogy eszükbe jutna másfelé vándorolni, vagy az őserdő valamelyik fája lehet másoknak a hazája éveken át. Némelyik faj nagyobb területen kóborol ide-oda, de azért, mint látszik, szigorúan ragaszkodnak bizonyos területhez, és főképpen az egyszer megszokott rejtekhelyet mindig újból felkeresi. Különböző fajok a párzási időszakban gyakran igen nagy makacssággal keresnek fel bizonyos vizeket petéik lerakása végett és nagy távolságból csalhatatlan biztossággal közelítik meg azt. Ez a tájékozódó tehetség több békában és gőtében igen jól ki van fejlődve. Nagyobbszabású vándorlásokat nagyon kivételes esetben tesznek, valószínűleg csupán akkor, ha lakóhelyük olyan alaposan megváltozik, hogy nem nyujtja nekik továbbra a feltétlenül szükséges létfeltételeket. De másrészt azt sem lehet félreismerni, hogy bizonyos vidékeken a kétéltűek is többé-kevésbbé el tudnak terjedni, hogy ezek is megszállanak bizonyos területeket, különösen vizeket, ahol korábban nem fordultak elő. De azért alkalmilag igen tekintélyes, esetleg 100-nál is több kilométernyi vándorútat tehetnek meg, mint azt egy bebizonyított eset tanusítja.
Valószínű, hogy a kétéltűek között csak kevés nappali állat van. Élettevékenységük rendesen a szürkület beálltakor vagy valamivel az előtt kezdődik és körülbelül reggelig tart. Nappal többnyire pihenni szoktak, azonban nagyon különböző módon. Míg egyesek elbujnak és búvóhelyükön mozdulatlanul maradnak a következő estig, addig mások a sütkérezés jótéteményeit élvezik. E célból megfelelő helyeket keresnek föl s a napot félálomban töltik el, azonban szunyókálásuk sohasem olyan mély, hogy gondtalanul kitennék magukat a veszélynek, avagy futni engednék a kínálkozó prédát. De mozgékonyságukkal, vartyogásukkal és más effélékkel ezek is eléggé bizonyítják, hogy a hold az ő napjuk és az éjszaka az az időpont, amelyben tulajdonképpeni dolgaikat végzik.
Táplálékuk bizonyos kapcsolatban van átalakulásukkal. Valamennyi kétéltű ragadozó állat, azonban prédájuk eltérő koruk szerint. Lárváik, mint azt Leydig sokukról kimutatta, mindenféle apró állattal táplálkoznak, amennyiben „a földigilisztához hasonlatosan gyomrukat megtömik iszappal és azzal együtt sok mindenféle apró állatot, véglényeket, örvénylőférgeket, apró rákokat, de amellett kovamoszatokat is lenyelnek”. A Leydig által megvizsgált különböző békalárvák (ebihalak) gyomrának tartalma lényegileg mindig ugyanaz volt. Régebben általános volt az a hiedelem, hogy ezek a lárvák kizárólag növényi táplálékból élnek és csak átalakulásuk után lesznek ragadozó állatokká. Annyi bizonyos, hogy a lávák sokáig életben tarthatók kizárólag növényi koszton is, azonban hogy jól érezzék magukat, s főképpen hogy átalakuljanak, csakhamar kiadósabb állati táplálékot kell nekik adnunk. Már nagyon fiatal korukban ragadozó állatoknak bizonyultak az előtt, aki figyeli őket. Kizárólag élő állati táplálékot esznek a karmos békák, valamint az összes farkos kétéltűek lárvái. Mikor egyszer átalakultak, valamennyi kétéltű különböző élő és mozgó állatra vadászik, apró férgektől fel egészen a gerinces állatokig. Az előbbieket úszva veszik üldözőbe, az utóbbiakat pedig ugrással vagy gyors futással s a nyelvük segítségével iparkodnak hatalmukba keríteni. Ez időtől kezdve egyetlen kétéltű sem kíméli sem a fajtabelieit, sem a rokonait, s ezeket is éppúgy felfalja, mint bármely más állatot, amelyet meg tud szerezni. Egyes békafajok, mint azt határozottan megállapították, különösen szeretnek más békákra vadászni, sőt ilyenekre vannak utalva, mint főtáplálékukra. A meleg növekedtével étvágyuk is növekszik: a nyári és őszi hónapokban valóban falánk ragadozók, tavasszal kevesebbet esznek, jóllehet az ember az ellenkezőjét várná, mivel ezt megelőzőleg aludták téli álmukat.
A téli álomból való felébredés után jelentkezik szaporodási ösztönük, amely nagyon különböző fokban izgatja fel őket. Ez időtájt legalább is északon még meglehetősen zord idő uralkodik, a hőmérséklet alig emelkedik 2 fokkal a fagyáspont fölé, a vizeken meg talán még nagy, el nem olvadt jégtáblák úszkálnak. De nem sokat törődnek vele, sőt kísérletek azt bizonyítják, hogy a víz hőmérsékletének újabb lehűlése a párzást sietteti. Amint a peték le vannak rakva, a párok elválnak egymástól, még azok is, amelyek látszólag a legnagyobb bensőséggel csüngtek egymáson, és hím is, nőstény is, megy a maga útján. A szárazföldön élők elhagyják a vizet, a mezőkön élők a szántóföldekre és a rétekre húzódnak, a fákon élők felmásznak a fák lombjai közé, a szalamandra vadászterületére tér vissza, hogy azután egyhangú, de azért szemmelláthatólag jóleső nyári életét folytassa, míg a tél hidege, vagy a trópusok alatt beköszöntő szárazság ennek is véget nem vet s az állat a kedvezőtlen időszak tartamára védett tanyát nem keres.
Bármily gyorsan át is esnek a kétéltűek lárvakorukon, bármily kevés hónapra van is szükségük, hogy átalakuljanak, növekedésük mégis lassú. A békák rendesen nem a második életévük végén, hanem csak a hármadik vagy negyedik évükben lesznek ivarérettekké, de a nagyobb fajok még ekkor is tovább növekszenek, s úgy látszik, hogy bizonyos hüllőknél, nekik sincs megszabva a növekedésük határa. Különösen áll ez a nagyobb szalamandrákra. És azért életük, ha csak valami véletlen körülmény erőszakosan véget nem vet neki, hosszú éveken keresztül tart még olyan körülmények között is, melyek minden más állatra nézve halálthozók volnának.
Egyes kétéltűeket igen jelentős visszaszerző erő jellemez. Bizonyos alakokat ha megcsonkítunk, lábaikat levágjuk, azok helyett új fejlődik, tekintet nélkül arra, hogy az állat fiatal-e vagy öreg. Azonban a kétéltűek magasabbrendű családjaiban már nincsen meg ez az erő ilyen nagy fokban. Fraisse P. hiába leste, hogy valamelyik békának vagy leveli békának csak egyetlen ujja is kinőjjön, nem is szólva az egész lábukról, mert a békák visszaszerző ereje megszűnik kifejlődésükkel együtt. Ha ellenben a gőte farkát vagy egyik lábát levágjuk, az újra kinő, ha lassan is, s ha megismételjük a kísérletet, a természet másodszor is megteszi a magáét. Olyan sebek, melyekbe más gerincesek feltétlenül elpusztulnának, a kétéltűeket nem nagyon zavarják, még kivágott szemlencséik is újra kinőnek. Ez a tulajdonságuk és egyebekben való érzéketlenségük a könnyen beszerezhető kétéltűeket, különösen pedig a békákat a tudomány valóságos martirjaivá tették, mert rajtuk végzik a szervezet működéseit megállapítani igyekvő kísérletek legnagyobb részét. A szabadban élők nem is egyszer szolgáltatják bizonyságát a szinte hihetetlen szívósságnak: megölt és feldarabolt kígyókból még élő varangyok másznak elő, melyeknek a hátulsó lábaik már egészen meg vannak emésztve. Werner megfigyelt egy varangyot, amelynek a belei, alkalmasint kővel való megdobatás eredményeképpen kilógtak a hasából, és a seb szélein mégis megkezdődött már az új bőr kialakulása. Hasonló szívóssággal tudnak ellenállni az időjárás viszontagságainak is. Békák a vízben még a 0°-os hőmérsékletet is kibírják, ha az nem tart valami soká.
Abból a gyűlöletből, melyet a hüllők iránt, joggal vagy jogtalanul, táplálnak, kijut a velük a legújabb időkig egy kalap alá vett kétéltűeknek is. Pedig egyikük sem igazán kártékony, egyikük sem tud igazi bajt okozni, és a sötét tudatlanság mégis vakon üldözi őket. A régi időkből átszármaztak a mi korunkba olyan hiedelmek, melyek bár teljesen jogosulatlanok, mégis hiszik őket még az ú. n. műveltek is. Míg az értelmes kertész védi és gondozza a varangyokat, az angolok meg éppen százával meg is veszik őket, hogy kertjeiket megtisztíttassák velük mindenféle kártékony jószágtól, tudatlan és durva emberek agyonverik a „ronda férget”, ahol csak érik, mintha csak a gólyával akarnának versenyezni, amelyet ez állattal szemben valósággal megfoghatatlan gyilkolási düh tüzel. A legtöbb ragadozó állat ellen védi őket a bőrük által elválasztott nyálka, amelyeket azonban nem véd ilyen hathatós mérges bőr, azok óriási tömegekben esnek áldozatul a legkülönbözőbb állatoknak: a békákról éppen úgy el lehet mondani, mint a nyúlról, hogy minden, de minden állat fel akarja falni. Egyes fajoknak a combjára még maga az ember sem restell vadászni. Szerencséjük ez állatoknak, és szerencsénk talán nekünk is, hogy nagyfokú pusztulásukat ugyanolyan nagyfokú szaporodás ellensúlyozza, bár különösen a nagyobb városok körül való gyérülésük már határozottan észrevehető.
Kétéltűek élnek az összes földrészeken és előfordulnak az összes földöveken, kivéve a sarki tájakat, bár egyes fajok, mint pl. a gyepi és mocsári béka felhatol egészen a sarkkörig, sőt az előbbi még túl is lép rajta, ellenben, amennyire ma tudjuk, sem Észak-Ázsiában, sem Észak-Amerikában egyetlen kétéltű sem éri el a sarkkört. A melegre és a vízre még sokkal jobban rá vannak utalva, mint más osztályokba tartozó állatok. A víztől annyira függnek, hogy a nélkül létüket el sem lehetne képzelni, és életük legelejét, kevés kivételt leszámítva, abban élik le. A melegtől való nagyfokú függésük magyarázza meg, hogy számuk az egyenlítő felé rendkívül megnövekszik, s ezért joggal tekinthetjük a térítők közé eső területet igazi hazájuknak. Csakis édesvizekben tudnak megélni, tehát a tengert és a sósvizeket kerülik, s így csak természetes, hogy a tenger áthághatatlan akadályt gördít elterjedésük elé. S ha mégis előfordulnak a szárazföldtől elválasztott szigeteken, arra kell gondolnunk, hogy vagy madarak hurcolták el a petéiket, vagy pedig korábbi korokban jutottak el oda, amikor az illető sziget még összefüggött a szárazfölddel. A kétéltűek tekintélyes része életének minden szakában a vizek lakója, nagyobb részük azonban, miután az átalakuláson átesett, a vízen kívül él, de nedves helyeken. Ahol már az igazi sivatag uralkodik, ott hiába keresünk kétéltűeket, de ahol víz gyülemlik össze, bár csak ideiglenesen is, már ott találjuk őket, mert amiként nálunk át tudják élni a tél hidegét, éppen úgy át tudják élni az ottani télnek megfelelő száraz időszakot is, mélyen beásva magukat az iszapba vagy elbújva üregekbe, ahol halálszerű álomban várják a tavasz, illetve az esős időszak beálltát. Az egyenlítői tájakon, ahol a szabályosan visszatérő esős időszak az évet határozott szakaszokra osztja, a száraz időszak beálltával eltűnnek, de amint visszatér az esős évszak, olyan vidékeken, ahol előbb még csak a nyomuk sem volt, egyszerre, mintegy varázsütésre, hatalmas tömegekben jelennek meg. Miként Mohnicke O. Jáván megállapította, az ilyen nyári álom öt hónapig is eltarthat. De számuk az ilyen helyeken mégis korlátolt ahhoz képest, amilyen tömegekben élnek a vízben dús őserdőkben, amelyekben a nedvesség mennyisége évről-évre körülbelül ugyanaz, s ahol még a fák koronájában is megtalálják az alkalmat a szaporodásra. Egyes családok képviselői valóban meglepő számban élnek Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia és tropikus Afrika őserdeiben, ahol egyes növények leveleinek hónaljában, a fák üregeiben és más hasonló helyeken összegyűlt vizet használják fel petéik lerakására, és ezek szolgálnak lárváiknak tartózkodási helyéül is. Ezekben a nedves erdőkben minden lehető helyet benépesítenek, a földön lévő vizeket és a nedves helyeket csak úgy, mint a fák sudarát és üregeit, míg az aránylag szárazabb erdőkben már sokkal kevesebb kétéltű található.
A kétéltűek általános elterjedése, Boulenger megállapítása szerint, nagyon hasonlít az édesvízi halakéhoz, de nagyon eltérő pl. a gyíkokétól. Boulenger a kétéltűek által lakott egész területet két övre osztja, egy északira, amelyet a farkos kétéltűekben való bőség és a lábatlan kétéltűek hiánya jellemez, s egy déli, az egyenlítőt környező övre, amelyet viszont a farkos kétéltűek hiánya és a lábatlanok előfordulása tüntet ki. Az északi öv két alterületre oszlik, ú. m. a palearktikus régióra és az északamerikaira. Az előbbinek jellemző állatai a sok gőtefaj és a korongnyelvű békák (de ezek egy nemzetsége Amerikában is előfordul), amivel szemben a levelibékák száma nagyon csekély, míg az utóbbit jellemzik a sziréngőték, a tüdőtlen szalamandrák és a harántfogúak, valamint a sok levelibéka, de a terület viszont szegény gőtékben. Míg a palearktikus régió európai és ázsiai alrégióra osztható fel (a harántfogúak kelet felé egyre gyakoribbak lesznek), addig az amerikai régió nem osztható fel ilyen élesen egy keleti és egy nyugati alrégióra.
A déli, az egyenlítőt körülvevő övet Boulenger két igen természetes birodalomra, t. i. a merevmellű és a mozgómellű békák birodalmára osztja. A merevmellű békák birodalmának 300 békafaja közül 260 a merevmellűek közé tartozik, ellenben a levelibékák és a Cysthignathiák majdnem teljesen hiányzanak belőle (ez a birodalom egyébként teljesen azonos azzal a Günther-féle birodalommal, melynek jellemzői a halak közül a pontyfélék). A mozgómellű békák birodalmát – ez viszont azonos a Günther-féle acyprinoid halak birodalmával – mintegy 420 békafaj népesíti be és azok közül 370 a mozgómellűek közé tartozik, itt él majdnem valamennyi levelibéka-faj és Cystignathida. A merevmellű békák területe ismét két részre oszlik, az indiai régióra, ahonnan a nyelvetlenek hiányzanak, és az afrikaira, mely a karmos békák hazája, a mozgómellűeké pedig hasonlatosan kettőre, a tropikus délamerikaira és az ausztráliaira; az előbbit jellemzik lábatlan kétéltűi, pipa-békái, számos valódi varangya, míg ez utóbbinak sajátos vonását a lábatlanok és a valódi varangyok hiánya adja meg.
Ami az egyes területeknek fajokban és nemekben való gazdagságát illeti, abban Boulenger-nek egy 1882-ből származó összeállítása szerint a tropikus-amerikai régió vezet a maga 58 nemzetségbe tartozó 375 fajával, azután következik az indiai 28 nemmel és 168 fajjal, az afrikai a 26 nemmel és 141 fajjal, az északamerikai 23 nemmel és 108 fajjal, az ausztráliai 23 nemmel és 75 fajjal, s a palearktikus régió zárja be a sort a maga 22 nemével és 60 fajával. Mind a hat régióban előfordul a varangyok és a valódi békák családja, ellenben a farkos kétéltűek 19 családjából 6 csak egyetlen-egy régióban fordul elő.
A kétéltűek leírt fajainak a száma az utóbbi években olyan tetemesen megnövekedett, hogy Boulenger 1896-ban a leírt békafajok számát 1146-ra, a farkos kétéltűekét 130-ra, a lábatlanokét pedig 43-ra, az egészet tehát 1319-re becsülte. Hesse legújabb összeállítása szerint a ma ismert összes kétéltűfajok száma 2858.
Zittel összefoglalása szerint a kétéltűek első nyomai Csehország, Nagy-Britannia és Észak-Amerika kőszénkorszaki rétegeiből ismeretesek. A legrégibb maradványok mind a páncélos gőtékhez (Stegocephala) tartoznak. A Stegocephalák szalamandra- vagy gyíkalakú, farkkal bíró állatok voltak. Különösen jellemezte őket szilárd bőrcsontokból álló koponyatetőjük, melyet a szemek és az orr nyílásai törtek át, de volt egy nyílás a fejük tetején is. Egyszerű vagy pedig erősen redőzött fogcsonttal töltött fogaik voltak, csigolyáik nagyon különbözőek, de a fejlődésnek mindig nagyon alacsony fokán állók. Szemben a ma élő kétéltűekkel, testüket elcsontosodott pikkelyekből álló, nagyon erős páncél fedte, mely különösen a hasoldalon volt jól kifejlődve.
A páncélos gőték gyakoriak a kőszénkorszaktól kezdve a triászkorszak végéig, amikor hirtelenül eltűntek. Innen kezdve egészen a jurakorszak végéig nem ismeretesek kétéltűek, ekkor jelennek meg az első békafélék, valamivel későbben, a jura és a kréta közt, az első farkos kétéltűek. A felső eocéntől a miocénig ismert, nem nagyszámú béka és gőte a ma élő nemektől és fajoktól csak kevéssé tér el.
Kétségtelenül bizonyítva van, hogy a páncélos gőték egészen sajátságos, vázuk sok vonása tekintetében a többi kétéltűtől elütő rendet alkotnak, amely sok tekintetben nagyon ősi vonásokat őrzött meg, és sokkal jobban emlékeztet a halakra, mint ma élő rokonai. Azonban a mai napig ismert valamennyi kihalt hal is annyira eltér tőlük, hogy mai tudásunk szerint a halakat és a kétéltűeket át nem hidalt ür választja el egymástól.
A páncélos gőtéknek már nagyon sok alakja élt a kőszénkorszakban s ugyanolyan virágkorukat élték meg a rothliegend (alsóbb perm) lerakodása idejében is. Ezekből a csodálatos állatokból sok maradványt szolgáltattak a Saarbrücken melletti Lebach rétegei, tovább gyarapították ismereteinket a cseh- és szászországi, az autuni leletek és az újabban a Texasból, Új-Mexikóból és Illinoisból előkerült maradványok.
A kőszénkorszakbeli és a Föld középkorából, a mesozoikumból származó rétegsor közé Dél-Afrikában, Indiában és Ausztráliában homokos és agyagos rétegsorok ékelődnek be, melyeknek a korát eddig biztossággal nem tudták meghatározni, s amelyekből szintén több páncélos gőte-faj ismeretes. Európában ez a rend fejlettségének a csúcspontját és egyszersmind végét a triász legfelső részében érte el. A triászkorbeli nemeket többnyire hatalmas termetük, gerincoszlopuk majdnem teljes elcsontosodása, fogaik rendkívül bonyolult szerkezete és haspajzsaik hiánya jellemzi; kétségtelen, hogy ezek jelzik a törzs fejlődésének legmagasabb pontját és egyszersmind a sorozat befejezését is.
Miután ez állatok a hatalmas Labyrinthodontákban elérték legnagyobbfokú fejlettségüket és további fejlődésre nem bizonyultak alkalmasaknak, kihaltak. Annyi bizonyos, hogy a ma élő lábatlan, farkos és farkatlan kétéltűeket semmieesetre sem lehet levezetni a triászkori Labyrinthodontidákból, mint közvetlen ősökből, mert a páncélos gőték és a ma élő fiatalabb alakok közt nemcsak szervezet, hanem geológiai elterjedés tekintetében is át nem hidalt ür van. Az eddig ismert legrégebbi farkos kétéltű, a Hylaeobatrachus croyi Dollo, mely Belgium wealdienjéből, vagyis a jura és a kréta közé eső formációból ismeretes, valószínűleg az óriási szalamandrák (Amphiumidák) közé tartozik. A harmadkorból (Francia- és Németország felső eocénjéből, oligocénjéből és miocénjéből) ismert nem nagyszámú gőte a ma élőkhöz már közel áll. Öningen felső miocén édesvízi márgáiból ismert óriás szalamandra, a Megalobatrachus scheuchzeri Holl., mely jobban ismeretes Andrias néven, a keletázsiai fajtól csak kevéssé tér el.
Lábatlan kétéltűek megkövesedett maradványai eddig még nem ismeretesek, az első biztos béka (Palaeobatrachus gaudryi Vidal) pedig csak Spanyolország felső jurájából ismert. India felső eocénjében az ott ma is élő Oxyglossus nemzetség, Európában pedig a Rana kétes maradványait találták meg. Quercy oligocénjéből pompás maradványok kerültek elő, sőt a foszforit még lágy részeikből is őrzött meg, Német-, Cseh- és Franciaország oligocénjéből pedig számos csontmaradvány vált ismeretessé. Vízibékák (Rana) maradványai mellett a leggyakoribbak az ősbékák (Palaeobatrachus) nagyobbszámú (két-négy) keresztcsigolyával jellemzett kihalt nemzetsége, mely azonban a felső miocénben már nem fordul elő. A varangyok és a korongnyelvűek részben megjelennek már az oligocénben és az alsó miocénben, úgyhogy a régebbi harmadkorból a levelibékák és a varangyok kivételével mindazok a családok ismeretesek, amelyek a palearktikus régióban ma élnek, azonban egy varangy (Platosphus gervaisi) ismeretes már Franciaország pliocénjéből. Az ősbékákon kívül biztossággal csak a Latonia és Pelophilus nemeket tekinthetjük kihaltaknak. A pleisztocénben, különösen a löszben és a barlangokban a békamaradványok nem éppen ritkák, ezek azonban, amennyire ma tudjuk, valamennyien ma is élő nemzetségekbe tartoznak és nagyon közel állanak a ma is élő fajokhoz. Így a Rana meriani a mi kecskebékánkhoz, a Rana méhelyi pedig a gyepi békához áll nagyon közel. A Palaeobatrachus-nak a lárvája is ismeretes, s az, mint a mi ásóbékánké, nagyon nagy volt.
| KÉTÉLTŰEK | TARTALOM | ELSŐ REND: Békák vagy farkatlan kétéltűek (Ecaudata) |