ELSŐ REND: Békák vagy farkatlan kétéltűek (Ecaudata)

FEJEZETEK

Aki figyelmesen megnézte valamelyik békát, annak már van képe az osztály első rendjének valamennyi tagjáról. Azok a különbségek, melyek a rend egyes tagjainak a testalkotásában megnyilvánulnak, nem jelentéktelenek vagy aprólékosak ugyan, de mégsem olyan tetemesek, hogy valamely békát össze lehessen téveszteni valamely más kétéltűvel. Zömök, farkatlan törzs, amely elül a laposra nyomott, széles, az arcorr táján kihegyesedett vagy lekerekített fej úgy ül, hogy a nyak meg sem különböztethető, négy jól fejlett végtag és a síma, durva vagy szemölcsös, azonban mindig csupasz bőr a külső ismertető jelei valamennyi idetartozó állatnak. Szemeik rendesen aránylag nagyok, nagyon mozgékonyak, vagyis üregeikbe messze visszahúzhatók, többnyire élénk kifejezésűek. Az orr hegyén található orrlyukaik külön billentyűkkel többnyire elzárhatók. Fülnyílásaik nagyok, dobhártyájuk többnyire a felszínen fekszik, de azért elég sok fajé el van rejtve a bőr és az izmok alá. A végtagok nemek és fajok szerint különböző alkotásúak, különösen ami az elülsőknek a hátulsókhoz viszonyított hosszúságát, valamint az ujjak számát, hosszát és alkatát, nemkülönben ezeknek egymással való összeköttetését illeti. Ebből érthető, hogy egyes békák, különösen a szűkszájúak közé tartozók, csak lassan másznak, mások nagyon fürgén futnak, nagyobb részük azonban ugrándozva változtatja a helyét. Hasonlóképpen nagy különbségek vannak a bőr símasága, erőssége és nyálkát vagy mérget elválasztó mirigyei tekintetében is.

Sok faj a színét változtatni tudja. Meg lehet figyelni, hogy színruhájuk bizonyos fokig, nem ritkán pedig teljesen alkalmazkodik a környezethez, és megfigyelhető az is, hogy izgalmi állapotukat gyakran színezetük is elárulja, azonban mindmáig nincs eldöntve, hogy mindez akaratuktól függően vagy függetlenül megy-e végbe? A kérdés eldöntése annál nehezebb, mert ugyanabba a fajtába tartozó békák látszólag teljesen azonos körülmények között is különböző színűek lehetnek, ellenben egyformák különböző viszonyok között.

Mivel a bőrt az alatta fekvő izmokkal összekötő szövet a békákban rendesen hiányzik, azért a bőr csak nagyon lazán fekszik rajta a testen s ahhoz csak egyes pontokon van hozzáerősítve.

Csontvázuk alkotása nagyon egyszerű.

A béka csontváza.

Fejük erősen lapított, mert szájpadlás- és járomcsontjaik oldalt erősen kiterjedtek és a felette széles szemüregek majdnem vízszintesen fekszenek. Feltűnő az orrcsontok nagysága, az ugyanazon oldali homlok- és falcsont összenövése, a rostacsont gyűrű alakja és a koponyatokot alulról elzáró parasphenoid nagysága. Nyakuk tulajdonképpen csak jelezve van, mert csak egyetlen csigolya, a fejgyám (atlas) alkotja. A gerincoszlopnak a keresztcsont elé eső része rendesen mindössze 8 csigolyából áll, csak az ásóbékáé 9-ből, a Pipá-é 7-ből, egy afrikai karmos békáé (Hymenochirus) pedig mindössze 5-ből, ami abból magyarázható, hogy a csigolyák különböző fokban összenőhetnek. A mell- és hascsigolyák közt nincs különbség. A keresztcsont kétoldalt egy-egy hengeres vagy lapos, háromszögű csontba nyúlik meg, amelyhez középen egy hosszú, pálcaalakú farkcsíkcsont, kétoldalt pedig egy-egy hasonló alakú, oldalt lapított, hátul egymással összenőtt medencecsont csatlakozik. Az elülső végtagokat a tengelyvázhoz erősítő vállövről az általános részben már volt szó. Régebben azt tartották, hogy bordáik csak a korongnyelvűeknek vannak, azonban báró Fejérváryné Lángh Aranka kimutatta, hogy valamennyi békán felismerhető a bordák kezdő csonkja. Az orsó- és a singcsont, valamint a sípcsont és a szárkapocs egy-egy csonttá forrt össze. A lábközépcsontok egy része a láb további vázelemévé forrt össze, mely a madarak csüdjének felel meg. Sok mászó békában ú. n. számfölötti ujjpercek találhatók, apró csontocskák, amelyek mindig az utolsó és utolsóelőtti ujjperc közé ékelődnek be. Feladatuk az lehet, hogy az ugrás után leeső test esését enyhítsék. A felső állkapcson rendesen, a szájüreg egyes más csontjain pedig esetlegesen apró, hegyes fogakat lehet találni. Csak kivételesen tekintélyes nagyságúak, késalakúak és csekély számúak, vagy pedig erősen megnyúlva fogófogakká lesznek. Nyelve majdnem minden békának van s az csak ritkán nőtt hozzá a szájüreg falához, mert rendesen csak az elülső vége van hozzáerősítve az alsó állkapocs zugához, hátulsó része ellenben szabad, úgyhogy a szájból kilökhető. Nagyon ritkán elül szabad és hátul nőtt oda. Nyelőcsövük és gyomruk rövid és széles, bélcsatornájuk kevéssé kanyargós. Húgyvezetékeik többnyire kétcsücskű, terjedelmes, vékonyfalú hugyhólyagba vezetnek. A vizelet átlátszóságra és tisztaságra a tiszta vízzel vetekedő folyadék és kétségtelenül arra is szolgál, hogy nagy szárazság alkalmával az állatnak annyira szükséges vizet szolgáltassa. A húgyhólyag, ill. a húgyvezeték végül is a kloakába nyílik be.

Valamennyi békának igen nagy, zacskóalakú tüdei vannak, s van porclemezekből alkotott gégefőjük is, amelyre nem ritkán még gégefedő is borul. A gégefővel gyakran még külön, páros vagy páratlan hanghólyag társul. A hanghólyagok be- vagy kifelé nyílnak s tulajdonosuknak lehetővé teszik, hogy erős, csengő hangot adjon. Légcső nem különböztethető meg. Agyvelejük a test kicsiny voltához képest eléggé jelentékeny.

Ami 2000-nél több fajuk elterjedését illeti, arról a már előadottakhoz kiegészítésül még az alábbiakat kell elmondanunk.

Boulenger szerint valódi palearktikusoknak csak a korongnyelvűeket tekinthetjük, ámbár pár év előtt Amerikában is fedeztek fel egy idetartozó nemzetséget. A többi palearktius nemzetség a vizi békák, varangyok, levelibékák és az ásóbékák sorából kerül ki.

A palearktikus régió két alrégiója közül a nyugati, az európai különösen gazdag ásóbékákban és korongnyelvűekben, az ázsiaira pedig jellemző a repülőbékák három képviselője és egy szűkszájú béka.

Észak-Amerikában különösen nagyszámban élnek a valódi és a levelibékák, ellenben gyengébben vannak képviselve a varangyok és az ásóbékák. Délről néhány szűkszájú békafaj és Cystignathida is behatol a szóban lévő területre.

Az afrikai régióban két varangynemzetségen és egyetlen Cystignathidán (Heleophryne) kívül csupa merevmellű béka él, valamint két különös, nyelvetlen nemzetség (Xenopus és Hymenochirus). A valódi békák nemzetsége közül 17 jellemző Afrikára, köztük a fajokban rendkívül gazdag Rappia-nemzetség, melynek fajai a valódi békák szervezetével a leveli békák életmódját egyesítik. Ugyancsak nagyszámban élnek itt a Rana-nemzetség fajai is. A madagaszkári alrégió különösen nevezetes azért, mert benne afrikai és indiai fajok keverednek.

India békafaunájának az afrikaival való sok kapcsolata félreismerhetetlen, ellenben Ausztráliáéval való megegyezése, amellyel pedig a Molukki-szigeteken keresztül földrajzilag is összefügg, nagyon csekély. A merevmellű békákat fajaik és nemeik száma tekintetében felülmulják a vizi békák és a szűkszájúak, a varangyok száma erősen megcsappan, az ásó- és leveli békák pedig majdnem teljesen háttérbe szorulnak. Európai bevándorlónak tekintendő a zöldvarangy, amely elterjedt egészen India északi részéig.

A földnek békákban leggazdagabb része a tropikus Amerika, itt él az ismert fajok négykilencede. A Cystignathidák és levelibékák annyira túlnyomóak itten, hogy azok alkotják az egész kétéltű-faunának a felét; nagy azonkívül a varangyok és a szűkszájú békák száma is, ellenben a valódi békáké aránylag kicsiny, a Pipa-félék pedig sajátos állatai Dél-Amerikának. Közös vonása e területnek az ausztráliaival a mozgómellű békák feltűnően nagy túlsúlya a merevmellűekkel szemben.

Az ausztráliai régió uralkodó békái szintén a Cystignathidák, a varangyok és a levelibékák, az ausztro-maláji alrégióban pedig a mintegy 20 Ranida és a szűkszájúak meglepően nagy száma (mintegy 40 faj), valamint 2 varangy indiai, 30-nál több levelibéka viszont ausztráliai rokonságra utal.

Mind a hat régióban el vannak terjedve Boulenger szerint a varangyok és a valódi békák, ötben a levelibékák és a szűkszájúak, négyben az ásóbékák és a Cystignathidák, kettőben a korongnyelvűek és egyben-egyben a Pipák és a karmosbékák.

Tehát a békák, a sarki területeket kivéve, az egész földön megtalálhatók, nem hiányzanak egyetlen földrészen sem, éppoly kevéssé valamely szélességi vagy magassági övben s az egyenlítői országokban érik el legnagyobb fejlettségüket. Meghatározott területhez kevésbbé vannak hozzákötve, mint a többi kétéltűek, mivel szervezetük megengedi a szabad mozgást. Igen kevés fajuk, köztük a nyelvetlenek, élnek állandóan a vízben, ahol életük elejét töltötték; a legtöbb, ha korlátozott területen is, de mégis ide-oda kóborol, föltéve, hogy a rájuk nézve annyira nélkülözhetetlen vízhez hozzá tudnak jutni. Tartózkodási helyük annyira változó, amennyire csak változó lehet valamely kétéltűé. Élnek békák vizek partján, réteken, szántóföldeken, bokrokon, fákon, tanyáznak lyukakban, kövek alatt, szóval mindenütt, ahol megfelelő búvóhelyet és főképpen rovartáplálékot találnak. Azonban nyári életük lényegesen eltér téli viselkedésüktől, akár a hideg, akár a szárazság annak az indító oka. Nálunk sok faj, különösen pedig azoknak a hímjei télire visszavonulnak a vizek iszapjába és ott halálszerű álomban élik át a hideget. Délen a nagy szárazság szintén arra kényszeríti őket, hogy búvóhelyeket keressenek. Itt azonban nemcsak a földben telelnek át tekintélyes mélységben, ahova lehúzódtak addig, amíg az puha volt, hanem miként a mi iszapban telelő békáink nőstényei és fiataljai, lyukakban, kövek alatt, fák üregeiben, szélesebb résekben és fák kérge alatt húzzák meg magukat. E kényszerű pihenés idején azokból a tápanyagokból élnek, amelyek főképpen a májukban halmozódnak fel. A tavasz beálltával hirtelenül oly nagy tömegekben jelenhetnek meg, hogy a tudatlanok hiedelme szerint az esővel együtt az égből hullottak alá. Valamennyi vízben élő béka lényének alapvonását a társasélet szeretete alkotja; de azért sohasem alkotnak olyan szoros társaságokat, mint a magasabbrendű gerincesek s mindegyik éli a maga világát, függetlenül a többitől. A fákon élő vagy az ide-oda kóborló békák tulajdonképpen csak a nász idejében társulnak és ha ezenkívül is nagyobb számban gyülekeznek össze valahol, az csak azért van, mert az az illető terület különösen kedvező létfeltételeket nyujt nekik. Legkedvesebb táplálékuk a rovarok, férgek, csigák. A legnagyobb fajok eléggé merészek megtámadni nemcsak a halakat, gőtéket, gyíkokat és kisebb kígyókat, hanem még apró madarakat és emlősöket is. Egy, a Salamon-szigeteken előforduló nagy béka (Rana guppyi), melynek hímje 10, nősténye pedig 21 cm hosszú, kizárólag nagy rákokból él. Mint igazi ragadozók valamennyien csak élő és csak magukfogta zsákmányt fogyasztanak és attól sem riadnak vissza, hogy a saját fajtabeli fiatalokat vagy rokonaikat pusztítsák. Egyes levelibékák, mint például egy ausztráliai faj (Hyla aurea) Krefft szerint kizárólag más kétéltűekből élnek, egyes délamerikai és indiai fajok rendesen szintén apró békákat esznek és a mi nagy vizi békáink és varangyaink sem tesznek kedvező alkalommal másként.

Életük minden más megnyilvánulásánál jobban érdekelhet bennünket szaporodásuk módja. Az ivadékgondozásnak azok az esetei, amelyekről föntebb már megemlékeztünk, elsősorban a békákra vonatkoznak. Egyes fajok hímjei igen nagy fokban részt vesznek az ivadék gondozásában. A lerakott peték száma gyakran rendkívül nagy, azért a terhes állat a peték lerakása előtt rendkívül pohos, mivel a peték még az anya testében elérik végleges nagyságukat és a petevezetéket teljesen megtöltik. A hím a peték lerakása közben valósággal a bába szerepét játsza. Felkapaszkodik a nőstény hátára, átfogja elülső lábaival, fajok szerint a hónalj- vagy a lágyéktájon, és annak testét annyira összeszorítja, hogy a petevezeték a nyomás alatt kiürül. Ez a szorítás esetleg olyan erős lehet, hogy a nőstény elpusztul bele. A petéket, mialatt végigcsúsznak a petevezetéken, kocsonyás burok veszi körül, s amint elhagyják a nőstény testét, a hím megtermékenyíti őket. A lárvák a már ismertetett módon alakulnak át. Átalakulás közben előbb a hátulsó lábak jelennek meg s a gőtéknél megmaradó farok lassanként összeaszik és végül teljesen eltűnik. Azt is említettük már, hogy a mi békáink lárváinak tapadókészüléke van, melynek helyzete és alakja fajok szerint változik, azok tehát megkülönböztető bélyegül szolgálnak az egyes fajok között. De csak egy-egy hétig tart, azután nyomtalanul eltűnik. A lárva odaerősítésének a feladatát a fejlődés későbbi szakaszában az az ajakszerű bőrszegély veszi át, amely a száj átalakulásával együtt a szaruállkapcsok körül kialakul. Nagyobb, szívókaszerű képződmények találhatók ama tropikus békák has- vagy hátoldalán, amelyek gyorsfolyású hegyi patakokban fejlődnek ki.

Yungs E. kísérletei szerint a növényi táplálék nem elégséges arra, hogy az ebihalak kifejlett békákká alakuljanak át. Mindig szükségük van fehérjékben gazdag táplálékra is, amelyet különben az iszapban, a lárvák táplálékának főforrásában bőségesen megkapnak. Így tehát valamennyi békalárva állatok és növények testének széteső anyagából él. Az átalakulás három, négy, öt hónapig vagy még tovább tart, azután a szüleikhez immár hasonló állatok elhagyják a vizet és további életük szüleikéhez hasonlatosan folyik le.

Ez a szabály, de nem hiányzanak a kivételek sem. Így némelyik korongnyelvű évenként kétszer rak le petét. Az ausztráliai békák, Fletcher J. J. szerint petéiket a rendes módon rakják ugyan le, azonban porontykoruk nem mindig olyan rövid, mint a mi békáinké, hanem az Ausztráliában nagyon szabálytalanul járó esőzésektől függ. Kampen hasonlót említ a jávai békákról.

Az egyes fajok a vizek megválasztásában is nagyon különbözőek egymástól. Míg sok béka csak olyan vizekbe, tavakba, árkokba és pocsolyákba rakja le petéit, amelyek a lárvák fejlődésének idejében állandóan tartalmaznak vizet, addig mások megelégszenek az agave vagy más növények összesodródott levelében meggyülemlett vízzel is. Mások egyáltalában nem vízbe rakják le petéiket. Sós vagy félsós víz megakadályozza a peték fejlődését, s már az olyan vízben elpusztúlnak a peték, amelyek egy százaléknyi sót tartalmaznak, mint az Rauber kísérleteiből kiderült. Az európai fajok közül ebben a tekintetben a legérzéketlenebb a zöld varangy és a tavi béka, amelyek szaporodni tudnak Meleda dalmát sziget gyengén sósvízű tavaiban, sőt tudnak az algiri szahara egyes óázisainak sokkal sósabb vízében is.

Wied herceg beszéli, hogy Brazilia homokos partjai mentén elhúzódó bozótos erdőségekben egész nap és éjjel lehet hallani egy szapo nevű béka hangos, aránytalanul erős, durva és meg-megszakadó, de gyakran ismételt hangját: ha az ember keresi a békát, mindig a Bromeliák levelei között találja meg, mert ott mindig gyülemlik meg víz, sőt még a legnagyobb szárazság idején is található benne valami fekete, tisztátlan folyadék, de a víz tartós esők után olyan tömegben és olyan tisztán gyülemlik meg köztük, hogy ivásra is alkalmas. „Ebbe, a levelek hónaljában meggyülemlett vízbe rakja le az említett állat a petéit, amint nagy meglepetéssel megállapítottuk, midőn a nagy és tikkasztó januári forróságban egyéb víz hiányában ezeket kerestük meg és ivóedényekbe merítettük. Az apró, már kibújt állatok egyáltalában nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy a vizet szöveten átszűrve s kevés citromlével és cukorral keverve meg ne igyuk...” „Heves, a tehénéhez hasonló és rövid, szabályos időközökben megismétlődő bőgés – beszéli Schomburgk – már ismételten felzavart az álmomból és a legkülönbözőbb találgatásokra indított, honnan is eredhet a hang? Azért nagyon türelmetlenül vártam a visszatérő lakókra. Mikor a bőgés okozója után kérdezősködve azt a választ kaptam, hogy az egy béka, azt hittem, hogy az emberek lóvá akarnak tenni. Azonban a karibok minden kételkedésem ellenére is megmaradtak a mellett, hogy a hang forrása a konobo-aru, amely egy bizonyos fajta, üres törzsében vizet tartalmazó fán él, amit rögtön hajlandók is voltak nekem bebizonyítani. Gyorsan az erdő felé siettem velük és csakhamar egy magas, nagylevelű hársfaféle előtt találtam magamat, amellyel addig még nem találkoztam, és amely pontosabb vizsgálat után egy új nemzetség (Bodelschwingia) képviselőjének bizonyult. Sajátsága ennek a fának, hogy amint bizonyos vastagságot elért, törzse odvas lesz. Az indiánok egyike felmászott a fára, hogy egy kerek áglyukat, amely mintegy 12 m magasan volt, betömjön, mire a többiek neki láttak és a fát ledöntötték. Az üres törzsben igen tekintélyes mennyiségű víz volt, s bár a csendháborítót magát nem találtuk meg benne, de találtunk mintegy 20 darab porontyát. Felnőtt béka után való kutatásunk most eredménytelen maradt, s türtőztetnem kellett magamat az éj beálltáig, amikor kísérőim állítása szerint a béka ismét jelentkezni fog és jelenlétét elárulja bőgésével. Meg kell vallanom, hogy már régen vártam éjszakát ilyen türelmetlenül. Kilenc óra lehetett, mikor a béka hangja a mélységes csendet megzavarta. Lámpát véve a kezembe, néhány karib kíséretében elindultam a hang után, amely ismét a ledöntött fához vezetett. Az éles fény, mint látszik, elvakította az állatot, mivel nyugodtan meg engedte fogni magát. A nagy, szép rajzolatú eres béka volt”.

Még sajátságosabbak azok a körülmények, melyek között egy nyugatafrikai kúszóbéka átalakul. Buchholz Kamerun partjain június utolsó napjaiban egy alacsony, félig a vízben álló fa levelein néhány meglehetősen nagy, fehér gömböt talált, melyről tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy laza, a levegőn megkeményedett habtömeg. Azt hitte, hogy rovarokat fog benne találni, de ugyancsak elcsodálkozott, mikor azok helyett egészen fiatal, a petéből csak imént kibújt békalárvákat talált, melyek nagyobb számban voltak szétszórva az elfolyósodott fehérjeanyagban. Pontosabb vizsgálat után, a még kovászszerű részekben elszórtan, még nagyszámú petét is talált, melyek addig elkerülték a figyelmét teljes átlátszóságuk miatt. Hogy a fejlődés további menetét megfigyelhesse, hazavitte a tajtékgömböt, gondosan rátette egy tányérra s így megfigyelhette, hogy a peték legtöbbje 3–4 nap alatt, a tajtéktömeg legnagyobb részének egyidejű elfolyósodása mellett, kikelt. A fiatal állatok most már a meghigult folyadékban úszkáltak, hosszú evezőfarkuk és kopoltyúbojtjaik nőttek, s attól kezdve egészen úgy viselkedtek, mint a közönséges ebihalak. Miután vízbe kerültek, teljesen szabályosan fejlődtek tovább. A tajtékszerű anyag tehát nyilvánvalóan a kocsonyaszerű burkot pótolta, amelybe a békapeték a vízben különben burkolva szoktak lenni, de nyilvánvalóan nem volt elégséges arra, hogy a porontyokat kikelésük után pár napnál tovább táplálja, azért további növekedésüknek a vízben kellett lefolynia. Buchholz fölteszi, mindenesetre joggal, hogy a fiatal lárvákat a fölhigult anyaggal együtt az eső mossa le a vízbe a fák ágairól s a porontyok így jutnak a kétéltűek igazi elemébe. Buchholz az említett időtől júliusig még gyakran látott hasonló tajtéktömegeket a tóparti fákon, gyakran 3 m magasságban, sőt magasabban is, melyek nem ritkán több levelet összeragasztottak. Buchholz úgy sejtette, hogy ezek a petetömegek egy barna, a valódi békák családjába tartozó kúszóbékától (Chiromantis rufescens) származtak, mely ugyanazokon a fákon élt. Mivel azonban a peték lerakása mindig éjjel ment végbe, nehéz volt bebizonyítani a dolgot, míg végül egy reggel az az öröm érte tudósunkat, hogy magát a békát is ott találta a petéknél. A lerakott tömeg bőségesen volt akkora, mint az anyáé magáé, azonban még félfolyós volt, nyúlós, habszerű, s csak a nap folyamán merevedett meg a levegőn. Egészen hasonlóan rakja le petéit a Phyllomedusa iheringi, a levelibékák egyik braziliai képviselője, amely, mint látszik, szintén kizárólag fákon él.

Azonban a peték lerakásával még nem merült ki a békáknak ivadékaikról való gondoskodása, mert nem egy esetben vagy a hímnek vagy a nősténynek még más határozott feladatot is kell végeznie. Némelyik levelibéka nősténye hátán hordja magával a petéit, vagy pedig a hátán lévő és hátrafelé nyíló mély, zacskóalakú bemélyedésben, s a peték ebben teszik meg fejlődésük útjának egy részét, fajok szerint eltérő fokig. Ennek megfelelően az ivadék vagy mint lárva, vagy pedig mint kialakult béka hagyja el a zacskót. Más békák nőstényei a hasuk alatt vagy a szájukban hordozzák magukkal petecsomóikat. De sok békának a hímje is igen nevezetes munkát teljesít az ivadékgondozás terén, vagy úgy, hogy a nőstény petezsinórjait a hátulsó lábai körül csavargatva hordozza magával egészen a lárvák kibúvásáig, vagy mint egy új-guineai szűkszájú béka, a hasa alatt, vagy végül, mint a csilei hegyesorrú béka, a torka alatt kialakuló hatalmas zacskóban. Az ivadékgondozás egyéb eseteiről majd az egyes fajok ismertetése során emlékezünk meg.

A békafélékkel is megesik, hogy fejlődésüket különböző, néha egészen aprólékos körülmények megakasztják. Így pl. Martens E. kezébe élő ásóbékalárvák kerültek még novemberben, sőt még december 17-én is. Ezek az állatok olyan meredekfalú tóban éltek, hogy nem tudtak kimászni belőle, s lehetséges, hogy átalakulásuk elmaradásának tisztán csak ez volt az oka, de alkalmasint közrejátszott az állati eredetű táplálék hiánya is. Rösel von Rosenhof, aki a lárvákat alaposan megfigyelte, megállapította, hogy a petéknek április hó folyamán végbemenő lerakásától a farok eltűnéséig és a víz elhagyásáig alig telik el több három hónapnál, mert ez utóbbi július végén rendesen még akkor is bekövetkezik, ha, állítása szerint, a lárváknak egy hónapot koplalniok kellett.A Martens által novemberben és decemberben megfigyelt lárvák azonban a fejlődésnek csak azon a fokán voltak, amelyen e lárvák már júniusban szoktak lenni. Hogy a hideg időjárás, vagy még a nagyon hideg víz is feltartóztatja a békalárvákat fejlődésükben, bebizonyított tény. Az olyan békalárvák, melyeknek fejlődése magasan fekvő hegyi vizekben folyik le, nem ritkán mint lárvák kénytelenek áttelelni és a vizet csak a következő év tavaszán hagyják el. Camerano L. szerint szabályszerűen ez az életfolyása azoknak a lárváknak, melyek lakóhelye 1800 m-nél magasabban fekszik.

A békák általában véve eleven és vidám teremtmények, melyek bár a többi kétéltűhöz hasonlatosan éjjeli állatoknak tekintendők, mégis részben nappal is tevékenykednek. Mozgékonyságban általában felülmúlják valamennyi rokonukat, azoknál ügyesebben járnak, futnak vagy másznak s hatalmasakat és roppant ügyességgel ugranak. Egyik ausztráliai levelibéka (Hyla), amelyet Krefft éppen ezért a békák kengurujának nevez, nem ritkán embermagasságnyira felugrik a földről, a maláji repülőbéka hatalmasan fejlett, szállóernyőként használható úszóhártyái segítségével versenyt száll a repülőmókussal. Azonkívül kitünően úsznak és buknak, óraszámra kibírják a víz fenekén lélekzési nehézségek nélkül. Jól látnak, hallanak és szagolnak, s csak ízlésük látszik tökéletlenebbnek. Míg a többi kétéltűnél alig lehet fölfedezni a magasabb tehetségek nyomát, addig a békáknak van helyérzékük, valamint megkülönböztetőképességük, tapasztalataikat megőrzik emlékezetükben, óvakodnak és félnek más állatoktól. Nyilván szeretik a zajos hangokat, amit jól fejlett hallószervük, valamint esti zenei produkcióik bizonyítanak. Mind e tulajdonságaiknál fogva összehasonlíthatatlanul kedvesebb állatok, mint többi rokonaik. Önkéntelenül is feltámad bennünk az a vélemény, hogy vidám, eleven, fürge állatok, melyek kényelemmel adják oda magukat jóleső érzéseiknek s elégedettségüket hangos kiabálással, az ő szempontjukból: dallal iparkodnak tudtára adni a világnak.

Hangjuk ugyan nem olyan sokféle, gazdag, csengő és változatos, mint a madaraké, de azért nem sokkal hitványabb a legtöbb emlősénél, a gekkóét pedig minden tekintetben felülmúlja. A zúgó bőgéstől a halk cirpelésig, az éles füttytől a tompa nyögésig minden közbeeső hangot hallhatunk tőlük. Rekedten krákog az egyik, teli torokkal kiabál a másik, ez sáskamódra cirpel, amaz bőg, mint az ökör; szakadozott harangkongás az unka szava, a tavi békáé pedig változatos dal. Dél-Amerika őserdőiben a jellemző hangok közé sorozzák a békák szavát, s Ázsia, Afrika tropikus tájékain és Ausztráliában, sőt Európában sincs máskép. Idegenszerű madár hangjaként cseng egy varangy (Bufo viridis) éjjeli szava a nyugatázsiai pusztákon, szakadozott dobszóhoz hasonlít egy belsőafrikai béka hangja. Az utóbbi vidék egy másik békája oly tompán kurrog, mint a brácsa húrja, egy másik ismét úgy kiabál, mint a rekedten ugató kutya, s egy harmadik úgy nyekeg, mint a duda. Egy délamerikai Cystignathida (Paludicola falcipes) hangja Hensel R. szerint csalódásig hasonlít a tücsökéhez, egy másiké (Paludicola biligonigera) valami sajátságos zsongáshoz, mely majdnem úgy hangzik, mint az apró gyermekek távoli zsibongása, vagy talán cikádáknak volna tulajdonítható; egy harmadiké hangos kotyogás, hasonló ahhoz, mint mikor víz csorog a szűknyakú palackból, egy negyediké a legmélyebb basszus hangon énekelt trillához, egy levelibéka hangja kicsiny csengőéhez hasonlít, egy másiké a bádogra hulló kalapácsütés zörejére emlékeztet. Szóval mindegyik a maga sajátos hangján dalol. S akármilyen szomorúan, sőt esetleg rémesen hangozzék is a fülünkbe: mindig és mindenütt az állat jó közérzetének, hogy ne mondjuk jókedvének a kifejezése, de minden körülmények között akkor a leghangosabb, ha meleg időben eső fenyeget.

Ártatlan vidámságuk mellett, mely minden békának, még a gyanús varasbékának és a rosszhírű unkának is sajátsága, még azzal is megerősödnek jóindulatunkban, hogy ártatlan, sőt hasznothajtó állatok, melyeknek értékét mélyen alája becsüljük a valóságnak. Csak a legnagyobb fajok okozhatnak nagynéha némi kárt, a többiek mind hasznosak és valószínűleg többet is használnak, mint az őket irtó állatok. S hogy a húsuk sem megvetendő, nem csupán a konyhai dolgokban mértékadó franciák tudják, hanem a délnyugat-afrikai Ambo-föld lakói, sőt Ausztrália bennszülöttei is, akik éjjel tűz segítségével ezrével fogdossák a fán lakó békákat s jóízűen meg is eszik őket. Ha a szánalomraméltó Burke és Wills, akik belső Ausztrália titkainak kikutatása közben éhhalált szenvedtek, tudták volna, hogy milyen mentőeszközt nyujt számukra a természet a békákban! Azonban úgy látszik, hogy a tudomány e vértanui ugyanúgy gondolkodtak, mint mi valamennyien és még szemben a halállal is megvetették az éppen olyan ízletes, mint hasznos ételt, melyet a békák combjából lehet készíteni.

Boulenger G. A., akit a kétéltűek rendszertani felosztásában követünk, a békákat két alrendre osztja, t. i.: nyelves békákra és nyelvetlenekre.