1. Pipák (Pipa Laur.)

Merian Szibilla kisasszony 1705-ben, Surinam rovarairól szóló művében egy varangyszerű békát írt volt le és ismertette annak sajátságos átalakulását. Azóta ez az állat, a ma Pipa néven ismert béka, sok gondos vizsgálat tárgya volt, úgyhogy életmódja és szaporodása aránylag jól ismert.

Az amerikai pipa-béka (Pipa america Laur.)

Amerikai pipa-béka (Pipa americana Laur.)

Az állat külső ismertetőjegyei közül elsősorban idomtalan, majdnem négyszögletű, rendkívül lapított testét és törzsétől élesen el nem határolódott, széles, háromszögletű, arcorránál kihegyesedett fejét kell megemlítenünk; elülső lábai gyengék és vékonyak, rajtuk hosszú, végükön négyosztatú ujjakkal, hátulsó lábai vastagabbak és meglehetősen hosszúak, ujjait úszóhártya köti össze egymással; hátbőre, különösen a vénebb állatoké, erősen ráncos, sőt a vén nőstényé ripacsos; szeme előtt mindkét állkapcson egy vagy két bőrredő található, és hasonló képződmény csüng le a szájzugból is. Szemei kicsinyek, egymástól messze állanak, lapos fején fölfelé irányulók. A hímen felötlik a hatalmasan fejlett gégefedő, amely hasonló valami háromszögletes, csontos dobozhoz. Állkapcsai, mint már szó volt róla, fogatlanok, nyelve pedig egyáltalában nincsen. Hímnek és nősténynek a színezete egyaránt sárgás és feketésbarna közt változik, hasoldaluk világosabb, néha fehérfoltos, vagy pedig egész hosszában végighúzódó fekete sáv díszíti. A nőstény állítólag 20 cm hosszúra is megnő.

A régebbi utazók azt beszélik, hogy ez a béka sötét erdei mocsarakban él, a földön lassan és ügyetlenül mászik és az égő kénére emlékeztető szúrós szagot áraszt maga körül. De foglalkoztak az állat szaporodásának mindenesetre nagyon sajátságos módjával is s lényegileg megerősítik Merian kisasszony adatait, csupán azt a tévedését igazítják helyre, hogy a fiatalok az anya hátából nőnek ki.

Több ismeretet köszönünk Klinkowström-nek, aki szerint az állat a száraz időszakban a majdnem egészen beszáradt mocsarakban tartózkodik és ott fáradság nélkül gyüjthető. Mikor azonban az esős évszakban rengeteg felhőszakadások az egész erdővidéket víz alá juttatják, békánk számára lehetővé válik, hogy folyton vízben járva az egész vidéket bebarangolhassa. Az esős évszakra esik násza is.

A peték további sorából csak annyit tudunk, hogy a háton lévő költőzacskók, amelyekbe az állat elhelyezi petéit, alkalmasint az egyes petéktől eredő inger hatására megnövekszenek, csakhamar hatszögletűek lesznek s hasonlatosak a méhek lépsejtjeihez, és hozzá még fedővel el is zárhatók. Minden egyes ilyen zacskóban egy poronty fejlődik ki, mely felszakítva a zacskó fedelét, kidugja az egyik lábát vagy a fejét és végül egészen elhagyja azt. A megtermékenyítés után 82 napra állítólag 60–70 fiatal hagyja el az anya testét, melyek azután köveken vagy növényeken ledörzsölik magukról a sejtek maradványait és új bőrük nő.

A Pipa életmódjának és szaporodásának ismeretéhez további fontos adatokkal járult 1895-ben Sclater P. L., a rákövetkező évben pedig Bartlett. Az előbbi szerző kiemeli, hogy az állat állandóan vízben él és azt jószántából sohasem hagyja el, ha azonban kiveszik a vízből és leteszik a földre, még ugrani is tud. A londoni állatkert példányai, melyeknek a megfigyelésén alapszanak a következő adatok, férgekből és apró halakból éltek és a mellett egészen jól érezték magukat. December 1-én egyik párt párzásban s utána a nőstény hátát petékkel borítottnak találták, amelyek sekély bemélyedésekben voltak elhelyezve. Összesen mintegy 80–90 petét lehetett megszámlálni. A petéket nem a hím keni a nőstény hátára, mint korábban gondolták, hanem az utóbbi maga végzi ezt a munkát, amennyiben kloakáját hatalmas zacskó alakjában kitűri és petéit a hím alatt csusztatja a hátára. A hím erre a kitűrt kloakára nehezedik és a petéket egyenként nyomkodja ki. E munka végeztével a hím elhagyja a nőstényt, majd ennek erősen kiterjedt és gyulladt petelerakó készüléke összezsugorodik és ismét visszatolódik a belsejébe. Boulenger szerint valószínű, hogy a Pipa esetében belső megtermékenyítéssel van dolgunk és a kloakacső először a sperma befogadására szolgál, mely azután följebb vándorol a petevezetékben, úgyhogy a peték megtermékenyítve jutnak ki a szabadba.

A peték száma 40–114, szikben rendkívül gazdagok, átmérőjük nem kevesebb, mint 6–7 mm. A megduzzadt hátbőr bemélyedéseinek a mélysége mintegy 10–15 mm, választófalai rendkívül vékonyak és nagyon gazdagok véredényekben. Minden egyes bemélyedés fala vékony, kocsonyaszerű fehérjeréteget választ el, nyilvánvalóan a poronty táplálására. A bemélyedést felül barnaszínű, 5–6 mm átmérőjű, szaruszerű anyagból álló fedő takarja le.

Leydig a bemélyedéseket óriási módon megnagyobbodott mirigyeknek tekintette, a fedőt pedig a mirigyek megkeményedett váladékából alakult dugasznak. Azonban Klinkowström ezzel a felfogással szemben arra a tényre hivatkozik, hogy a nőstény állat hátbőre nagyon szegény mirigyekben és azért a költőzacskókat inkább a hát egyszerű bemélyedéseinek tartja, a fedőt pedig a peteburok származékának.