5. Makibékák (Phyllomedusu Wagl.)

A Közép- és Dél-Amerikában honos makibékák a Hyla-fajoktól nemcsak függőleges pupillájuk révén térnek el, hanem abban is, hogy mind az elülső, mind a hátulsó lábuk belső ujja szembehelyezhető a többivel, így tehát valódi kapaszkodó kezük és lábuk van. Valamennyi faj felső oldala szép zöld színű, kivéve azokat a részeket, melyek közönséges guggoló helyzetben el vannak takarva, mert azok gyakran szép narancssárgák.

A vollunkukk (Phyllomedusa hypochondrialis Daud.)

Az apró, alig 4 cm hosszú béka nevét a paraguayi Chaco indiánjai sajátságos hangjáról adták neki, mellyel a két nem csalogatja egymást a párzás idejében. Ez a hang állítólag olyan, mintha egy tucat munkás követ törne. Az állat rendkívül lassú mozgású és csak éjjel tevékenykedik.

Budgett közleményei szerint a párzás időszakában e béka igen nagy tömegei gyűlnek össze mocsarak közelében s ott éjszaka az említett hangon nagy zenebonát csapnak. Az állat petéit a víz felszíne közelében levelekbe göngyöli be. Budgett megfigyelte a pete lerakásának és megtermékenyítésének egész lefolyását. Délelőtt 11 óra tájt hímet a hátán hordó nőstényt talált, amint megfelelő levelet keresett. Végül is felmászott egyik, a víz mellett levő növény szárára, megragadta egyik ráhajló levél végét és felkapaszkodott rá. A hím és a nőstény a levelet hátulsó lábával úgy fogta össze, hogy az csőszerűen összehajlott, a nőstény az így alkotott csatornába lerakta a petéit, a hím pedig megtermékenyítette őket. A petéket körülvevő nyálka a levél széleit tartósan összeragasztotta. A két állat azután valamivel továbbkúszott s miközben a nőstény hátulsó lábaival a levél további részét hajlította össze, azokba ismét petéket rakott le, s ez így ment tovább, míg az egész levelet tekercsé nem sodorta és tele nem rakta petékkel. Egy levélnek a megtöltése háromnegyed óra alatt ment végbe; a nőstény mintegy 100 petéjét két levélben helyezte el.

A fejlődés lefolyása nagyon gyors: az eredetileg 2 mm hosszú poronty már hat nap mulva 9–10 mm hosszúvá lesz; mikor a levelet elhagyja, akkor üvegszerűen átlátszó ebihal, melyen csak az igen nagy, fémesen zöldszínű szemek láthatók. A frissiben kibújt lárvának az orrlyukai közt is zöld folt látható, éppen azon a ponton, ahol legkedvesebb helyzetében a víz színét érinti.

A peték szíkben nagyon gazdagok; a kocsonyás peteburok legnagyobb része elfolyósodik, úgyhogy a poronty végül is szabadon fekszik valami hártyás tokfélében. A harmadik napon jelennek meg a külső kopoltyúk, melyek az ötödik napon érik el legnagyobb fejlettségüket, viszont akkoriban, amikor a lárvák a kibuvásra megértek, egészen eltűnnek. A kopoltyúnyílás a hasoldal középvonalában fekszik. A pete lerakásától számított hat hét mulva a lárva 8 cm hosszú, felül fényeszöld, alul rózsapiros vagy ezüstfehér; a fiatal béka átalakulása végén már eléri szülei hosszúságának háromnegyed részét.

Ihering makibékája (Phyllomedusa iheringi Blgr.)

Már 13 évvel Budgett előtt leírta Ihering a róla elnevezett makibéka ivadékgondozását. Az állat hazája déli Brazília. Petéit nem magános, összecsavargatott levélbe rakja le, hanem két vagy három levél közé, úgyhogy az 50 mm hosszú és 15–20 mm átmérőjű petecsomó rendesen teljesen be van burkolva, kivéve egy kis alul lévő nyílást. Peték mindig csak olyan növényeken találhatók, melyeknek az ágai víz fölé hajolnak. A lárvák fejlődésük egy bizonyos fokán beléhullanak a vízbe, hogy átalakulásukat teljesen befejezhessék. Ihering a felnőtt állatot nagyon ostobának mondja, amely megengedi fogni magát a nélkül, hogy megkísérelné a menekülést. Hangja bizonyos fokig hasonlít ahhoz, mely akkor keletkezik, ha a fésű fogain végighúzzuk a körmünket. A béka Rio de Janeiro tartományban csak a szaporodás idején, januárban látható, egyébként alkalmasint magas fákon él.

A makibékának fogságban tanusított magaviseletéről még csak nagyon kevés megfigyeléssel rendelkezünk, mivel ritkán jut elevenen Európába. Ez okból az eddigi két idevágó közlemény legfontosabb részeit érdemesnek tartjuk közölni. Eiffe nem is egy, hanem két fajba tartozó ilyen békákat ápolt, melyek egyike egy alkalmasint még le nem írt, a Phyllomedusa tomopterná-hoz nagyon közelálló faj képviselője volt. Róla ezt írja: „Már 2 1/2 éve ápolok egy levelibékát, amely bizonyára kevés békaismerő és állatkedvelő előtt ismeretes saját tapasztalat alapján és csak rendkívül ritkán jutott el eddig Európába, ha ugyan egyáltalában eljutott. Egy makibéka, Phyllomedusa, ez; másfélszer akkora, mint a mi általánosan ismert levelibékánk, felül sötétzöld, alul narancspiros, valami bizarr alakú lény, ha nyugodtan ül, csalódásig hasonló valami fogazottszélű levélhez. A béka az Amazon alsó folyásának a vidékéről származik és 1906 októberében jutott birtokomba.”

Az állat színezetének leírása után Eiffe így folytatja annak ismertetését: „A Phyllomedusa határozottan éjjeli állat s életmódját hosszú fogsága alatt sem változtatta meg. Szemeit csak teljes sötétségben és a szobai lámpa eloltása után nyitja ki. Szemét átlátszó szemhéj védi a külső hatások ellen. Pupillája a sötétben egyre jobban kitágul, míg az egész szem feketének nem látszik és messze ki nem kukucskál a fejéből. Nappal vagy lámpafénynél a szembogár keskeny kis függőleges réssé húzódik össze. Nyugalomban egészen olyan, mint valami fogazottszélű levél, mivel alkarjának és combjainak az élén, az arcorrán és sarokízületének két függelékén tövisszerű nyujtványok ülnek. A nappalt valamelyik árnyékos levélen üldögélve tölti el, éjjel azonban bekóborolja kalitkáját, levélről-levélre, ágról-ágra kapaszkodva, a nélkül, hogy a földet érintené. A végett mászkál, hogy vizescsészéjét felkeresse és abban ülőfürdőt vegyen és újabb vizet szívjon fel. Járás közben egyik elülső lábával nyúl előre, utána húzva a másik hátulsót, és így halad előre nagy óvatosan és megfontoltan. A lombok közt ugyanilyen módon kapaszkodik s a leveleket és ágakat kezeivel és lábaival átfogja. Meglehetősen nagyokat tud ugrani, ha ugrándozni nem is a szokása. Úszni sem szeret, és ebből a célból nem is megy a vízbe. A vízbe dobva, iparkodik minél előbb – kézzel-lábbal dolgozva – szilárd talajra jutni. Víz alá bukni egyáltalában nem tud és a vízbe rövid idő alatt bizonyosan beléfulladna. Tanyája a fák lombozata; úgy sejtem, hogy hazájában a szaporodása is teljesen az őserdő lombkoronájában folyik le.

„Az én levelibékám nem nagy evő, és meg kell vallanom, hogy csak nagyon ritkán láttam zsákmányt fogni. Ahhoz túlságosan félénk, hogy megengedje megfigyelni magát, és csak ürüléke bizonyítja azt, hogy a neki nyujtott legyeket és lisztkukacokat megette és azon télen a meleg szobában is eltartható. Míg a Hyla-fajok rövid időn belül valósággal meghíznak, addig a Phyllomedusa sovány marad, de ennek ellenére is a legjobb egészségnek örvend.”

Eiffe a második, általa megfigyelt fajról (Phyllomedusa hypochondrialis) ezeket írja: „Színe felül világos, fényeszöld, alul hófehér, felső karja, combja és lágyéka narancsvörös fekete sávozottsággal; alkarjának a belső oldala, alszára és lába is hasonlóan sávozott. Felső állkapcsának a széle fehér, szeme ezüstfehér, pupillája függőleges. Gyengédtestű állatocska, nem egészen olyan hosszú, mint a mi levelibékánk, a mellett karcsúbb, körvonalai tojásdadok, arcorra lapított. Hossza 35 mm, fejének szélessége a szemek között 10 mm, testének a szélessége pedig 15 mm. Hátulsó lábai rövidebbek, mint a leírt nagy Phyllomedusá-nak. Úszóhártyái nincsenek és tapadókorongokat is hiába keresünk akár a láb-, akár a kézujjakon... Azért ez a kis makibéka nem is tud üveglapra felmászni; ugrani is alig tud, a vízben meg még gyámoltalanabb, mint az előbb tárgyalt faj. Ha ezt a kisebbik békát fürdettem, kézzel-lábbal tapogatózva evickélt a vízben, megkapaszkodott a vízi növényeken vagy ilyenek hiányában a saját végtagjait markolta meg. Hogy azonban a nedves elemből kimeneküljön, mégis tudott a békák módjára úszni úgy, hogy a kezeit a testéhez szorította, lábait pedig kinyujtotta. Azonban a vízben nagyon hamar kifáradt; könnyen észre lehetett rajta venni, hogy otthona a lombok között van. Itt olyan módon kapaszkodott, mint ahogyan föntebb a nagyobbik fajról leírtuk, csakhogy még annál is óvatosabban. Ilyenkor vált láthatóvá végtagjainak és lágyékának sajátságos színezete: a fekete sávozottság tűzpiros alapon.

„Este, a szürkületben szokott enni. Ennek megfigyelésére türelemre, és ismét türelemre van szükség. Fehér (frissen vedlett), drótra erősített lisztkukac hánykolódik az orra előtt. Feje nagy, fekete szemeivel lassan fordul a lárva felé. Percek telnek el; végül kiperdül a nyelve és a kukac eltűnik a szájában. Állataimat nyáron egy dél felé néző oldalon felállított, 1 1/2 m magas ablaki terráriumban tartottam, Hyla arborea, squirella és regilla, valamint Anolis és apró Lacerták társaságában. Könnyen megérthető, hogy az olyan lassan és félénken cselekvő állatok, mint a Phyllomedusák, az ilyen társaságban élelem dolgában nagyon is a rövidebbet húznák. Éppen azért az állatokat a leírt módon egyenként etettem, vagy pedig sok léggyel együtt egy külön kis üvegtartályba zártam be őket. Hogy jól érezzék magukat, meleg, vízgőzökkel telített levegőre volt szükségük, száraz levegőben csakhamar elbágyadtak. Színváltásuk igen kisfokú és nem akaratuktól függő. A sötétzöld Phyllomedusa magas hőmérséklet mellett világoszölddé lesz, alacsonyon meg még a rendesnél is sötétebbé; felső oldalukon olyankor egyes fekete pontok és foltok jelennek meg. A világoszöld Ph. hypochondrialis alacsony hőmérsékleten világos sárgászöld színt ölt és koromszerű foltok jelentek meg a felső oldalán.”

A különös békának ezt a beható leírását még Mushoff adataival egészíthetjük ki. „A makibéka pupillája függélyes résalakú; a szemet nappal majdnem állandóan eltakarja a ráboruló szemhéj. A szemhéjnak az alsó fele egyébként éppen olyan zöld színű, mint a hát, át nem látszó, felső része ellenben átlátszó.

„Éjjel azonban kerekre tágul a pupilla és ezzel a szem is mintegy naggyá válik; mintha kidagadna az üregéből. Ezek a nagy szemek társulva a tömpe orral, adnak éppen az állatnak a makihoz hasonló külsőt. S ezt a benyomást még fokozza az állatnak lassú, a makikéra emlékeztető mozgása. Mert az állat egészen sajátságosan változtatja a helyét! Sík földön a varangy módjára fut, azonban kinyujtott lábszárral. Hasa mindig 1–2 cm-nyire van a földtől. A levelibékák módjára majdnem sohasem ugrál. Csak egyszer figyeltem meg, hogy az állat legföljebb három aprót ugrott egymásután. Vékony ágak között éppen olyan lassan, de egyszersmind éppen olyan biztosan is mozog, mint a kaméleon! Hosszan, keresgélve tapogat a levegőben, míg megtalálja a kapaszkodásra alkalmas ágat. Lábai ugyanis valódi fogódzó lábak, különösen a hátulsók. Ennek megfelelően valamennyi láb belső ujja hosszú, s a vele szemben álló leghosszabbik ujjal, a harmadikkal kiváló kapaszkodószervet formál. Az állatot, ha valami ágat megmarkol, nem lehet arról leválasztani a nélkül, hogy az ember meg ne sértené. Pompás látvány, amint a béka a napsütésben kedve szerint mászkál kalitkája vékony ágai közt. Nagyon karcsú, vékony lábszárait akkor átvilágítja a nap és akkor látható csak igazán a maga tökéletességében.

„Azonban egyáltalában nem gyakran szokott így mászkálni, mivel szürkületi állat. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy úszóhártyája egyáltalában nincsen s ujjainak a tapadókorongjai is alig vehetők észre. Azonban egészen bizonyosan megvannak, mert az állatot ismételten láttam felmászni síma üvegen. Az úszóhártyák teljes hiánya arra utal, hogy a Phyllomedusa hypochondrialis a vizet jószántából nyilván sohasem keresi fel. A szellős magasságban, ahol rendesen tartózkodni szokott, ott folyik le egész élete is.”

Úgy látszik, hogy a többi makibéka szaporodása is úgy folyik le, mint a Ph. hypochondrialis-é; legalább is Urich és Mole megfigyelései a trinidadi Phyllomedusa burmeisteri-n és Agar-éi az argentinai Ph. sauvagei-n erre vallanak, mert ezek fészeképítése sem tér el semmiben sem azétól. A legutóbb említett faj kezdetben és a végén üres petetokokat rak le, úgyhogy a tele tokokat oldalt a levél, alul és felül pedig az üres tokok védik a nap és a levegő káros befolyásával szemben.

A levelibékákhoz a mozgómellű békák két családja csatlakozik, melyek mindegyikének jellemző vonása, hogy egyetlen faja alsó állkapcsában fogak vannak. Kicsiny és kevéssé ismert családok s azért ezen a helyen meg sem emlékeznénk róluk, ha ivadékgondozásuk tekintetében nem emlékeztetnének feltűnően egyes levelibékákra. Az Amphignathodon guentheri Blgr., egy hosszúlábú, mintegy 75 mm hosszú ecuadori béka nőstényének éppen olyan költőtáskája van a hátán, mint az erszényes békának (Nototrema) és alig lehet kétséges, hogy e nagyon ritka, Európába, mint látszik, eddig csak egyetlenegy példányban eljutott békának a porontyai éppen úgy fejlődnek ki ebben a tasakban, mint az erszényes békákéban. Ez az állat egyébként egyetlen képviselője az Amphignathodontidae-családnak.

A másik család a páncélosfejű békák (Hemiphractidae) családja. Ez már átvezet bennünket a következő családhoz. Jellemző rá, hogy fajainak az alsó állkapcsukban lévő fogaik eltérnek a felső állkapocsban és az állközti csontban lévő fogaiktól, keresztcsontjuknak a harántnyujtványa pedig nem háromszögalakúan kiszélesedett, hanem hengeres. Fejük rendesen nagy, páncéllal fedett, a legtöbb faj kéz- és lábujjain egyaránt tapadókorongok vannak. A legtöbb faj Ecuadorból ismeretes, köztük a macana-hambato (pálmabéka, Ceratohyla bubalus Espada) is, melynek nősténye a petét szintén a hátán hordozza, egészen úgy, mint a Hyla goeldii és H. evansi. A Boulenger által vizsgált példány 9 darab, 10 mm átmérőjű petéjében már apró békák voltak láthatók, melyek hasoldalukkal fordultak az anyaállat háta felé s két, a torok két oldaláról kiinduló és véredényeket magába rejtő fonál közvetítésével összeköttetésben voltak a lélegzőszervül szolgáló petehártyával. A peték hatszögletű benyomatokat hagytak a hát bőrén, amely olyan vékony volt, hogy a hátcsigolyák tövisnyujtványa benyomódott a szikbe.