4. Erszényes békák (Nototrema Gthr.)

Hogy milyen különböző lehet a levelibékák szaporodása, azt az Ecuádorban és Peruban honos erszényes békák bizonyítják. A nemzetség 15 ismert faja, amelyek valamennyien a tropikus Amerikában honosak, külső alakra nézve éppenséggel nem különböznek jelentősen a föntebb ismertetett levelibékáktól. De nagy különbség van abban, hogy nőstényük körülbelül 1 cm mély, hátrafelé nyíló erszényt visel a hátán, mely minden tekintetben emlékeztet az erszényes állatok erszényére, s valósággal arra is való, hogy befogadja a petéket fejlődésük első idejében, vagy esetleg addig, míg a fiatalok teljesen át nem alakulnak. Duméril és Bibron, amikor az első erszényes békát leírta, még nem ismerte az erszény jelentőségét, de természetesen gyanította a valót. Nagyon valószínű, hogy a hím a párzás közben hátulsó lábaival kotorja bele a nőstény erszényébe a már megtermékenyített petéket, s az erszény aztán, mint egyes példányokon tapasztalták, a peték fejlődése során szétterjed az egész háton s idomtalanná teszi az állat külsejét. Ha a fiatal állatok fejlődése már annyira előrehaladt, hogy mint porontyok kibújnak és eléggé megerősödtek, a gondos anya a vízbe viszi és sorsukra bízza őket.

A tasakos béka (Nototrema marsupiatum D. B.)

Tasakos béka (Nototrema marsupiatum D. B.).; a költőzacskó fala baloldalt fel van vágva

A tasakos békát megkülönbözteti a nemzetség többi tagjaitól a koponyacsontokkal össze nem nőtt fejbőre, aránylag rövid lábai s a szemei közt levő keskeny homloktér, amely nem szélesebb, mint a szemhéjak szélessége. Egyike a nemzetség legtarkább fajainak. Hátoldalának alapszíne szép zöldeskék, mely itt-ott, különösen a fejen és a hát közepén sötétebb. A rajzolatot sötétzöld, világossal szegélyezett hosszsávok és foltok alkotják, azok hol közelednek, hol meg ismét távolodnak egymástól s ily módon szabályos alakok keletkeznek; a lábszárakat sötétebb gyűrűk, csíkok, foltok és pettyek tarkázzák. Egyes, különösen hím példányok hátának rajzolata annyiban tér el, hogy a világosabb vonalak szegélyezte mezők apróbbak és szabálytalanabbak.

A petehordozó béka (Nototrema oviferum Weinl.)

Petehordozó béka (Nototrema oviferum Weinh.) lárvája.

A tasakos békával nagyon közeli rokonságban levő petehordozó béka fejlődésének első szakaszait Weinland D. F. ismertette meg. A berlini múzeumba beküldött egyik békaküldeményben az egyik béka feltűnt igen tekintélyes terjedelmével, amely, mint már egyszerű megtapintással is megállapítható volt, a hátát megtöltő sok, borsónyinál nagyobb petétől származott. A peték már puszta nagyságukkal is nagyon feltűntek, de még inkább feltűntek helyzetükkel, mert azok nem csupán a gerincoszlop két oldalán helyezkedtek el, hanem részben a gerincoszlop felett. Ez a nevezetes körülmény közelebbi vizsgálat után a hát hátulsó felén levő nyílás fölfedezésére vezetett, s további vizsgálatokból kiderült, hogy ez a nyílás jobbra és balra egy-egy erszénybe vezet, melyek az oldalak felé tovább kiöblösödnek, de nem függenek össze a hasüreggel, hanem mindegyik csak az általános testburok egy-egy tágas kitüremkedése. A peték az erszényekben 3–4-esével összetapadva feküdtek, s a poronty bennük már jól felismerhető volt, számuk összesen 15. A peték a zacskó belső hártyájával semmiképpen sem függtek össze. Különösen felötlő volt hatalmas nagyságuk, mert átmérőjük majdnem megütötte az 1 cm-t s valamennyi a fejlődésnek ugyanazon a fokán állott. A poronty, melynek nagy szemei, elülső és hátulsó lábai, valamint farka már meglehetősen fejlett volt, elérte a 15, feje a 4 mm hosszúságot, a szemek átmérője pedig az 1 mm-t. Azonban az embrió a pete egész terjedelmének csak mintegy nyolcadrészét foglalta el, a többi részét szikanyag töltötte meg. A poronty alkata nem kevésbbé volt sajátságos, mint az anyáé. Lefejtve ugyanis a szikhártyát, a tarkón két összehajtogatott bőrkorong vált láthatóvá. A korongokat könnyen fel lehetett emelni, azonban két-két hosszú fonál kötötte mindegyiket a test oldalához, látszólag a torok tájához. Hogy megerősítésük helyét meg lehessen találni, az állat fejét leválasztották a szikről, amire kiderült, hogy a fonalak egy harántirányú kopoltyúrésben tűnnek el. Midőn ezeket is felemelték, mindkét oldalon 3–3 kopoltyúív tűnt elő a megfelelő kopoltyúréssel; az említett két fonál a két elülső kopoltyúíven ült, az egyik az elsőn, a másik a másodikon; a harmadikon csak kopoltyúlemezkék kezdeményei voltak felismerhetők, valószínűleg a leendő belső kopoltyúkéi. A fönt említett bőrkorongok azonban, melyeket ezek a fonalak erősítettek a kopoltyúívekhez, a vízbe téve kiterültek szép tölcsér- vagy harangalakú szervekké, melyeket Weinland legtalálóbban a szulák virágjához vélt hasonlíthatni, csakhogy a virágot tartó nyél kettős volt. Abból, hogy a fonalak a kopoltyúívekhez voltak erősítve, rögtön következtetni lehetett arra, hogy összefüggésben vannak a lélekzéssel, s a mikroszkóp fel is derítette a közelebbi kapcsolatot. Ugyanis a fonalak mindegyike tömlőnek bizonyult, melyekben két, a harangban sűrű hálózattá szétbomló véredény fut. Hogy a tömlőben futó két véredény közül az egyik ütő-, a másik pedig gyüjtőér, alig lehet kétséges, a tömlő fala pedig ugyanolyan sejtekből áll, mint amilyenek a poronty általános burkát és magát a harangot is felépítik, amennyiben t. i. ez utóbbit nem véredényhálózat alkotja. A tömlő falában több nyalábban harántcsíkos izomrostkötegek futnak végig, ami arra látszik utalni, hogy az illető szervek az állat fejlődésének még abban a szakaszában is megvannak, melyben kedve szerint tudja őket mozgatni. Ez addig természetesen lehetetlen, amíg a petében van, mert akkor a fonalak és a korongok szorosan össze vannak hajtogatva redőkbe, a szikhártya meg az egészet szorosan hozzá szorítja az embrió testéhez. Hogy azonban már ennek ellenére is működésben vannak, azt az a körülmény bizonyítja, hogy a véredények és hajszáledényhálózat egyaránt tele vannak vértestecskékkel, sőt a nagyobb fonálban annyira össze voltak zsúfolva, hogy csak a magvaikat lehetett látni. Ezek a kopoltyúharangok a hozzájuk tartozó fonalakkal együtt megfelelnek azoknak a faalakúan elágazó kopoltyúknak, melyek a békalárvákban kifejlődnek már akkor, mikor ezek még a petében vannak s amelyeket egy ideig még akkor is viselnek, mikor már szabadon úszkálnak a vízben, míg végül a kopoltyúharangokat számos belső kopoltyúlemezke váltja fel.

Azon kívül, hogy a porontyok ennyire előrehaladottak voltak már a petében, felötlő volt a bélcsatorna sajátos viselkedése. Weinland egyetlen más békaporontyban sem talált ennyi táplálóanyagot felhalmozva a lárvaélet idejére. Ugyanis az egész szik, tehát a pete hétnyolcada, nem más, mint a tágas, szikkel telt, gömbalakúan összecsavargatott bélcsatorna maga. Ez Weinland szerint az állat hosszantartó fejlődésére vall abban a korban, melyben az külső táplálékot még nem tud felvenni, s ez a nézet, mint fentebb már utaltunk rá, közben valóban be is bizonyult.

Brandes Weinland ez adataihoz a saját vizsgálatai alapján még hozzáfűzhette, hogy a peték majdnem mogyorónagyságúak s számuk kevés (30, de a szám erősen ingadozik); a Nototrema marsupiatum petéinek száma sokkal nagyobb (mintegy 200), de alig borsónagyságúak, s ezeknek a lárvái sokkal kevésbbé fejlődnek ki még a petében.

A Nototrema oviferum fejlődéséhez hasonlónak látszik egy másik erszényes béka, a N. fissipes fejlődése. Ezt a békát Boulenger Brazília Pernambuco tartományából kapta. A 16 igen nagy, 1 cm átmérőjű petével megtöltött hátzacskóból azt lehet következtetni, hogy e béka fiataljainak a fejlődése is az anyatest belsejében folyik le. A peték nagyságára jellemző, hogy azok átmérője egynyolcada az állat egész hosszának.

Az erszényes béka (Nototrema cornutum Gthr.) porontya.

A törpe erszényes béka (Nototrema pygmaeum Bttg.)

A törpe erszényes béka nősténye mindössze 25 mm hosszú; hazája Venezuela. Költőzacskójában kevés (4–7), de igen nagy petét hord, úgyhogy úgy tűnik fel, mintha óriási golyókkal teletömött zsákot hordana a hátán. A költőzacskó nyílása nem kerek, hanem hosszanti rés, mely egy, a test középvonalában a fej hátulsó részéig húzódó redőbe megy át. Boettger úgy véli, hogy a költőzacskó e redő mentén felreped a fiatalok mozgolódása következtében és azok így szabadulnak ki, későbben pedig a zacskó teteje összeaszik, lehull, és a továbbiakban annak alsó fala lesz a hát bőrévé.