3. Levelibékák (Hyla Laur.)

A szoros értelemben vett levelibékákhoz számítjuk mindazokat az alakokat, melyeknek szembogara vízszintesen elliptikus, lábujjaikat úszóhártya köti össze, nyelvük tövénél odanőtt vagy hátul mérsékelten szabad, ekecsontjukon fogaik vannak és amelyek nőstényeinek a hátán a petelerakás idején nem alakul ki a petéket magába fogadó hátzacskó. Dobhártyájuk lehet szabad vagy elrejtett, kézujjaik pedig szabadok vagy úszóhártya által összekötöttek. Mint valamennyi fán lakó békának, ezek ujjainak a vége is párnává szélesedett ki, ami lehetővé teszi, hogy az állatok síma felületeken is meg tudjanak kapaszkodni, a hasoldalukon pedig szintén vannak mirígyes szemölcseik, melyeknek szintén van szerepük abban, hogy az állat minél jobban tudjon kapaszkodni.

Ami a lábujjak tapadópárnáinak működését illeti, arról Schuberg A. kimutatta, hogy az ujjak hegyének lefelé irányuló mozgása sikamló, tehát az állat a tapadópárnákat nem egyszerűen odanyomja, hanem a felületen, melyen meg akar tapadni, kissé végig is húzza. Síma izmok nedvet nyomnak ki a tapadópárnákból, amelynek a segítségével gyenge, azonnali odatapadás válik lehetségessé. Az izmok elpetyhüdésével a nedv ismét visszahúzódik a párnákba. Az odatapadás magyarázata nem a légnyomásban keresendő, mert az tisztán a vékony nedvréteg segítségével létrehozott adhézió eredménye. Az régóta ismeretes, hogy a torok és a has bőre is tapadószervként működik.

Az európai levelibéka (Hyla arborea L.)

Európai levelibéka (Hyla arborea L.).

A család legnevezetesebb és általánosan ismert képviselője, mintegy ősképe a mi levelibékánk, egyben az egyetlen európai levelibéka-faj. Hossza 3.5–4.5 cm, felül általában véve szép levélzöld, alul pedig sárgásfehér színű. A két főszínt az a vékony, hátrafelé kiszélesedő, fekete, felül fehéresen szegélyezett sáv osztja kétfelé, mely az orrnál kezdődik, a lágyéknál előrefelé fordított horgot, az ú. n. csípőkacskaringót alkotja s a combig tart. Az elülső és hátulsó lábak felül zöld- és sárgaszegélyűek, alul világossárgák. A hímet a nősténytől torka bőrének a színe különbözteti meg; a hím torka bőrének a színe ugyanis sötétbarnás arany, a nőstényé ellenben fehéres vagy halványibolya, az előbbi ezt a részt nagy hólyaggá tudja felfujni. Kevéssel a vedlés előtt és után, ami minden 14 napban szokott bekövetkezni, a szín világoszölddé, hamukékké vagy kékeszölddé változik, azonban hamarosan ismét átmegy levélzöldbe. De a szín Gredler V. megfigyelései szerint gyakran meghomályosodik s gyöngyszürke, sötét csokoládébarna vagy márványosan foltos lesz, különösen ősszel vagy a téli pihenés alkalmával. Déli alakok 5 cm nagyságot is elérhetnek.

A magas hegységek, azután a magas észak, Norvégia, Irország és Nagy-Britannia kivételével, egész Európában előfordul, de előfordul Ázsia palearktikus részében is, sőt Swinhoe R. még attól jó délre, Hainan kínai szigeten is megtalálta, nemkülönben otthonos a Földközi-tenger déli partjai mentén és az atlanti szigeteken. Erről a nagy területről számos alfaja ismeretes, amelyek külsőre és sok tekintetben életmódra, szokásokra, mozgékonyságra nézve és hang tekintetében is eltérnek egymástól, de ezeknek az alakoknak az ismertetésébe itt természetesen nem mehetünk bele. Tulajdonképpeni otthona a síkság, azonban azért a hegységekben is eléggé magasra felhatol, így Tirolban, Gredler szerint 1325, Graubündenben pedig Zschokke F. szerint 1945 m magasságban is megtalálható.

Mivel a hűvösség iránt kevésbbé érzékeny, már áprilisban előbújik és késő őszig kinn marad a szabadban. Azonban rendesen nem igen tűnik fel, mivel csak a párzás idején verődik össze a vízben tekintélyesebb csapatokká. Röviddel azután a nádasokba veszi be magát, vagy pedig a bokrok, cserjék és fák koronájába húzódik fel és itt legtöbbnyire látatlanul éli magános életét. Egyike a legtakarosabb ismert kétéltűeknek, ügyesebb és nappal is éberebb, mint a többi nálunk előforduló faj, a vízben, a szárazon és a lombok közt egyaránt ügyesen mozog. Az úszásban csak kevéssel marad a kecskebéka mögött, az ugrásban messze felülmúlja, a kapaszkodásában pedig mester. Mindenki előtt ismeretes, hogy nem mászva, hanem ugrálva kapaszkodik. Aki valaha is tartott zöldbékát az ismert szélesszájú üvegben, bizonyára észrevette, hogy a vizen kívül mindig ugrással változtatja a helyét, s ha függőleges felületre ugrik, bármily síma legyen is az, majdnem ugyanabban a szempillantásban hozzá is tapad. A vízből kiugró zöldbéka eleinte mindenesetre lefelé csúszik kissé a síma felületen, de csak azért, mert az ujjpárnáira és hasoldalára tapadó víz meggátolja, hogy az előbbiek meg a felület közt azonnal híg tapadóréteget létesítsen. Az állat ilyen módon kúszik fel a fákra, levélről levélre ugrálva, az alacsony bokrokon kezdve, ezekről a magasabb cserjékre szökkenve s végül a fák koronájáig emelkedve.

Itt a szellős magasságban kényelmesen éli át a nyarat, szép időben a levelek felső oldalán üldögélve, esőben azok alá rejtőzve, hacsak az ilyen idő nem tart túlságosan hosszú ideig és annyira kellemetlenné nem válik számára, hogy a – vízbe menekül előle, avagy földlyukakba, falrepedésekbe, faodvakba stb. rejtőzik el. Hogy színe milyen kiválóan talál a levelek színéhez, arról könnyen meggyőződhetik bárki, aki hallja szólani valamelyik alacsony bokron és hosszú ideig hiába próbálja meglátni. Csak a legégetőbb szükség esetén szánja el magát az ugrásra, de ezt azután olyan gyorsasággal és akkora ügyességgel teszi meg, hogy a legtöbb esetben elviszi a bőrét. Azonban, ahol teljes zavartalanságban él, ott alkalmazkodóképességéből semmit sem lehet észrevenni: szorosan a teste alá húzott lábakkal üldögélve a napon, aranyosan csillogó zöld színével már messziről kirí a lombozat sötétebb zöldjéből. A Werner által Korfuban és Kefallonián tavasszal az agave levelein megfigyelt békák is már messziről feltűntek, annyira kiríttak világosabb színükkel az agave szürkészöld színezetéből.

Eledele mindenféle rovar, nevezetesen legyek, bogarak, lepkék, csupasztestű hernyók, továbbá pókok. Csak azt a zsákmányt fogja el, amely eleven és mozog, elhalt vagy mozdulatlan állathoz nem nyúl hozzá. Éles látása és jó hallása észrevéteti vele a körülötte zümmögő szúnyogot vagy legyet, egy darabig figyeli, azután hirtelenül hatalmas ugrással veti rá magát, az esetek nagy többségében sikerrel. Kiöltött és a zsákmányt odaenyvező nyelvének támogatására nagyobb zsákmány (dongólégy, lisztkukac és effélék) megfogásánál segítségül veszi ujjait s mintha keze volna, úgy viszi szájába a táplálékot; ugyanezt figyelte meg Günther a mi levelibékánk ausztráliai rokonánál is. Nyáron meglehetősen sok táplálékra van szüksége, azért egész nap lesben áll, jóllehet tulajdonképpeni ideje csak naplemente után kezdődik.

A zöldbékát általában jó időjósnak tartják és azt hiszik, hogy brekegésével jelzi az idő változását. Ez a hiedelem legalább is nem feltétlenül helyes. Különösen serényen hallatja hangos szavát a párzási időszakban, de a nyár folyamán sem hallgat és szinte távoli csengetyűszóhoz hasonló, az ú. n. cikadák énekére emlékeztető, gyorsan kilökött „krek, krek, krek” szava fél éjszakákon át szakadatlanul hallható, akár száraz és állandó az időjárás, akár eső fenyeget. A levelibékák százai és ezrei keltette zaj néha valósággal fülsiketítő és messze elhallatszik a csendes éjszakában. Csak a közelgő vihar előtt lármáz többet, mint egyébkor, ellenben eső vagy nedves időjárás alkalmával teljesen elnémul. Egyik déli alfaja (var. meridionalis) még sokkal hangosabban, de lassúbb ütemben, érdesebben és mélyebben brekeg, úgyhogy „rab, rab, rab” szava még háromemeletnyi magasságból is jól hallatszik. Ismeretes, hogy a hím zöldbékát (de külföldi rokonait is) meg lehet szólaltatni hangos zaj keltésével. A hús potyolása, cukornak vagy más anyagnak a mozsárban való törése, sőt a hangos beszéd és nevetés is azonnal ingerli és a zaj megismétlésére újabb brekegés-szalvéval felel.

Késő ősszel otthagyja a fák koronáját, leszáll a földre és elbújik kövek alá, lyukakba vagy mély falrepedésekbe, hogy a fagy meg ne csípje. Itt halálszerű álomban tölti el a telet. Tavasszal a többi békánál korábban jelenik meg és azonnal a szaporodásra gondol. E célból lehetőleg olyan tavakat választ ki, melyeknek partjait nád, bokor vagy fák szegélyezik, valószínűleg azért, mert nehezére esik a vízből kiabálva tolmácsolni szerelmi lángolását. A hímek rendszerint április végén hagyják el téli szállásukat, jó időjárás esetén korábban, rossz időben valamivel későbben, de a nőstényeknél mindig korábban, amelyek mindig csak 6–8 nappal jelentkeznek utánuk. A párzás közvetlenül ezek megjelenése után megtörténik. A hím átölelve a nőstényt, két-három napig úszkál azzal együtt, míg ez lerakja petéit, ő meg megtermékenyítheti őket. A peték több mogyorónagyságú s egyenként 800–1000 petét tartalmazó csomóban távoznak el. A peték lerakása néha nagyon rövid ideig, mindössze 2 óráig tart, de néha eltart 48-ig is. De akkor a hím már megelégeli a dolgot, elhagyja a nőstényt és a későbben jövő peték már termékenyítetlenül maradnak. Mintegy 12 órával a petéknek az anya testéből való eltávozása után az őket körülvevő nyálka annyira teleszívódik vízzel, hogy megduzzadva a pete láthatóvá lesz. Akkor már látható lesz benne a tulajdonképpeni sárgásfehér, felül szürkésárnyalatú, 1.5 mm átmérőjű pete, míg a nyálkaburok átmérője 4 mm. A petecsomó a víz fenekén marad, míg csak ki nem bújnak a fiatal lárvák.

A gyepi béka petecsomója.

A peték kikelése és a lárvák kifejlődése csak rövid ideig tart. Április 27-én lerakott petékből fejlődött porontyokon már május 1-én látható volt azok feje és farka, augusztus első napjaira pedig már annyira fejlődtek, hogy elhagyhatták a vizet. Azonban ivarérettségüket csak negyedik életévükben érik el, addig csak halkan brekegnek és nem is párzanak, azonban fogságban korábban, már a harmadik év végén bekövetkezik az ivarérettség. A fiatal, éppen átalakult levelibékák kezdetben inkább sárgák, mint zöldek s tömegesen népesítik be a vizek körül lévő növényeket és bokrokat.

A zöldbéka olyan igénytelen, hogy évekig eltartható a legnyomorúságosabb tartályban, egy egyszerű üvegben, ha az ember vizet ad neki állandóan, a szoba porától óvja és legalább a legszükségesebb táplálékot nyujtja neki. Így Papst Gothában 22 évig tartott egy példányt, mely végül is szerencsétlenség következtében pusztult el. A fogságban tartottakkal általában nagyon keveset kell törődni, mert mint említettük, nemcsak a hideget, hanem a hőséget és szárazságot is valósággal csoda módon tűri. Egy Gredler által ápolt levelibéka egy napon eltűnt vízmedencéjéből és csak napok mulva találták meg egy résbe szorulva, teljesen kiszáradva és látszólag holtan. A medencébe dobták, hogy későbben a vízzel együtt kiöntsék és ott pár óra múlva olyan vígan úszkálva találták, mint korábban. Azonban erre a véletlen esetre támaszkodva nem szabad az állatot kevés vízre fogni, mert a dolog rendesen nem végződik ilyen szerencsésen és az állat elpusztul. Werner egy esetben megfigyelte, hogy egy általa már hosszú ideig ápolt nőstény levelibéka, amely ápolója kezéből egész télen át elvette a pontosan nyujtott lisztkukacot, egy sem nem hosszú ideig tartó, sem nem nagyfokú kiszáradás után hosszabb ideig egyáltalában nem vett magához táplálékot.

Tápláléka tekintetében sem kényes. Erre a célra a legalkalmasabb a lisztkukac és a légy, mert ezeket télen is legkönnyebben lehet megkapni, de lehet neki adni más rovarokat, még igen tekintélyes nagyságúakat is. Ősszel erősen kell táplálni, hogy a telet jobban bírja, de télen sem kell elmulasztani, hogy egy-egy lisztkukacot, pókot vagy legyet adjunk neki. A fogságban az állat megismerkedik nemcsak ápolójával, hanem a lisztkukacosedénnyel is. Atyám egyik ismerőse beszéli, hogy fogságban tartott levelibékája mindig nagyon nyugtalankodott, mikor szobai madarait etette, azért a megfelelő oldalra fordult, a békának is adott egy lisztkukacot és ezzel rövid időn belül annyira magához szoktatta, hogy nemcsak őtőle, hanem mindenkitől elvette a neki nyujtott táplálékot és végül még az etetés idejét is megjegyezte. Hogy megkönnyítsék kijövetelét a vízből, négy fonálra egy kis deszkácskát akasztottak fel a számára, erre mászott fel és ott várt mindaddig, amíg meg nem kapta a maga lisztkukacát. Ha fönt a lyukon valaki benyúlt, hogy ingerelje, azonnal nekiugrott a benyujtott ujjnak. Ha kinyitották üvegét, kijött belőle, fel-alá mászkált a szoba falán, az egyik székről a másikra ugrált vagy barátjának a kezére és nyugodtan várt mindaddig, amíg csak nem kapott valamit; csak akkor ment vissza üvegébe, tehát határozottan bebizonyította, hogy van megkülönböztető tehetsége és emlékezete.

Egy fogoly, melyet Glaser három éven át tartott a szokásos módon, végre teljesen megszokta ápolóját, eltalálta a szándékát, ha hozzája közeledett, már előre úgy helyezkedett el, hogy a neki nyujtott rovart azonnal elnyelhesse; jó időben maga emelte fel üvegének papírosfedelét vagy keresztülsajtolta magát az etetőlyukon, hogy a szabadba juthasson, aztán nappal órák hosszat elüldögélt az üveg peremén, kiváncsian vizsgálva a környéket és villogó szemekkel követve minden mozgást, leskelődve még a közelben letelepedő légyre is, éjszaka pedig valóságos vándorútra indult. Míg bennt, rendes üvegében, félelem nélkül tűrte, hogy kézbevegyék, mihelyt kinnt volt a szabadban, menekülni igyekezett az utána nyúló kéz elől, mintha tudta volna, hogy tilos utakon jár, melyekről azonban nem akarta, hogy elkergessék. Egy reggel észrevették, hogy ismét kiszökött üvegéből. Mivel a szobában sehol sem tudtak nyomára akadni, fel kellett tenni, hogy éjjel kiszökött a szabadba, a kissé rosszul záródó ajtó alatt. Az üveget mindamellett otthagyták a helyén, a hideg kályha tetején. A gyerekek egyike másnap reggel észrevette, hogy a béka megint bennt van az üvegben. Közelebbi vizsgálattal megállapították, hogy a szökevény itt-ott befeketedett és kissé meg is sérült s ez alapon hamar kiderítették, hol tölthette az előző napot és éjszakát: felkúszott a magas, fönt meghajlított kályhacsőre s mialatt keresték, úgy meglapult ott, hogy nem láthatták meg. Később azonban megszomjazott, mire lejött s a papíroslyukon át visszament jótékony elemébe. Azóta gyakrabban megfigyelték, hogy az állat önként kibujt az üvegből a lyukon át és ismét visszament magától, azért a gyerekek nem is aggódtak többé, hogy meg fog szökni.

Hogy pedig védekezés céljából a levelibéka is választ ki valami nedvet a bőréből s hogy ebben a tekintetben egyáltalában nem marad el a varangyok és az unkák mögött, arról Wagler J.-nek volt alkalma meggyőződnie, midőn egyszer véletlenül a szeméhez értetett egy zöldbékát. Szeme az érintésre egyszerre elsötétült és a méreg okozta gyulladás csak három nap mulva gyógyult meg. Sokadmagukkal együvé csomagolt és úgy elküldött levelibékák gyors elpusztulását szintén az általuk kiválasztott méreg okozza, mert az veszedelmes ugyanazon fajbeli állatokra is.

A levelibéka természetrajzára vonatkozó kisebb-nagyobb, újabb közlemények közül különösen Kammerer-éi érdemlik meg figyelmünket, aki igen nevezetes kísérleteket végzett az állat szaporodásáról megváltozott viszonyok között. Megállapította, hogy miként sok tropikus faj, akként a mi levelibékánk is gyakran növényeken, összesodródott vagy csatornaszerűen összehajlott leveleken, levelek hónaljában, faodvakban, összegyülemlett kevés vízben rakja le petéit. Az ilyen kis vízmennyiségben fejlődő lárvák fejlődésének első szakasza, a hátulsó lábak megjelenéséig, meglassúdik, későbben azonban erősen meggyorsul, azonban a fejlődés egész tartama valamivel mégis hosszabb lesz. Miként a dajkabéka petéit, akként a leveli békáéi is jól elbírnak hosszabb (72 óráig tartó) kiszáradást; az összes európai békák közül csak ez a kettő az, melyek petéinek megtermékenyítése a vizen kívül is lehetséges. Ha az ilyen petéket nedves földön szabadon hagyjuk, a lárvák már külső kopoltyúk nélkül bujnak ki.

A banán levelibéka (Hyla nebulosa Spix)

A banán levelibéka a megelőző fajhoz egészen hasonló módon gondoskodik az ivadékáról. Az állat elhalt, rothadó banánlevelek hüvelyében él; színe felül barnás, nappal sárga, alul mindig sárga, pofája hátul kékes harántszalagokkal díszített. Petecsomóit rothadó banánlevelek szélén vagy belsejében helyezi el, ahol azok még a legforróbb napokon is elegendő hűvösséget és nedvességet találnak. A peték habos, fehér, bizonyos cikádák ú. n. „kakuknyálá”-hoz hasonló anyagba vannak beágyazva, amelyben a lárvát néha mozogni is lehet látni, de ha az ember kiveszi őket belőle és vízbe rakja, néhány óra mulva elpusztulnak.

Göldi levelibékája (Hyla goeldii Blgr.)

Göldi levelibékája (Hyla goeldii Blgr.), a hát felől és oldalról.

Ez a Braziliában honos levelibéka azért nevezetes, mert nősténye petéit magával hordja a hátán, és pedig két vékony, hosszanti bőrredő között, melyek a gyepi és kecskebéka hátbőre két mirígyes, hosszanti redőjének felelnek meg. A peték nagyok, gömbölyűek, számuk kicsiny; az anya hátán fejlődnek lárvákká, melyek az anya testét, mint látszik, csak akkor hagyják el, mikor átalakulásukat már bevégezték. Egészen hasonló módon gondoskodik ivadékairól e béka egy közeli rokona, a Brit-Guayanában előforduló Hyla evansi Blgr. is.

A kovácsbéka (Hyla faber Wied)

Kovácsbéka (Hyla faber Wied).

A levelibéka családjának egyik legtermetesebb tagja a kovácsbéka, mely szintén Braziliában fordul elő. Kovácsbékának a braziliaiak nevezték el. Alakja esetlen, feje lapos, szélesebb a törzsénél, igen nagy belső orrnyílásai közt az ekecsontfogak két félköralakú csoportja áll. Külső ujjait félúszóhártyák kötik össze; négy ujján kívül még egy szemölcsszerű ujj csökevénye is felismerhető a belső ujja tövén. Testének bőre felül egészen síma. Színe felül egyenletes halavány agyagsárga vagy világosbarna, melyet a hát hosszában végigfutó, fekete csík és egyes szabálytalan, finom, fekete vonások díszítenek; durván szemölcsös alsó oldalának színe egyenletes sárgásfehér. Hátulsó végtagjain fekete keresztsávok vannak, a hím torka barna. Az állat hossza 8–9 cm.

A kovácsbéka párzási idejét kivéve, Brazilia erős, vastaglevelű, magas fáin lakik, legkivált olyanokon, melyek a folyók és mocsarak partjait szegélyezik. Wied herceg szerint az őserdőkben mindenütt él, de csak bizonyos fanemeken, melyeknek erős levelei megbírják a nehéz állatot. Az esős évszak alatt – ahogyan Wied herceg mondja – megszámlálhatatlan tömegben töltik meg a mocsarakat e fán lakó békák s ilyenkor este és egész éjszakán át reggelig lehet hallani sajátságos, hangos, kellemesen csengő, érces hangjukat, mégpedig olyan hatalmas karban, hogy szinte azt hisszük, egész sereg bádogos kalapálását halljuk. Wied a délibb vidékeken ritkábbnak találta ezt a békát, mint a család más tagjait s a partok mentén is ritkábbnak, mint az őserdőben. A párzás ideje után a legszívesebben közvetlenül a víz színe fölé hajoló bokrokra húzódnak s onnan, ha üldözik, mindig közvetlenül a vízbe ugranak, de ezt ismét azonnal otthagyják s megint fölkapaszkodnak a vízbe lógó ágakra. Wied herceg beszéli, hogy eleinte nagyon szerette volna megismerni az állatot, ezért a vele járó braziliaiak éjjel tüzes csóvákkal mentek vadászatára és gazdag zsákmánnyal tértek vissza.

A kovácsbéka ivadékgondozása egyike az utóbbi időkben ismertté vált legnevezetesebb állati tevékenységeknek, mert egyike annak a kevés esetnek, melyben valamely kétéltű úgyszólván kezemunkájával gondoskodik utódairól. Ezt Göldi-nek, a parai múzeum nagyérdemű volt igazgatójának az előadásában fogjuk megismertetni, akinek köszönjük az egész jelenség fölfedezését is:

„A „ferreiro” (kovács) Rio de Janeiro tartományban nagyon közönséges, és pedig az Orgona-hegység hegyi tájain még inkább, mint a forró síkságon. A Theresopolis melletti Colonia Alpina táján mindig biztos lehettem benne, hogy este egy óránál kevesebb idő alatt három-négy példányt fogok belőle, mert sajátságos hangjával elárulta rejtekhelyét. Ez a hang valóban egyike a legsajátságosabb hangoknak, melyet a forróövi Dél-Amerikában hallani lehet. A hang olyan, mint a lassan és szabályszerűen valami rézlemezre eső kalapács zöreje s ha erre gondolunk, eléggé jó képet kapunk arról a koncertről, melyet az egyszerre és különböző erősséggel szóló békák együttese ad.

„Ha az ember közeledik a helyhez, ahol az állat ül, elhallgat, azonban ha a megfigyelő csendben marad, néhány pillanat mulva újra kezdődik az ének és akkor megtalálhatja az ember, amint valami fűszálon, levélen, alacsony ágon vagy az iszapban ül. De nagyon gyorsan meg kell ragadni, mert valóságos csodaugró. Meglepetve hangos és éles, rendkívül meglepő, bizonyos fokig a megsebzett macskáéhoz hasonló visítást hallat. Békánk mocsarak és hasonló helyek partján nagyon szabályos, kicsiny vízmedencéket készít, melyeket iszapfalakkal vesz körül – ez a gyermekszobája a leendő ebihalaknak.

„Február első napjaiban minden reggel újabb és újabb iszapvárakat figyelhettünk meg. De meg kellett várnunk a holdtöltét, hogy az építés munkáját is megfigyelhessük. Február 18-ának az éjszakáján, 9 és 11 óra között közeledtünk a mocsárhoz, amelyben, mint már messziről is meggyőződhettünk róla, legalább is egy tucat nagy levelibéka szállt volt meg. A hold erősen világított és nagyon elősegítette vállalkozásunk sikerét, de még ilyen körülmények között is először azon kellett túlesnünk, hogy szemünket hozzászoktatva a részleteket is meg tudjuk különböztetni.

„Lassanként felfedeztük a kovácsokat, amint egy részük dolgozott, más része meg a parton vagy a vízben levő leveleken ülve lármázott; az utóbbiak, mint felfújt torokzacskóikról megállapíthattuk, hímek voltak.

„A megfigyelőknek alkalom kínálkozott, hogy az építés munkáját mindössze 2–3 láb távolságból figyelhessék meg. Először is gyenge mozgolódást vettünk észre a víz alatt, majd megfigyelhettük, amint bizonyos tömeg iszap került fel a felszínre. Az iszapot egyik béka hozta fel, amelynek azonban csak a kezei váltak láthatókká. A béka ismét alábukva egy szempillantás mulva másik sárcsomót hozott a felszínre, közel a másikhoz. Ezt többször ismételte, mindaddig, míg egy köralakú sáncot nem épített fel. Az építő feje és testének elülső része időről-időre hirtelenül megjelent, mindig egy csomó sárral. Azonban a legjobban az lepett meg bennünket, hogy az állat kezeit a sánc belső oldalának a lesímítására egészen úgy használta, mint a kőmíves a vakolókanalat. S ha az ember a kezeit megvizsgálja, meggyőződhetik róla, hogy azok erre a célra valóban kiválóan alkalmasak, mivel az ujjak utolsó íze erősen kiszélesedett. A fal gondos lesímítását még jobban megfigyelhettük, mikor a fal magasabb, mintegy 4 hüvelyknyi lett és a béka ezzel kénytelen lett kijönni a vízből. A sánc mellvédjét egyforma gondossággal simította el, ellenben külső oldalát elhanyagolta. Az építmény fenekét ugyanakkor egyengette el alsó oldalának (hasának és állának), valamint kezeinek a segítségével. E vízi várat egészen jól lehet valami kialudt vulkán kráteréhez, vagy nagy, vízzel telt levesestálhoz hasonlítani.”

A munkát a nőstény végzi egyedül, a hím ellenben az egész idő alatt tétlenül ül a nőstény hátán, de ha megijesztik, rögtön leugrik róla és alámerül a vízbe. De néhány lábnyi távolságban egy idő mulva felbukik ismét, és ha úgy véli, hogy minden veszély elmult, hirtelenül felmászik a várba és ismét elfoglalja előbbeni helyét. Az építményt a béka a víz legmélyebb helyén építi fel. A lármázó hímeknek nincsen párjuk és éppen nőstényt hívnak. Építésre csak az éjszakát használja fel a nőstény, nappal békának nyoma sem látható a mocsárban. Az a vár, melynek építését Göldi megfigyelte, két éjszaka elkészült s nappal későbben már tele volt petékkel, de más várakban csak 4–5 nap mulva lehetett petéket találni. A peték lerakása után 4–5 nap mulva kikeltek az ebihalak. Bár heves záporok elmosták a vár egy részét és így sok lárva időnek előtte kiszabadult, de a legtöbb mégis ott maradt az építmény alján és a megfelelő időben hagyta el a gyermekszobát. A szülők közben a vár közelében maradnak; azonban nehezen lehet felfedezni őket; a nőstényt néha a vár fenekén lehet megtalálni. A fiatal békák lárvafarkukat csak akkor vesztik el, mikor már 3 cm hosszúak.

A színeváltó levelibéka (Hyla versicolor Lec.)

Színeváltó levelibéka (Hyla versicolor Lec.).

Egyes északamerikai levelibékákról röviden szintén meg kell emlékeznünk. Nem azért, mintha talán életmódjukban vagy szaporodásuk módjában valami különös érdekesség volna, hanem mivel a mihozzánk is meglehetősen gyakran eljutó fajok közé tartoznak s szép színükkel, valamint klimánkhoz való könnyű alkalmazkodásukkal sok barátot szereztek maguknak. A legismertebb köztük a színeváltó levelibéka, melyet amerikai rokonaitól külső kézujjainak rövid úszóhártyája, belső orrlyukai mögött lévő ínyfogainak helyzete, kissé szemölcsös bőre, foltos felső ajka és élénk sárga, durván és sötéten hálózatos pofája különbözteti meg, egyébként pedig nagyság és alak tekintetében rendkívül hasonlít a mi itthoni levelibékánkhoz. Nevét méltán viseli, mert felső oldalának rendesen világosszürke alapszínét, mely megegyezik az általa lakott fák oldalait borító zuzmók színével, a kiválasztott tartózkodási helynek megfelelően sötétbarnára, vagy majdnem fehérből szép zöldre tudja változtatni, azonban ez a megváltozás nem megy végbe valami gyorsan. Cope szerint gyakori az Egyesült-Államok keleti és északi részén s Kanadától egészen Mexikóig előfordul. Szava hangos, érdes, csengő, egyenletes hangmagasságban kilökött, néhány másodpercig folytatott trilla, melyet tavasszal a nemek találkozó helyén, a vizek közelében, későbben pedig sövényekben, gyümölcsösökben, erdőkben, gyakran a föld felett csekély magasságban lehet hallani. Az állat különösen lármás esőt követő estéken; permetező esőben, borus napokon a nap bármely szakaszában látható. Bizonyos Geismar Jakab nevű ember Cope-pal az állat megszelídülésének egy nagyon érdekes esetét közölte. Ez az ember néhány ilyen békát tartott ketrecben az ablak közelében. Az ablak nappal tárva-nyitva volt, úgyhogy a békák elhagyhatták a szobát és kivonulhattak a szomszédos gyümölcsösbe, ahol esténként a szavukat is lehetett hallani, azonban éjjel mindig visszatértek és reggel megszokott helyükön lehetett találni őket.

Petéit apró csomókban fűszálakra, vékony ágakra és egyebekre mocsarakban rakja le, az éppen átalakult békák nagyon kicsinyek.

A színeváltó levelibékának nagyon rossz a híre azért, mert bőrének váladéka állítólag megmérgezi a vele együvé zárt többi levelibékákat, amint azt több megfigyelő egybehangzóan állítja. Mások ellenben, mint pl. Krefft, ilyesmit egyáltalában nem vettek észre, úgyhogy a kérdést még egyáltalában nem tekinthetjük eldöntöttnek. Lehetséges, hogy a váladék bőségesebb és csípősebb, ha az állatok erősen össze vannak zsúfolva, mint azt az unkák esetében is meg lehet állapítani.

A király levelibéka (Hyla regilla B. G.)

A Hyla regilla a kisebb termetű levelibékák közé tartozik. Ujjai tövükig szabadok; ennek a háta is szemölcsös egy kissé. Amíg azonban a színeváltó levelibéka hátán körülbelül homokórához hasonló sötét rajz van, addig a király levelibéka hátát, mint látszólag a hímekét a legtöbbször, egy szélesebb vagy rövidebb, rézvörös hosszanti csík díszíti, amely elül elágazik és mindkét oldalt egy-egy ágat bocsát a szemhéjakhoz, egyébként azonban lomb- vagy rézzöld színű, sötétebb hosszanti folttal az oldalakon vagy a nélkül, s ugyanilyen harántsávokkal a lábakon. Azonban az is lehetséges, hogy a hosszanti csík egészen hiányzik, az oldalfoltok pedig egyszer kisebbek, kevéssé élénkek, vagy pedig igen nagyok, élesen feltűnőek, gesztenyebarnák. A felül szürke, zöldesbe vagy vörösesbe játszó, karcsúbb nőstények testének hátulsó részén olajzöld vagy barna foltok vannak, ugyanilyen harántsávok láthatók a végtagokon, és rendesen széles hosszsáv található mindkét oldalon is a lapockától egészen a kereszttájékig; viszont Krefft szerint, akitől ezeket az adatokat vesszük, az orrlyukaktól a szemekig olajbarna és fekete közt változó sáv húzódik, a hátulsó lábak belső oldala, valamint a kereszttájék hímen és nőstényen egyaránt többé-kevésbbé zöldessárga vagy tojássárga színű. A hím torkabőre zöldessárga, harántul ráncos.

Krefft megállapította azt is, hogy a király levelibékán, eltérően a megelőző fajtól, majdnem semmi színváltás sem figyelhető meg olyan értelemben, ahogyan az más levelibékákon észlelhető, tehát csak sötétebb vagy világosabb lehet, megfelelően a külső tényezők behatásának. Kiderült róla az is, hogy a világosságot nagyon kerülő, de még a szürkületben sem nagyon eleven állatnak, amelynek aránylag kicsinyek a tapadókorongjai, nincs nagy hajlandósága arra, hogy üveglemezen felmásszon, jóllehet azon egészen jól meg tud tapadni.

Éjjeli életmódja ellenére nappal is szokott brekegni. Hangja érdesebb, mélyebb, mint a színeváltó levelibékáé és az egyes, jobban elnyujtott hangok közé beszúrt szünetek nagyobbak.

A nappalt vagy sötét helyeken tölti el, vagy olyanokon, ahol könnyen elkerüli a megláttatást, pl. repedezett fakérgen. Ujjunkkal való nyomásra kiüríti mirigyeinek a váladékát, melynek szaga állítólag a tengeri rákokéra emlékeztet, míg egy másik levelibékáé (Hyla andersoni) a zöld borsóéra. A nagy hőség ártalmára van.

A karolinai levelibéka (Hyla carolinensis Penn.)

Valamivel nagyobb a megelőző fajnál, amennyiben megnő mintegy 6 cm hosszúra is. Színe felül szép fűzöld, de ez szürkébe, olajzöldbe vagy szépiabarnába mehet át; a síma bőrön néha egyes aranyszínű pettyecskék láthatók, melyek színváltás alkalmával nem változnak meg. Alsó oldala szürkésfehér, a végbél tájéka és a nagyobb forgók tiszta fehérek; az orrahegyétől a szemei alatt és a nyakán át, hátrafelé a has középvonalán is túl egy több milliméter széles, világos oldalsáv húzódik végig az oldalak zöldjén, s ugyanilyen világos sáv látható néha a hátoldal zöldjében és az alsó lábszáron is. Ezek a sávok halovány arany, halovány ezüst vagy tiszta fehérszínűek lehetnek.

A karolinai levelibéka Észak-Amerika keleti részén, Karolinától Floridáig és Texasig van elterjedve. A hím hangja állítólag hasonlít az ingerelt kutya ugatásához. Torokzacskója csak a hangadás ideje alatt domborodik ki, ellenben a közbeeső időben csak egy kis félgömbalakú dudorodás látszik a helyén, míg a többi levelibéka torka tudvalevőleg egy darabig még a brekegés után is felfújva marad. A torok barna színe nem mindig jellemző a hímre, mert vannak tiszta fehértorkú hímek is, melyek hím voltát kívülről csak torkuk hosszanti redőzöttsége árulja el. Abból, hogy ez a béka az Egyesült-Államok déli részének olyan tekintélyes részén el van terjedve, joggal következtethetjük, hogy egészen tekintélyes hőséget kibír, azonban akkor több nedvességre van szüksége.

Pickering levelibékája (Hyla pickeringi Holbr.)

A kicsiny, 3 cm-nél nem hosszabb állat Észak-Amerika keleti felében nagyon gyakori, s nem is annyira látásból, mint inkább rendkívül erős és éles hangjáról ismeretes. Téli szállását már a tavasz első napjaiban elhagyja s a dombvidék hűvösebb mocsaraiban és rétjein tölti a nyarat. Brekegés közben akkora izomerőt fejt ki, hogy oldalai majdnem érintkeznek egymással, torokzacskója meg egyidejűleg akkorára kitágul, mint amekkora a béka maga. A párzási idő után a szürkéssárga és vörösesbarna közt változó színű állat lehullott lomb alatt, pincékben vagy erdőkben a földön található s csak az ősz közeledtével mászik fel a fákra, hol a hím egészen a tél beálltáig még nappal is hallat valami halk fütyülő hangot.

Az óriás levelibéka (Hyla septentrionalis Tsch.)

A hatalmas, 10 cm hosszúságot is elérő levelibéka hazája Kuba és Haiti. Több nyugatindiai és egy brazíliai fajjal közös sajátsága, hogy koponyatetőjének érdes felülete szilárdan összenő a fölötte lévő fejbőrrel, amit könnyen fel lehet ismerni arról, hogy a fej bőre mozdulatlan. Az állat felső oldala kissé szemölcsös, egyszer símább, máskor érdesebb, a szerint, hogy a magánosan álló, mintegy kendermagnagyságú bibircsókok a körülvevő szemcsés bőrrészekből kiemelkednek-e vagy nem. Szemei, valamint ujjai tapadókorongjai nagyok, az előbbiek különösen feltűnők éjjel; a hím torka csak mérsékelten redőzött, mert nem egyetlen hangzacskója van a torka alatt, hanem mindkét oldalt egy-egy a szájzuga mögött, mint a mi kecskebékánknak.

Színezete tiszta barna fejeteteje kivételével, többé-kevésbbé világos sárgásszürke, sötét, elmosódó márványozással, de kivételesen akadnak szép mohazöld példányok is. Krefft, akinek köszönjük e termetes falakó békára vonatkozó ismereteinket, nem figyelte meg, hogy színét változtatni tudná.

Krefft állatai a nappalt tunya semmittevéssel töltötték el, azonban este 10 óra tájt felelevenedtek és csak akkor mentek le a vízbe fürdőt venni, azután leültek a víz partjára és elkezdtek vadászni a mászkáló lisztkukacokra. A többi, apróbb békával szemben nagyon békéseknek bizonyultak; magas (30 fok C) hőmérséklet nagyon a kedvükre volt. Bőrének váladéka ugyanolyan hatással van az orr nyálkahártyájára, mint a mi levelibékánké, t. i. 1–2 óráig tartó náthát okoz, kapcsolatban annak és a könnymirigyeknek erős megduzzadásával.

A kék levelibéka (Hyla coerulea White)

Egyike a legnagyobb termetű levelibékáknak az ausztráliai kék levelibéka, amely egyébként teljesen jogtalanul viseli a nevét, mivel egyáltalában nem kék, hanem felül szép fényes levélzöld, alsó oldalfala meg fehéres, kivéve hátulsó combjai belső oldalát, mely halovány barnásvörös. Szivárványhártyája szép aranysárga. Némely példány felső oldalának zöldjét fehér rajzolat díszíti, különösen a fejen és a végtagokon. 8 cm-nél is hosszabbra nőhet, általános alakja tekintetében nagyobbított mása a mi levelibékánknak, de valamivel vaskosabb és esetlenebb, feje szélesebb, orra rövidebb és lekerítettebb, tapadókorongjai hatalmasabban fejlettek, lábai is vaskosabbak, különösen az elülsők. Lankes megfigyelte, hogy bár kis fokban, de mégis tudja a színét változtatni, és ezt a megállapítást később Werner is megerősítette.

Tápláléka nagyon különböző. Werner állatait kezdetben nagy legyekkel, majd tekintélyes nagyságú sáskákkal (Ephippiger vitium) táplálta, azonban közben kegyetlen garázdálkodást vittek végbe a velük együtt élő felnőtt zöldbékák között is. Lankes szerint megeszi a gyíkokat, békákat, aranyhalakat, bogarakat és lárváikat, lepkéket, sáskákat, pókokat, csigákat, a házzal bírókat is, és a földigilisztát.

Az állatról eleinte azt hitték, hogy egyáltalában nem ad hangot, későbben azonban kiderült, hogy a hím igenis brekeg, és pedig nagyon hangosan és erősen. Szava Lankes szerint rendesen 6–8-szor megismétlődő és egyre erősebbé váló „kru” vagy „gru”, s ezt esetleg, mint Gadow megfigyelte, 14-szer is megismétli. Hangja szép időben már áprilisban is hallható, egyébként azonban csak májusban szólal meg, és szól egészen szeptemberig. Werner is, Gadow is megfigyelte, hogy a mi levelibékánkhoz hasonlatosan brekegni kezd, amint valami zajt hall. Az állat baj nélkül átteleltethető fűtetlen szobában is, azonban az egész idő alatt szemmelláthatólag rosszul érzi magát, hosszú ideig összekuporodva ül lecsukott szempillákkal és egyáltalában nem vesz magához táplálékot, színezete pedig az egész idő alatt fakó- vagy szennyes barnásibolya. Mozdulatai mindig lassúak és meggondoltak, nappal rendesen óraszámra elül nyugodtan ugyanazon a helyen. Riedel rendíthetlen közömbösségéről a következő mulatságos esetet beszéli el: Egy példányt magával vitt Ingolstadtba, ahol be kellett mutatnia. Fedeles ivókorsó tetejére téve egy teljes félóráig nyugodtan ülve maradt és még akkor sem zavartatta magát, amikor a korsó tulajdonosa ivott és így a felelet kénytelen volt felemelni, csak éppen hogy jól belé kapaszkodott a korsó cinfedelébe, nehogy lecsússzon. Amint a korsó visszakerült rendes helyzetébe, a béka is elfoglalta ismét rendes helyét és elülső lábait a levelibékákra nagyon jellemző módon a torka alatt egymás felé fordítva helyezte el. Lankes szerint kerüli a közvetlen napfényt, ellenben Riedel és Gadow tűző napfényen látta aludni, miközben színe, ellentétben a mi levelibékánkkal, nem lett világosabbá. Mindenesetre éjjeli állat, amely csak az esti szürkület beköszöntével lesz elevenebbé és csak akkor néz zsákmánya után, ámbár a táplálék iránt nappal sem érzéketlen. Nappal hajszálfinomságú résre szűkülő pupillája este annyira kitágul, hogy egész szeme koromfeketének látszik. Mikor az állat éjjeli vándorlását befejezte, rendes nyugvóhelyét ismét felkeresi, és az ember biztos lehet benne, hogy ugyanazon a helyen nap-nap után meg fogja találni. Ha azonban az ember maga távolítja el szokott pihenőjéről és máshová teszi, azt a helyet legalább is egy hétig kerüli és más nyugvó helyet keres magának.

Knauer fogságban tartott példányok életét figyelte meg igen alaposan. Szerinte az állatot fűtetlen szobában is át lehet teleltetni, egyenletesen fűtött szobában egész télen át ébren marad és az embernek végig igazi öröme telhetik benne. Szerinte nem határozottan éjjeli állat, mert éjjel sem elevenebb, mint nappal. Nappal sem tesz sohasem kísérletet, hogy a nap elől elmeneküljön, óraszámra elmarad a közvetlenül tűző napon és rögtön kész, hogy vadászatra induljon a neki bedobott állatokra. Falánksága egészen rendkívüli. Nagy tömegben fogyasztja a lisztkukacot, földigilisztát, mindenféle legyet, lepkéket, sáskákat, svábbogarakat, de még a házas csigákat, a kisebb gyíkokat és a levelibékákat sem kiméli. Knauer egyik példánya egy órán belül elfogyasztott 87 bögölyt, egy másik pedig egyetlen étkezésre 45 darab zöldsáskát kebelezett be. Az ilyen lakomák után teste a megpukkadásig felduzzad. Azonban emésztésének gyorsasága is megfelel ennek a hatalmas étvágynak. Mozdulatai, bár szeret órák hosszat ugyanazon a helyen ülni, nagyon ügyesek, szükség esetén hatalmasakat ugrik, a függőleges üvegen egy szempillantás alatt felmászik.

Az arany levelibéka (Hyla aurea Less.)

Az egész Ausztráliában és Tasmániában elterjedt arany levelibéka külseje és életmódja tekintetében nemcsak föntebb ismertetett rokonától tér el, hanem eltér az eddig tárgyalt valamennyi levelibékától és inkább valami vízi békára emlékeztet. Alig kisebb a kék levelibékánál, mert 8–8 1/2 cm hosszúra is megnőhet. Nevét annak az aranyos csillogásnak köszönheti, amely a legtöbb példány felső oldalán több-kevesebb határozottsággal felismerhető. Egyes különösen remek példányok szép levélzöld alapszíne egészen be van hintve fényes sárga foltokkal, ellenben mások csak szerény barnaszínűek. Müller Lőrinc szerint, akinek az állatról adott kitűnő ismertetését követjük, annak hátoldalán két szín versenyez egymással, a levélzöld és az arany. Az arany szín a zöldet apró kis foltok kivételével néha egészen háttérbe szorítja, máskor a két szín meglehetősen egyensúlyban van egymással, ismét máskor pedig a zöld szín az uralkodó s az arany csak foltokként jelentkezik. Tekintet nélkül a test felső oldalának a színezetére, a lábszárak belső oldala mindig fényes levélzöldszínű; a hasoldal mindig fehér, az oldalak pedig sötét, bronzfényű hálózattal díszítettek, azonkívül egy fekete sáv húzódik az orr nyílásától a szemekig; a szivárványhártya mindig pompás aranysárga.

Müller a továbbiakban ezt a megjegyzést teszi: „Amilyen változékony ez a béka színezete tekintetében, olyan állandó alakjában. Oly meglepően hasonlít a Rana nemzetség tagjaihoz, hogy első pillanatra még a békák igaz ismerője is valami Rana-fajnak tartaná. Ehhez járul még, hogy tapadókorongjai nagyon kicsinyek... Még növeli a Rana-fajokkal való hasonlóságát az a két erős oldalduzzanat, mely a szemek hátulsó zugától egészen a hátulsó lábak beízesüléséig húzódik. Két rövidebb és gyengébb duzzanat húzódik azonkívül az oldalduzzanatok és hátgerinc között középen kb. a válltól a medenceövig.

„A fogságban alkatának megfelelően a Rana-fajokhoz nagyon hasonlatosan viselkedik. Nagyon ritkán lehet úgy látni, amint a terrárium egyik sarkában tapadókorongjai segítségével megkapaszkodik, hanem egyik nap úgy, mint a másik a terrárium kövein vagy moháján üldögél, s közben-közben órákat tölt a vízben... Abban is hasonlít a Rana-fajokhoz, hogy legalább is fogságának az elején az őrült módjára ugrál, ha csak valamelyest is gyorsabban közeledik az ember a terráriumhoz.”

Müller példányai különösen szerettek a mohával fedett kövek közt a vízben üldögélni, úgyhogy csak az orruk hegye látszott ki. Akkor majdnem feketék voltak. Színét nagyon könnyen és gyorsan tudja változtatni, néhány pillanat elégséges arra, hogy az imént még tarka állat feketére változzék.

Az arany levelibéka hímjének két belső hanghólyagja van; hangja, Müller szerint, meglehetősen erős, hosszúra nyujtott „kroaa-a-a”, melyet nyáron nem túlságosan ritkán hallat. Legkedvesebb táplálékát apró békák alkotják, a levelibékákat bőrük csípős váladéka miatt nem szereti, de mohón megeszi a lisztkukacot, a földigilisztát, a legyeket és a svábbogarakat is. Felnőtt példány hetenként elfogyaszt legalább is egy 3–4 cm hosszú békát, nyáron még kettőt is. A megelőző fajhoz hasonlatosan át lehet teleltetni fűtetlen szobában is, azonban ilyenkor étvágyát és pompás színét elveszíti. Müller leírásához még hozzá lehet fűzni, hogy már igen jelentős különbség van abban is, ahogyan a kék és az arany levelibéka viselkedik, ha az ember kézbe veszi őket. Míg a Hyla coerulea nyugodtan ülve marad a kézen vagy lassan lemászik róla, addig az arany levelibéka teljes erővel védekezik és rögtön tovaugrik, amint elszabadul.

Mint Fletcher írja, petéit mindkét levelibéka nyálkás csomókban rakja le a vízbe, augusztus és szeptember folyamán. Ha a tavasz túlságosan száraz, a párzás elhúzódik a következő januárig, a többi ausztráliai levelibéka ellenben az év bármely kedvező szakaszában lerakhatja petéit.