2. Sáskabékák (Acris D. B.)

A sáskabékák nemzetsége nagyon közelről rokon a megelőzővel s attól lényegesebben csak abban tér el, hogy tagjainak ujjait teljes úszóhártya köti össze egymással, s hogy dobhártyájuk nem látható világosan. A nemet az alábbi egyetlen faj alkotja.

A sáskabéka (Acris gryllus Lec.)

Sáskabéka (Acris gryllus Lec.).

Felső oldala barnásvörös, barna vagy szürke alapon nagy, feketés, világoszölddel szegélyezett, szabálytalan hosszanti foltokkal tarkázott, amelyek különösen az állat oldalain élesek, a végtagokon pedig sávok képviselik őket; gyakran határozott hátsáv is felismerhető; hasoldala sárgás vagy barnás. Körülbelül akkora, mint a mi levelibékánk.

Előfordul Észak-Amerika egész keleti és középső részén. Ahol előfordul, mindenütt nagyon gyakori, nem nagy örömére bosszús szomszédainak, mert éppen annyira szeretvén muzsikálni, mint a mi kecskebékánk, egész éjjel szakadatlanul hallatja a sáskák cirpeléséhez hasonló hangját.

Cope E. D. szerint meglepően nagy az a képessége, hogy színét változtatni tudja s összhangba hozni környezetével. Különösen állóvizek mocsaras partjainak iszapos helyein található, ahol különösen vizi növények úszó levelein szokott üldögélni, s ha megzavarják, nagyságához képest meglepően hosszú ugrásokkal menekül a vízbe. Fölkúszik a magas fűre és a dudvák szárára, de csak ritkán bokrokra és fákra, mert egyáltalában nem olyan jó mászó és kapaszkodó, mint a mi levelibékánk. Hangját jól utánozhatjuk, ha két olyan márványgolyót, mint amilyennel a gyerekek szoktak játszani, összeverünk, először gyengébben, azután mind erősebben és erősebben, 20–30-szor egymásután. A hang nagyon messziről nem hallható. E félénk és nehezen fogható béka hangja már áprilisban hallható. Abbott Ch. C. szerint a tavasszal oly tömegesen jelentkező állat június közepe már nem látható. Augusztus végén jelennek meg a kifejlődött fiatalok. Legyekkel táplálkozik. Az őszi és téli hónapokban nincsen szüksége táplálékra, mert a mi levelibékánkhoz hasonlatosan féléves téli pihenőre vonul vissza. A fogságban nappal éppen olyan eleven, mint a szabadban, hangját is gyakran hallatja, és ha elnémul, könnyű dolog ismét szóra bírni vízzel való meglocsolással, vagy mint a mi levelibékáinkat, valami zaj keltésével.

A tulajdonképpeni levelibékák a legszebb színű, legelevenebb és legbájosabb képviselői az egész osztálynak. E tulajdonságaik következtében annyira befészkelték magukat az ember szeretetébe, hogy egyeseket valóságos háziállatként tart a szobájában. Európában a fajokban oly gazdag nemet mindössze az ismert zöld béka képviseli, de ez a faj sok alfajra tagolódott, és pedig olyanokra, melyeket életmódjuk és hangjuk alapján akár önálló fajoknak is lehetne tekinteni. Azonban a déli országokban bámulatosan sok levelibéka-faj él.

Különösen Brazilia nagyon gazdag ebben a tekintetben. „Braziliában – írja Wied herceg – igen tekintélyes tömegben fordulnak elő az emberlakta helyek, a folyampartok és a tengerpart bokraiban, de még sokkal több van az őserdőkben. Itt rendkívül sokféle nagyságú, alkatú, színezetű és hangú faj él, melyeknek végtelenül sokféle hangja az éjszakák langymeleg sötétjében, különösen az esős évszakban, rendkívül különös kórussá olvad össze. Legtöbbjük fenn lakik a magas fák lombkoronájában s különösen az ott növő Bromeliák merev levelei közt üti fel tanyáját. Sok apró faj még a petéit is abba a fekete vízbe rakja le, mely az említett növények merev leveleinek hónaljában gyülemlik meg. Mások a párzás idejére leszállanak szellős lakásukból s mocsarakba, tavakba és tócsákba vonulnak, legkívált pedig azokba az ingoványokba, melyek az őserdő sűrű lombozata alatt elrejtve terülnek el. Itt harsan fel egyesített kardaluk s itt kínálkozik kíváló alkalom, hogy a különben nagyon nehezen vagy sehogyan sem gyüjthető fajokat megszerezzük, mivel már a hangjukról is meg lehet ismerni őket.” Amerikán kívül aránylag nagy tömegben élnek levelibékák Ausztráliában és Új-Guineában, ritkábbak a Molukki- és a Nagy Szunda-szigeteken, de nem hiányzanak Indokínában és a palearktikus régióban sem, azonban itt semmi esetre sem játszanak jelentősebb szerepet. Az ember egyes fajokat elhurcolt még Jávába, Új-Zélandba és Új-Kaledóniába is.

Leszámítva a párzás idejét, mely a levelibékák legnagyobb részét is a vízhez vezérli, vagy a telet, amely kényszeríti őket, hogy az iszapban, kövek alatt, odvakban és más, a hideg és a tikkasztó hőség ellen védett helyeken húzódjanak meg, életüket a fák szellős magasságaiban töltik el s ott lakóhelyül kiválasztják a megfelelő falevelet, ahonnan vadászataikat űzik. Színezetük bármilyen változékony legyen is, mindig hasonlít azéhoz a lombéhoz, amelyben élnek, sőt az időhöz és a körülményekhez mérten a legpontosabban hozzásímul ez utóbbihoz, mert valamennyi fajnak megvan az a képessége, hogy színezetét meglepő módon tudja változtatni, sokkal jobban és gyorsabban, mint a híres kaméleon. Az a levelibéka, amely most zöld, mint a falevél, amelyen ül, csakhamar a fakéreg színét öltheti fel.

Ha lehetséges volna a levelibékák teljes természetrajzát már most megírni, ha valamennyi fajt olyan jól megfigyelték volna, mint mi a mienket: az így készült általános jellemrajz a lehető legvonzóbb volna. Mert bármennyire megegyezőnek is látszik az egyes fajok életmódja vagy valóban az, azért mégis mindegyik fajnak megvan a maga különössége, az egyiknek a hangjában, a másiknak a táplálkozásában, a harmadiknak a szaporodása módjában. Már az állatok külsejének a leírása, alakjuknak és színezetüknek szavakba öltöztetése leköti a figyelmet, mert abban is a természet nagy változatosságát csodálhatjuk s a leírást természetesen még sokkal vonzóbbá és tanulságosabbá teszi az állatok szokásainak és természetének rajza. Azt hiszem, hogy már az alábbiakból is erre a megállapításra jutunk, jóllehet a 175 faj közül csak kevésnek szentelhetünk megfelelő figyelmet.