1. A lomblakó békák (Hylodes Fitz.)

A nemzetség legfontosabb ismertetőjegyei a következők: Szegycsontjuknak nincsen csontnyujtványa, ujjaikat nem köti össze úszóhártya, ekecsontjuk fogazott, szembogaruk vízszintes irányú rés. Ujjaik tapadókorongban végződnek, melyeknek a közepét nem szeli át hosszanti barázda. A nemnek mintegy 80 faja van, többnyire apró állatok, melyek a mi levelibékáinkhoz hasonlatosan tropikus Amerika dudváinak, cserjéinek és fáinak a lombjai közt élnek. A hímeknek hangzacskójuk van a torkuk alatt. Natterer szerint még a legapróbb fajok hangja is igen erős s brekegés közben torkukat nagyon erősen felfújják. A brazíliai barna lomblakó béka (Hylodes griseus) hangja kb. gyorsan ismételgetett „szvit, szvit, szvit”.

Az antillai béka (Hylodes martinicensis Tsch.)

Az antillai béka (Hylodes martinicensis Tsch.) fejlődése.

Az antillai béka jelentéktelen, mindössze 4 cm hosszú állatka. Családjának többi tagjaitól a következő sajátságai különböztetik meg: Hasoldalán jól látható mirigyszemölcsök vannak, feje mérsékelten nagy és csonttaraj nincsen rajta, ekecsontjának fogai két kicsiny, ferde sorban állanak, dobhártyája kicsiny, alig éri el a szem nagyságának a felét. Alapszíne szürkésfehér s ezt a színt barna foltokból álló nagyon változékony rajzolat díszíti. Nagy barna folt fedi a fej hátulsó részét, szabálytalan foltok tarkázzák az oldalakat, a hátat kétoldalt egy-egy elmosódott, már az orr hegyénél kezdődő s innen a szemen és a fülön át egészen a combokig húzódó, sárgásfehér csík határolja; karjai, combjai és lábai felváltva barnán és szennyesfehéren csíkosak; hasoldala fehéres.

Az antillai békát Martinique szigetén fedezték fel, de azóta ismeretessé vált a következő helyekről is: Haiti, Portorico, St. Kitts, Saba, Dominica, St. Vincent és Barbados, azonban biztosra vehetjük, hogy az innen említettek részben más fajokhoz tartoznak. Mindenütt „koki” néven ismeretes. Életmódjáról és szokásairól nincsenek biztos adataink, ellenben olyan adatok váltak ismeretessé szaporodásáról, melyek fölötte sajátságosak. Bello ismertette meg először, hogy e béka ivadékai már teljesen fejlett állapotban és a levegőn való életre készen bújnak ki a petéből, tehát a petén kívül már semmiféle átalakuláson sem mennek át. „Az 1870-ik évben – írja – kertemben egy liliomlevélen figyeltem meg ezt a békafajt. A levélre kb. 30, gyapotszerű burokba takart pete tapadt. Az anya a közelben tartózkodott, mintha őrizte volna őket. Pár napra rá már az apró, 6–7 mm hosszú, éppen a világra jött békákat találtam a helyükön, melyeknek négy, teljesen kifejlett lábuk volt, szóval teljesen kialakult állatok voltak s vígan ugrándozva örvendtek az életnek; pár nap alatt azután megnőttek természetes nagyságukra. A kertet 2 m magas fal veszi körül és semmi víz sincsen benne, csak az említett liliomlevél tövénél gyülemlik meg némi nedvesség, de maga a liliom nem vízi növény.” Martens E., kinek e tudósítás közlését köszönhetjük, jónak látta hozzátenni, hogy az ivadék valóságos kibújását a petéből, úgy látszik, mindeddig még senki sem látta, s hogy ama pár nap alatt, amely a peték lerakása és a fiatal állatok kibújása közt eltelt, valami rövidebb idő alatt lefolyó változás mégis valószínű volt, annyival is inkább, mert a további fejlődés és növekedés állítólag szokatlanul gyorsan ment végbe. A dolog azonban mégis egészen pontosan úgy van, mint ahogyan Bello megírta, mert adatait Gundlach Peters W.-hez írt levelében az utolsó betűig megerősíti. „1876 május 14-én – írja – sajátságos hangokat hallottam, melyek fiatal madáréihoz hasonlítottak, azért utánuk mentem. Két nagy narancslevél között egy békát pillantottam meg; odakaptam s három hím, meg egy nőstény kokit, vagy legalább is közel rokonfajú békát fogtam meg. Az állatokat bedugtam egy megnedvesített, átlyuggatott dugójú üvegbe. Az egyik hím nemsokára rátelepedett a nőstényre és átölelte. Nemsokkal azután – az állatokat pár percen belül mindig megnéztem – a nőstény 15–20 petét rakott le, de azok három kivételével csakhamar ismét eltűntek. Másodszorra a nőstény 15 gömbölyű, átlátszó héjú petét rakott, ezeket elszedtem tőle és nedves iszapra helyeztem. A pete belső anyaga fehéres vagy halvány szalmaszínű, későbben azonban valamelyest összehúzódik s akkor az átlátszó petehéjon keresztül lehet látni a keletkező farkot, amely 8 nap mulva egészen kialakult. Lehetett látni a szemeket és a lüktető, piros véredényeket, s végül éppen olyan világosan felismerhetőkké lettek a lábak első nyomai is. Ekkor pár napra el kellett utaznom, és mikor június 6-án visszaérkeztem, este még láttam a petéket, a következő napon azonban már csak a kibújt fiatalokat, testük végén még a farok egy kis maradványával.

„Későbben egy nagy amaryllidea levelei közt több, mint 20 petéből álló csomót találtam, melyen az anya rajta ült. Egyik levelet a rajta levő tojásokkal együtt levágtam, mire az anya elugrott; a levelet üvegbe tettem, az üveg fenekére pedig nedves földet szórtam, hogy a levegő nedves maradjon. Mintegy 14 nap mulva kora reggel megnéztem a petéket. Reggel 9 órakor, amikor egy kirándulásról visszatértem, már valamennyi kikelt s a fiatalokon még felismerhető volt a fehéres farkocska, de délutánra már nyomtalanul eltűnt.”

Peters leírása szerint, kinek Gundlach négy, embriót tartalmazó petét küldött, ez utóbbiak 4–5 mm átmérőjű, átlátszó hólyagok voltak, melyekre részben át nem látszó, pelyhes, fehérjeszerű anyag tapadt. A hólyag belsejét víztiszta folyadék töltötte meg s így azon keresztül a benne lebegő poronty minden részét jól lehetett látni. A poronty, miként az emlős állatokéi, a hasoldala felé be van kunkorodva, úgyhogy a feje a hátulsó végtagok tájára esik. Ezek, miként az elülsők is, a hasa alatt össze vannak téve és szorosan ráfekszenek a testre. Farka szintén a hasoldalra van hajtva és elfedi a hátulsó végtagok egyrészét. A négy közül három porontynak a végtagjai már teljesen ki voltak fejlődve, sőt látszottak már az ujjak tapadókorongjai is, ellenben a negyediknek a végtagjai csak apró csonkok alakjában voltak még meg s rajtuk az ujjaknak még csak a nyomai sem voltak felismerhetők. Sem kopoltyúknak, sem kopoltyúréseknek még csak a nyomai sem voltak felfedezhetők, ellenben ennek a porontynak a farka észrevehetően nagyobb volt, mint a többié és széles lapjával olyan szorosan hozzátapadt a hólyag falához, és véredényekben annyira gazdag volt, hogy kétségtelenül lélekzőszervként szerepelt. A fejlődés előrehaladtával a hasoldalon kidomborodó szik és a fark egyre kisebbé lett, úgyhogy ez utóbbi, mikor az orra hegyétől a végbélnyílásig mérve 5 mm hosszú állatka a peteburkot elhagyja, csak 1.8, pár órával későbben pedig mindössze 0.3 mm hosszú s még ugyanazon nap folyamán teljesen felszívódik.”

Ennek a békának a fejlődése – végzi Peters – fölötte sajátságos, hiszen átalakulás mellőzésével, kopoltyúk nélkül fejlődik, elülső és hátulsó végtagjai egyidejűleg alakulnak ki, úgy, mint ahogyan az emlősök embriói fejlődnek csirahólyagon belül, magzatvízben, azonban a fejlődésnek ez a módja talán kevésbbé ritka, mint amilyennek látszik.