3. Füttyentő békák (Leptodactylus Fitz.)

A füttyentő békák nemzetségében tropikus Amerikának mintegy 35 faját egyesítjük. Ezek az állatok ott a mi vízi békáinkat helyettesítik s jóllehet ezektől külsőleg csak a lábujjaikat összekötő úszóhártya hiánya különbözteti meg őket, belső szerkezetük tekintetében mégis a mozgómellű békák sorába tartoznak. A szegycsontnak, eltérően az eddig ismertetett Cystignatháktól, csontos nyujtványa van, szembogaruk harántúl megnyúlt rés, ekecsontfogaik mindig a belső orrnyílások mögött fekszenek a szájpadon. Közöttük is vannak karcsú és zömök alkatú fajok, hegyes ujjúak és olyanok, melyeknek ujjai tapadókorongban végződnek. Megjegyzendő, hogy az úszóhártya maradványai egyes fajokon felismerhetőek az ujjakat beszegő és azok hegyéig hatoló bőrredő alakjában.

A tarka füttyentő béka (Leptodactylus ocellatus L.)

A füttyentő békák e legjobban ismert faja 9–11 cm hosszú, karcsú termetű állat. Könnyen felismerhető az ujjak bőrszegélyének a hiányáról, azután a lábszáron végigfutó hosszanti redőről, valamint a háton és az oldalakon végighaladó 8–10, kiemelkedő bőrlécről. A háton lévő bőrlécek sötét olajbarnák, az oldalsók sárgásfehérek, a felső oldalnak közöttük fekvő bemélyedéseit olajzöld alapon élesen előtűnő, kerek vagy négyszögletes, fekete foltok díszítik, a hátulsó combok zöldesszürke alapon sötét feketésszürkével tarkázottak. Az állat alsó oldala sárgásfehér, a torok tájéka feketésen márványozott. A hímnek belső hangzacskója van a torka táján, rendkívül vastag karjai és azonkívül két nagy gumója az első kézujj belső oldalán.

A tarka füttyentő béka, ahol előfordul, nagyon közönséges, így Brazilia keleti partvidékének némely pontján is, ellenben az ország belsejében Wied herceg nem figyelte meg. Braziliában és Paraguayban a mi kecskebékánkat helyettesíti, s ezzel kb. egyenlő nagyságú is; ehhez hasonlatosan a vizek közelében tartózkodik, hogy amint zavarják, rögtön beléje menekülhessen. Bár a vízben kissé ügyetlen és esetlen, a szárazon gyorsan és ügyesen mozog és esetlenségéhez képest bámulatosan hosszúkat tud ugrani. Nappal elrejtőzik a mocsarakban és más álló vizekben, azonban nedves időben, vagy amint az esteli lehülés bekövetkezik, elhagyja rejtekét és vígan ugrál a fűben. Olyankor lehet hallani a szavát is, ezt a nagyon feltűnő, az állatra nagyon jellemző, minden más békáétól eltérő hangot, amely kb. úgy hangzik, „mint amikor az ember más valakinek vagy a kutyának füttyent”. A párzás idején, melyet állatunk a vízben tölt el, ettől teljesen eltérő, rövid, magas hangot is hallat. Ezt mondja legalább Wied herceg, aki először közölt részletes ismertetést a békáról. Hensel K. messziről hangzó hangját azokhoz a fejszecsapásokhoz hasonlítja, melyeket akkor hallunk, mikor az ácsok ütemesen gerendát ácsolnak. Robinson és Lyon szerint, aki e békát Venezuelában, La Guaira mellett figyelték meg, szintén épít fészket vízi növényeken. A fészek alul lyukas, a béka ennek a közepében ül a vízben, olyan mélyen, hogy csak az orra és a szemei látszanak a fészek fenekén.

A bajuszos füttyentő béka (Leptodactylus mystacinus Burm.)

A füttyentő békák életmódjáról való általános ismereteinket jól kiegészíti, ha ide iktatjuk Hensel és Gundlach megfigyeléseit arról, hogyan szaporodik az egyik rokonfaj. Hensel közlései szerint a bajuszos füttyentő béka, amely egyébként Braziliában és Paraguayban a tulajdonképpeni „füttyentő”, esténként gyakran egymásután füttyentget, sohase megy a vízbe és nem is a pocsolyákba rakja le petéit, de azért azon a határon belül, ameddig a víz erős esőzések után felemelkedhetik, s ott kövek vagy korhadó fatörzsek alatt közönséges csészenagyságú gödröket ás. Ezeket tölti meg petéivel, amelyek együtt nagyon hasonlítanak a tojásfehérjéből felver jó kemény habhoz. E habtömeg közepén vannak a fakósárga peték. A fiatal porontyok kezdetben olyan színűek, mint a peték, de a felső részük csakhamar sötétebb és később zöldesbarna, majd pedig szürke, csaknem ezüstfehér lesz, úgyhogy külsőleg hasonlítanak a kecskebéka porontyaihoz, csakhogy a farkúszójuk nem szokott oly erősen kifejlődve lenni. Ha a pocsolya vize felemelkedik a fészekig, akkor a porontyok átmennek a vízbe s ettől fogva életmódjuk nem különbözik a többi békaporontyétól. Csak már ekkor is meg lehet figyelni rajtuk, hogy nagyon bőven választanak el nyálkát, s valószínűleg ezzel kapcsolatosan nagyobb az életszívósságuk. Ha ugyanis a sekély pocsolyák eső hiányában kiszáradnak, a többi kétéltűek porontyai elpusztulnak, de a mi békánkéi nem. Mert ezek behúzódnak védelmet nyujtó tárgyak alá, minők a fatörzsek, levelek és más effélék s csomóba ragaszkodva ott maradnak, várva az eső visszatértét. Ha felemeljük a védő tárgyat, alatta csak úgy nyüzsög a sok lárva, és ilyenkor lehet látni, hogy ott még mindig meglehetősen sok nedvesség áll rendelkezésükre. Minél nagyobbak lesznek a porontyok a fészekben, annál jobban fogy a nyálka, melyből táplálkoznak. Hogy azonban úgy is teljesen átalakulhatnak-e a fészkükben, hogy soha vízbe nem jutnak, vagy később a pocsolya kiszáradása után a menedékhelyükön, azt Hensel nem figyelte meg, de ez aligha tehető fel, mert a fiatal állatoknak még meglehetősen nagykorukban is kopoltyúik és farkmaradványaik vannak.