2. Kopoltyúréses szalamandrák (Cryptobranchus Leuck.)

A halgőték családjának második nemzetsége a Cryptobranchus, melynek elülső lábain szintén négy, a hátulsón ellenben öt ujja van, azonban kopoltyúíveinek száma négy és legalább bal oldalán kifejlett korában is nyitott kopoltyúrést visel.

A mocsári ördög (Cryptobranchus alleghaniensis Daud.)

Mocsári ördög (Cryptobranchus alleghanyensis Daud.).

A mocsári ördög, ahogyan az északamerikaiak nevezik, az óriásszalamandrához hasonló, 33–56 cm hosszú állat. Feje nagy, lapos, orra legömbölyített, törzse vastag, nagyon húsos, erősen lapított s két oldalát, miként az óriásszalamandráét, vastag, hosszant futó, nagyon lazabőrű és ráncos bőrredő szegélyezi, farka szintén izmos, oldalról erősen összenyomott. Külső kéz- és lábujjain, valamint végtagjai külső oldalán nagyon fejlett bőrszegélyek vannak. Szemei sötétebbek, mint a gőtékéi, az axolotléihoz hasonlók, orrlyukai egészen az orr hegyén foglalnak helyet s belül az ínyfogsor mellett nyílnak. A fej lapos, ékalakú volta lehetővé teszi az állatnak, hogy nagyon szűk résekbe is be tudjon furakodni. A 19–21 hátcsigolya az első kivételével valamennyi bordacsonkot visel, a keresztcsont gyakrabban áll egy csigolyából, mint kettőből, a farkcsigolyák száma legalább is 24. Alapszíne sötétesbarna vagy palaszürke, rajzolatát elmosódott nagyobb fekete és kisebb sárgás foltok alkotják, idősebb állatok foltjai kevésbbé élesek. Ez a színezet igen nagy fokban előnyös ránézve, mert az állatot, amelynek Smith szerint kevés ellensége van, prédája – főképpen rákok, azonkívül halak, földigiliszták, sőt békák – nem igen ismeri fel, mivel a kő alól kikukucskáló fejet könnyen valami kődarabnak nézi.

Az állatról való első híradást Barton-nak köszönjük, aki 1812-ben írta le azt először. Otthonos a Mississippi egész folyamvidékén s az Unió államainak vizeiben Louisianától Észak-Karolináig. Férgekkel, rákokkal és halakkal él, nagyon falánk s gyakran, mint a ragadozó halak, bekapja a horgot a halászok nagy bosszúságára és nagy tömegben pusztítja a Coregonus albus nevű, nagyon becsült halat. Magától sohasem hagyja el a vizet, rendkívül szívóséletű s az emberre nézve teljesen ártalmatlan. Lárvaéletének rövid ideig kell tartania, mert lárváit még nem találta senki sem. Annak a párhónapos fiatalnak, melyet Harlan vizsgált, nem voltak már külső kopoltyúbojtjai. Petéi, Cope E. D. szerint, meglehetősen nagyok és két ellentétes végüknél fogva erős fonalak segítségével vannak az alzathoz erősítve.

Újabban ismételten tartották fogságban és néhányszor, legelébb 1869-ben, Európába is elkerült elevenen. Ha húst vagy halfejeket tartanak eléje, gyorsan nekiesik a tápláléknak, de hosszú koplalást is kibír. Phleps Gage H. és S. megfigyelte, hogy a felnőtt példányok a víz alatt lélekzőmozdulatokat végeznek, amelyek talán azt a célt szolgálják, hogy a szájon át felvett levegőt a kopoltyúkon keresztül hajtsák, Le Conte J. azonban, aki azt figyelte meg, hogy ezek a mozdulatok a gégefőn túl is kiterjednek, azt véli, hogy az állat ezekkel a mozdulatokkal a tüdejében lévő levegőt még egyszer a kopoltyúkon is keresztül akarja hajtani, hogy annak oxigénjét annál jobban kihasználhassa.

A mocsári ördög utolsó és legjobb megismertetését Smith B. G.-nek köszönhetjük. Ez a kutató állatunkat a leggyakoribbnak találta az Alleghany-folyó vízkörnyékéhez tartozó egyik patakban, nevezetesen annak sekély, sellős helyein, ahol a nap legnagyobb részét a víz medrében lévő sziklák alatt üregekben, lyukakban tölti el, rendesen magánosan. Nappal ritkán mutatkozik, kivéve a szaporodás időszakát, éjjel ellenben előbúvik élelemszerzés céljából. Éjjel fáklyafény mellett dolgozó halászok csodálatos dolgokat beszéltek el Smith-nek az állatok számáról, amelyek nyugodtan állták a fényt. Townsend szerint nyár elején, ha a víz tiszta, nagy tömegben látható a víz fenekén, ellenben augusztusban csak sziklák alatt található. Rejtekhelye bejáratát gyakran ásással szélesbíti meg. Csak hideg folyóvízben tenyészik jól, állóvízben csakhamar nyugtalanná válik, szakadatlanul fel-le úszkál és gyakran felemelkedik a felületre, korábban megevett táplálékát kihányja, újabbat pedig nem vesz magához.

A mocsári ördög a fenéken lassan szokott mászkálni, de úszni is nagyon jól tud s e közben vízszintes irányban kígyózó mozgásokat végez s főmozgásszervként a farkát használja; azonban mérsékelten gyors úszás közben a lábai azok, melyek testét előre hajtják, sokkal inkább, mint ahogyan a halakat párosúszóik.

Midőn az állat lélekzetvétel céljából a felszínre emelkedik, az elhasznált levegőt egyidőben fújja ki a friss levegő felvételével, úgyhogy a belélekzett levegővel együtt elhasznált is kerül vissza a tüdejébe. Az elnyelt levegő feleslege a szájon vagy a kopoltyúnyílásokon keresztül kerül ismét ki a szabadba. Alámerülés után a test kissé felfelé hajlik a tüdőbe felvett levegő nagy tömege miatt s csak akkor kerül egyenes helyzetbe, mikor a levegő egy részét leadta. Gyorsan folyó vizekben állatunk lélekzetvétel végett csak ritkán emelkedik a felszínre. Egy tucat, melyet drótketrecben egy patakban helyeztek el, hogy a folyó vizet élvezhessék, áradás miatt két napig nem tudott felszínre emelkedni és mégsem lett semmi bajuk sem. Ilyenkor, mint látszik, bőrükön és talán szájuk nyálkahártyáján át lélekzenek.

Miként sok más farkos kétéltű, akként a mocsári ördög is megeszi levedlett bőrét, de minden teketória nélkül és tömegesen fogyasztja a saját fajtabeli lárvákat és petecsomókat is. Élő prédát úgy fog meg, hogy bevárja, míg az lehető közel kerül az orrahegyéhez s azután meglepő gyorsan oldalt kapva ragadja meg. Torkának nagyon tág volta kárpótolja látásának gyengeségéért, másrészt pedig megengedi neki, hogy nagyobb állatokat is zsákmányul ejtsen. A húsdarabokat nem veszi észre, ha azokat nem mozgatják előtte vagy az orrához nem értetik. Mivel ugyancsak sziklák alatt húzódnak meg azok az állatok is, melyek prédájául szolgálnak, táplálékszerzés céljából rendesen nem is kell elhagynia rejtekét.

Bőre mindig annyira nyálkás, hogy sikossága miatt nyaka kivételével nagyon nehéz fogva tartani. Bőrének váladéka védi meg az ellen, hogy meg ne sértse magát az érdes sziklákon, és védi valószínűleg az élősködők ellen is. Ha izgatják vagy szorosan tartják, egész testéből, vagy csak a farka tájáról nagy mennyiségben választ ki a kutyatej nedvéhez hasonló nyálkás, fehér váladékot.

A világosságtól fél, azért nappalra a hozzáférhető helyek leghomályosabbjait keresi fel; farka még érzékenyebb a világosság iránt, mint testének többi része, s ez lehet az oka, hogy az állat rejtekéből mindig csak a fejét dugja ki.

A hímek száma sokkal nagyobb a nőstényekénél, Smith szerint nyolcszorannyi. A szaporodás ideje augusztus végével kezdődik s kb. két hétig tart. Egy-egy nőstény 450 vagy még több petét rak le. A peték kocsonyás burkait fonalak fűzik össze egymással, azonban a fonál már a petevezetékben sokszorosan összegabalyodik. A legelőször és legutoljára keletkezett petetokok üresek. Az anya petéit sziklák alá rakja le, tehát oda, ahol maga is tartózkodik. Hogy a petékben fekete festékanyag egyáltalában nincsen, nyilván abban leli magyarázatát, hogy sötétben rakják le őket. A peték bizonyosan az anya testén kívül termékenyíttetnek meg és mesterséges megtermékenyítésük is egészen könnyen sikerül. Smith-nek végül sikerült a megtermékenyítést a szabadban is megfigyelnie. A szaporodási idő kezdetén nevezetes változás ment végbe az állatok viselkedésében. Többé nem maradtak magánosan rejtekhelyükön, hanem nappal is előbújtak és 6–12 darabból álló csapatokban gyülekeztek össze, tehát társas ösztön fejlődött ki bennük, aminek nyáron nyoma sem volt felismerhető. Rendesen állandó mozgásban voltak s orrukat mintegy kémlelődve be-bedugták a sziklák alatti lyukakba. Az akváriumban kevésbbé mutatkoztak, mint egyébként. Smith megfigyelt egy nőstényt, melynek kloakájából kilógott a petezsinór egy darabja s azt maga után húzta a földön; az egyik hím figyelmét felkeltették az élénksárga peték s elkezdte kísérni a nőstényt. A nőstény közben-közben meg-megállt s teste hátulsó részével oldalt vagy függélyesen ringó mozdulatokat tett. Végül teste egy részével bemászott egy szikla alá és egészen komolyan megkezdte a peték lerakását, miközben egészen mozdulatlanul maradt. A hím a nőstény mellett helyezkedett el hosszában, vagy néha kissé felette, s a peték felett vagy mellett ugyanolyan mozdulatokat végzett, mint a nőstény korábban s e közben teste hátulsó részét lábai segítségével emelte és süllyesztette, majd pedig fehér felhő tört elő a kloakájából, mely felhőt részben a herék, részben pedig a kloaka mirigyeinek a váladéka alkotta; a váladék nem mindig süllyedt a petékre, hanem néha azok mellé a fenékre. A váladékot kibocsátó, vagy a többi ott tartózkodó hím úszkálás közben a váladékot felkavarja és így elősegíti, hogy az annál jobban keveredhessen a petékkel. A hím a petéket a megtermékenyítés után néha elhagyja, máskor azonban velük marad.

A lerakott petéket a hím védelmezi, mint Smith pontosan megfigyelte, a többiek, mint látszik, főképpen a nőstények támadásai ellen, melyek nemcsak az idegen, hanem talán a maguk által lerakott petéket is felfalják. De megteszi a petéket a hím is, úgyhogy mikor védi azokat a nősténnyel szemben, tulajdonképpen a saját táplálékát is védi. Csak frissen lerakott petéket eszik meg, s azokat, mint Smith megállapította, nagyon lassan emészti meg, úgyhogy egyik példány gyomrában még két héttel korábban megevett petéket is talált. Mivel egy-egy fészekben 450–500 pete van, azokból csak fejlődésük elején eszik, nagyon lassan emészti meg őket, azért a petéknek csak egy kis részét pusztíthatja el. Így tehát, bár a hím is fogyasztja a petéket, azoknak általa való őrzése mégis előnyös a faj szaporodása szempontjából.