1. Óriásszalamandrák (Megalobatrachus Tsch.)

A „vízözön tanujá”-nak, ahogyan Scheuchzer János Jakab a későbben tiszteletére Andrias scheuchzeri-nek elnevezett, kihalt óriásszalamandrát elkeresztelte, valószínűleg a legközelebbi rokona a japáni óriásszalamandra, a Megalobatrachus nemzetség egyetlen képviselője, annak sajátságai tehát egyúttal a nemzetség tulajdonságaival azonosak.

A japáni óriásszalamandra (Megalobatrachus maxiums Schl.)

Japáni óriás szalamandra (Megalobatrachus maximus Schl.).

[Más néven: Cryptobranchus japonicus.]

Ez a fölötte otromba, esetlen, nagytestű állat 87–159 cm hosszúra nő meg. A kifejlett állatnak nincsen külső kopoltyúrése; kopoltyúíveinek száma kettő. Nagy, laposra nyomott, általában nagyon széles feje elül tompa csúcsban legömbölyített, rövid nyaka jelentékenyen keskenyebb a fej hátulsó részénél és a törzsnél, az utóbbi lapítottan hengeres, kétoldalt egy-egy oldalduzzanat még jobban megszélesíti; testének kb. kétötödével egyenlő hosszúságú farka aránylag rövid és eltérően a fejtől és a törzstől, oldalról lapított, úgyhogy magas, hátul lekerekített evezőt alkot. Esetlen, vaskos lábain, melyeknek hátulsó oldalát megduzzadt bőr szegélyezi, elül négy, hátul öt jól fejlett ujj van. Orrlyukai elül foglalnak helyet az arcorron, egymáshoz nagyon közel, ellenben rendkívül apró, szemhéjnélküli szemeit a fejnek majdnem egész szélessége választja el egymástól. Állkapcsait nagyon apró fogak fegyverzik, s egyik második, az előbbivel párhuzamos fogsor az ínyen húzódik végig; nyelve köröskörül szilárdan odanőtt. Csontváza, Schlegel szerint, egyformán emlékeztet a szalamandra és a mocsári ördög csontvázára, de koponyáját megkülönbözteti azokétól aránylag nagy szélessége és még más sajátságai is. Gerincoszlopa 22 törzs- és 22–26 farkcsigolyából áll, a csigolyák elül és hátul egyaránt kivájtak, elülső részükkel bordafüggelékekkel kapcsolatos harántnyujtványok állanak összeköttetésben. A medence a 22. csigolyához van rögzítve. Bőre lágy és szemölcsös, Sasaki szerint a szemölcsök a fejtetőn nagyon sűrűen állanak és átterjednek a fej oldalaira is. A háton 11 szemölcssor különböztethető meg, ezek közül kettő némi távolságban fut a középvonaltól ennek két oldalán, kettő az oldalsó bőrredők felett és ezek a farok végéig haladnak.

A hátoldal színe zavaros, nehezen meghatározható világos szürkésbarna, melyet sötétebb foltok tarkítanak; ez a szín a hasoldal felé feketefoltos világosszürkébe megy át. A fiatal állatokat a meglettektől, Rein J. J. és Roretz szerint, síma, szemölcs- és ráncnélküli bőrük, fahéjbarna színük, ritkás, sötétebb foltjaik és aránylag nagyobb, kiálló szemeik különböztetik meg. Minél inkább növekszik az állat, annál egyenetlenebb és szemölcsösebb, annál sötétebb és nagyobb foltos lesz a bőre.

A ma élő kétéltűek e legnagyobbikát a mult század huszas éveiben Siebold F. Japán Nippon-szigetén fedezte fel, azonban életmódjáról és szaporodásáról egyébként semmit sem tudott megállapítani. Csak sokkal későbben találták meg az állatot Közép-Kína nyugati részének a hegyeiben is. Japán megnyitása Európa előtt, sok tanult idegennek japán szolgálatban való alkalmazása és újabban japáni tudósok vizsgálatai együttvéve azt eredményezték, hogy alaposabban megismertük az óriásszalamandra előfordulását, életmódját és fejlődését egyaránt, úgyhogy ma már nem csupán csak Siebold közleményeire vagyunk utalva. Mind Siebold adatai, mind pedig az itt szerzett értesülések szerint, írja Rein és Roretz, akiknek Siebold-tól eltérően sikerült magát az élő állatot is megfigyelniök, az óriásszalamandra csak Japán főszigetének, Nipponnak a déli részében fordul elő s ott az egyes vidékeken különböző neveken ismerik. A két említett tudós utazása közben olyan vidékre jutott, hol az óriásszalamandrát „hacekoi” néven mindenki ismerte, s ott sikerül nekik egy tucat élő és három besózott példányt vásárolniok, sőt egy tapasztalt halász vezetése alatt meglátogathatták az állat termőhelyét és végignézhették a fogását is. Amit itt megfigyeltek, s amit megbízható bennszülöttektől hallottak, azt röviden a következőkben foglalhatjuk össze:

Az óriásszalamandra Sanjudo és Sanyodo partvidéke vízválasztójának különböző pontjain fordul elő, Hida tartomány hegyi patakjaiban és az egész vízválasztó mentén, mely a Yodogoma folyóvidékét elválasztja az Ize tartományból a tengerbe siető parti folyók területétől. Ez utóbbi bizonyára a legfontosabb termőhely. Rein és Roretz az állatot Ize és Iga tartományok határán találták meg, ahol otthonos az összes patakok felső folyásában, különösen a Kitzugava forrásvizeiben. Ezt a vízválasztót kvarcban dús, helyenként nagyon elmállott gránit alkotja, amelyhez itt-ott idősebb palák, másutt meg majdnem vízszintesen fekvő harmadkori homokkövek és szeptária-agyagok társulnak. Az egész vonulatban egyetlen csúcs sem éri el az 1000 m-nyi magasságot, még a Szucugajama sem, ahonnan Siebold az első példányt kapta. Úgy látszik, hogy vulkáni kőzetek egyáltalában nem fordulnak elő az egész hegyvonulatban és Siebold éppen úgy téved a magassági adatok tekintetében, mint abban, hogy az óriásszalamandra kihűlt vulkánok kráterei helyén keletkezett tavakban él. Mert a többi hegyek, ahol az óriásszalamandra még előfordul, szintén kristályos kőzetekből vagy fiatalabb palákból állanak.

Az állat mindig hideg, gyorsan folyó vizekben található, 200–600, Hida határán pedig 1000–1500 m magasságban a tenger színe felett. Itt az apró, tisztavizű forráspatakokban él, olyan helyeken, ahol alig 0.3 m széles erecskék szeldelik át a füves hegyoldalakat s az alámosott gyep mindkét oldalról csaknem teljesen befedi a kis patakocskákat, valamint tovább lefelé is, ahol az ilyen kis erecskék összefolyásából vígan csörgedező, pisztrángban dús patak támad, melynek bokrok szegélyezte és beárnyékolta vize susugva és zúgva nyaldossa körül a medrében lévő kőtömböket. Az ilyen sziklatömbök, valamint a kihajló partok alatt élnek különösen az idősebb állatok, míg a fiatalok jobban szeretik az apróbb ereket. A bennszülöttek szerint vének, fiatalok egyaránt csak ritkán hagyják el kiválasztott lakóhelyüket, s akkor is csak éjjel, a szárazra pedig sohasem mennek ki (ez azonban nem vág Ishikawa alább közlendő adatával!). Eledelük férgek és rovarok, halak és békák.

Az óriásszalamandrát részint jóízű húsáért fogják, melynek gyógyítóerőt is tulajdonítanak, részint pedig azért, hogy a víz tisztántartására kútba tegyék, egészen úgy, mint ahogyan nálunk szokás a mi gőtéinket és teknőseinket. A legnagyobb példányokat Kiotóba, Oszakába és Kobéba viszik, ahol gyakran láthatók az állatseregletekben. Ugyanúgy szállítják, mint az angolnát, kosarakban, melyeket lombbal fednek be és időnként megnedvesítenek.

Ez a nagy és otromba állat igen apró, 6–7 mm átmérőjű petékből fejlődik. Sasaki C. japán búvár halászoktól azt hallotta, hogy a nőstény majdnem egészen sárgás petéit augusztusban és szeptemberben rózsafüzérszerű zsinórokban rakja le. A peték hosszúkásak s mindkét végük egyformán legömbölyített. A pete világos folyadékban úszik, amely 1.35–1.62 cm átmérőjű, kocsonyaszerű anyagból álló, gömbded burokba van bezárva; ezt a burkot a következővel csak egy vékony fonál köti össze, a fonál kb. olyan hosszú, mint az egyes burkok hosszabbik átmérője. Amennyire megállapítható, az eddig megfigyelt legkisebb példányok mintegy 15 cm hosszúak voltak s minden lényeges vonásukban megegyeztek a felnőttekkel. Minden jel arra vall, hogy az óriásszalamandrának fiatal korában külső kopoltyúi is vannak, s erre vonatkozólag érdemes megemlíteni, hogy Martens E. egy olyan japán képeskönyvet talált, melyben az állat kölykeivel együtt van lerajzolva, s ez utóbbiak nyakán kopoltyúbojtok láthatók. Ezekhez a fontos adatokhoz csak azt akarom még hozzátenni, hogy Boettger Oszkár több fiatal óriásszalamandrát megvizsgált s megállapította, hogy azoknak külső kopoltyúnyílásuk van, s úgy találta, hogy pl. egy 16 cm hosszú ilyen fiatalnak a nyílásai 2.5 mm hosszú rések voltak.

Siebold F. 1829-ben két eleven óriásszalamandrát hozott magával Európába. Táplálásukra japáni édesvízi halakat használt fel, s azokat a szalamandra valóban meg is ette, midőn azonban fogyni kezdett ez az eleség, a hím állat felfalta a nőstényt. Ettől kezdve azután koplalt, míg csak meg nem érkezett Európába és pedig, mint kiderült, minden baj nélkül. Leidenben édesvízzel teli medencét rendeztek be neki, abba édesvízi halakat raktak számára s időközönként evett is belőlük. Megérkezésekor 30 cm hosszú volt, egy évvel későbben már 1 m, ettől kezdve egészen haláláig lassan, de állandóan növekedett. 1881-ben pusztult el az amszterdami állatkertben.

Későbben, különösen a 60-as évektől kezdve egyre több példány került Európába és ma minden nagyobb állatkertben látható. Én a fogságban több példányt megfigyeltem és azt találtam, hogy valamennyi kivétel nélkül nagyon unalmas állat és azért nagyon kevéssé alkalmas arra, hogy a nézők figyelmét lebilincselje. Weinland D. F. szintén azt jegyzi meg róla, hogy evése módján kívül vajmi kevés megfigyelni való van ezen a lomha, s mint látszik, tompaérzékű állaton. Valamennyi mozdulata fölötte lassú, kivéve, ha eleség után kap; mindig nyugodtan hever a medence fenekén, annak a legsötétebb részében, ha világosság esik oda, a legközelebbi sötét helyre megy. Időről-időre, kb. tíz percenként, kidugja orrát a vízből, hogy lélekzetet vegyen, s amint levegőt szippantott, ismét nyugodtan a fenékre süllyed.

A tapasztalás azt bizonyítja, hogy az óriásszalamandra a szívós életű kétéltűek közé tartozik. Az általam ismertek közül egy egyszer átmászott a medencéje párkányán s kb. 1.5 m magasból lezuhant a földre, ahol másnap reggel majdnem élettelenül találtuk meg, de amint visszatettük a vízbe, csakhamar ismét magához jött. Másokon azt tapasztalták, hogy a jelentékeny hideg éppen olyan kevéssé árt nekik, mint a mi gőtéinknek: az amszterdami állatkert foglyainak a medencéjéből egyszer ki kellett vágni a jeget, de az óriásszalamandráknak semmi bajuk se lett. Két általam ápolt példány ugyanabban a betegségben pusztult el, amely gyakran megtámadja az axolotlt is. Bőrüket valami gomba lepte el, amely eleinte csak egyes foltokban jelentkezett, de fölötte gyorsan terjedt s végre az egész állaton elharapódzott, úgyhogy olyan volt, mintha fehér dér lepte volna el. A megbetegedés első napjától kezdve elmult az egész étvágyuk, egyhelyben feküdtek, nem mozdultak többé, s végül is holtan találták őket, ugyanabban a helyzetben, amelyben naphosszat feküdtek.

Nem számítva az ilyen véletleneket, amilyenek csak egészen különlegesen kedvezőtlen körülmények közt fordulhatnak elő, nem sok baj van e hatalmas állattal. Könnyen rájár a még mozgó táplálékra, azért eltartása nem jár nehézséggel. Ha egymás után néhányszor jóllakott, néha hetekig sem törődik az etetésre szánt halakkal, néha azonban hirtelenül feléjük kap és jókora csomót felfal belőlük. Mindazonáltal úgy látszik, hogy nagyon is jól különbséget tud tenni a zsákmány között, mert egyes halakat, pl. a pisztrángot jobban szereti más halaknál. Ürülékét épp olyan szabálytalanul bocsátja ki, mint ahogyan eszik, ha azonban egyszer ezt teszi, bámulatos mennyiségű, alaktalan, lágy, barna színű tömeget bocsát ki magából.

Ámbár valószínűleg inkább éjjeli, mint nappali állat, a sötétben is majdnem úgy viseli magát, mint nappal s csodálatos lomhasága még az éjszaka leszállta után is tart. Néha otthagyja sötét rejtekét, melyet kiválasztott s lassan kimászik valami kiálló sziklára, talán azért, hogy szabadabban vehessen lélekzetet, de hetek is elmúlhatnak, míg helyét megváltoztatja a vízben. Ha erőszakkal kergetik el búvóhelyéről, nagy lomhán csakhamar visszatér oda, ha pedig elrombolják azt, avagy köveket vagy durva homokot hintenek rá, akkor ismét szétkaparja mindezt s újra megcsinálja heverőhelyét úgy, amint volt. Az ismételt zaklatás végre is dühbe hozza, ilyenkor iparkodik védeni magát, hevesen beléharap az elébe tartott botba is és nem ereszti el azonnal. Ápolóját aligha tudja megkülönböztetni más embertől.

Az utolsó évtizedekben japán tudósok is behatóan foglalkoztak az állattal, úgyhogy nekik is sok adatot köszönünk, különösen kettőnek, Sasaki-nak és Ishikawá-nak. Sasaki már 1880-ban és 1881-ben összefogott 71 példányt, melyek hosszúsága 19 és 60 cm, súlya pedig 41 és 1926 gramm között változott. Az állat az ő megfigyelései szerint sötét helyekre, sziklák alá rejtőzik el, a part mentén, vagy pedig a folyó közepén. Miként látszik, a magános életet szereti, mert egynél több egyszerre sohasem került a megfigyelő szeme elé. Régebbi búvárok azt állítják, hogy 6–8 percenként vesz lélekzetet, de ez csak a medencékben tartott példányokra nézve áll, mert természetes lelőhelyein sokkal ritkábban teszi. Szemei aprósága talán abból magyarázandó, hogy rendesen sötét helyeken tartózkodik, vagyis olyan körülmények között él, mint a barlangi állatok. A Sasaki által fogott legkisebb példány 19–20 cm volt s három pár, nagyon rövid (3–5 mm hosszú), elágazó fonál alkotta kopoltyút viselt. A kifejlett példányok a fiataloktól csak abban különböznek, hogy sötétebb színűek. Egy másik, 20.5 cm hosszú példány kopoltyúi már majdnem teljesen eltűntek, azonban elágazó kopoltyúnyílasai még láthatók voltak; egy 24.5 cm-es példányon pedig már a nyomait sem lehetett felfedezni a kopoltyúknak és a kopoltyúnyílások is teljesen bezárultak, azonban helyüket egy világosabb vonal még jelezte.

Ishikawa megfigyelései szerint valóban igaz, hogy a „hancaki” valami tompa hangot hallat, azonban ez más, mint a kisgyermek sírása, amivel összehasonlították. Amint nő, a hegyi patakokból levándorol a nagyobb folyókba. Éjjel előbújik rejtekéből, hogy tápláléka után járjon, hajnalban gyakran lehet látni, amint a folyó medrében mászkál, erős eső után pedig néha még a partra is kimászik. Táplálékát apró, a lazacfélékhez tartozó halak és rákok alkotják, azonkívül békák, varangyok és gőték. Száma az üldözés és nyilvánvalóan az emelkedő kultúra miatt is évről-évre fogy. Petéit csendes vízben, merőlegesen lefutó, 3–10 láb mély lyukakba rejti el. A peték megtermékenyítése kétségtelenül a nőstény belsejében megy végbe, mert a petetokok belsejében hím csirasejteket figyeltek meg, s ezek a tokok már a petevezeték belsejében keletkeznek. Majdnem valamennyi lyukban, amelyben augusztus végétől október elejéig nőstény állatot lehetett találni, találhatók voltak petecsomók is, ami arra vall, hogy az óriásszalamandra sok kétéltű módjára valamiképpen szintén gondozza ivadékait. – Ezekhez a megfigyelésekhez még hozzátehetjük, hogy Kerbert-nek az amszterdami állatkertben tett megfigyelései szerint a petéket lerakásuk után a hím őrzi és óvja a veszélytől.