1. Alligátor-szalamandrák (Autodax Cope)

A nemzetségnek három faja van, amelyek majdnem teljesen Kaliforniára szorítkoznak és némely tekintetben a legsajátosabb szalamandrák közé tartoznak. Valamennyien megegyeznek abba, hogy nyelvük nem szabad köröskörül és csak egy nyél segítségével van hozzáerősítve a szájüreg alapjához, hanem a középvonal egész hosszában meg van erősítve, valamint abban, hogy fogaik feltűnően erősen fejlettek, amennyiben alsó- és felső állkapcsukban egyaránt rendkívül nagy, kevésszámú, késalakúan lapított fogaik vannak, melyek csukott száj mellett is láthatók kívülről is. Az ínycsontok fogai két rövid, rézsutos sorban állanak, melyek hátrafelé összehajlanak és a középvonalban érintkeznek egymással, az ékcsont fogai egy hosszúkás csoportot alkotnak. Valamennyi faj állandóan a vízen kívül él, mert nagy petéiket sem a vízbe rakják le. A petékből nagyon fejletten kibúvó fiatalok már egészen olyanok, mint a kinőtt állatok, életmódjuk is azokéval egyezik meg.

A sötét alligátor-szalamandra (Autodax lugubris Hall)

Az Autodax-nemzetség legismertebb tagja a sötét alligátor-szalamandra. Cope azt mondja róla, hogy „ez a faj egyike a legfeltűnőbb északamerikai szalamandráknak”. Halántékizmai hatalmasan megduzzadtak és a tarkón tekintélyes duzzanatot okoznak. Szájrése ívesen hajlott, különösen ilyen a felnőtt példányoké. Aligha lehet kételkedni benne, hogy ez a szalamandra jobban tud harapni, mint bármely más faj.

Miként legközelebbi rokona, az Autodax iecanus, akként ez a faj is tud ugrani és ha az ember az állatot néhány hüvelyknyire az asztal fölé tartja, nem leesik egyszerűen, mint a többi farkos kétéltű, hanem gyakran ugrik egyet s talpra esik, vagyis mind a négy lába egyszerre éri az asztalt. Általában véve mozgékonysága, összehasonlítva a többi fajéval, meglepően nagy. Az állat állandóan a szárazon él s még csak a víz közelségéhez sincs kötve. Legjobban szeret reves fákban tartózkodni, amilyenekben néha igen tekintélyes számban találhatók együtt, amit az magyaráz meg, hogy a fiatalok egy darabig együtt maradnak egymással és a szüleikkel. A kisebb, mintegy 50 mm hosszú példányok sötétszürkék, majdnem feketék s igen finoman ezüstszínnel pettyezettek, a nagyobbacskák ellenben sokkal világosabbak, ezüstszínű pettyek nélkül, de viszont a has oldalán meglehetősen nagy, sárga foltokkal díszítettek.

Határozottan éjjeli állat. Nappal nemcsak hogy nem található sohasem a szabadban rejtekhelyén kívül, de e mellett szól még az a nagy serénység is, mellyel a terráriumban nappal elrejtőzni iparkodik, és viszont az az elevenség, ahogyan éjjel szaladgál.

Mivel többi rokonához hasonlatosan tüdeje nincsen, azért természetesen nagy szerepet játszik életében a bőrén és a szája nyálkahártyáján át való lélekzés. Ritter és Miller úgy találta, hogy lábujjait igen gazdag véredényhálózat járja át, s feltehető, hogy azok olyanképpen használhatók, mint valami külső kopoltyúk; hasonló berendezést találtak más tüdőtlen szalamandrákon is, de nem találtak a tüdővel bírókon. A száj nyálkahártyája is igen nevezetes szerepet játszik a lélekzésben, amit a torok bőrének állandó és gyors (percenként 120–180) rezgése is bizonyít. Lábujjainak a vége kissé kiszélesedett, azért függélyes és áthajló felületeken is fel tud mászni.

Egy diák egy nőstényt 19 petéjével együtt, melyekben a fejlődésben meglehetősen előrehaladt embriók voltak, egy pálma gyökerei alatt lévő lyukban talált meg. A nőstény, a megfigyelő szerint, amint felzavarta, az egérhez hasonló cincogást hallatott. Ez a hang a felnőtt állattól a szabadban gyakran hallható, a fogságban ellenben csak ritkán. A fészek a pálma déli oldalán volt elhelyezve, olyan helyen, melyet más növények sem védtek, tehát egészen ki volt téve a nap hevének, s mivel a vidék hozzá még két hónap óta egy csepp esőt sem látott, az illető pont az elképzelhető legszárazabb volt. S a fától mintegy 50 m-nyi távolságra lévő patak medre is teljesen ki volt száradva legalább is három hónapja.

A nőstényt egy kevés földet tartalmazó tartályban helyezve el, a petéket részben körülölelte, és ebben a helyzetben meg is akart maradni, mert valahányszor eltávolították azoktól, mindig visszatért hozzájuk. Azonban a következő reggelre teljesen cserben hagyta őket, úgyhogy Ritter-nek és Miller-nek, kikhez az állat került, maguknak kellett átvenni a peték gondozását. Lehetőleg olyan körülmények között helyezték el őket, amilyenek közt találták, azonban ez sem sokat segített rajtuk, mert csakhamar összezsugorodtak és az embriók nagyobb része tönkrement. Csak miután az életben maradtakat egy órára a vízbe tették, jöttek azok ismét magukhoz. S négy, melyet azontúl nyirkos, naponként legalább kétszer megnedvesített földben helyeztek el, rendesen tovább fejlődött és föltalálásuk után 50 nap mulva kikeltek belőlük a fiatalok.

Az alligátor-szalamandrának egyáltalában nincsen lárvaállapota. A petéből kibúvó fiataloknak a kopoltyúik nemcsak hogy visszafejlődtek és hasznavehetetlenek, kopoltyúréseik pedig bezárultak, hanem a farkukon sincs meg a farkvitorla s az, miként a felnőtt egyéneké, hengeres; úszni egyáltalában nem tudnak és a vízbe téve őket, nyomban alámerülnek. A fiatalok föntebb leírt színezete az állat életének második évében a meglett egyének sötétebb füstbarna színébe megy át, az ezüstszínű foltokat pedig a törzs oldalain kevesebb sárga folt váltja fel.

Miller sokáig hiába fáradozott azon, hogy a san-franciscói öböl környékének legalkalmasabbnak látszó pontjain is petéket találjon, de végül is egészen véletlenül megtalálta az állat valódi költőhelyét, és pedig ami bizony nagyon különös a szalamandrák történetében, egy tölgyfában (Quercus agrifolia). Amikor ugyanis a kaliforniai egyetem birtokában lévő erdőket alaposan megtisztogatták és helyrehozták, s minden hozzáférhető apró lyukat és hasadékot cementtel töltöttek ki, a munkások ezekben a lyukakban mintegy száz szalamandrát és 12 petecsomót találtak. Az állatok rejtekhelyei a fában 30 lábnyira voltak a földtől, vagy még magasabban. Egyes nagyobb odvakban még 12 szalamandrát is találtak együtt, gyakrabban azonban természetesen csak kettőt vagy csak egyet. Az is meg volt egészen biztosan állapítható, hogy egy-egy odu lakói ugyanahhoz a családhoz tartoztak. A fiatal állatok bizonyosan nem hagyták el sohasem azt az üreget, melyben kikeltek, mivel alig képzelhető el, hogy éjjel kirándulásokat tettek volna le a földre és nappalra ismét visszataláltak volna rejtekhelyükre. Ez annál kevésbbé képzelhető el, mert az odvak eléggé tágak voltak ugyan arra, hogy a családot kényelmesen befogadják, nyílásaik azonban rendesen annyira szűkek, hogy a felnőtt állat éppen csak hogy át tudott rajta csúszni. Tágnyílású odvak ritkán voltak lakottak. Miként látszott, a hím és a nőstény egyaránt gondozta az ivadékot, sőt két egybehangzó megfigyelés szerint még védik is azt, mert a benyujtott ujjnak dühösen nekiugranak és nagy fogaikkal beléjemarnak.