2. Aprófogú szalamandrák (Plethodon Tsch.)

Az aprófogú szalamandrák nagyon hasonlítanak az alligátor-szalamandrákhoz és lényegileg csak abban térnek el tőlük, hogy fogaik nem nagyobbodtak meg és nem késalakúak, hanem a többi farkos kétéltű fogaihoz hasonlatosan aprók, számuk pedig nagy. A mintegy nyolc faj közül csak kevésnek az életmódja ismeretes valamivel pontosabban. Abban, amit ivadékgondozásukról tudunk, nagyon hasonlítanak az imént tárgyalt Autodax-fajokhoz.

Az oregoni szalamandra (Plethodon oregonensis Girard)

A mintegy 13 cm hosszú állatot azáltal lehet könnyen megkülönböztetni a rokonaitól, hogy ékcsontjának a fogai két, egymástól elválasztott csoportban egymás mellett helyezkednek el. Nyelve hátul szabad, törzsén 11 merőleges barázda fut le. Egyszínű barna (Cope szerint oldala és hasoldala narancssárga). Kaliforniából és Oregonból ismeretes.

Szaporodásáról Denburgh közölt adatokat és ezekből kiderül, hogy ebben a tekintetben is az Autodax-hoz hasonlít. Petéi igen nagyok (átmérőjük 6 mm), majdnem teljesen híjával vannak a festékanyagnak, s vékony kocsonyaburok veszi körül és tartja össze őket. Denburgh a petéket egy elsötétített üvegben helyezte el néhány fadarabbal és nedves mohával egyetemben, azonban csakhamar penész lepte el őket. Amint a szalamandrát a petékhez engedte, az azonnal megkezdte gondozásukat, amennyiben melléjük feküdt és farkával körülkulcsolta őket. Elhelyezésükkel nyilvánvalóan nem volt megelégedve, mert az üvegben egyik helyről a másikra cipelte, miközben állandóan a farka által formált hurokban tartotta őket. Mikor a peték teljesen megpenészedtek, elváltak egymástól s akkor a szalamandra egyet megevett közülük. Az állat a későbbi boncolás alkalmával nősténynek bizonyult, s különböző nagyságú petéket tartalmazó, jólfejlett petefészke volt.

A szürke szalamandra (Plethodon cinereus Green)

A megelőző fajtól abban tér el, hogy termete kisebb (hossza alig éri el a 10 cm-t), ínyfogsorai a szájpad közepén érintkeznek, valamint különbségek vannak a két állat színezetében is, mert ennek a hátoldala egyszínű ólomszürke vagy májbarna, avagy pedig a háta közepén végigfutó széles, vörös hosszanti szalaggal díszített, hasoldala meg fehéres s barnán márványozott.

Cope és Montgomery szerint sohasem tartózkodik a vízben. Az utóbbi szerző júliusban öt petéjét találta egy kő alatt. A nagy petéket kocsonyaburok vette körül, a bennük lévő porontyoknak nagy, elágazó kopoltyúik voltak, végtagjaik már határozottan kifejlettek, s nevezetes, hogy mindazzal ellentétben, amit a farkos kétéltűeken eddig megfigyeltek, a hátulsók nagyobbak voltak az elülsőknél, tehát azok előbb is sarjadtak ki. Éppen ilyen feltűnő volt rajtuk a hasoldalukon kidudorodó nagy szikgomb is, ez azonban nem szikzacskó volt, hanem a középbél egy részének bizonyult. Hasonló szikgömböket figyeltek meg más olyan farkos kétéltűek porontyain is, amelyek főképpen szárazföldi életmódot folytatnak, valamint egyes lábatlan kétéltűek fejlődésében is.

Cope az állatot gyakorinak találta az erdőkben mindenütt, ahol a kövek és fadarabok alatt szokott elrejtőzni, ellenben nem akadt rá sohasem nyitott mezőkön; nagyon szeret felmászni alacsony növényekre is.

Az ezüst szalamandra (Plethodon glutinosus Green)

Nagyon hasonlít a megelőző fajhoz, de eltér tőle abban, hogy az előbbinek a testén 16–19 oldalbarázdát találunk, teste nagyon karcsú, erősen megnyúlt, lábai gyengék, belső kéz- és lábujjai pedig csökevényesek, ellenben a P. glutinosus nemcsak hogy hosszabbra nő meg (eléri a 14 cm hosszúságot is), hanem teste oldalbarázdáinak a száma is kisebb, csak 14, törzse zömökebb, lábai erősebbek. Színe felül fekete, oldalai barna foltokkal díszítettek, s fínom foltok vannak a hátán is. Mindkét faj az Egyesült-Államok keleti részén él, de a szürke szalamandra még Kanadában is előfordul.