3. Siklószalamandrák (Batrachoseps Bp.)

A siklószalamandrák lábai rendkívül kurták, csonkszerűek, csak négy ujj van rajtuk; alakjuk nagyon karcsú. Hazájuk főként Kalifornia.

Az ösztövér siklószalamandra (Batrachoseps attenuatus Esch.)

A Batrachoseps-fajok közül a mintegy 10 cm hosszú s 20 oldalbarázda által jellemzett B. attenuatus a leggyakoribb és legjobban ismert, egyszersmind az egyetlen, melynek az életmódjáról is tudunk egyetmást. Az adatokat Jacob-nak köszönhetjük, kinek példányai Eisen északamerikai búvártól származtak. Eisen kísérő írásában megjegyezte, hogy a küldött állatok valódi éjjeli- és nyári állatok. Nagyon renyhék. A forró évszakban szaporodnak, fiataljaik maguk tudnak gondoskodni magukról, mihelyest az esős időszak bekövetkezik. Jacob-ot, miként írja, nagyon meglepte a kapott állatok nagy szépsége. Testük olyan, mintha símára csiszolt fémből készült volna. Egészen olyanok, mint az apró lábatlan gyíkok, szemeik kiugrók, feketék, fényesek. Tartásuk nem okozott különösebb gondot. Elsősorban arra kell ügyelni, hogy a levegő, melyben élnek, eléggé nedves legyen, ez a legfontosabb feltétel, hogy tartani lehessen őket. Ketrecük berendezése egy egyszerű mohaszőnyeg és egy darab mohával benőtt üres fakéregdarab, melynek ürege rejtekhelyül szolgál számukra. Táplálásuk sem nehéz, s legyekkel, azután darabokra vagdalt földigilisztákkal könnyen eltarthatók. Jacob közben-közben fiatal házatlan csigaporontyokat is adott nekik, s ez a táplálék is kitünőnek bizonyult, nem kevésbbé az ászkák is.

„Ezek a csodálatos állatok éppen olyan kevéssé élénk lények, mint a többi szárazföldi szalamandra. Nyugodtan pihennek sötét rejtekükben, azonban eleséggel könnyen elő lehet csalogatni őket. Néha az egész napot rejtekükön kívül töltötték. Mozdulataik lassúak – lábacskáik hosszú testüket mint valami vékony pálcikát hordozzák – de egy véletlenül megnyomott példányon meggyőződhettem róla, hogy bizonyos körülmények között kígyózó mozgással villámgyorsan el tud illanni. Különösen jellemzőek egyes helyzetek, melyeket alkalomadtán felvesz: farka utolsó harmadára és elülső lábaira támaszkodik; ez utóbbiakat tartálya falának veti, hátulsó lábai meg petyhüdten lógnak le. Éppen így meg tudja tenni azt is, hogy teste elülső részével a kígyók módjára felágaskodik, miközben elülső lábai szabadon lógnak a levegőben. Mindenesetre azt sejthetjük, hogy a testtartás e sajátságos formáinak valami élettudományi jelentősége van. Talán még a mimikrire is gondolhatunk.

A vedlés szinte sebesen megy végbe: a bőrgyűrű olyan szorosan szalad végig a nyaktól a fark végéig, mint ahogyan az ember a gyűrűt lehúzza az ujjáról. Bizonyos izgatottság, amelyet talán nászjátékuknak lehet értelmezni, ősszel volt észlelhető rajtuk. Az állatok hajszolták egymást és egymás elől kölcsönösen elzárták az utat. Testüket gyakran patkóalakúan meghajtották, mintha az lett volna a cél, hogy az egyik a másikat mint valami hurokban megfogja. De párzani vagy nem párzottak, vagy pedig elkerülte a figyelmemet ez a jelenet. Spermatoforokat sem találtam. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy állataim közt mindkét nembeliek voltak-e, és hogy vajjon ivarérettségüket elérték-e már. Mindenesetre feltűnő volt, hogy a két vörösbarna kölcsönösen üldözte egymást, ellenben a világosabb színű példánnyal játszadoztak.”