1. Vízi gőték (Molge Merr.)

[Más néven: Triton, Triturus. ]

A vízi gőtéket a következő sajátságok jellemzik: Testük megnyúlt, elülső lábaikon négy, a hátulsókon pedig öt ujjuk van, farkuk oldalról erősen lapított, hátukon igen gyakran egy bőrtaraj fut végig, mely a hímen a párzás idején sok esetben erősebben fejlett. A homlokcsont szemüregnyujtványától a halántékpikkelyig érő ív, a tarajos gőte kivételével, mint inas-rostos vagy csontos híd mindig megvan. Az ínyfogak két egyenes, elül egymáshoz közeledő, hátul rendesen nagyon szétágazó hosszsorokban állanak, s ezek elülső vége legföljebb addig a pontig ér, mely a belső orrnyílások hátulsó szélével van egyvonalban. Nyelvük mérsékelten nagy, kerekded vagy tojásdadalakú, alsó oldalának a középvonalában futó hosszanti szalag köti a szájüreg alapjához s csak az oldalai vagy még a hátulsó széle szabad többé vagy kevésbbé. Ha a nemzetséget tágabb értelemben fogjuk fel, ahogyan a kutatók nagyobb része ma teszi, akkor még meg kell jegyeznünk, hogy a valódi vízi gőték farka kivételesen nagyon vastag is lehet, majdnem hengeres, azonban alul és felül ilyenkor tarajt vagy vitorlát visel s egyes fajok törzsén többé vagy kevésbbé világosan harántul futó, rovátkaszerű bemélyedések vagy barázdák láthatók, melyek az állatot majdnem gyűrűzötté teszik, s hogy a bőr a helyett, hogy síma volna, mirigyes, szemölcsös vagy szemcsés is lehet. A nemeket könnyen meg lehet különböztetni a kloaka alakjáról, a hímé u. i. gömbszerűen duzzadt meg, a nőstényé ellenben többé-kevésbbé kúposan emelkedik ki, tehát ellenkező viszonyokat tár elénk, mint amilyenek várhatók volnának. Zeller E. beható megfigyelései szerint a megtermékenyítés nem párzás kapcsán megy végbe, hanem mindig úgy, hogy a hím csirasejtjeit harang-, kúp- vagy korongalakú csomókban lerakja, a nőstény azokat felkeresi és felveszi őket kloakájába, ahonnan a sejtek megtalálják útjukat az ondótartó tömlőibe, ahol a későbbi felhasználás céljaira megőriztetnek. A megtermékenyítést megelőző játék, amely néha nagyon hasonlít a valódi párzáshoz, az egyes fajok szerint nagyon különböző.

A nemzetség 23 faja Európában, Afrika északnyugati részében, Nyugat-Ázsiában, Kína északkeleti tájain, Kelet-Ázsiában és Észak-Amerikában honos.

A tarajos gőte (Molge cristata Laur.)

Tarajos gőte (Molge cristata Laur.).

A tarajos gőte 14–16 cm hosszúra nő meg s jellemzi az, hogy koponyáján csontos vagy inas halántékív egyáltalában nincsen, ínyfogsorai majdnem egyenesek, egymással párhuzamosak s csak elül hajlanak össze, a hímek és a lárvák lábujjai hosszúak, vékonyak, a bőr a test felső oldalán szemcsés, a hím háttaraja durván fogazott, s jellemző a has színezete is. A hát, az oldalak, a farok és a végtagok felső oldalának a színe sötét olajzöld vagy szürkésbarna, a rajzolatot nagyobb, szétszórt, fekete foltok alkotják, de amelyek néha nagyon elmosódottak és egészen hiányozhatnak is. Hasoldala a toroktól kezdve tojássárga s ezt a színt különböző nagyságú fekete foltok tarkázzák. A szem szivárványhártyája aranysárga.

Nászruhájában lényegesen más. A hím hátán és farkának a felső oldalán bőrtaraj emelkedik ki, amely már a fejen kezdődik a szemek között és elér egészen a farok hegyéig, azonban a farok tövén meglehetősen mélyen beöblösödött; a taraj tekintélyes magasságú, néha majdnem olyan magas, mint a törzs. A farok oldalán fehéreskék, gyöngyházszínű csík mutatkozik, a fej felső oldalát rendkívül díszes, fekete-fehér márványozás díszíti. A nősténynek a nász idején sincs taraja, ezt gyakran egy sárga hátvonal helyettesíti, hasoldalának a sárga színe pedig inkább kénsárgába hajló s ez a farok hasoldali élén foltok nélkül egészen annak a csúcsáig ér. A sárga lábak feketén gyűrűzöttek a hímen és a nőstényen egyaránt.

Hazája Anglia, Észak- és Középső-Franciaország, Belgium, Hollandia, Svájc, Svédország, Dánia, Németország, Olaszország, Ausztria, Csehország, Magyarország, a Balkán, Románia, Lengyelország, Oroszország és Kis-Ázsia s kelet felé elér egészen Perzsiáig.

Két alfaját különböztetjük meg. Az egyik (typica) az Alpesektől északra különösen a síkságok vizeiben él, ezt kisebb, megnyúltabb alakja (különösen a nőstényé) és a hím hegyescsipkés taraja jellemzi. A másik alfaja (carnifex), mely az Alpok, Olaszország, délkeleti Európa, Nyugat-Ázsia és Perzsia állata, nagyobb, zömökebb alkatú, a hím háttaraja mélyen bevagdalt, csipkéi tompaszélűek; az alpesi példányok háttaraja sokkal magasabb, az olasz és a keleti példányoké ellenben rendesen alacsonyabb, mint a megelőző alfajé. Ez alak fiataljai, melyek ősszel a vizen kívül találhatók, felül sötétfeketék, élénk sárga középvonallal a hátukon. Wolterstorff var. danubialis néven egy változatát különbözteti meg, mely a törzsalaktól (typica) hossza, keskeny feje és karcsú termete által különbözik. Ez a fajváltozat a Duna vonalában fordul elő s így nálunk is, azt azonban, hogy a magyarországi alakok mennyiben számítandók ehhez, és mennyiben a törzsalakhoz, ma még nem tudjuk és így a kettő elterjedéséről sem tudunk pontos képet rajzolni.

Az alpesi gőte (Molge alpestris Laur.)

Alpesi gőte (Molge alpestris Laur.).

Az alpesi gőte jelentékenyen kisebb a megelőző fajnál, hossza csak 8–10, a nőstényé 9–12 cm. Halántékívét inrostok alkotják, háttaraja alacsony, épszélű, a hasán nincsenek sötét foltok. A hátoldal alapszíne világos kékesszürke vagy néha (a nőstényeké) világosbarna. Rajzolatát sötétbarnás, tágszemű márványozás vagy (nőstényeken) mindkétoldalt egy-egy zeg-zúgos hosszanti sáv, avagy csipkés foltok alkotják, melyek a fej, a törzs és a farok oldalain, valamint a végtagok felső felén kerek, fehéralapú fekete foltokba mennek át. A hímek és nőstények ujjai egyaránt feketével gyűrűzöttek. A hímnek narancssárga, a nősténynek meg inkább sárga a hasoldala, a torkot leszámítva nem foltozott; a szivárványhártya aranysárga, feketésen árnyalt.

Mikor a hím nászruhában van, háta középvonalában alacsony, nem csipkézett taraj emelkedik ki, mely csak a fej mögött kezdődik s a farok felső vitorlájában vész el; fehéressárga alapszínét függőleges, rövid, fekete sávok tarkítják, melyek közé alulról nem ritkán rövid, sötét, háromszögletes foltok nyúlnak be. A palaszürke alapszín a hátoldalon kékbe megy át, a hasoldalon pedig világoskékbe hajolhat. Az oldal fekete pontjait fehér gyűrű veszi körül s csíkokká folyhatnak össze; a hasoldal narancssárga színe tűzpirossá lesz, a farok alsó vitorlája halavány fehéressárgává sötétebb foltokkal, s végül a farok oldalán egy sor kékesfehér folt jelenik meg. A nősténynek nászruhás állapotában is éppen olyan kevéssé van taraja, mint a megelőző faj nőstényének, annak helyét gyakran világos, sárgás vagy vöröses, de nem nagyon határozott hátvonal foglalja el. A nőstény hátoldalának alapszínezete világos vagy sötétebb szürkébe, sőt esetleg barnásba vagy feketésbe megy át és végesvégig sötétebben pontozott; nagy, feketés, csipkés, helyenként összefolyó foltjainak száma nagyobb, mint a hímen és élesebben kiemelkedők; oldalainak fekete foltsorai közvetlenül határosak a hasoldal narancssárga színével s nem ritkán világos, kékes övben fekszenek és legalább is fehéres pontok veszik körül őket; a hasoldal vörösessárga színe, melyet a farok hasoldali élén egyes kerek, fekete foltok szakítanak meg, egészen a farok hegyéig terjed.

Az alpesi gőte otthonos északi és középső Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban, Magyarországban, Boszniában és Görögország északi részében. Waadt kanton fennsíkján felhatol 1800, a felső olaszországi Veltlinben 2000, Graubündenben pedig 2190, sőt Boulenger szerint 2600 m-ig. Ezen az egész nagy területen meglehetősen állandó marad és nem alkot feltűnő alfajokat, csak Bosznia magas hegyeiben alakult ki egy erősalkotású, nagyobb fajta (var. reiseri Wern.), melyet nagy, majdnem gömbölyű feje jellemez.

A közönséges vagy pettyes gőte (Molge vulgaris L.)

Nősténye 9.5, hímje 11.1 cm hosszúra nő meg; jellemzi, hogy halántékíve ínrostokból áll, ínyfogsorai előrefelé ékalakban összetartanak, de elülső végük nem érintkezik; a hímnek tompacsipkés vagy hullámos, a farok töve fölött meg nem szakított háttaraja van, lábujjai karéjosak, hasa foltos, fején pontszerű, bemélyedt mirigyek által alkotott szabálytalan kettős sor látható, farka a végén egyszerűen kihegyesedett. Felső oldalának alapszíne olajzöld vagy barna, mely szín az oldalakon finom, gyengén ezüstfényű fehéressárgába megy át, hasoldala narancssárga. A rajzolatot mindkét oldalon sötétbarna foltok alkotják.

A nászruhás hím farka magasabbá válik, a tarkón kezdődő és a végbélnyílás fölött nemcsak hogy meg nem szakított, hanem ellenkezőleg, különösen jól fejlett taraj pedig magas lebegő vitorlává szélesedik; ilyenkor a hátulsó lábak ujjain is karéjos szegély jelentkezik. A hátoldal színe telt olajzöldbe, a hasoldalé pedig élénk narancsvörösbe megy át, mely a farok alsó vitorlájának élén hosszanti sávként folytatódik tovább. A törzsön és a farkon nagy kerek, sötét foltok alkotnak hosszanti sorokat s folynak össze öt feketés hosszanti sávba a fej tetején és oldalain; a farkon a sárga szegély fölött gyöngyházfényű, kék sáv látható, melyet sötét, merőlegesen álló foltok szaggatnak meg. A nászruhás nősténynek nincsen háttaraja, s a farkán alul és felül is csak keskeny, szegélyszerű vitorla látható, a hátulsó lábán pedig egyáltalában nincsenek úszókaréjok. A hátoldal világosabb olajzöld vagy barnaszínű, a hasoldal fehéressárga színe gyengén aranyos csillogású, a has közepének narancssárga színe kevésbbé éles: a sötét foltok kicsinyek, de sűrűn állanak s gyakran nemcsak a fejen, hanem a has és a farok oldalain is csipkés hosszanti sávokká egyesülnek. A test oldalai nem ritkán határozottan sötétebb barnák, mint a hát közepe.

A pettyes gőte egész Európában el van terjedve, csak déli Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában nem fordul elő, viszont honos még Kis-Ázsiában és Arméniában is.

Észak-Olaszországban és innen folytatódólag az Adria keleti partjai mentén két alfaja él. Ezek közül az északibb (meridionalis Blgr.) északi Olaszországban, Tessinben, Illyriában és Dalmáciában fordul elő; hímjét alacsony, épszélű háttaraja és négyszögletes törzse, továbbá a törzs két oldalán végigfutó mirigyes él jellemzi;farka vége hosszú, nem éleshatárú fonálba van kihúzva, mely alul és felül egyaránt szegélyezettnek látszik. A délebbi alfaj (graeca Wolt.) a Jóni szigeteken, Görögországban és déli Dálmáciában honos, ez már még jobban közeledik az alább ismertetendő talpas gőtéhez: oldalélei még fejlettebbek, farka pedig hosszú, élesen elhatárolódott fonálba nyúlik meg. A nősténynek nincsenek hosszanti szalagjai, felső oldalát számos apró, sötét folt tarkázza, s hasoldalán is több és nagyobb folt látható, mint a törzsalakon. Méhely a horvátországi Kapelából írta le egy alfaját kapelana néven.

A talpas gőte (Molge palmata Schn.)

Talpas gőte (Molge palmata Schn.).

A talpas gőte nagyságra kb. akkora, mint a pettyes gőte, 8–8.5 cm hosszú, karcsú termetű, halántékíve csontos, háttaraja nagyon alacsony, torka nem színezett, a hím lábujjait úszóhártya köti össze, hátgerince két oldalán egy-egy hosszanti él fut végig, úgyhogy a törzs keresztmetszete ötélűnek látszik. Farka lecsapott végéből különféle hosszúságú, fonálszerű csúcs nyúlik ki. A hátoldal alapszíne többé-kevésbbé sárgába hajló olajbarna gyenge aranyos csillogással, a háton sötéten foltozott, a fejen sávos; hasoldala halavány narancssárga kevés folttal.

A nászruhás hím hátán taraj helyett egy él vagy léc emelkedik ki, amely a farkon felső vitorlává alakul át; egyidejűleg a hátulsó lábak ujjai közt teljes úszóhártya alakul ki, s végül a fej és a hát alapszíne az oldalélekig, valamint a farok hátszegélyének a színe is olajbarnába, a fej, a törzs és a farok oldalai pedig fémfényben csillogó sárgába mennek át, míg a törzs hasoldala fényes fehéres lesz; a has középvonalában narancssárga sáv fut végig. Az alapszínt tarkázó sötétebb foltok a fejet díszesen márványozottá teszik, ugyancsak márványozottak a végtagok is, aprófoltosak vagy egészen feketék. A hátat és az oldalakat számos szabálytalan folt tarkázza. A torok nem színeződött, a has nem vagy alig feketén foltos, a farok sötét foltjai egy felső és egy alsó sorba rendeződtek s köztük egy kékes csillogású hosszanti csík fut végig. A nászruhás nőstény farka alacsony, hátulsó lábujjai közt nincs úszóhártya és színezete egyhangúbb, ellenben a sötétebb alapszín tovább terjed az oldalakon és kisebb foltjai kevésbbé élesen emelkednek ki. Csak a hasoldala élénkebb színű, mint a hímé, mert annak narancssárga színe a farok alsó éle mentén ennek utolsó harmadáig ér.

A talpas gőte hazája Spanyolország északi része, Franciaország, Anglia, Belgium, Hollandia, Németország nyugati része és Svájc. Elterjedésének középpontja, mint látszik, Franciaország.

Ezek a gőték szokásaikban és életmódjukban olyan kevéssé térnek el egymástól, hogy valamennyinek az életmódját ecseteltük, ha egynek a viselkedését, szokásait és természetét megismertettük.

A gőtéket rendesen vízi állatoknak mondják és nem is jogtalanul, mert nászukat mindig a vízben tartják és azonkívül is hónapokat töltenek a vízben, sőt néha egyáltalában el sem hagyják azt. De viszont nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy egyes fajok, miután nászukat megülték, minden idejüket a szárazon töltik. Nászuk ideje alatt mindennél többre becsülik az olyan tiszta vizeket, melyeket bokrok szegélyeznek és a szükséges táplálékot nyujtják számukra, de tulajdonképpen csak a sebesfolyású patakokat és folyókat kerülik. Különösen a talpas gőte szereti az erdős hegységek friss forrásait és forrásmocsarait. A szárazon esetlen és ügyetlen állatok a vízben nagyon gyorsan mozognak, kiváltképpen széles farkuk segítségével, gyakran függőleges irányban emelkednek fel a magasba, hogy lélekzetet vegyenek, a levegőt a víz mélyében lehelik ki s közben néhány buborékot eresztenek a felszínre, kígyózó mozgással ereszkednek mélyebbre, alacsonyan a fenék fölött siklanak ide-oda, zsákmányra lesve és vadászva. Nyáron kijönnek a vizből, hogy kövek és fagyökerek alatt vagy parti lyukakban búvóhelyet, későbben pedig, ősszel, téli szállást keressenek. Azok azonban, amelyek forrásokban dús tavakat választottak ki, itt maradnak a hideg évszak alatt is. Leydig F. tapasztalatai arra utalnak, hogy nagyon sokáig ellehetnek víz nélkül. „Több órányira találtam őket minden víztől, írja ez a búvár, s többször megfigyeltem, hogy a forró nyár teljesen kiszárította azt a mocsarat, amelyben nagy számban éltek s ezek aztán víz nélkül maradtak több éven át. Ez megesett részben egészen elszigetelt pocsolyákkal, pl. egy olyannal, mely egy hegyen lévő kőfejtőben keletkezett, ahol se közel, se távol nem volt víz, melybe menekülhettek volna. Álmélkodva láttam, hogy midőn oly hosszú idő után egy esős márciusban a tó ismét megtelt, a gőték is ott voltak megint.” Hasonlót tapasztalt Mojsisovics is. „Az 1891-ik év húsvétja, melyet Isztria partján töltöttem – írja – arra kényszerített, hogy mivel a tengerben való hálózgatás csak kétes értékű zoológiai ritkaságokat hozott a felszínre, kirándulásaimat időnként a szárazföld irányában is kiterjesszem. A köves, részben nagyon kopár és terméketlen karsztvidéket akkor még vékony hótakaró fedte, és ha valamit egyáltalában találtam, az csak a kövek alól került elő. Százszámra forgattam fel a köveket és meglehetős zsákmányt fogdostam össze százlábúakból, skorpiókból, a kissé húmuszos helyeken földigilisztákból (Lumbricus complanatus) is, különböző rovarlárvákon és hasonlókon kívül. Néhányszor rábukkantam a mindenesetre gyanított gyíkokra is s háromszor olyan helyeken, melyeknél szárazság dolgában kívánni sem lehetett különbet, majdnem megdermedt fiatal pettyes gőtékre bukkantam, amelyek összegömbölyödve sekély gödörben feküdtek. Az állatok nagyon világos színűek és félakkorák voltak, mint a Grác mellett gyüjtött példányok, de különösen az volt nevezetes rajtuk, hogy külső kopoltyúik még teljesen megvoltak. Ezt a körülményt csak azzal a feltevéssel tudom megmagyarázni, hogy a közelben most szárazon álló tócsának kellett lennie, melyben az állatok fejlődésük első szakaszain átestek. De a környéken ilyennek még csak a nyoma sem volt látható! Vagy talán messzebbről vándoroltak volna ide?” A pettyes gőte nőstényét talán minden rovargyüjtő találta már nyáron vagy ősszel, nagy kövek alá rejtőzve. Éppen olyan könnyen elbírja a kegyetlen hideget is, mint a szárazságot; ismételten találtak olyan állatokat, melyek megfagyottnak és teljesen élettelennek látszottak, de olvadáskor ismét felelevenedtek, az olyan vizekben tehát, melyek fenékig nem fagynak be, baj nélkül áttelelnek. Amelyek nem mentek ki szárazra, rendesen már február végén megjelennek, vígan uszkálnak ismét, felkeresik egymást és megkezdik szerelmi játékaikat, amennyiben párosával együtt tartanak, szorosan egymás mellett uszkálnak s mint a halak, kölcsönösen csapdossák egymást a farkukkal. Ha valamely nőstény mellett több hím találkozik, iparkodnak elkergetni egymást, s amelyik a legkitartóbb, legalább egyideig követi a nőstényt. Így megy ez a nász egész ideje alatt, néha heteken át.

Gachet megfigyelése szerint a párzani akaró hím taraja felemelkedik, gyorsan mozgatja azt s azután fejével a nőstény orra felé közeledik. Farkát közben állandóan mozgatja és annyira meggörbíti, hogy vele a nőstény oldalát érinti vagy paskolja. Most mindkettő oly közel tolja egymáshoz a fejét, hogy összeérnek, de testük hátulsó részével kissé eltávolodnak egymástól s így hegyes szöget zárnak be. Magáról a megtermékenyítésről föntebb már volt szó.

A tarajos gőte frissen lerakott petéje, Rusconi szerint, kezdetben gömbded, fehéressárga színű s ragadós anyag veszi körül, de nem köti össze őket. Ha az ember ecsettel forgatja őket, rögtön ismét arra az oldalukra fordulnak, amelyet korábban is elfoglaltak. Közben azt is észrevehetjük, hogy a pete egyik oldala fehér, a másik ellenben barna, a sötét sziknek és a világos fehérjének megfelelően, mely utóbbi okozója a pete megfordulásának is, mert nagyobb súlya következtében alásüllyed. A pete alakja kissé már 3 nap mulva megváltozik és nagyítóval megláthatók már a csira körvonalai is. Ez az 5-ik napon meggörbült helyzetet vesz fel s ekkor már meg lehet különböztetni a fejét, törzsét és farkát is, sőt a fejen megkülönböztethetők már apró kiemelkedések is, a sarjadó kopoltyúk és elülső lábak első nyomai. A 7-ik napon mindezek a részek még világosabbak lesznek, ekkor már felismerhető a fejet a törzstől elválasztó barázda és felismerhető a gerincoszlop is. A csira a 9-ik napon megváltoztatja a helyzetét, amire a fej és törzs alsó oldala is láthatóvá lesz, s ugyanakkor felötlik a farok is vékony függelék alakjában, valamint a száj és a szemek nyomai is, s megfigyelhető, hogy a csira mozog, szíve pedig felváltva összehúzódik és ismét kitágul. A mozgások a 10-ik napon gyakoribbakká válnak, a csira 24 órán belül 3–4-szer is megváltoztatja a helyzetét; alsó oldalán fekete foltok jelennek meg, a fej oldalán négy fonál ötlik fel, melyek, mint később kiderül, a kibúvó poronty odaerősítésére valók. A következő napon a kopoltyúknak lemezkéik nőnek, a még fehér vér áramlása már követhető. A 12-ik napon még élesebben kialakulnak a kopoltyúk oldallemezkéi, a csira mozdulatai rendkívül gyorsakká és nagyon sokfélékké lesznek, úgyhogy ennek következtében a pete fala is erősen megfeszül. A 13-ik napon felszakad a peteburok, a lárva kibújik belőle és a föntebb már említett fonalak segítségével leveleken és hasonló tárgyakon megerősíti magát s így esetleg óraszámra is mozdulatlanul marad ugyanazon a helyen, egyébként azonban a teste és a farka a legcsekélyebb érintésre is elkezd mozogni. De néha megesik, hogy minden látható ok nélkül mintegy felébred, farka mozgatásának a segítségével elkezd uszkálni, azután ismét megerősíti magát valami levélen és ismét pihen félnapig is. Néha a fenékre hull s ott mintegy holtan hever. Szemei alig vannak nyitva, szájrése alig hasadt ki, elülső lábai csak csonkok alakjában vannak meg, azonban kopoltyúlemezeinek a száma egyre nő. Ámde belső szerveinek a fejlődésével, ami egyidejűleg megy végbe, állati élete is egyre határozottabban megnyilvánul: a lárva menekül az elől, ami kellemetlen neki, s felkeresi, ami kellemes; serényen üldözi a vízben tartózkodó apró rákféléket és nagy ügyességgel fogdossa el őket, ha nagyon éhes még a saját testvéreit sem kíméli s legalább a kopoltyúikat és a farkukat rágja le. Lassanként kialakulnak az elülső lábak, később meg, amint a lárva 2 cm-nél hosszabb lesz, a hátulsók is. A lárva, Bedriaga szerint, 50–82 mm hosszúra is megnő; az átalakulás három hónap multán fejeződik be.

Többek között Leydig volt az, aki folytatta a Rusconi által megkezdett vizsgálatokat és azokat a többi fajokra is kiterjesztette, azért ez utóbbi búvár adatait tetemesen kibővítette. „Hogy a pete gyorsabban vagy lassabban alakul-e át csirává – írja a tarajos gőtéről – nagyban függ a hőmérséklettől. Fogoly gőtéim április elején a szobában 18–19°C-nál rakták le petéiket, míg ugyanez a faj szabadban árnyékban mért 13–14 °C déli hőmérséklet mellett bocsátotta ki az első petéket. Petéit a szabadban mindig egyesével rakja le a vízben lévő tárgyakra, legszívesebben élő növények leveleire, de adott körülmények között megelégszik elhalt fűszálakkal, fadarabokkal és kövekkel is. Azonban fogságban, vagy ha zavarják, akkor összefüggő, rövid zsinórban egyszerre több petét is kibocsát, s anélkül, hogy valamihez hozzáerősítené, egyszerűen leejti az üveg fenekére. A lárvákat már a kezdet kezdetétől meg lehet különböztetni a többi fajokéitól. A petéből frissiben kibújt lárva még megtartja egy darabig azt a sárgászöld alapszínt, mely már a sziket is jellemezte, későbben pedig, mikor a sárgászöld szín két fekete hosszanti hátsáv kialakulása és más feketés festékanyag megjelenése következtében egyre jobban háttérbe szorul, felismerhető arról a nagyon keskeny fehéres szegélyről, mely az egyébként is világos farkvitorlát beszegi. Július közepén az akkorra mintegy 5 cm hosszúra megnőtt porontyok már nagyon takarosak. Négy csinos lábuk ujjai aránylag nagyon hosszúak és gyengédek, kopoltyúik, különösen a legfelső közülük, rendkívül jól fejlettek. Farkuk fehér szegélye kiszélesedett és fokozatosan nagyon megvékonyodó, mintegy centiméternyi fonál alakul ki rajta, s a finom, feketés, a farkúszókon elterülő hálózaton kívül több nagyobb fekete petty s egy sor apróbb, sárgás pont különböztethető meg a törzs és a farok oldalán. Egyébként a hátoldal alapszíne világos olajbarna, melyből egyes fekete pontok emelkednek ki; a kopoltyúk nyele, az oldalak és a has aranyos csillogású. A fémes csillogás szeptember elején eltűnik, az alapszín világos olajszürke lesz és a fekete foltokon kívül fehéres, kissé elmosódó helyek is kiütköznek belőle. A hason viszont megjelenik már a gyenge sárgás szín sötét foltok nyomaival, a hát középvonalában pedig a halaványsárga hosszanti sáv. Megjelennek a test oldalainak fehéres szemölcsei is. Külső alakjuk lényegileg olyan, mint a meglett állatoké, kopoltyúik nagyon visszafejlettek és a halakkal egyetemben halszínük, aranyos és ezüstös csillogásuk is eltűnik.”

A Leydig által szobában tartott gőték közül az alpesi gőte rakta le a legkorábban a petéit, nevezetesen április elején. A frissen lerakott peték szürkésbarna színűek, az egészen fiatal lárvák barnásak és hátukon két sötét sáv van. A félig kinőtt lárvák alapszíne felül világos, alul és az oldalakon pedig aranyos és ezüstös csillogású olajbarna. A farok ugyanilyen alapszínét sötét pigment alkotta sűrű hálózat borítja. Későbben, augusztusban, a lárvák külseje nagyon jellemző lesz azáltal, hogy meglehetősen nagy, szabálytalan alakú, világos foltok jelennek meg rajtuk, melyek az oldalakon szétterülve, lassanként egyre világosabbak és nagyobbak lesznek, össze is folynak egymással és a bőrbarna alapszínből jól kiemelkednek. De az alpesi gőte lárváit már korábban is könnyen meg lehet különböztetni a tarajos és a pettyes gőte lárváitól, még akkor is, ha azok véletlenül valamennyien egyenlő nagyok. Farkának a vége u. i. tompított, végfonál nincsen rajta, hiányzik a vitorla fehér szegélye is, a farkvitorla fekete festékanyaga egyenletesebben, sűrű hálózatban van elosztva és nem foltokban. Ha pedig az oldalak bőrbarna alapszínén a világos foltok egyszer megjelentek, akkor az állatok már első pillantásra felismerhetők. Átalakulásuk előtt, Bedriaga szerint, 32–78 mm hosszúságot érnek le.

A pettyes gőte négylábú lárvái kisebbek az alpesi gőte porontyainál s határozottan karcsúbbak, finomabb alkotásúak. Színük világosabb, világos olajbarna, farkukat csak kevéssé tarkítják finom fekete pontok. De különösen élesen megkülönbözteti őket az alpesi gőte lárváitól egy sor sárga pont, mely az oldalakon, pontosan az oldalvonal mentén fut, a farkon azután kissé fölfelé emelkedik, de azért tovább fut annak egészen a végéig. E faj legnagyobb lárvája, Bedriaga szerint, 34 mm hosszú.

A talpas gőte, Leydig megfigyelései szerint, az előbbi fajoknál későbben, nevezetesen rendszerint április végén rakta le a petéit. Május derekán, amikor az idő hidegebbre fordult, szünetet tartott, azonban júniusban a nőstények sokkal több petét ragasztottak a vízi növényekre, mint korábban. A hímek ebben a kései évadban is jártak a nőstények után, s oldalt tartott farkukat ugyanúgy libegtették, mint tavasszal, sőt Leydig azt is megfigyelte, hogy az a hím pettyes gőte, melyet egy üvegben tartott egy nőstény talpas gőtével, ugyanúgy udvarolt ennek, mintha a saját fajtabeli nőstény lett volna. Petéi kisebbek, mint a többi fajokéi. A szobában nem sikerült kifejleszteni őket, azonban Leydig szeptemberben mégis szerzett olyan lárvákat, melyek már majdnem elvesztették kopoltyúikat, s amelyekről két oldalduzzanat alapján biztosan meg volt állapítható, hogy a talpas gőte fiataljai. Hátuk közepének alapszíne bőrbarna volt, a hát középvonala hosszában sötétebb sáv vonult végig, a két hátoldali léc mindkét oldalán egy-egy sor gyengén ezüstszínű folt húzódott végig majdnem szalagot alkotva, mely a farok végéig húzódott, megfelelően a felső szegélynek. A fehér, fémfényű pontok az oldalak felé szaporodtak, s a hasnak szép aranyfénye volt, a farok alsó élét pedig keskeny narancssárga sáv tarkította. A Bedriaga által mért leghosszabb lárva 29 mm volt. A talpas gőte áttelelő lárváit Fischer-Sigwart H. igen gyakran találta Svájcban.

Schreibers és de Filippi F. figyelte meg először, hogy a már ivarérett gőte bizonyos körülmények között még megőrizheti lárvaalakját s egyúttal kopoltyúkat is viselhet. Nevezetesen az alpesi és pettyes gőték között találtak ismételten olyan lárvákat, melyeknek heréiben érett hím csirasejtek, a nőstény petefészkében pedig érett peték voltak. Filippi joggal hangsúlyozza, hogy ezt a tényt mint a származástan egyik bizonyítékát lehet felsorolni, mert a gőtéket még szorosabb rokonságba hozza a halgőtékkel, mint ahogyan eddig feltettük, Leydig szerint ezt a jelenséget, melynek, mint már láttuk, Kollmann a neoténia nevet adta, elsősorban mint a külső körülményekhez való alkalmazkodást kell felfognunk.

A gőték már kora ifjúságukban ragadozó állatok s kizárólag állati eledellel élnek. Eleinte csak nagyon apró állatokra vadásznak, nevezetesen apró rákfélékre, rovarlárvákra és férgekre, de későbben nekimennek a nagyobb állatoknak is, így megtámadják a víz színén úszkáló rovarokat, a csigákat és általában a puhatestűeket, földigilisztákat, békaikrát, ebihalat, sőt még a saját fajtájabeli lárvákat is. Kárt egyáltalában nem okoznak, sőt inkább hasznot hajtanak a szúnyoglárvák irtásával.

Nem számítva azokat a változásokat, melyeket a párzási időszakban figyelhetünk meg rajtuk, megvan a tehetségük arra, hogy többé-kevésbbé tetszésük szerint változtassák a színüket. Nekik is mozgó színsejtjeik vannak. Midőn Leydig egy nászruhájában pompázó tarajos gőtét, amely tágas medencében nem akart állandóan nyugton maradni, szűkebb üvegbe tett át, hogy kényelmesebben lefesthesse, meglepetve látta, hogy a most aggodalmasan mozgó gőte azonos világítás mellett kissé veszített színeinek ragyogó pompájából s határozottan halaványabb lett. Midőn az állatot visszatette előbbi tágas, vízi növényekkel díszített otthonába, lassanként szemmelláthatólag csillapodott az izgatottsága s körülbelül fél óra mulva visszakapta azt a ragyogó színt, amelyben azelőtt pompázott. Már ennek a megfigyelésnek is emlékeztetnie kellett Leydig-et arra, hogy hasonlót tapasztalt a levelibékán is, s ez is eszébe juttathatta a mozgó színsejteket. De csakhamar még más, élesebb színváltozást is megfigyelhetett. Hidegebb helyiségben tartott valamennyi állata lényegesen más, világosabb színű volt, mint a melegebb helyeken élők, és midőn egyeseket, melyeket világos palaszürke alapon nagy, határozott körvonalú, bőrbarna foltok tarkáztak, le akart festeni s e célból átvitte őket a fűtött szobába, ezek színüket nem tartották meg. A világos palaszürke szín átváltozott sötét palakékké, az addig oly jól látható bőrbarna foltok eltüntek, szóval az állatok egészen másszínűek lettek. A színezet, Leydig szerint, az idegrendszer hatása alatt áll s annak az élettani állapotától függ; izgatottság, félelem, éhség, hő, fény és szárazság egyaránt hat rá.

A gőték tavasszal minden 3–8 napban megvedlenek, a párzás után ritkábban, a szárazföldön való tartózkodás idején pedig alkalmasint egészen szünetel a folyamat. Úgy látszik, hogy a ruhacsere, noha nagyon gyorsan megesik, az állatot erősen megviseli, mert megelőzően nagyon lomha és kedvetlen. A bőr színe a vedlés előtt nagyon megcsunyul és sötét lesz, mivel lassanként lehámlik. Ez valószínűleg kellemetlen érzést okoz az állatnak, innen van megnyilvánuló kedvetlensége. Ha eljött a kellő idő, elülső lábai segítségével iparkodik lyukat vágni a bőrön az álla táján, azután a fej bőrét leválasztja az orrhegye táján, majd egyszer a jobb, utána a baloldalán összehúzódva gyakran megrázkódik és fejét kidugja a vízből. Törzsének szakadatlan tekergetésével az elülső lábainak a segítségével lassan lehúzza a bőrét; mikor az elülső lábai már kiszabadultak, hatalmasan rázza és forgatja a törzsét, úgyhogy a már előbb is ráncos bőr túlcsúszik a farok kezdetén, azután szájával megfogva a bőrtömeget teljesen leveti magáról, mint ahogy az ember leveti magáról az inget. A vedlés gyakran megvan egy óra alatt, de néha eltart két és még több óráig is, és akkor rendkívül kimeríti az állatot. Néha társai is segítenek a vedlésben, még le is nyelik a bőrt, melyet szájukkal megragadtak, de ki is adják megint magukból emésztetlenül, s nem is mindig erőlködés nélkül. Így eshetik meg az is, hogy az összegömbölygetett, lenyelt bőrtömeg messze kinyulhat a végbélnyílásukból, mire azután szájuk és lábaik segítségével iparkodnak megszabadulni az alkalmatlan dugasztól. Ez az egyébként még megerősítésre szoruló megfigyelés vezethetett arra, a nézetre, hogy a gőtéknek a bele is megvedlik. Ha minden jól és gyorsan folyik le, a levetett bőr nagyon csinos, ugyanis egyszerűen ki van fordítva, de sehol sincs elszakítva, úgyhogy minden egyes ujjat meg lehet különböztetni rajta s csak a szem tájékán látható két lyuk.

A rendes körülmények között, nem szólva arról a kotyogó hangról, melyet az állat a légbuborékok kiengedésével okoz, semmiféle hangot sem hallat, de azért mégsem egészen néma. Ha kissé gyorsan és kiméletlenül ragadjuk meg, akkor éles, vartyogó, tiszta hangot hallat, valamint esetleg a nász idején is.

A tarajos gőtének a fogságban való életét senki sem figyelte meg jobban Glaser-nél. Megfigyelései szerint az állatok nagyon kevéssel beérik és ezért minden nehézség nélkül eltarthatók egyszerű akváriumban is. Itt szakadatlan szórakozás okozói. Fölötte falánkok s ezért ha sokat foglalkozunk velük, vagyis ha szorgalmasan etetjük őket, csakhamar egészen kezesek lesznek. Ha közeledünk hozzájuk, mint a kutyák, föltekintgetve terpeszkednek a víz fenekén, és eleséget várva minden közeledőre rábámulnak. Fogságuk első idejében félénkek és bátortalanok, állandóan elrejtőznek, csak tízpercenként jönnek a víz felszínére, hogy a levegőt kibocsássák és újat szippantsanak, de gyorsan megint csak visszabújnak rejtekhelyükre. Ha azonban az éhség mégis kiűzi őket és az ember alkalmat ad nekik, hogy éhségüket csillapítsák, csakhamar bátrabbak, kezesebbek és végre annyira szelídek lesznek, hogy egész nap szabadon járnak-kelnek a tartójukban, kiváncsian szemlélődve és várva, hogy nem kapnak-e valami ennivalót. Apró szemeik lévén, az árkok és mocsarak homályához szokott állatok rosszul látnak. Zsákmányuk megfogásában és lenyelésében is fölötte gyámoltalanok. Ide-oda rángatják a fejüket, hogy a megragadott prédát lejjebb gyűrjék s a fejüket rázva, elülső lábaikat nekifeszítve, görcsös vonaglások között nyelnek ezeknek a segítségével. Időről-időre a szó szoros értelmében ásítanak, mint ahogy a lomhaság és gyámoltalanság mintaképeinek tekinthetjük őket. Azért eleségnek minden jó nekik. Egészen apró, már nem élő, a szájuk elé tartott halakat mohón kapnak el és nyelnek le, szintúgy nyershúsdarabkákat és más efféléket. Éppen azért meleg szobában minden nehézség nélkül el lehet tartani őket az egész télen át.

A nagyobb gőtéktől való féltükben az apróbbak, valamint az ugyanabba a fajba tartozó fiatalabbak, továbbá a szürkéssárga pettyes gőték is állandóan elrejtőznek. Valami féltucat egészen kicsiny, fiatal, fekete 3 cm hosszú gőtét az öregek egy-kettőre felfaltak, és éppen így megfigyelte Glaser azt is, hogy a nagy gőték a fiatal, csak az imént közéjük eresztett pettyes gőtéket megragadták és lenyelték, a nélkül, hogy ebben meg lehetett volna akadályozni őket. Tarajos gőték társaságában más gőtéket egyáltalában nem lehet tartani.

A legnagyobb mulatság földigilisztákkal etetni őket. Mert ilyenkor, s gyakran a legyekkel való etetéskor is, elmarják egymást, megragadják egymás lábát, mire heves dulakodás, marakodás következik, míg végül ismét helyreáll köztük a béke. Ekkor a győztes azonnal visszatér és jutalmul elveszi a ráváró zsákmányt. Gyakran megesik, hogy két gőte addig veszekszik, melyik kapja be a nyujtott rovart, míg a harmadik, a velük egy fedél alatt lakó kecskebéka egyetlen ugrással ott terem s a gyámoltalan és félig vak cimboráknak az orra elől ragadja el a falatot. Mivel a gőték rosszul látnak, némi fáradságba kerül, hogy az elébük vetett tárgyakat, ha azokat mohóságukban eltévesztették, mikor utánuk kaptak, kis pálcika végén mozgatva megláttassunk velük. Ilyenkor gyakran mohón bekapják a pálcika végét is és ennél fogva felemelhetők a magasba. Glaser többször megfigyelte, amint a tarajos gőte a tavi- és tányércsiga húsát nagy fáradsággal szedegette ki azok házából. Az állatok fekete testüket messze kinyujtják a házukból, amint élelmet keresve úszkálnak vagy a növényeken mászkálnak. Ha ilyenkor találkoznak éhes, élelmet kereső gőtével, ez utóbbi, bármily gyámoltalan legyen is az élő zsákmány megszerzésében, a még nála is lomhább és gyámoltalanabb lényt azonnal megragadja és fejének ide-oda rángatásával addig tépi és cibálja, míg ki nem szakítja a házából és magába nem temeti. Bizonyos, hogy a gőték saját fajukbeli fiatalokon és kisebb egyéneken kívül főként ehhez a táplálékhoz jutnak hozzá a legkönnyebben a tavakban, árkokban, pocsolyákban, ellenben mikor a szárazon tartózkodnak kövek alatt vagy lyukakban, akkor éjjeli kirándulásaik alkalmával inkább mezei házatlan csigákat és földigilisztákat ejtenek zsákmányul. Glaser fogoly tarajos gőtéi a kánikula meleg napjait az akváriumukban szigetként beépített horzsakő üregeiben teljes visszavonultságban töltötték el. Csak amikor a levegő tetemesen lehült, bújtak elő ismét és kértek eleséget. Akkor nagyon kaptak a házban éppen erősen elszaporodott nagy legyeken. Ellenben azt a szárnyas hangyát, melyet Glaser oda vetett egyik gőtéjének, ez ismételten kiköpte és végül is egyáltalában nem fogadta el, jóllehet ott evickélt előtte a vízben. Glaser tapasztalatai szerint a gőték a szárított hangyatojást sem igen szeretik.

Sterki egy hozzám intézett levelében ugyanúgy festi a gőték kenyérírígységét, mint Glaser. „Ha nagyobb mennyiségű földigilisztát adtam nekik, írja, akkor előbb negyedóráig is a leghevesebben civakodtak, mielőtt bármelyik hozzányúlt volna csak egy gilisztához is, s ezt akkor is megtették, ha valamennyi számára elegendő volt az eleség. Gyakran az állkapcsuknál fogva ragadják meg egymást és így küzdenek nagyon hevesen. Végre lecsillapodik a dühük és akkor nyugodtan hozzálátnak az evéshez, s ilyenkor megesik, hogy két gőte ugyanannak a gilisztának a két végét fogva el, a giliszta testének a közepén összeér. A zsákmány ilyenkor rendesen nem szakad ketté, hanem az egyik kirángatja a másiknak a szájából.” A kisebb gőték a vízmedencében minden lényeges dologban úgy viselkednek, mint a tarajos gőte. Feltűnő az a vad izgalom, mely úrrá lesz a tarajos gőtén, mikor az ember földigilisztával vagy nyers hússal etetni kezdi. Az izgalom csakhamar átterjed az egész társaságra, jóllehet csak egy vette észre közülük a zsákmányt.

A gőték életszívósságáról és arról, hogy mennyire tudják visszaszerezni elvesztett testrészeiket, nagyon sokan végeztek kísérleteket. Érzéketlenségük az időjárás hatásai iránt, a hideggel dacoló szívósságuk, már régen ismeretes. Azt is megfigyelték, hogy levágott végtagjaik ismét kinőnek, s így szinte maguk ösztönözték az embert, tegyen kísérletet, hogy az élő gőte mit bír ki. Spallanzani és Blumenbach a tudomány vértanúivá tették őket, mert lábukat, farkukat levagdalták, szemeiket kiszúrták. Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy valamennyi végtagjuk ismét kinő, és pedig csodálatos tökéletességgel, mert nem valami tökéletlen csonkok nőnek helyettük, hanem új végtagok, valamennyi csontjukkal és összes ízületeikkel. A levágott farok tökéletesen kinő, új csigolyái nőnek, s éppen olyan hosszú lesz, mint amilyen volt; a levágott lábakban újból kinőnek az összes csontok, és pedig többször is, ha a megcsonkítást megismételjük, még a levágott állkapcsok is újra kinőnek. Spallanzani 3 hónapon belül 687 új csontot fejlesztett ki bennük, Blumenbach pedig egy gőte szemének a négyötödét kivágta és azt tapasztalta, hogy az állatnak 10 hónapon belül új szemgolyója nőtt, szarúhártyával, szivárványhártyával, lencsével, szóval új látószerv nőtt a helyébe, mely az elsőtől csak abban tért el, hogy valamivel kisebb volt. Azóta ezeket a kísérleteket még sokkal tökéletesebb módszerekkel sokszor megismételték s azok is bizonyságát szolgáltatták ez állatok csodálatos visszaszerző erejének.

A márványos gőte (Molge marmorata Latr.)

Márványos gőte (Molge marmorata Latr.).

A 13–14 cm hosszú állat a nemzetség többi tagjaitól főként abban tér el, hogy halántékíve inszövetből áll, háttaraja nem fogazott, hasa sötét, vöröses- vagy világos szürkésbarna, fehérfoltos. Az ivarzó hím háttaraja magas, egyenesvonalú, a farok tövénél hirtelenül alacsonnyá váló, a nősténynek a taraj helyett bemélyedt, narancssárga vagy vörös hátközépvonala van. Bőre mindig varacskos vagy szemcsés, a fején, a fülmirígye táján és egy oldalvonal mentén határozott mirígynyílások láthatók. Felső oldalának a színe fűzöld és olajzöld között váltakozik, mindig feketén márványozott, háttaraját, valamint felső farokvitorláját egymással váltakozó fekete és fehér, függőleges csíkok tarkítják, azonkívül a farok oldalán ezüstfehér szalag húzódik végig. Alsó oldala szürke, barna vagy fekete, sötétebben foltozott és fehérebben pontozott vagy ritkábban márványozott. Zöld ujjai feketén gyűrűzöttek.

Az állat hazája Portugália, valamint Spanyol- és Franciaország, de ez utóbbiban a ritkább farkos kétéltűek közé tartozik; igazi hazájának Spanyolországot kell tartanunk. Lataste F. szerint csak a tavasz elején látható forrásokban, árkokban és esővíz alkotta pocsolyákban, az év többi részében a vízen kívül, nedves és árnyékos helyeken tartózkodik, gyakran a párjával együtt, a telet is mindig a szárazon tölti; éjjeli állat.

A peték megtermékenyítése és lerakása egészen úgy megy végbe, mint a többi vízi gőte esetében. „A lárvák mozgása – írja Gachet – nagyon eleven, lökésszerűen úsznak tova, a part felé sohasem közelednek, hanem állandóan a víz közepén tartózkodnak és nagyon sokáig annak felszíne közelében maradnak, a nélkül, hogy elmozdulnának. A víz legcsekélyebb megmozdulására, vagy valamely, őket nyugtalanító tárgy közeledtére azonnal elmenekülnek és nagy gyorsasággal alábuknak.” Szaporodásának ideje február eleje és május vége közé esik. Zöld csillogásukról felismerhető és a tarajos gőtééihez nagyon hasonló lárvái, melyeket Lataste F. április közepén szerzett, 7 cm hosszúság mellett május 15-én alakultak át kifejlett állatokká. Bedriaga hosszúságukat 43–70 cm-nek mondja. Amint a márványos gőte a vizet elhagyja, bőre, miként a többi gőtéké is, fénytelenné, szemcséssé lesz s elveszíti korábbi símaságát és sikamlósságát. Ha az állatot erőszakkal ismét vízbe hajítjuk, testét, miként Fischer J. közli, ezüstszínű levegőréteg burkolja körül, úgyhogy akkor alig is tud alábukni.

Ez a gőte kivált azért nevezetes, mert a tarajos gőtével a két faj elterjedésének a határán, tehát Bretagneban, valamint északnyugati és középső Franciaországban korcsokat, a két faj közt álló utódokat hoz létre, melyet Molge blasii del'Isle néven nevezünk. Azonkívül, hogy valamivel nagyobb az előbbinél (14–16 cm), alkat és színezet tekintetében középütt áll az említett két faj között.

Halántékíve, miként a márványos gőtéé, inas, háttaraja ritkán egészen egyenes, de ritkán egészen csipkézett is, hanem rendesen többé-kevésbbé lebenyes és fűszeres, szürke vagy barnás színű, gyakran a harántsávozottság nyomaival. A has alapszíne a barnás, narancssárga és fehéres színárnyalatok keveréke, s benne egyszer a tarajos gőte narancssárgája a túlnyomó, máskor azonban ez a szín egy, a has közepén végigfutó keskeny sávra zsugorodik, vagy egészen hiányozhatik is. Felső oldala rendesen elmosódó zöldes színű, ritkán nagyon sötét, rajzolatát sötét, néha azonban nagyon elmosódott márványos foltok alkotják, s ezek mellett, bár csak ritkán, kerek, fekete foltok is megjelennek. Peracca gróf kimutatta, hogy a Blasius-gőte Tours és Angers környékén is előfordul, s hogy eredetét illetőleg hím tarajos gőte és nőstény márványos gőte ivadéka. Ennek megfordítottja, vagyis hím márványos gőte és nőstény tarajos gőte ivadéka szintén ismeretessé vált s ezt 1886-ban Trouessart-gőte (hybr. trouessarti) néven írták és rajzolták le. Azonban csak 1903-ban sikerült Wolterstorff-nak keresztezési kísérletek alapján megdönthetetlenül bebizonyítania, hogy a Blasius-gőte valóban az említett két faj korcsa.

A szalagos gőte (Molge vittata Gray)

Az eddig ismert gőték közül mindenesetre a legszebb a Kis-Ázsiában, Sziriában és a Kaukázusban honos szalagos gőte, mely némely tekintetben a tarajos és márványos, más tekintetben pedig a pettyes gőtéhez csatlakozik, melytől csontos halántékíve, legtöbbször sokkal nagyobb termete és a farka tövénél majdnem hirtelenül leszálló háttaraja által különbözik; lábujjain nincsenek úszókaréjok, azonban e helyett lábközepének a külső szélén széles bőrszegélyt találunk.

„Míg a nőstény külsején, írja Wolterstorff, kevés feltűnőt találunk, addig az ivarzó hím szélsőséges formájában rendkívül bizarr lény. Legjellemzőbb bélyegeit hatalmas, esetleg 19 mm magasra megnövő háttaraja és lábközepének (metatarsusának) külső szélén kialakult hatalmas bőrredő szolgáltatja, mely utóbbi megfelel több más gőte úszóhártyájának. A faj egyes fajtáinak háttaraja kevésbbé fejlett és kevésbbé csipkézett. Az ivarzó hím felső oldala gyönyörű, esetleg zöldes bronzszínű, sötéten foltozott, de ez a szín az ivarzás után egyszerűen olajzölddé és gyengén foltossá válik, s ugyanilyen a nőstény színe is. A hastájék határán hímen és nőstényen egyaránt egy élesen kiemelkedő, a nász idején ezüstfehér szalag húzódik végig, melyet alul és fölül sötétebb csík szeg be, de e csíkok közül az alsó gyakran foltokra szakadozik szét. A hím és nőstény hasoldala egyaránt narancssárga és narancsvörös közt változik, foltos vagy nem foltos egyes változatok szerint.”

Ez a leírás arra a legnagyobb és legpompásabb fajváltozatra (var. ophrytica) illik, mely Kis-Ázsia északi részén, elsősorban a bithyniai Olympuson és a Kaukázusban honos, s amelynek hímje 144, nősténye pedig 130 mm hosszúra is megnő.

A Kaukázuson túli tartományokban hiányzik a szalagos gőte a Tiflis környéki és Kura melletti, száraz levegőjükről ismert területeken, és a középhegység 600–700 m-es magasságaiban sem él mindenütt. A Marth F. és Radde által gyüjtött példányok 1000 m (Betania) és 800 m (Borshom) magasságból származnak. Ezen a tájékon, melynek hőmérséklete és növényvilága körülbelül a Thüringiai-erdő és a Harz alacsonyabb régióiénak megfelelő lehet, a szalagos gőtét ugyanabban az időben lehet találni a vízben, vagy valamivel korábban, mint Németországban a tarajos gőtét. A betaniai birtok parkja tavában élő szalagos gőtékről a birtok igazgatója, Schulze, azt írja Wolterstorff-nak, hogy a gőték, mióta a tóban kacsákat tartanak, egyre ritkábbakká válnak, vagy mert a kacsák üldözik őket, vagy mert a víznek ezek által való elpiszkítása káros rájuk nézve. Éppen azért az állatokat nyáron át egészen lesoványodva, a fűben mászkálva lehetett találni, ami korábban sohasem fordult elő. Egyes, a tóból kiszorult példányok egy marhaitatóban ütötték fel a sátorfájukat. Ugyancsak Schulze közli azt is, hogy a gőte télen át is a vízben tartózkodik, mert mikor a tavat a mohától megtisztították, a között ismételten akadtak egyes példányokra.

Az állatnak a szabadban való életéről Werner és Hoffmann közlései alapján tudunk egyetmást, akik azt Kis-Ázsiában, a bythiniai Olympuson figyelték meg egy 1500–1600 m magasan fekvő tócsában. Werner az általa gyüjtött három hím közül kettőt még augusztus elején is teljes pompájú nászruhában talált. A pocsolyát, mint írja, sűrűn benőtték a vízi növények s benne az itt szóban lévő fajon kívül még sok tarajos gőte és tavibéka is élt, azonkívül sok vízi rovar, ellenben csiga egyáltalában nem. Werner a hímeket sokkal érzékenyebbeknek találta a nőstényeknél (s későbben Hoffmann is ugyanezt a tapasztalatot tette), azért nem is sikerült neki az állatokat élve levinni Brusszába. Ha üldözik, nagy gyorsasággal úszva az iszapba ássa magát. Hoffmann gyüjtésükről a következőket közli: „Gyüjteni egészen úgy kell, mint Németországban a tarajos gőtét. Amíg a növényekkel be nem nőtt vízrészletek (a legmélyebb pontokon) tiszták voltak (egyszer fölzavarva, aznap már meg sem tisztult egészen) és a nap ferdén sütött beléjük, a fogás könnyű és kiadós volt. A gőtét pontosan lehetett látni, mert hiszen világosan kiemelkedett a kissé sötétebb alapról, a hálót alája tudtam meríteni, és ha a víz tiszta volt, a távolságot is pontosan meg tudtam becsülni. A hálónak oldalt vagy elülről való odamerítése sohasem járt sikerrel. Az állat villámgyorsan megfordult és már el is tünt.” Hímet sohasem lehetett látni, hogy levegőt szippantani a felszínre emelkedett volna, és éppen olyan kevéssé lehetett a nyilt vízben nőstényt találni. Egyébként a fajt meg lehet találni néhány tisztavizű tócsában is. Szaporodásáról és lárváiról ezideig, sajnos, mitsem tudunk.

A kárpáti gőte (Molge montandoni Blgr.)

Boulenger 1880-ban egy, a talpas gőtéhez közelálló vízigőtét írt le a romániai Brosteni mellől, amelyet azután Méhely az erdélyi Kárpátok több pontján, Bayger Galiciában, Hoffmann O. pedig a Tátrában és Morvaországban talált meg.

Halántékíve csontos, arcorra felső oldalát három hosszanti barázda szeli át. A hím nagyon hasonlít a talpas gőte hímjéhez, de jól megkülönböztethető tőle azáltal, hogy a lábujjait összekötő úszóhártya távolról sem olyan jól fejlett, mint azé és tulajdonképpen nem egyéb az ujjak bőrszegélyénél, farkának a végfonala pedig nem különült el olyan határozottan, feje szélesebb, ínyfogsorai hátrafelé jobban elhajlanak egymástól. Nősténye bizonyos tekintetben az alpesi gőtééhez hasonlít, amellyel, legalább Magyarországon, együtt is él s abban is megegyezik vele, hogy jobban szereti a hegyvidéket és a hegyek lábától messzire nem távozik el, az igaz viszont, hogy másrészt, Méhely szerint, nem hatol fel 800 m-nél magasabbra.

Hossza átlag 85, kivételen 105 mm, a nőstények nagyobbak és esetlenebb alkotásúak a hímeknél. A hím felső oldala mindjárt a téli álomból való felébredés után zöldes agyagsárga, később sárgás-olajbarna; feje, törzse és farka oldalain egy sötétbarna, a törzsön csipkésszélű hosszanti sáv fut végig. Fejének a felső oldala, arca és oldalai sötéten pettyezettek, hasa világos agyagsárga, nem foltozott, a hasa közepe narancssárga; farkának alsó élén nagy, fekete foltok által megszaggatott narancssárga, a felett pedig kékesfehér csík fut végig. A kloakaduzzanat, valamint a hátulsó lábak talpa feketésszürke. A nőstény törzse kevésbbé szögletes, inkább hengeres, hátoldala középvonalában finom hosszanti él fut végig, ilyen él az alpesi gőte nőstényén soha sincsen. Alacsony farkának soha sincs végfonala. Az oldalak barna hosszanti sávjai szélesebbek a híméinél, kloakaduzzanata egyszínű narancssárga s ugyanilyen a farok alsó éle is, ezen, valamint a has oldalain egy sor apró folt halad végig.

Mikor az állat a vizet elhagyja (június közepe és vége közt), bőre nagyon durvává, alapszíne vöröses vagy világos barnássárga lesz, függelékei visszafejlődnek, oldalsávjai pedig élesebben előtűnnek.

A kárpáti gőte március végén jelenik meg a hegyvidék apró pocsolyáiban, és pedig először a hím, a nőstény csak rá négy hétre. A nász április végén kezdődik és már május első napjaiban befejeződik. A peték lerakása után valamennyi állat elhagyja a vizet és attól fogva kövek, moha, korhadt fakéreg és reves fatörzsek alatt élnek. Az őszi esők megkezdődtekor ismét visszavándorolnak a vízzel ismét megtelt pocsolyákba, ahol elásva magukat az iszapba, téli álomra térnek. Lárvája augusztus végére teljesen kifejlődött, összes lényeges vonásaiban megegyezik az alpesi gőte lárváival, azonban farka végén tompán lekerekített. Azok a lárvák, melyek a kedvezőtlen viszonyok miatt kénytelenek a vízben áttelelni, sokkal világosabbak a nyári lárváknál.

Bosca gőtéje (Molge boscai Lat.)

Bosca gőtéje, amely helyettesítője a mi közönséges gőténknek a Pyreneusi-félszigeten, kicsiny, 7, legföljebb 10 cm hosszú állat. A kárpáti gőtére emlékeztet abban, hogy a hímnek nincsen háttaraja, s hogy csontos halántékíve van, azonban feje tetején csak egy hosszanti barázda fut, farka pedig farokfonál nélkül, meglehetősen hirtelenül, rövid hegyben végződik. Nincsenek hosszanti redői a hátán sem, jóllehet törzse a párzási időszakban majdnem négyszögletűnek látszik. Fülmirigyei határozottan felismerhetők. A hasoldala hímnek és nősténynek egyaránt narancssárga, szétszórt, kerek, fekete foltokkal, a hátoldal olajzöld vagy barna, sötét hosszanti sávok nélkül a halántékon. A farok alsó éle sárga, a hímen feketével foltozott, a nőstényen egyszínű.

Bosca gőtéje a tiszta vizet állítólag előnyben részesíti másféle tartózkodási helyekkel szemben. A hegyekben felhatol 1400 m magasságig, ahol a foltos szalamandrával együtt annak a területnek egyetlen farkos kétéltűje. Az öregek a vizet, mint látszik, csak nyár derekán hagyják el, ha egyáltalában elhagyják, mivel abban az év minden szakában találták már, ellenben a fiatalabb egyének hűvös helyeken, kövek alatt rejtőznek el. A vedlés is a vizen kívül megy végbe. Viselkedésében alig különbözik a minálunk honos fajoktól.

Az olasz gőte (Molge italica Prcc.)

Az összes európai farkos kétéltűek törpéje a Peracca által csak néhány éve felfedezett és leírt olasz gőte, melyet azóta Dél-Olaszország különböző pontjain (délre attól a vonaltól, melyet Anconától a Gran Sasso d'Italiáig és Nápolyig lehet húzni) megtaláltak. A hím 45–60, a nőstény 50–75 mm hosszú. Legközelebbi rokonától, a pettyes gőte hozzá meglehetősen hasonló déli alakjától mindig megkülönböztethető bemélyedt hátközépvonala, valamint szélesebb koponyája alapján, melynek hátulsó homlokcsontnyujtványai vastagabbak és jobban kifelé irányulnak. Farkvonala határozottan elkülönül a farkvégtől.

Az európai vízi gőték egészen sajátságos csoportját alkotja az a három hegyvidéki faj, melyeket laposra nyomott fejük, a hím háttarajának hiánya és különösen életmódjuk sajátossága jellemez. Éppen azért nagyon helyes Wolterstorff eljárása, aki ezeket a fajokat a régi Gené-féle Euproctes néven külön alnemként foglalja össze. A három faj egymástól teljesen elszigetelve a Pyreneusokban, Szardiniában és Korzikában él. Tavasszal a párzási időszakban, illetőleg a hóolvadás után, kizárólag a magashegyi tavak és rohanó hegyi patakok hideg, gyakran jéghideg vizében élnek, míg egyébként a vizen kívül, kövek alatt tartózkodnak.

A csukafejű gőte (Molge rusconii Géné)

A csukafejű gőte legfelötlőbb bélyege erősen lapított, hosszúorrú feje, ebben a tekintetben igen élénken emlékeztet az alligátorra. Karcsú törzse oldalról erősen összenyomott, törzshossznyi farokban folytatódik. A hím kloakaduzzanata a nász idején hegyesen hátrafelé irányuló kúpot alkot, fölfelé néző nyílással, míg ezen az időn kívül csonka kúpalakú, a nőstény e szerve laposan boltozott vagy csonka kúpalakú, de a nász idején hátra és lefelé megnyult kloakahüvelyben nyúlik meg. Fülmirigyei nincsenek, bőrszemölcsei aprók, szétszórtan állók. A hím lábának alsó szárán sarkantyúszerű duzzanat emelkedik ki.

E szép gőte színe világosbarna, de néha világosabb, sárgásbarna vagy halovány narancsszínű és gesztenye- vagy dióbarnán foltozott vagy márványozott. A hátán rendesen dióbarna sáv fut végig; alsó oldala sárgás vagy szennyesfehér alapon feketén foltozott. Hímje néha 135–140 mm hosszúra is megnő, nősténye ezt a méretet nem éri el, hanem legföljebb 120 mm hosszú.

Szardínia magas hegyeiben él, mint a Monte Minason és különösen a Monte Gennargentu tömegén, ahol 1500–1800 m magasságban gyakori, de csak alacsony vízállás mellett lehet könnyen fogni.

A korzikai gőte (Molge montana Savi)

A korzikai gőte egyformán megtalálható a magas hegyek között és a dombvidéken, mivel a vizek lárva alakban is, és mint kifejlett állatot is gyakran lesodorják a mélyebben fekvő pontokra. Éppen azért még nagyon alacsonyan fekvő pontokon is megtalálható, mint Orezza, Coste és Bastia környékén. De másrészt otthon van Korzika 2000 m magasan fekvő hegyi tavaiban is.

E gőte arcorra kevésbbé előreugró, mint a szardiniai fajé; fejének hátulsó fele magasabbnak látszik, mert egypár domború, de síma fülmirigye (parotoidák), a feje tetején pedig egy duzzanat van. A hím farka valamivel, a nőstényé pedig lényegesen rövidebb a test többi részénél, alacsony, vastag, vitorlája nincs, csak az utolsó harmada lapított oldalról. A hím kloakakúpjának nyílása mindig hátrafelé irányul; az alszár sarkantyúalakú kiszélesedése lekerekített és kevésbé felötlő, mint a megelőző fajon. A bőr felületes megtekintésre símának és olyan vékonynak látszik, hogy a zsigerek a hason majdnem mindig átlátszanak. Kisebb a szardiniai fajnál, mert a hím legföljebb 115 mm hosszú, a nőstény pedig legtöbbször nem sokkal több 80 mm-nél.

Friss vedlés után vagy víziruhájában sötét- vagy haloványzöld, némi fémfénnyel, feketén vagy barnán, de esetleg sötétbarnán pettyezett, vagy márványozott. Hátoldalán legtöbbször egy világosabb, dió- vagy gesztenyebarna sáv fut végig, sok példánynak a fülmirigyei táján pedig aranyzöld, sárgászöld vagy aranysárga folt látható. Hasoldalának a színe áttetsző szürkétől húsvörösig változik, szeme szivárványhártyája aranyoszöld vagy aranysárga egészen rézvörösig.

A korzikai gőte még jobban rászorul az alacsony vízállásra, mint szardiniai rokona, mert különben könnyen beleful a vízbe. Egyes példányok jobban is szeretnek a nedves földön tartózkodni.

A pyreneusi gőte (Molge aspera Dug.)

A pyreneusi gőte a Pyreneusok tavaiban és patakjaiban él s megtalálható mintegy 2000 m magasságig. Feje szintén széles és lapos, de orra nem nyúlik annyira előre, mint a megelőző fajé. Farka vastag és a hímé gyakran rövid, határozottan csak a vége lapított oldalról. A hím lábának alsó szára igen erősen fejlett, azonban sarkantyút nem visel. Kloakaduzzanata félgömbalakúan duzzadt, azonban a nőstényé körte- vagy harangalakúan, avagy rövid csőszerűen megnyúlt, nyílása hátrafelé néz. Bőrét szemölcsök fedik, amelyek néha majdnem tüskéknek nevezhetők. Felső oldala rendesen szürke, szürkészöld, sőt feketés, kivételesen barna; hátán és farkán, különösen a nem teljesen meglett állatokén rendesen egy szabálytalan, citromsárga sáv fut végig s e mellett azonkívül még egyes szabálytalanul szétszórt sárga foltok is láthatók. Hasa közepe sárgásfehér vagy narancssárga, a nőstényé rendesen szélesebb sávban és foltok nélkül, a hímé ellenben keskenyebben, s e sáv azonkívül feketén foltos is. A hím a nősténytől eltér abban is, hogy feje sokkal szélesebb.

A bordás gőte (Molge waltli Michah.)

Bordás gőte (Molge waltli Michah.).

A bordás gőte karcsú és megnyúlt testű, de a mellett meglehetősen erős alkotású állat. Feje valamivel hosszabb, mint amilyen széles, orrahegye tompított, sőt szinte a varangyoké módjára legömbölyített, a farka késpengéhez hasonlatosan lapított, vége tompán lekerekített, alul-felül határozott vitorlával díszített. Háttaraja sem a hímnek, sem a nősténynek nincsen; halántékíve elcsontosodott, feje nagyon lapított, ínyfogsorai annyira előrenyúltak, hogy a belső orrnyíláson jódarabon túlnyúlnak. Kerekded nyelve kicsiny, elül nőtt oda a szájüreg alapjához, ellenben hátul és oldalt szabad. Elülső végtagjain négy, a hátulsókon öt szabad ujja van. A mirigyes és szemölcsös bőr legjellemzőbb bélyege a hát és az oldalak elválasztó határa hosszában végighúzódó, nagyobb szarubütykök alkotta sor, melyet a bordák hosszú, hegyes végei gyakran átfúrnak. Színe Michahelles szerint szennyes, némileg szürkésbe játszó barna, hátán kevéssé felötlő foltokkal, míg hasoldalának okkersárga alapszínét apró, kerek, feketésszürke foltok tarkázzák. Schreiber E., akinek több bordás gőtéje volt, azt írja, hogy a felső oldal alapszíne rendesen szennyes okkersárga, mely a vénebb nőstényeken inkább szürkébe, a hímeken ellenben inkább vörösbe, gyakran pedig barnába, sőt feketésbe megy át. A hátoldalnál rendesen haloványabb hasoldalát meglehetősen apró, szabálytalanul kerekített, fekete foltok tarkázzák, melyek bár egyenként állanak, de azért többé-kevésbbé összefolynak és kivételesen annyira halmozódhatnak, hogy az alapszínt részben vagy majdnem egészen is elnyomják. Az alsó farokvitorla, valamint az ujjak hegye sárgás vagy narancssárga, a számos szemölcs hegyét fekete, szarufényű megvastagodás koronázza, a bordák szabad végei felett emelkedő bütykök narancspirosak. A fiatalok abban térnek el a meglettektől, hogy felső oldaluk világosabb, rendesen téglavörösbe hajló, hasoldaluk pedig egyszínű. A kifejlődött lárvák fehér vagy világossárga alapszínét számos, többnyire összefolyó, sötét hamuszürke folt tarkázza, fehér hasoldaluk pedig apró, szürke, szétszórtan álló foltokkal pettyezett. Három kopoltyúbojtjuk közül a középső a legkisebb. A törzsével kb. egyenlő hosszúságú farka oldalról erősen összenyomott, vitorlája felül nagyon magas. A lárva bőre majdnem síma. A teljesen kifejlett állat 18–21 cm hosszú, de elérheti a 23 cm hosszúságot is, ilyen nagyságú példányok fordulnak ugyanis elő Észak-Afrikában. A legkisebb, éppen átalakult fiatalok 6 cm hosszúak.

A bordás gőte csontvázának szerkezete alapján még sokkal jobban elüt a többi gőtétől, mintsem külső alakja és színezete tekintetében: mindössze 56 csigolyája van! Az első csigolya bordátlan, a 14 utána következőnek oldalnyujtványán ellenben jól fejlett bordák ülnek, melyek két fejjel ízesülnek a harántnyujtványokhoz, hegyes csúcsban végződnek és mintegy 8 mm hosszúak. A 16-ik csigolya erős harántnyujtványán van megerősítve a hátulsó végtagok váza; a többi csigolyák a farokhoz tartoznak. Egyetlen más gőtének sincsen ilyen sok és ilyen jól fejlett bordája. Állkapcsaiban hegyes fogakat visel, egyes példányok 48–60-at is mindegyik állkapocsban, és pedig a vénebb állatoknak kevesebb foguk van, mint a fiatalabbaknak. Az utóbbiak mindegyik ínycsontján azonkívül mintegy 12 éles, hegyes, nagyon apró fog is található, míg a meglett állatok ínycsontjainak a fogléce csak fürészesen csipkézett.

A bordás gőte eddig csak Spanyolország délnyugati részéből, Portugáliából és Marokkóból ismeretes, de itt is csak az ország bizonyos részeiben fordul elő. Az állatot felfedezője, Waltl, azokban a ciszternákban találta meg, amelyek egész Andalúziában szokásosak. E víztartályok némelyike 6–10, sőt 30 m mély, de csak kevés épült úgy, hogy hosszú botra kötött hálóval a gőtéket ki lehessen fogni belőle. Későbben kiderült, hogy gőténk nemcsak ezekben él, hanem megtalálható mocsarakban és tavakban is, amelyek könnyebben hozzáférhetők.

Bedriaga J. hajlandó feltenni, hogy a meglett bordás gőte nagyon jól megél ugyan a ciszternák mélyén, azonban a szaporodás céljaira feltétlenül sekélyebb vízre van szüksége. Kétségtelenül akaratuk ellen jutnak belé a mély kutakba és akkor egész életükre vízi lények maradnak, míg egyébként éppen olyan jól és olyan hosszú ideig elélnek a vízen kívül nedves helyeken, mint a mi itthoni gőtéink. Bőrváladékuk gyengébb, életszívósságuk nagyobb, mint a többi gőtéké. Éjjeli állatok, melyek nappal jobban szeretik a kevésbé világos helyeket. Rendkívül gyorsan nőnek és nagyon falánkak. A tél folyamán kb. egyszer vedlenek minden hónapban, a bőrüket a többi gőte módjára ezek is azonnal fel szokták falni.

A barázdás gőtének Északnyugat-Afrikában két, hozzá nagyon hasonló, de kisebb termetű rokona van. Az egyik a Kelet-Algírra szorítkozó M. hagenmülleri Lat., amely egyébként Wolterstorff szerint csak eltörpült alakja a tovább keletre, Tuniszig elterjedt M. poireti Gerv.-nek. Az előbbit ínyfogsorainak alakja, megnyúltabb feje s hosszabb és gyengédebb kéz- és lábujjai különböztetik meg.

A nagy Molge-nemzetségnek Amerikában csak két faja van, de azokat Rafinesque amerikai zoológus, bár egymáshoz meglehetősen kevéssé hasonlítanak, Diemyctylus néven külön nemzetségbe foglalta össze. Közös vonásuk, hogy halántékívük csontos, ínyfogsoraik hátrafelé elhajlanak egymástól és fordított y-alakot formálnak; egyik faj hímjének sincsen háttaraja.

A zöldes gőte (Molge viridescens Raf.)

A két faj közül ez a kisebbik. Feje hosszabb, arcorra elül lecsonkított és oldalt meredeken esik alá; feje tetején két hosszanti barázda között két hossztaraj ismerhető fel; torokredője nincsen; vízi ruhájában nagyon jellemző színezete olajzöld, egy sor feketeszegélyű vörös szemfolttal a hát mindkét oldalán, de amelyeken kívül a háton még más, tiszta fekete foltok is vannak; a fej oldalai mentén, a szemeken keresztül, egy fekete sáv húzódik, gyakran egészen a törzs oldalaiig; sok nőstény hátán egy vörös vonal fut végig; hímnek és nősténynek a hasoldala egyaránt vörös- vagy narancsszínű alapon feketén foltozott. Amint későbben még szó lesz róla, a víz elhagyásával nemcsak az eredetileg síma bőr minősége változik meg, amely ekkor érdessé lesz, hanem a színezete is, és pedig ez sárgásvörössé lesz. Ez tehát a M. viridescens szárazföldi ruhája; az állatot ebben a formájában régebben külön alaknak tartották és miniatus néven különböztették meg.

A zöldes gőte nagyon gyakori az Egyesült-Államok északi és keleti részein s ott nagy tömegekben gyüjthető, különösen Worcester környékén Massachusetts államban. Itt figyelte meg gondosan Jordan, aki az állatról a következőket közli: „Különösen a lágy, iszapos fenekű és növényekkel benőtt vizeket szereti, ahol lehullott lomb alatt vagy a növények szövedékében szokott elrejtőzni. Azonban a tavasz elején, meleg, verőfényes napokon a sekély vízben szokott sütkérezni szorosan a partok mentén. Gyorsfolyású vizekben nem igen található, és a nagyobb mocsarakban is jobban szereti a kisebb, széltől védet öblöket.”

A hímek sokkal gyakoribbak a nőstényeknél, ez utóbbiak azonban valamivel nagyobbak és a szaporodás idején jelentősen nehezebbek. A Jordan által megmért legnagyobb nőstények 10.6–11.3, míg a legnagyobb hímek csak 10.2–10.5 cm hosszúak voltak. A nagyobb mocsarakból származó példányok rendesen nagyobbak, mint a kisebb vizekből valók.

Rendes körülmények között ez a gőte is rendkívül falánk ragadozó. A nőstények peterakás közben is mohón falnak, míg a Necturus és az Amblystoma ebben az időben böjtöl. Ez azzal függhet össze, hogy ez az idő meglehetősen hosszú ideig tart. Frissen fogott példányok gyomrában főképpen rovarlárvákat, apró csigákat és kagylókat lehet találni.

Állatunk a fogságban, ha földigilisztákkal és apróra tépett hússal tápláljuk, nagyon megszelídül, élénk figyelemmel kíséri az etetésre való előkészületeket, egy-két hüvelyknyire még kis is ugrál a vízből, hogy a csíptetővel nyujtott táplálékot elkapja, azonban a húst az ujj hegyétől nem tudja megkülönböztetni és az üres csíptető után is kapkod.

A táplálék ottlétéről, mint látszik, csak annak szagáról, valamint megtapintás alapján tud tudomást szerezni, de nem a szemei segítségével. Ha húsdarabkákat úgy lopunk bele az akváriumba, eleinte szemmel láthatólag egyáltalában nem vesz tudomást róla, azonban néhány másodperc mulva nyugtalanná válik, lassan a fenékre száll és orrával vizsla módjára kutatja végig azt. Amint a húsdarabhoz ér az orra, olyan gyorsasággal kapja be, amely feltűnő ellentétben van környezete iránt korábban tanusított közömbösségével. Ha azonban fel van abajgatva, vagy nagyon éhes, akkor kapkod a süllyedőben lévő hús, a gyorsan úszó rovarok, a vízibogarak és hasonló, mozgó tárgyak után is. Valószínű, hogy orrahegyében tapintótestecskék vannak s ezek teszik számára lehetővé, hogy a mozgó tárgyakat is észrevehesse.

Ha több gőtét együtt etetünk, megtörténik, hogy egymás farkát vagy lábát éppen olyan mohósággal harapják le, mint amilyen mohósággal bekapják a húst. A megsebesített állat e közben gyakran gyenge cincogó kiáltást hallat, amely olyanformán hangzik, mint mikor az ember vizes ujját gyorsan üveglapon húzza végig.

A hím magtokjait (spermatoforjait) tavaszon kívül, alkalomadtán ősszel is lerakhatja, azonban a nőstény spermatartói ebben az időszakban kevesebb ilyen tokot tartalmaznak, mint tavasszal, s egészen bizonytalan, hogy ezek még a tavaszi időszakból maradtak-e meg, avagy őszi párzásból származnak.

A peték lerakása április 10-e körül kezdődik, június elejétől kezdve csökken a lerakott peték száma és a folyamat július elején egészen megáll. Az egyes egyének szerint ez az időszak valószínűleg legalább 7–8 hétig tart; egy-egy nőstény által lerakott peték számát Jordan 1908-ban állapította meg. Az anya egyesével vagy kettesével, ritkán hármasával rakja le őket vízi növények levelei közé. Az alkalmas helyet, minden látszat szerint, nagyon gondosan választja meg, mert az egyik növénytől a másikig vándorol, míg egészen megfelelő helyet nem talál. Két pete lerakása közt legalább is öt, de legtöbbször hat-nyolc perc telik el.

Mint Gage részletesen kifejtette, a kisebbik északamerikai gőte színezete egészen jelentékenyen megváltozik, mikor kopoltyúi visszafejlődnek és elhagyja a vizet. Olajzöld színe vörösbarnává lesz és végül élénk sárgásvörös, de miniumvörös foltjai továbbra is megmaradnak és részben fekete pigment veszi körül őket. Harmadik évük őszén vagy a negyedik tavaszán a vörös szín ismét zöldesbe megy át, tekintet nélkül arra, hogy az állatok fölkeresik-e a vizet vagy nem. Ez a színezet azután megmarad és többé nem változik át vörössé, még akkor sem, ha az ember egy egész évig a vizen kívül tartja. Ebben a korban már állandó vízi állat, a vizet önszántából nem hagyja el, jóllehet egészen bizonyos hónapokig, sőt alkalmasint korlátlan ideig meg tud élni a vizen kívül, nedves helyeken.

A kaliforniai gőte (Molge torosa Eschz.)

A kaliforniai gőte nagyságán kívül, amely tekintetben a Molge-nemzetség fajai közül csak a bordás gőte múlja felül, igen könnyen felismerhető arról, hogy feje lapított, oly széles, mint amilyen hosszú, hogy hosszanti barázdái nincsenek, s hogy erős torokránca van, valamint a színezete is jellemző. A hím felül rendesen inkább feketebarna, a nőstény ellenben inkább vörösbarna, a hasoldal, valamint a farok alsó éle is élénksárga, s ezért a másik fajjal szemben sárgahasú gőtének is lehetne nevezni. Ez a faj nálunk is jól ismeretes, mert sokan tartják akváriumban. Ritter, akinek alkalma volt, hogy az állat hazájában annak nagyon sok példányát megfigyelhesse, eleven képet fest róla, melynek leglényegesebb vonásait ezen a helyen mi is megismertetjük.

Nevezetes vonás ez állat életében, hogy átalakulása után egy ideig teljesen a szárazon él, jóllehet életének egy igen tekintélyes időszakában kizárólag valódi vízi állat. Ha az ember abban az időben, mikor lárvaszerveit, kivéve bojtkopoltyúinak a csonkjait, elveti, hogy kimenjen a szárazra, vagy a szárazra már kiment, csak az imént átalakult egyéneket ismét visszaviszi a vízbe, néhány óra mulva belefulladnak abba. A nagyobb, szárazon lakó példányok is, amilyeneket nyáron gyakran lehet találni, határozott ellenszenvet tanusítanak a víz iránt. Így Ritter ősz elején egy olyan szurdokban, melyből a víz néhány pocsolya kivételével egészen eltünt, több érdesbőrű, vitorlanélküli s hengeresfarkú, közepes nagyságú példányt talált. Ezek egyike nagy erőfeszítést tett, hogy a gyüjtő kezei közül kiszabaduljon; szorosan az egyik pocsolya partján futott végig, ahol azonban a sziklafal olyan síma volt, hogy végül is lezuhant róla, annak ellenére is, hogy nekikeseredetten küzdött ez ellen; s amikor a katasztrófa mégis bekövetkezett és a vízbe esett, nincs ember, aki nagyobb kétségbeeséssel küzdene a vízbefúlás ellen, mint ez a szerencsétlen „vízi” állat.

Valóban nagyon feltűnő az a különbség, mely az ilyen nagyságú egyének és a teljesen meglett vízi állatok magatartása közt megfigyelhető. A teljesen meglett hímek télen és tavasszal is a vízben maradnak a nélkül, hogy csak egyszer is elhagynák, mint azt több helyen megfigyelték. Meg lehet figyelni azt is, hogy ezek nagyon hosszú ideig, fél, sőt egész óra hosszáig is a víz alatt tudnak maradni.

Vedlése nincs bizonyos időszakhoz kötve; a bőre kisebb részletekben foszlik le, csak a végtagok és farok bőre válik le egy darabban. Nem ritkán lehet olyan szárazon élő egyéneket látni, melyekről számos száraz bőrcafat lóg le. Az állatok ilyenkor meglehetősen silányaknak látszanak, de ha ezeket a bőrfoszlányokat ledörzsölték, megjelenésük azonnal ismét sokkal szebbé válik. A szaporodás idején táplálékuk egyik jelentős részét a sajátfajabeli peték és lárvák szolgáltatják, különösen a hímekét, azonban az az igyekezetük, hogy az embriókat kocsonyahüvelyükből kiszedjék, amint látszik, nem jár sikerrel. De a vizsgált példányok gyomrában tekintélyes mennyiséget találtak a levedlett bőrből is. Jóllehet ezek a állatok szívesen elfogadnak apró csigákat, rovarokat és ezek lárváit, földigilisztákat és ehhez hasonlókat, tehát egyáltalában nem válogatósak, de azért még sem lehet falánkoknak nevezni őket; táplálék híján nagyon hosszú ideig el tudnak lenni a nélkül, hogy az éhség jelei mutatkoznának rajtuk.

Mozdulatai lassúak és nehézkesek; a vízben alkalomadtán tekintélyes gyorsasággal tud mozogni, azonban mozdulatai sohasem olyan villámgyorsak, mint némelyik más vízi gőtééi. Azért puszta kézzel is meg lehet fogni, csak néha fut vagy úszik el egy darabot a közeledő ember elől. A nappali fénytől egyáltalában nem irtózik. Abban az időszakban, melyben szárazföldi állattá lesz, nagyon szeret nagy kirándulásokat tenni a nyilt mezőkre és gyakran lehet találni, amint ilyen helyeken lassan tovabandukol.

Nevezetes az a változás, melyen átmegy, amikor a vízi életet a szárazföldivel cseréli fel. A farok vitorlája ekkor teljesen visszafejlődik, amire a farok nagyon megvékonyodik és kardalakúvá lesz; a síma bőr érdessé, durvává válik, s minden szemölcsös kiemelkedés hegyes csúcsban végződik, melyeken egy-egy bőrmirigy nyílik. A bőr külseje és színe a farkon az életmód minden megváltozása alkalmával ismét megváltozik, különösen az inkább vízi életmódot folytató hímen, ellentétben a megelőző fajjal, melynek hímje, ha egyszer felöltötte vízi ruháját, többé nem változik meg. Ritter ezt a jelenséget a két faj életmódja közt lévő különbségből magyarázza.

A kaliforniai gőte hímjét és nőstényét a szaporodás idejéig külseje szerint nem lehet egymástól megkülönböztetni. Mindkettőnek a bőrét szemölcsök fedik, s mindkettőnek a farka keskeny. A nőstények egész életükön át ilyenek maradnak, akár azért, mert ezek a vonások tulajdonképpen nőiek, akár azért, mert sokkal kevésbbé vízi lények; az utóbbi a valószínűbb. A hím kloakájának a tája sokkal duzzadtabb, törzse oldalán sötét, széles szalag fut végig a hónaljtól kezdve egészen a kloakaduzzanatig, sőt még azon túl is. A hím felső karjának belső oldalát a párzási időszakban durvább bőr borítja, mint a szomszédos helyeket, ezek a helyek sötétebbek is, s tenyerei és talpai, valamint ujjainak a hegyei is feketék.

A hím magvának lerakását és a párzást már ősszel megkezdi, jóllehet a nőstény petéi csak a következő tavasszal érnek meg. A hím csirasejtek nincsenek tokokba zárva és azért a hím azokat – legalább Ritter megfigyelései erre utalnak – egyenesen a nőstény kloakájára viszi. A párzás állítólag úszás közben megy végbe.

A nőstény petéit március elején, legkorábban február közepén rakja le, és pedig 10–25 darabból álló csomókban. A csomók nyálkaburka kezdetben félfolyós, de azután meglehetősen szilárddá válik. A peterakásnak ez a szokatlan alakja abban leli magyarázatát, hogy a peték, melyek a petevezetékben még sorjában sorakoznak egymásután, ragadósságuknál fogva annyira összetapadnak, hogy a kloakából való kilépésük után nem tudnak elválni egymástól, annál kevésbbé, mert az anya az egész folyamat alatt egy helyben marad. Az anya a petéket a vízben szilárdan álló cölöpökre, kövekre, vízi növényekre, kötelekre, láncokra és más tárgyakra erősíti rá. A nőstény egy-egy petézési időszakban 3–4 ilyen csomót rak le, amelyek együttvéve mintegy 60 petét tartalmaznak és az állat mintegy két nap alatt rakja le őket. A lárvák a peték lerakása után 30 nap mulva kelnek ki.

A tüzeshasú gőte (Molge pyrrhogatsra Boie)

A Molge-fajok tárgyalását a pompás, Japánban és Kínában élő s hozzánk gyakran élve is eljutó tüzeshasú gőte ismertetésével fejezzük be. Ezt a gőte-fajt könnyen fel lehet ismerni erősen kiálló fülmirigyeiről, csontos halántékivéről, a háta középvonalában végigfutó hosszanti lécről, mely mindkét ivaron megvan, valamint fordított V vagy Y alakú ínyfogsorairól. Farka rendesen hosszabb a törzsénél, a hímé a nász idején oldalról erősen lapított, alul-felül határozott vitorlája van, hegye gyakran rövid fonálba van kihúzva. Bőre durva, szemcsés, fülmirigye mögött a torok mindkét oldalán egy hasonló, kicsiny, gömbded, szemölcsszerű mirigy látható. Felső oldala feketésbarna, csokoládészínű, alsó oldala élénk kárminpiros, rendesen nagy fekete foltokkal, ritkábban egyszínű, s nőstény farkának alsó éle szintén piros, a nászát ülő hímnek különösen a nyakszemölcse és a farka többé-kevésbbé kékesibolyára futtatott.

A tüzeshasú gőte egyike a nálunk leggyakrabban tartott tengerentúli gőtéknek. Táplálni éppen olyan könnyű, mint szaporodásra bírni, és azért nem is volna nehéz nálunk is meghonosítani. A nálunk általánosan látható alak a japáni, amely mintegy 12 cm hosszúra nő meg; mint látszik, hazájában rendkívül gyakori. A nála kisebb kínai alak még sokkal kevésbbé ismert.