1. Sziréngőték (Siren L.)

A karcsú sziréngőte (Siren lacertina L.)

Karcsú sziréngőte (Siren lacertina L.).

Alkata tekintetében az angolnagőtéhez hasonlít, de eltér tőle abban, hogy csak az elülső lábai vannak meg. Teste hosszú hengert alkot, amely hátrafelé kihegyesedik és oldalról kissé lapított, ennek elején foglalnak helyet a négyujjú lábak, a hátulsó lábak nyomai még a csontvázon sem ismerhetők fel. Orrlyukai a felső ajk széle közelében foglalnak helyet, apró, kerek szemei áttűnnek az őket elfedő bőrön. Mindkét oldalon 3–3, rézsutos irányú kopoltyúrése van a nyakán, melyeknek felső zugából nőnek ki a sokszorosan rojtos külső kopoltyúk. Ekecsontján két nagy csoport fog található, melyek előrefelé egymáshoz hajolnak. 101–108 csigolyája olyan, mint a vakgőtéé, mintegy 8 közülük, a másodiktól kezdve, apró bordafüggelékeket visel. Az állat színe feketés, alsó oldala valamivel világosabb; a színt néha apró fehér foltok szaggatják meg. Egész hossza 67–72 cm. Az Egyesült-Államok délkeleti részében él s nyugat felé elhatol Texas délnyugati részéig.

A sziréngőtét Garden ismertette meg 1765-ben déli Karolinában felfedezett példányai alapján, amelyekből kettőt Londonba küldött Ellis-nek. Ugyanakkor megírta ennek, hogy az állat mocsaras helyeken, legkivált a víz mentén fekvő törzsek alatt található, néha még fel is mászik ezekre a törzsekre és ha a víz kiszárad, panaszos hangon csipog, majdnem úgy, mint a fiatal kacsa, csakhogy hangosabban és élesebben. Ő halnak tartotta az állatot, de ezt a tévedést már Linné helyreigazította. Pallas későbben valamelyik gőte lárváját sejtette benne és csak Cuvier nyilvánította először azt a véleményt, hogy kifejlett állatnak kell lennie.

1825 júniusában egy fél m hosszú eleven sziréngőte érkezett Angliába. Ott Neil gondozta, 6 esztendeig életben tartotta és ez idő alatt alaposan megfigyelte. Ugyancsak alaposan megfigyelte újabban egy magyar ember, Gothard Sándor, és szemléletes képet rajzolt róla:

„Az állat, egy kistermetű, 27 cm hosszú példány, egy mérsékelten hideg téli napon érkezett meg 1908 februárjában. 50 literes akváriumban helyeztem el, amely gazdagon be volt nőve növényekkel és néhány fátyolfarkú hal élt benne. A különös farkos kétéltű elevensége minden várakozásomat felülmúlta. A kígyóalakú állat hihetetlen gyorsasággal kutatta végig az akvárium fenekét. E közben olyan gyorsan dolgozott apró elülső lábaival, ahogyan igazán nem vártam volna kopoltyús gőtétől s úgy vizsgálta át a homokot az orrával, mint – mondhatnám – valami disznó; a homokot bevette a szájába, hogy azután a kopoltyúin keresztül ismét kibocsássa. Az akvárium egy negyedóráig olyan volt, mint a vakondok által összeturkált virágágy.

„Az állatot most egy másik akváriumba helyeztem át, amelyben a behelyezett tufában sok búvóhely kínálkozott számára. A fénytől nagyon iszonyodó állat szemmel láthatólag jól érezte magát ebben a környezetben... Egészen sajátságos módon veszi fel a légköri levegőt, mert bár hatalmas kopoltyúi vannak, mégis rászorul a tüdein keresztül felvett levegőre is. Hogy milyen gyakran kell így levegőt felvennie, az a hőfoktól és a víz oxigéntartalmától függ. Az én példányom, ha maga volt 50 liter köbtartalmú akváriumában, 15° C hőmérséklet mellett kb. minden órában vett fel levegőt, ellenben ugyanaz az állat, ha ugyanabban az akváriumban halakkal volt együtt, 25° C mellett minden öt percben kénytelen volt levegőt szippantani. Ha el volt rejtőzve valamelyik lyukban, akkor a következőképpen viselkedett: először kidugta a fejét és várt egy darabig, s ha közben valami gyanusat vett észre, akkor villámgyorsan ismét visszahúzódott rejtekébe, hogy jókora idő multán ismét mutatkozzék. Ha azonban biztonságban érezte magát, testének elülső részét majdnem függőleges állásba hozta, miközben apró lábait egészen a testéhez szorította, lassan a víz színére emelkedett (erősen dolgozó farka e közben természetesen nem volt látható), és miután két-három lélekzetet vett, ugyanazon a módon, vagyis a farkával előre, ismét visszabukott a mélybe. Ha a víz állása túlságosan magas volt, akkor kénytelen volt a víz színére úszva felemelkedni, amit rendkívül kecses és rugalmas mozdulatokkal végzett; oda érve megfordult és most az előbbivel ellentétesen, vagyis fejjel lefelé tűnt el. A fenéken nagyon nyugtalanul kereste a lyukát, azonban meglehetősen sokáig tartott, míg megtalálta.”

„Példányaim az élelem dolgában egyáltalában nem voltak válogatósak és földigilisztát, ebihalakat, rovarlárvákat és nyers húst egyforma jó étvággyal fogyasztottak el. De az egyes állatokra, azok természete szerint nagyon különböző módon vadásztak...

„A hőmérséklet tekintetében sem voltak kényesek. Példányaim a 10° C-t éppen olyan jól bírták, mint a 35° C-t. Még nagy hőmérsékletváltozásokat is könnyűszerrel kiállottak. De a legmegfelelőbbnek látszik a számukra a 20–25° C.

„A legkellemetlenebbnek látszik számukra a magas vízállás. Határozottan kellemetlenül érezték magukat, ha levegővétel alkalmával úszniok kellett a magasba, valószínűleg azért, mert a légköri levegőt hosszabb idő alatt tudják csak felvenni, mint a többi gőték és csak akkor tudják a dolgot könnyen elvégezni, ha közben testük hátulsó részére támaszkodhatnak.

„Érdekes kísérletre késztetett Dr. Krefft következő nyilatkozata: „A legváltozatosabb még a sziréngőte életmódja, mert eléggé gyakran kimegy a szárazra is, ahol fatörzsek alatt és azokon tartózkodik és néha vartyogó hangját is hallatja. Ezért terraakváriumra van szükség, vagy legalább olyan akváriumra, amelyben kéregből vagy másból készült sziget alkalmatosságul szolgál neki, hogy szárazra mehessen.”

„Én sohasem tudtam megérteni, hogy mit is keresne a fán az olyan állat, melynek hatalmas kopoltyúi vannak s így határozott vízi lény. De azért mégis berendeztem egy nagy terraakváriumot, amelynek vize a legmélyebb helyen is csak 10 cm mély volt s amelynek homoktalaja az egyik oldalon emelkedett és végül mohával fedett és állandóan nedvesen tartott s a víz színe fölé emelkedő részletben végződött. Jóllehet állataim hosszú ideig éltek ebben az otthonukban, a szárazföldre nem mentek ki egyetlenegyszer sem és hangjukat sem lehetett hallani. Sőt még ha erőszakosan ki is vittem a mohapárnára őket, iparkodtak gyámoltalan, kígyózó mozgásaikkal a lehető leggyorsabban visszajutni a vízbe. Azonban ezek a kísérletek mégis alkalmat adtak egy érdekes megfigyelésre. Az állatok u. i. állandóan a homokba temetkezve éltek, úgyhogy csak az orruk látszott ki egy olyan helyen, ahol azt nem fedte víz. Itt tehát állandóan légköri levegőt vehettek fel és ennek az lett az eredménye, hogy a kopoltyúik erősen visszafejlődtek s csak egy kis csonk maradt meg belőlük. De azért a kopoltyúk nem fejlődtek egészen vissza és az állatok sem alakultak át. Azonban az állatoknak ez az elhelyezkedése határozottan természetellenes: csak azért ássák be magukat a homokba, mert nem szeretik a fényt; ha az ember búvóhelyről gondoskodik számukra, sohasem ássák be magukat. Miután az állatokat ismét visszahelyeztem a rendes akváriumba, szép kopoltyúbojtjaik mintegy 2–3 hét mulva éppen olyanná fejlődtek, mint amilyenek eredetileg voltak.”

A másik ismert faj, a csíkos sziréngőte, Pseudobranchus striatus Lec., könnyen megkülönböztethető ettől a fajtól azáltal, hogy csak egy pár kopoltyúrése és csak három ujja van. Kissé szemcsés bőre (a közönséges sziréngőtéé síma) felül sötétbarna, széles sárga hosszanti szalaggal mindegyik oldalán és világos hosszanti vonallal az alatt. Ez az alig 20 cm hosszú gőte ritka állat, amelyet eddig csak déli Georgiában találtak. Életmódjáról és szaporodásáról jóformán semmit sem tudunk.