2. Zsiráfok (Giraffa Briss.)

A zsiráf hosszú nyakával, erősen fejlett elülső végtagjaival és rövid, lefelé lejtő hátával úgy tűnik föl a laikus szemében is, mint egy, a normális emlősöktől eltérő alkotású állat, a zoologus pedig azt mondja, hogy a zsiráf előrehaladottabb fejlődési fokot képvisel az okapinál. Mint látjuk, a zsiráfok családja is szép példáját mutatja annak a Hilzheimer által először fölállított tételnek, amely szerint, ha két közel rokon állat közül az egyik erdőben, a másik pedig a steppén él, mindig a steppei faj az előrehaladottabb. A zsiráf ugyanis legtöbbnyire nyílt síkságokon tartózkodik. Ennél a mondatnál a „legtöbbnyire” szón van a hangsúly, mivel úgylátszik, hogy az afrikai puszták legtöbb lakója néha az erdőkbe is behatol, habár a kimondott őserdőket rendszerint elkerülik. Schillings a zsiráfokról a következőket írja: „Egyáltalában nem mondhatni, hogy a zsiráfok kizárólag a steppén élnek, mert legalább bizonyos időszakokban felkeresik a hegységek erdőit is és egész 2000 m-ig hatolnak előre. Ez mindig a száraz időszak beálltával következik be; az igazi őserdőt, a kopár erdőövezetet azonban soha sem keresik föl.” Ha tehát meg is találjuk a zsiráfot az erdőben, mégis csak a síkság tekinthető igazi hazájának.

A közönséges zsiráf (Giraffa camelopardalis L.)

A közönséges zsiráf testalkata az emlőstest túlzásba hajtott steppe-alakja. Hosszú lábakon kicsi – s mint azt sok más pusztai állatnál látjuk – túlmagas gerincű test nyugszik. A hosszú lábaknak megfelelően a nyaknak is meg kellett hosszabbodnia, ha az állat legalább ajkával el akarta érni a földet. Ennek dacára erre a zsiráf csak oly módon képes, ha sajátságos módon az elülső lábait egészen szétterpeszti és ebben a különös helyzetben hajol le a fejével. Általában azonban nincsen szüksége arra, hogy ezt a kényelmetlen állást elfoglalja, mivel tápláléka főleg fák leveleiből és gallyakból áll, amelyeket nagyon hosszú, hajlékony nyelvével, ujjakhoz hasonlóan körülfog, magához ránt és azután alsó metszőfogaival levág.

Füvet legelő zsiráf.

Magas lábai és hosszú nyaka következtében az összes emlősállatok között a legmagasabb és aránylag a legrövidebb. Testhossza ugyanis mindössze 2.25 m, a vállmagassága ellenben eléri a 3 m-t, fejmagassága pedig 5–6 m. A farka bojttal együtt 1.1 m, bojt nélkül 80 cm hosszú. Az orrhegye és a farktöve közötti távolság 4 m, súlya 500 kg.

A zsiráfok hosszan megnyúlt feje, amely a meglehetősen vékony arcorr következtében még hosszabbnak tűnik fel, mint amilyen nagy, élénken csillogó szelíd szemeket hord; a fülek kecses alkotásúak körülbelül 15 cm hosszúak; rajtuk kívül még váltakozó számú, teljesen szőrös bőrrel bevont szarvakat és kinövéseket találunk a koponyán. A nyak körülbelül eléri az elülső lábak hosszúságát, karcsú, két oldalról összenyomott és hátsó részén csinos sörénnyel diszített. A test a mell tájon széles, a középvonal hosszában kissé besüllyedt; elől jellemzők rá a majdnem derékszögben kiugró lapockák, hátulsó fele azonban tetemesen és feltünően karcsúbb. Az elülső és hátulsó lábak majdnem egyenlő hosszúak. A végtagok térdizületein, a tevékhez hasonlóan, csupasz duzzanatokat találunk. A bőr nagyon vastag, és a nyakon végighúzó sörény és a farkbojt kivételével mindenütt egyenletesen szőrrel borított. A zsiráfbikát rendkívül erős nyaka különbözteti meg a zsiráftehéntől.

A főszarvak nem állnak a homlokcsontokon, mint a legtöbb szarvathordó emlősnél, hanem azon a varratvonalon, amely a homlok- és halántékcsontok között húzódik, sőt inkább a halántékcsont felé vonulnak. Lankester Ray szerint a halántékcsontok fölött keletkeznek és ezáltal nemcsak az odusszarvuakkal, illetve azok szarvaival alkotnak ellentétet, hanem a hozzájuk legközelebb álló okapival is. Ez tehát valószínűvé tenné azt, hogy a két, egymáshoz ilyen közelálló állat önállóan szerezte meg szarvait. Csak a fejlődés folyamán húzódnak le a zsiráfok szarvai a varraton túli homlokcsontok fölé. Ezek előtt a szarvak előtt az orrcsontokon vagy egy tompa, páratlan kiemelkedést találunk (kétszarvú zsiráfok), vagy egy, az utóbbiból kialakult szarvat (háromszarvú zsiráf). Végül meg kell említenünk, hogy a halántékcsontok és a hátsó koponyarész határán is felléphet még két szarv; az ilyen módon kitüntetett állatok az „ötszarvú zsiráf” elnevezést nyerték. Öreg bikák fejét néha egészen beborítják a szemölcs- és szarvszerű csontképződmények.

Nagyon figyelemreméltó az a tény, hogy a zsiráfok némely formájánál a koponya rendesen asszimetrikus, mivel a páratlan szarv mindig a jobboldal felé tolódott el, és a szarvszerű szemölcsök is jobban fejlődtek ki a jobboldalon; általában az egész koponya ezen az oldalon erősebb alkotású, úgyhogy Lönnberg joggal beszél „jobboldalas fejű” zsiráfrasszokról.

A szarvak száma és a rajz mustrázata alapján különböző fajokat írtak le. A háromszarvú zsiráfokról megállapították, hogy a három szarvon kívül jellemző rájuk az is, hogy foltjaik szélei egyenesen, élesen vannak elhatárolva; ezek a foltok náluk a térd, illetőleg a sarok alatt megszűnnek, az arcon azonban erősen a szemek elé nyúlnak; állítólag homlokuk és orrhátuk felső része is világosszínű. Ez az északi vagy nubiai zsiráf, amellyel rendszerint a déli, kapföldi vagy kétszarvú zsiráfot állították szembe. Azon kívül, hogy ez utóbbinak csupán csak két szarva van, jellemző még rája a sötétbarna orrhát és a szabálytalanul szétszaggatott foltok, amelyek a közép felé sötétebbek. A foltok a végtagokon egész leérnek a lábtőig, de az arcról és a szemek környékéről hiányoznak. Ma már rájöttek arra, hogy e két forma közt számos átmenetet találni, úgyhogy sokan csak egy fajt (G. camelopardalis L.) ismernek el, amely azonban számos alfajra oszlik. (Lydekker, „Proc. Zool. Soc.” 1904.)

Ezek szerint tehát az említett kétszarvú alak csak alfajt alkot, amelyet tudományosan Giraffa camelopardalis capensis E. Geoffr.-nek nevezünk. A Giraffa camelopardalis-hoz tartozó összes formák közös tulajdonsága, hogy világos alapon sötéten foltozottak. E mellett azután az egy csordában élő állatok nem, kor és egyed szerint, rendkívüli módon variálhatnak. Általában úgy látszik, hogy az öreg bikák a legsötétebbek. „A színezet az egy seregbe összeverődött állatoknál is nagyon változhat. Azt a megfigyelést tettem, hogy az ilyen csapatokban – amelyek gyakran 45 főből is állhatnak – egészen sötét és nagyon világosan foltos állatok együtt találhatók”, mondja Schillings, és egészen hasonlóan nyilatkozott Roosewelt és több más megfigyelő is.

Délafrikai zsiráf (Giraffa camelopardalis capensis E. Geoffr.).

Ezektől a most leírt állatoktól az északi Szomali-föld zsiráfja annyiban tér el, hogy sötét foltjai nagyon nagyok, úgyhogy a világos szín rajta csak finom csíkozottságnak tűnik föl. Inkább olyan állat benyomását teszi tehát, amely sötét alapon világos hálózatot hord; ezért magyarul recés zsiráfnak nevezhetjük; tudományos neve: Giraffa reticaulata Winton.

Recés zsiráf (Giraffa reticulata Winton).

Hogy közte és más formák között vannak-e átmenetek, vagyis, hogy önálló faj-e vagy sem, ez idő szerint még nincsen eldöntve. Lönnberg biztosra veszi, hogy megfigyelt Afrikában ilyen átmeneti alakokat.

A zsiráfok Afrika mindazon területein – Nubiától egészen a Fokföldig – élnek, vagy legalább is éltek, amelyek életviszonyaiknak megfeleltek. Az Oranje-folyótól délre ma már nem él, minthogy ott teljesen kiirtották. Természetesen Nyugat-Afrika nagy őserdőiből is hiányzik, bár nyugaton Nigériában és Angolában ismeretes.

A zsiráfok életéről pontos megfigyeléseknek vagyunk a birtokában. Leginkább kisebb csapatokban vándorolnak, amelyek rendszerint egy felnőtt bikából, több tehénből s néhány fiatalabb bikából állnak. Nagyobb csapatok már-már nem találhatók Dél-Afrikában és csupán Kelet-Afrikában figyelnek meg olykor-olykor még ma is számos példányból összeverődött zsiráf-csapatot. A Guazo Njiro mellett Berger az állatok százait figyelte meg: „Egy óriás völgymedencében, amely előttünk feküdt, szinte nyüzsögtek a zsiráfok”. Az öreg bikáknak átható, erős szaguk van, ezért a búrok „Stinkbulls”-nak hívják őket. Mint az afrikai vadak általában, a zsiráfok szívesen tartózkodnak más állatok, például zebrák, antilopok, struccok társaságában.

A zsiráfok tápláléka főleg különböző akácfajok lombjából és gallyából áll, de más fák lombjait sem vetik meg. Füvet a szabadban élő zsiráf soha nem eszik. Vízszükségletük úgy látszik csekély.

Az okapival ellentétben, a zsiráf érzékszervei közül a szaglás kevésbbé fejlett, mint a látás. Azonban, hogy a zsiráfoknak nemcsak a szemük éles, hanem jó szimatjuk is van, azt gyakran tapasztalhatta Schillings, midőn kedvezőtlen időben próbálta őket megközelíteni. „A hosszúbojtos farknak soha el nem maradó jellemző csóválása, a vezérbikának vagy a vezetőtehénnek kilépése az árnyatadó fák alól – amelyek alá a csorda rendesen a déli órákban beáll – biztos jelei a csakhamar elkövetkező menekülésnek. Ez vágtatással megy végbe, amely látszatra nagyon is ügyetlen és nem eléggé gyors, azonban ha a vadász csak gyalogszerrel próbál utánuk menni, úgy csakhamar eltűnnek a szemei elől.”

A meneküléselőtti farkcsóválásról, amelyben Schillings a jeladás egy módját véli felösmerni, Roosewelt is megemlékezik. Majdnem minden alkalommal megfigyelte ezt, ha zsiráfokkal találkozott. A volt elnök az állatok viselkedéséről pontos, jó leírásokban számolt be. „Rendkívüli magasságuk”, írja, „képessé teszi őket kíválóan éles szemeik legalaposabb kihasználásán, úgyhogy nincsen állat, amely könnyebben észre venné a közelítő vadászt, mint a zsiráf. Gyakran fölfedeztem őket félmérföldnyi távolságból, vagyis jobban mondva, felismertem őket, ha figyelmessé tettek rájuk, és ha ezután távcsövem segítségével szemügyre vettem az állatokat, megfigyelhettem, hogy azok állandóan minket néznek. Ha nyugtalankodik, lassú, himbálódzó léptekkel távozik el, de ha igazán megijesztik, különös galoppba kezd. Farkát fölállítja és felkunkorítja, hatalmas hátsó lábait úgy dobja előre, hogy azok kívül, egészen az elülső lábak mellett érnek földet. Mozgásai megfontoltságot árulnak el és úgy látszik, hogy a zsiráfok vonulása nem valami gyors, ha azonban csak egy kis előnyre is szert tett, alaposan erőlködnie kell a lónak, ha be akarja hozni. Vágtatás közben nyaka lefelé süllyed és a mélyen fekvő mell egyenes vonalával hegyesszöget zár be; erős feje pedig előre nyúlik. Ártalmatlan állatok, és ha az óvatosságról megfeledkező, közelükbe kerülő ember felé ki is rúgnak patáikkal, mégis semmiféle tekintetben sem veszélyesek.” Úgy látszik, hogy legfőbb védelmi eszközüket a paták képezik.

Csodálatos, hogy milyen különbözőképpen nyilatkoznak az utazók a zsiráfnak a szabadban való megfigyelhetőségéről. Gyakran fellelhető olyan helyeken, ahol régi, korhadt fatörzsek fordulnak elő, olyan fatörzsek, amelyeken a zúzmók, mohok, a zsiráf hosszú tarka nyakához megtévesztő módon hasonló rajz- és folthatásokat idéznek elő. „Egyetlen egy állat sem olyan festői az egész természetben, – mondja sir Baker Samuel – mint a zsiráf a hazájában, tartózkodási helyein.” „Gyakran kételkedtem egy egész falka zsiráf jelenvoltáról, – írja az említett vadász – míg csak a messzelátómat elő nem vettem; sőt még félvad kísérőimnek is meg kellett vallaniok, hogy éles, gyakorlott szemük szintén megcsalta őket: annyin zsiráfoknak nézték azokat a korhadt fatörzseket; máskor viszont az állatokat cserélték föl a százados fákkal.” Hasonló módon nyilatkozik Schillings is.

Annál világosabban és élesebben láthatók azok a zsiráfok, amelyek a fátlan pusztán, a szemhatár szélén mozognak: ilyenkor, különösen kedvező esti világításnál még sokkal hosszabbaknak és természetfölöttibbeknek látszanak, mint a minők a valóságban.

Zsiráfok a steppén.

Nyilván ilyen vidékeken figyelte meg állatunkat Roosewelt és Lönnberg. Utóbbi beszámolójában a recés zsiráfról a következőket mondja: „A zsiráfokat mindig nagyon könnyű észrevenni, még akkor is, ha mozdulatlanul állnak és nagy távolságra vannak tőlünk, hacsak fák vagy bokrok nem takarják el őket; be kell vallanom, hogy sohasem tudtam rajtuk védőszínezetet mustrázatukban fölfedezni. A fiatalok és az öregek színezete között oly nagy eltérést találunk, hogy ha az egyiket a színezete védi, a másikat aligha védheti. A zsiráf rajzolata semmiképpen sem tekinthető védő-színezetnek, sem pedig a természetes kiválogatódás eredményének.”

A zsiráf minden mozdulata sajátságos. Legelőnyösebben mutatkozik akkor, ha nyugodtan megy; ilyenkor méltóságteljesnek és büszkének látszik. A járása lassú és kimért górlépés, mert mind a két egyik oldalon lévő lábával egyszerre lép. Egész más azonban, ha futásnak ered. Lichtenstein nagyon szemléltető módon írja le azt a benyomást, amit a futó állat tesz a megfigyelőre. Vágtatása olyan esetlen és nehézkes, hogy azt véli az ember, hogy a gyalogos is utólérné. Ezt a lassúságot azonban pótolja a lépés távolsága, amennyiben hozzávetőleges mérés szerint, minden ugrás 4–5 m-t tesz. Teste első felének nagysága és nehézsége miatt a zsiráf nem bírja magát elől csupán az izmai erejével fölemelni, hanem kénytelen hátrahajlítani a nyakát, ami által a súlypont hátrább esik; csak ekkor tudja elülső lábait a földről fölemelni. Ez megtörténik a nélkül, hogy mellső végtagjait meghajlítaná, ugyanily mereven helyezi őket előre, miközben nyakát egyenletesen mozgatja, majd hátsó lábainak erejével előre hajtva, ismét leteszi azokat. Így mozog a nyak örökösen ide-oda lódulva, akárcsak a hullámokon táncoló hajó árboca.”

Nagyon sajátságosan áll akkor, mikor valamit föl akar venni a földről, vagy inni akar. A régebbi leírások azt állítják, hogy a zsiráf e célból letérdel. Lehet, hogy kivételesen meg is teszi, rendesen azonban úgy hajtja le felső testét, hogy két első lábát annyira szétterpeszti, hogy hosszú nyakával kényelmesen leér a földre. Aki maga nem látta ezt, lehetetlennek tartja. Selous különben megfigyelte, hogy ivás közben nem csupán oldalt terpesztette szét első lábait, hanem előre is, hátrafele is mindaddig, amíg eléggé alacsonyak lettek, és Böhm határozottan mondja, hogy gyakrabban megfigyelte, amint térdelve, tehát nem hajladozva legelt. Ha le akar feküdni, először első lábainak térdcsuklóira ereszkedik, erre összerántja a hátulsó lábait s végül is úgy fekszik le a szügyére, mint a teve. Alvás közben részben az oldalán fekszik, s e mellett mind a két, vagy csak egyik első lábát behajlítja; nyakát hátrafordítja, fejét szereti a hátulsó combjain nyugtatni. Alvása igen éber, és csak nagyon rövid ideig tart. Több napig is el lehet alvás nélkül, s úgy látszik, hogy ilyenkor állva pihen.

Szükség esetén nagyon jól tudja magát védelmezni, nem ugyan a szarvaival, amelyek úgy látszik csupán csak ékességnek valók, hanem hosszú, izmos lábainak hatalmas rúgásaival. Ilyen módon hadakoznak egymással a szerelmes hímek is a nőstény birtokáért; az anya borját rúgásokkal védelmezi az alattomban odalopózkodó macskától, s a rúgás ereje olyan hatalmas, hogy még az oroszlánt is földöntheti. Az állatkerti ápolóknak néha nagyon óvakodniok kell a zsiráf patáitól, bár máskülönben nagyon jól megférnek együtt.

A zsiráf szaporodásáról csak az újabb időkben tudtunk meg egyet-mást. Rendszerint csak egy borjút ellenek. Dél-Afrikában Sclater szerint az ellés ideje november és február közé esik. A különböző állatkertekben eddig gyüjtött megfigyelésekből következik, hogy a párzás márciusban vagy április elején, az ellés a következő év májusában, vagy júniusában történik, a vemhesség tehát 431–446 napig, azaz 14–14 1/2 hónapig tart. A párzás ideje alatt mind a két nem halk bégetést hallat. A hímek nagyobb hevesség nélkül rugtatnak egymásnak, s kölcsönösen öklelik homlokcsapjukkal egymás hátát és oldalait. Komolyabb tusákat nem vívnak. Az ellés gyorsan és könnyen történt. A borjúnak először az első lábai meg a feje bújtak elő. Születése után vagy egy percig mozdulatlanul hevert, aztán kezdődött a lélekzetvétel, félóra mulva fölkelni iparkodott s húsz perccel rá odatámolygott az anyjához. Ez meglehetősen közömbösen nézett kölykére s másnap tehenet kellett odahozatni, amelytől a fiatal zsiráf vagy egy hónapig szopott. Tíz órával születése után a fiatal állat már szaladgált, harmadnapos korában pedig már az ugrásban gyakorolta magát. Körülbelül kilenc hónappal a borjazása után az anya ismét párzott és 431 nap mulva megint ellett egy borjat, amely a születése után tizenkét órával serényen szopott az anyjától. Három hét mulva már növényi eledelt is evett, és négyhónapos korában kezdett el kérődzeni. Éltük második napján mért zsiráfok fejmagassága 1.54–1.63 m, testük hossza pedig 55 cm volt. Nyolc hét mulva Bolau szerint az egyik nőstény elérte a 2 m-t, egyéves korában pedig 2.68 m magas lett.

A zsiráfot úgy Afrika bennszülöttjei, mint az európaiak is, szenvedélyesen vadásszák. Szudánban tevén vagy lovon űzik, s ha utolérik az agyonhajszolt állatot, karddal keresztül vágják az Achilles-inát, ily módon megbénítják és azután leölik, hogy mindenütt becsült húsának és egyéb részeinek hasznát vegyék. Az európaiak hosszabb hajtóvadászat után rendesen messzehordó fegyverrel lövik az óvatos állatot. Máskülönben nincs is talán a zsiráfnak ellensége, legfeljebb néha az oroszlán rabol el magának egy-egy fiatal borjút, vagy ha az éhség már nagyon nagy, az öreg állatokat is megtámadja, mint azt Schillings megfigyelései bizonyítják. (L. az oroszlán jellemzését.) Rendkívüli magassága azt az előnyt biztosítja a zsiráfnak, hogy nagyon tág szemhatár fölött uralkodik s minden közeledő ellenséget idejében észrevesz. Kevés van az afrikai vadak között olyan is, mely jobban kifárasztaná az üldöző vadászt és lovát. Bár megelégszik avval, hogy bizonyos távolságot tart maga és üldözői közt, a futásban azonban kitartóbb, mint a legjobb ló, föltéve, hogy a talaj nem kedvezőtlen rá nézve; mert fölfelé futnia a lejtőn, érthető módon fölötte nehéz neki. A zsiráf üldözését a vadásznak mindjárt eleinte a legsebesebb versenyfutással kell kezdenie. Ha az első öt percben egérutat engedünk a zsiráfnak, akkor a versenyben a ló elmarad. Mivel a menekülő zsiráf csak végső szükségben fejti ki legnagyobb sebességét, jó lóval legalább olyan közel lehet hozzájutni, hogy a lovas, gyorsan leugorva nyergéből, jól célzott golyót küldhet utána.

Az elejtett zsiráfnak sokféle hasznát veszik. Bőrét mindenféle bőrmunkán, farkbojtját légycsapónak, patáit szarunemű tárgyak készítésére használják, kitűnő pecsenyéjét pedig megeszik. Még jobb azonban, ha elevenen megfoghatják a zsiráfot. Mindenütt szeretik a feltűnő állatot, mindenütt örülnek, ha háznál tarthatják. Belső Afrika városaiban gyakran lehet látni egy pár zsiráffejet egy-egy kert magas kerítése fölött, s a helységek közelében nem ritkán lehet találkozni szelidített zsiráfokkal, melyek kényük-kedvükre kóborolnak. Mikor Karkodjba, a Kék-folyó menti helységbe érkeztünk, – mondja Brehm, – naponta egy zsiráf jött oda a bárkánkhoz avval a szándékkal, hogy megetessük és megcirógassuk.

Európában óriási feltűnést keltettek azok a zsiráfok, amelyeket 1827-ben, majdnem három évszázad után megint elevenen láthatott az európai emberek szeme. Ez idő óta állatkertjeink legkedveltebb, de egyúttal legdrágább látnivalói közé tartoznak. Száraz, meleg, huzatnélküli istállókban jól megvannak, és könnyen megszokják a fűből és szénából álló eleséget, különösen akkor, ha még néha egy-egy friss leveles ágat juttatunk nekik. Knauer olyan adatokat tud, hogy egyes zsiráfok 25 évig is kibírták a fogságban. Sőt még szaporodni is képesek ott. Berlin, Köln, Drezda, Hamburg és Schönbrunn állatkertjeiben több ízben szaporodtak a zsiráfok. Azonban a fiatalok felnevelése nagyon nagy nehézségekbe ütközik; néha azonban még ez is sikerül. Knauer szerint a Londonban lévő állatkertet négy, 1835-ben Kordofánból behozott zsiráf tizenhét fiatallal ajándékozta meg, amelyek közül az utolsó egészen 1892-ig maradt életben.