1. Okapik (Okapia Lank.)

A két nem közül a két és fél évtized óta ismert Okapia Lank. nemzetség az ősibb sajátosságokkal kitüntetett.

Nagy feltűnést keltett, mikor 1901-ben az a hír járta be a világot, hogy Kongó szabad államban egy nagy, új emlősfajt fedeztek föl, amely nem olyan értelemben véve volt új faj, mint amilyeneket a modern emlősök rendszertanával foglalkozó szisztematikus felállítani szokott, és amelyet csak beható összehasonlító vizsgálatok révén tudunk a hozzája hasonló formáktól elkülöníteni, hanem a laikusok számára is egy pillanat alatt megállapítható volt, hogy az új nemzetség új faja a többi ismert emlősállattól lényegesen különbözik. Johnston Harry, Uganda kormányzója Stanleytől hallotta azt, hogy a bennszülöttek állítása szerint a Szemliki és az Itur-vidéki őserdőkben nagy, szamárhoz hasonló állatok élnek. Johnston kutatni kezdett és sikerült is neki a Kongó szabadállamhoz tartozó M’Beni-erődbeli katonáktól csíkos, egyszerű övnek használt és feldolgozott bőrdarabokat szerezni, amelyek a csodálatos állattól származtak. Az erődbeli belga tisztek is erősítgették, hogy az állatot a közelben mindenütt jól ismerik, a bennszülöttek vadásznak rá és okapinak nevezik. Johnston a birtokában levő bőrdarabokat, melyek véleménye szerint zebrától származóak voltak, Londonba küldte, ahol Sclater Equus johnstoni néven írta le őket. Azonban még ugyanabban az évben Johnston egy teljes bőrt és egy koponyát is szerzett, amelyeket ugyancsak elküldött Londonba. Lancester Ray a zoologusok nemzetközi kongresszusán, amelyet 1901-ben Berlinben tartottak, valamint egy későbbi részletes munkájában megállapította az állatról, hogy az a zsiráf félék családjának egy új nemét alkotja, amelynek ő – a bennszülöttek által használt név után – az Okapia nevet adta. Mindmáig csak egyetlen faja ismeretes.

Az új nem rokonsági kapcsolatai a koponya és a fogazat alkotásából jól előtűnnek; különösen jellemzőek az alsó szemfogak, amelyeknek koronája kétkaréjú. Ezeket a sajátságokat találjuk meg a zsiráffélék családjának (Giraffidae) számos, a Miocén-korban élt képviselőjénél is, de ezek a kihalt állatfajok korántsem érték el a mai zsiráfok magas fejlettségét. Ezek között, nevezetesen a felsőmiocén-kori Samotherium F. Major és a vele közeli rokonságban lévő, Dél-Európától Perzsiáig megtalálható Palaeotragus Gaudry és a zsiráf között, átmeneti helyet foglal el az okapi.

Az okapi (Okapia johnstoni Scl.)

Okapi

Az első darabok óta több bőr és csontváz is jutott Európába, úgyhogy ma már jól ismerjük az állatot. Ma már tudjuk, hogy az okapi hímje körülbelül 1 1/2 m magas, nősténye valamivel alacsonyabb, meglehetősen nehéz, lomha és izmos kérődző, amelynek elülső lába alig valamivel magasabb a hátsónál. Nyaka közepes hosszúságú, de inkább rövidnek mondható. A hengeresen megnyúlt fejen – legalább is a hímeknél – szarvakat találunk és „hatalmas, vastag csövekkel eredő és igen mélyen tüzdelt füleket”, amelyek a szélükön rojtosak, és mint a „kudu”-nál, elállóak. Farka rövid bojtot visel és valamivel lejjebb ér sarkánál. A csülök, illetőleg paták alkotása a zsiráfokéra emlékeztet, mivel az okapinál is hiányzanak a tevék kivételével minden kérődzőre jellemző mellékpaták. Felső végtagrészei – mint ahogyan azt zur Strassen gondos, aprólékos vizsgálatai megállapították – épp úgy, mint a zsiráfnál és a tevéknél, amelyek ismert járásmódjukkal tünnek ki, meglehetősen szabadon állók, nem úgy, mint ahogyan azt a legtöbb emlősnél látjuk. Hogy az okapi is górlépésben jár, mint ezek, azt Schubotz, a belga Angu állomáselőljárótól, Anderssontól tudta meg, aki megfigyeléseit 1908-ban végezte egy fogságban tartott állaton és egy pár napig elevenen tartott okapi borjún.

A stuttgarti példányok színezetéről Lampert a következőket írja: „A test színe remek barnavörös, elég sötét, de különböző árnyalatú; a nőstények és a fiatal példányok színezete állítólag csaknem fekete; ilyen a mi fölállított példányunk; a második, Boytn hadnagy úrtól kapott bőr, amely egy fiatal állattól származik, jóval kisebb és valószínűleg egy hím állaté volt, nem sötétebb, hanem ellenkezőleg, jóval világosabb mint a kifejlett nőstény; színe vörösbarnának mondható. Orra mögött a fej világos, fehéres színezetűvé válik, ami egészen a garatig terjed, azonban az orrától a fej felső részéig húzódó darab sötétebb színezetű. Hátán hosszában sörény vonul végig, amely azonban a mi példányunkon nagyon alacsony, mindössze 5 gramm: fiatal állatokon ez jóval magasabb. Jellemző szőrének finom, ragyogó fénye, amely a legnemesebb fajparipák szőrének ragyogására emlékeztet.”

„A legfeltűnőbb és legjellemzőbb az okapi színezetében az elülső lábak, a combok és a hátsó lábak sávozottsága, és ez a csíkozottság még a zebráénál is sokkal szebb. A mélyfekete és a vakító fehér, néha kissé sárgás csíkok váltakozása rendkívül tetszetős látványt nyujt; érthető, hogy a bőrnek ezeket a részeit a bennszülöttek előszeretettel használják föl övnek, és épp annyira érthető az is, hogy ez a zebraszerű csíkozottság elég ok volt arra, hogy rejtélyes állatunkat a lovak (Equus) nemébe osszák.”

„A csíkok gyakran kettősek, a combokon hátul a legszélesebbek, elől pedig kiékelődnek. A fekete csíkok, ez az alapszín, nem húzódnak a lábakon egészen köröskörül, hanem a belső oldal nagy része fehér és ugyancsak fehérek a lábak alsó részei is. A fehér csíkok száma nem állandó, még egyugyanazon példány jobb és baloldalán sem.”

Hogy az említett szarvak csak a hímeken vagy néha a nőstényeken is megjelennek-e, még el nem döntött kérdés. Csak a Majna melletti Frankfurt és a Stuttgartban őrzött példányokról állapították meg eddig biztosan, hogy nőstények, ezeken pedig a szarvaknak nyomát sem látjuk; megjegyzendő, hogy ezek közül csak a frankfurti példány teljesen kifejlett állat. A hímnek szarvascsapjai csak a homlokcsontokon állnak és nem nyúlnak át, mint a zsiráfon, alapjukkal a halántékcsontokra. Az okapi szarvai rövidek és hátrafelé hajlottak; a fiatal állatok szarva, csakúgy, mint azt a zsiráfoknál megfigyelhetjük, egészen bőrrel borítottak. Idősebb példányokon azonban a felső szarvvég körülbelül 1 cm-re szabadon kiáll a bőrből és egy gyűrűalakú barázdával határolódik el az alsó, bőrrel bevont csontdarabtól. Látjuk ebből is, hogy az okapi szarva a szarvasok agancsához hasonlít és ez a hasonlóság még nagyobb, ha, mint ahogyan felteszik, az okapi szarvának ezt a szabad csontvégét rendszeresen váltja.

Aránylag keveset tudunk az életéről. Bár Schubotz sok adatot hallott a bennszülöttektől és az állat földrajzi elterjedéséről is pontosabban tájékoztatott, saját szemeivel nem látta és nem figyelhette meg az élő okapit. Adatai szerint az okapi elterjedési területének északi határa Uëlle; nyugatról Likati, délről Rubi, keletről Rima és Bomokandi állnak az okapi lakta terület határán; délkeleti irányban egészen a Nepoko és az Ituri-Aruvimi forrásvidékéig terjedt el.

Uellén elejtett okapi.

Ott a legsűrűbb és legmocsarasabb őserdőkben rejtőzködik el és eddig csak két európainak: a svájci dr. David I. I.-nek és a belga szolgálatban levő angol dr. Christie-nek sikerült okapikat megfigyelni és elejteni. David szerint az állat teste hengeralakú, kerekebb, vastagabb, mint az antilopoké, szemének színe sötét barnásfekete, pontosan nem határolt irisz szegéllyel. Az okapi legfeltűnőbb sajátságainak a zsiráfokéhoz hasonló két szarvacskát, járásközben lehajtott fejtartását, hegyes és előrenyúlt, mindig mozgásban lévő arcorrát és végtagjainak szembetűnő ferde és vízszintes zebraszerű csíkozottságát találta David. Egész megjelenése, iszapban való túrása, turkálása, testének első része és fejtartása sokkal inkább emlékeztet a tapirra, mint az antilopra. Egyes anatómiai megfigyelések révén David a táplálékra vonatkozólag a következőket tételezi föl: „Az ajkak, a pofazacskó belső oldala és a torok igen erős, durva szemölcsökkel borítottak, és ez nem csak durva, hanem direkt iszapból összekeresett táplálékra utal.” Másutt említett szerző a következőket írja: „Ha a csodálatos, de a színekre vonatkozólag invers (fordított) zebraszerű csíkozottságot mint alkalmazkodási jelenséget akarjuk megmagyarázni, akkor ne gondoljunk arra, hogy itt azon fénynek és árnyékoknak természetes utánzásával állunk szemben, amelyek a vékony fatörzsek és a dsungel pálmái közt megjelennek (tigris, zebra). Az okapi nem él olyan környezetben, mint egyes antilopfajok, pl. a vízi antilop, hanem a legsűrűbb őserdőben, ahol nagylevelű, nedves, alacsony növények (mint amilyenek az Arum, Donax és Phynium), orchidea-levelekkel és kúszónövényekkel alkotnak sűrű összevisszaságot. Ezek a levelek feketés-zöldek, egészen vízszintes helyzetűek és a víztől fénylők, úgyhogy a fény hatására a mediánbordával hosszanti irányban számtalan rövid, fehér fénysáv keletkezik, amelyek igen erősen elütnek az erdő homályától vagy sötétjétől. Az erdőtalaj vastag lombtakarója és a fatörzsek kérge feketék, barnák és vörösesek, éppúgy, mint azt európai nyirkos lomberdeinkben látjuk, ha sokáig esett az eső, és ez a színezet egészen olyan, mint az Okapia színrajzolatának árnyalatai. Így lehetne megkísérelni, hogy az okapi színezetét a külső környezethez való alkalmazkodás szempontjából megmagyarázzuk. Ezenfelül nagy előnyére válik az állatnak az orr mozgékonysága, amelynek segítségével könnyen megtalálja táplálékát az aljnövényzetben és a mocsári vegetációban.”

„Így bujkál az okapi, akadályozó szarvak nélkül (az őserdőkben élő bivalyokon, és a Kongó őserdeiben csak kis számmal található antilopokon is feltűnően rövid szarvakat figyelhetünk meg), lehajtott fejjel és inkább rövidnek nevezhető nyakkal, mint amilyent a kistermetű erdei bivalyoknál és a varacskos disznóknál látunk, gyorsan, ügyesen és zajtalanul az őserdőn keresztül, mialatt csak a lassú, de folytonos esőcseppek ütötte zaj és olykor-olykor az orrszarvú madár csúnya kiáltása hallható. Igazi őserdei kép.”

„A vidék szabadon eresztett és félig arabssá vált rabszolgái az állatot „Keuge”-nak nevezik. ,A pygmeus neve „O-a-pi”. A csodás vadat azért ismerik a bennszülöttek, mert minden fekete ismeri a szép bőrből készült öveket, és az állat neve sem idegen előttük. Az állat csapája az én tapasztalataim szerint csak a pygmeusok és a walesszek vadásztörzse előtt volt ismeretes, akiknek a társaságában én is sikerrel követtem a ritka nyomokat. 1903 novemberétől 1904 márciusáig elterjedési területének keleti részében négy ízben láttam az okapi csapását. Ebben az időben három, meglehetősen fiatal állat bőrét gyüjtöttem be. Ha tekintetbe vesszük, hogy a területek alig járhatóak és a csapások és az állat maga is csak nehezen lelhetők föl, azt kell mondanunk, hogy az okapi nem olyan nagyon ritka. Ezt mondják a feketék is. Feketéink egyike, aki több évet töltött az Ituri-Szemliki őserdő egy falujában, azt állítja, és ez el is hihető neki, hogy gyakran evett az okapi húsából. Az elülső és hátulsó lábaikat fedő csíkos bőrből készült öv nagy kedveltségnek örvend a pygmeusoknál és a többi, erdőben élő törzsnél. Az én birtokomban is van egy ilyen csattokkal ellátott öv, amelynek primitív előállítása dícséretére válnék a kőkorszak emberének.”

„Az okapi nemcsak a mocsaras helyeken, folyómedrekben tartózkodik, hanem meredek, lombfedte lejtőkre és erdős sziklás hegyoldalakra is fölhúzódik. Az a véleményem, hogy látása jóval gyengébb, mint a füves térségeken élő antilopé. A majdnem teljes szélcsend következtében feltehetjük, hogy szaglószervének sem jut nagyobb szerep, mert mindössze a friss és veszélyt jelentő nyomok feltalálásánál és a táplálék keresésénél működik közre. Ezekkel ellentétben a hallás szerve a legjobban kifejlődött, és ha a nyirkos őserdőben erős talajkigőzölgés következtében rövidesen el is enyészik az ember nyoma és szaga, minden élő legkisebb közeledését elárulja az őserdőben valami gyenge kis zaj, melynek hallatára vad futással menekül az állat a recsegő ágakon keresztül – egy pillanat – és örökre eltűnik szemünk elől!”