Menyhalak (Lota Cuv.)

A menyhalak, Lota Cuv., nemzetsége az édesvizekben egyedül képviseli a tőkehal-féléket. Nyúlánk testüket igen apró pikkelyek borítják. Két hátúszójuk van; a farokúszó külön áll. Állkapcsukat és ekecsontjukat kefefogazat nőtte be. A szájpadláscsontok fogatlanok. Egy bajuszszáluk van. A menyhalak nemzetségébe egyetlen faj tartozik, az azonban igen elterjedt.

A tarka menyhal (Lota lota L.)

Menyhal (Lota lota L.). Fiatal harcsa (Silurus glanis L.).

A tarka menyhal, Lota lota L., népies nevei Herman Ottó szerint a következők: kutyahal, méhal, ményhal, nagyagyú hal, törzsökhal. Feje lapos, törzse megnyúlt, halpénzei aprók, farka oldalról összenyomott. Két hátúszója közül a második igen hosszú; az alsóúszó valamivel rövidebb; farokúszója lekerekített vagy hosszú. Bajuszszála hosszú, az elülső orrlyukak előtt 1-1 szalagalakú bajuszszála is van. Fogai az állkapocs szélén egysorban állanak. A menyhal háta, oldala és úszói világos vagy sötét olajzöldek, gyakran feketésbarna, felhős márványfoltokkal tarkítva; torka és hasúszója fehéres. Színe a korral változik. Az idősebbek mindig világosabbak. Első hátúszójában 12-14, a másodikban 68-74, a mellúszóban 18-20, a hasúszóban 5-6, az alsóban 66-70, a farokúszóban pedig 36-40 sugár csatlakozik egymáshoz. A tarka menyhal kb. 60 cm-esre, olykor nagyobbra nő meg, súlya néha megüti a 12 kg-ot, de ekkora példányokat csak mélyebb tavakban találnak. Herman Ottó egy 93 cm-es menyhalat említ, amelyet a Garamból halásztak ki.

Az édesvízi halak közt csak kevés olyan van, amelynek akkora elterjedése volna, mint a tarka menyhalnak. Régebben azt hitték, hogy a tengerben, így pl. az Északi-tengerben is előfordul, amit azonban már Günther is határozottan megcáfolt. Ezek az adatok tévesen kerültek bele az irodalomba, mivel a tarka menyhalat az északi menyhallal tévesztették össze. A Keleti-tengerben csak Svédország keleti partja mentén, az apró szigetek között levő, gyengén kevert vízben, továbbá a Finn- és a Bottni-öbölben fordul elő. Közép-Európának minden folyó- és állóvizében otthonos. Olaszországban Lombardia mélyebb tavaiban és folyóiban is él. Európán kívül Észak-Amerikában, Észak- és Közép-Ázsiában, sőt Indiában is el van terjedve, ámbár onnan Day nem sorolja fel. Tartózkodási helyéül legszívesebben a mélyebb vizeket választja ki és a kisebb folyókban csak akkor üt tanyát, ha medrükben sok, aránylag mélyebb helyet talál. A tavakban is a legmélyebb pontokat választja ki, ahol a fenék 40-60 m-rel vagy még mélyebben van a felszín alatt. Németországban a síkságon, így az Elbében a leggyakoribb. Nagy-Britanniában nem tartozik a gyakori halak sorába, ellenben a Duna vízrendszerében és a Rajna felső szakaszában a mélyebb medrekben mindenütt megtalálható. Svájcban, mint Tschudi adataiból tudjuk, 700 m-es magasságig, Tirolban pedig a tengerszíne fölött 1200 m-ig felhatol.

A tarka menyhalat Heckel a Dunából és Erdélyből említi. Petényi a Dunából, a Balatonból, a Vágból, a Garamból, a Poprádból, a Körösből, a Drávából, a Tiszából és több kisebb patakból (Tiszovnyik, Túróc, Hnyilec, Mutnyik) sorolja fel. Herman Ottó a következő termőhelyeit közli: Fertő, Balaton, Berettyó, Bodva, Borzsa, Dráva, Duna, Körös, Kraszna, Latorca, Olt, Rába, Sajó, Szamos, Tisza, Zagyva és a Szermje. Bodrossi Lajos a Bégában és a Temesben találta meg. Szerinte a Bégában minden tavasszal sok menyhal jelenik meg.

Életmódjáról Herman Ottó a következőket mondja: „A tarka menyhal a lesőrablók közé tartozik. Az uszadéktőkéket, a gyökérzetet, a padmalyokat és a part lyukait választja tanyájául, különösen, ha ezek mély, örvénylő vizekben találhatók; falánk rabló, mely a halivadékban nagy kárt tesz s ahol tömegesen megjelenik, egész patakokat kipusztít. Jóllakva, amidőn előretolt hasa felpuffad, emlékeztet valami óriási békakoltyra. Ez a pusztító természete oka annak, hogy - kivált patakos vidékeken - cigányéletet él; néha nagyszámmal jelenik meg, majd eltűnik s éveken át nem mutatkozik. Petényi érdekes dolgokat jegyzett fel róla, kiemeli kóbor természetét, mely cigányos vándorhallá avatja, így 1847-48-ban Turopolja patakjainak zsombos, gyökeres, örvénylő helyein százával volt jelen s tömegesen fogták; de már 1848-ban csak egyesek mutatkoztak. Művelődéstörténeti szempontból nem utolsó jegyzet az, amely Kollár, a bécsi udvari múzeum igazgatójának szemeire vonatkozik s két menyhalról szól. A szentírás szerint t. i. Tóbiás vakságát a menyhal mája gyógyította meg s ez jutott eszébe 1846-ban báró Podmaniczky Jánosnak is, amidőn Kollár bajáról értesült; küldött tehát az érdemes tudósnak Petényi útján két eleven menyhalat. Fel is vágták s azt találták, hogy epéje, bár kicsiny, gyönyörű ultramarinkék színű. Kollár ezzel és a hal zsírjával kenegette a szemét és azt állította, hogy használt. Különben a régi gyógyszerek közt igen előkelő helyet foglalt el a „liquor hepaticus Mustelae fluviatilis”. Most a menyhal mája ínyencnek keresett falatja.”

Nappal kövek és más vízalatti tárgyak mögött húzódik meg. „Ha egy ilyen követ fölemelünk, - írja

Schinz - úgy egy ideig nyugodtan marad, majd hirtelen villámgyorsan nekiiramodik és más kő alatt vagy az iszapban rejtőzködik el. Az idősebbek a mélységben tanyáznak, a fiatalok ellenben a partnak egész sekély helyén rejtőzködnek. A menyhal éjjel hagyja el a rejtekét és körülcserkészik.” A tarka menyhal az édesvizek egyik legnagyobb kalóza és réme a kisebb s a fiatalabb halaknak, a saját fajtabelinek is. A halállomány érdekében írtani kell, ahogy csak lehet. A befogott és haltartókba rakott menyhalak, ha nem kapnak elegendő eledelt, egymást falják fel s az marad a győztes, amelyik a legerősebb, vagy a legügyesebben tud elbánni a többivel. Schinz elbeszéli, hogy egy szolgálólány, akit azzal bíztak meg, hogy a haltartóból menyhalat fogjon ki, ijedten szaladt gazdájához és lelkendezve jelentette, hogy valami csodalényt fogott, olyan menyhalat, amelyiknek nem volt feje, csak két farka. Közelebbről megtekintve, kitűnt, hogy az egyik menyhal bekapta a másikat, amelyiknek a törzse és a farka még kilógott a szájából. A fiatal menyhalak főképpen halivadékkal és férgekkel táplálkoznak. A tarka menyhal ragadozó természetét emésztőkészülékének szerkezete is elárulja. Nagy, zacskóalakú gyomra van, a nyomóbélnek megfelelő bélrészen pedig kb. 30 darab faalakúan elágazó, vakbélszerű függelék található. Mája igen nagy, de csak kevés lebenyből áll.

A tarka menyhal ívási ideje gyanánt többnyire decembert, vagy pedig a novembertől márciusig terjedő időszakot jelölik meg, tehát a hely földrajzi fekvése szerint más évszakra esik. A menyhal, amely egyébként magános állat, az ívási időszakban nagy csapatokba gyülekezik össze, amelyek gyakran száz főt is számlálnak. Az ívó menyhalak olyan gomolyagokban nyüzsögnek és kavarognak, mint az angolnák vagy a kígyók. Az ikrás, mint több ízben megfigyelték, petéit december és január folyamán kövekre és vízinövényekre ragasztják rá, ahol a tejes megtermékenyíti őket. Jóllehet, az ikrásnak kb. 1 millió petéje van, a menyhal mégsem túlszapora, mivel a kikelő ivadék tetemesebb része az idősebbeknek és ragadozóhalaknak esik áldozatul. Növekedése, úgy látszik, igen lassú menetű és ezért mesterséges tenyésztésre nem alkalmas. Az ivarérettség a negyedik életévben következik be.

Halászata az ívási időszakban a legeredményesebb. Hálóval, varsával, vagy pedig horoggal fogják. Csalétekül apró halakat és rákokat használnak. Húsának különböző piaci értéke van, aminek az a magyarázata, hogy a hegyvidéki vizekből származó menyhalnak kemény, fehér, tehát jobbminőségű húsa van, mint a síksági folyókból származóknak. Ez utóbbiak húsa szintén szálkamentes és jól emészthető ugyan, de puhább és kevésbbé ízletes. Angliában nem becsülik sokra, Svájcban és Olaszországban viszont a legfinomabb édesvízi halaknak elébe helyezik. Májából kitünő olajat sajtolnak. Erman szerint a burjátok a menyhal bőrével helyettesítik az ablaküveget, a havasi jurtákban pedig a férfiak és a nők ebből készült kabátot, nadrágot és csizmát hordanak. A menyhal Szibériában valóságos néptáplálék.