1. Villásszarvú antilopok (Antilocapra Ord.)

[Más neve: Dicranoceros.]

Abban különbözik valamennyi rokonától, hogy szarva üreges ugyan, de elágazó. Ez a szarv nem növekszik állandóan tovább és tovább, mint a többi tülkösszarvúaké. A villásszarvú antilop rendszeresen elhullatja a szarvát, akárcsak a szarvas az agancsát. Az elvetett szarv helyébe más nő. Ez a jelenség hasonló a szarvasagancs elvesztéséhez és újra növekedéséhez, mindamellett egészen más módon megy végbe.

Egyéb jellemző bélyegei: Sajátságos mirigyei vannak a füle alatt, a kereszttáján, a farka alatt két oldalt és a bokája fölött; nincsenek szemgödöralatti mirigyei, lágyékmirigyei és fattyúcsülkei. A koponyatetőn elhelyezkedő, jól fejlett falcsontja az igazi antilopokéra emlékeztet.

A villásszarvú antilop tehát a tülkösszarvúaknak a kérődzők törzsétől, különösen a vele sok tekintetben megegyező gazelláktól nagyon korán elvált ágát alkotja, mely ma teljesen egyedül áll, azért külön alcsalád képviselőjének tekintendő, melyet Antilocaprinae néven nevezünk.

A villásszarvú antilop (Antilocapra americana Ord.)

[Más neve: furcifer.]

Villásszarvú antilop (Antilocapra americana Ord.).

Villásszarvú antilopcsoport a sziklás hegységben.

A villásszarvú antilopot vagy villásszarvú bakot az amerikaiak pronghornnak hívják. Termetre amolyan erőteljesebb antilophoz hasonló. Hossza 1.5 m, ebből 17–20 cm a farkára esik. Vállmagassága 80 cm, kereszttája 10 cm-rel több. Feje nem szép, birkáéra emlékeztető, megnyúlt, hátulról előre egyenletesen keskenyedő, elül körös-körül legömbölyített. Homloka horpadt, szeme körül észrevehetően duzzadt. Szeme nagy, sötét, kifejező, elülső szemszöglete magasabb a hátulsónál. Mind a felső, mind az alsó szemhéját merev pillák szegélyezik. Szemét a szemüreg erősen kimeredő szegélycsontja keretezi. Füle közepes hosszúságú, hegyes, külső szegélye egyenletesen ívelt, belső szegélye felső harmadában beöblösödő. Nyaka közepes hosszúságú. Lába nagyon vékony és meglehetősen hosszú, teste épp ezért erőtlenebbnek tetszik, mint amilyen a valóságban. Farka rövid s a vége felé kevéssé keskenyedő, inkább egyes szarvasok farkcsonkjára emlékeztet, mintsem az antilopokéra általában. Csülke kicsiny, fattyúcsülke nincs.

A villásszarvú antilopnak csaknem egész testét sűrű szőr födi, éppen csak az orrlikak keskeny szegélye csupasz s a köztük levő csíkon ritka a szőrözet. Hosszú, hullámos, nagysejtű, merev sörteszerű fedőszőre lesímítható a nélkül, hogy korábbi helyzetébe ismét visszaugrana, de könnyen töredezik; a nyakszirtje gerincén és a kereszttáján 7–10 centiméteres sörénye nő, a szarvak körül is koszorúszerű pamatokká nyúlik meg, fülén és a lábszárán jóval rövidebb és vékonyabb is a szőrözet. Háta, combja és jórészt a nyaka is szép enyhe rozsdássárga színű; ez a szín a lábszár külső felén s a fülön lágy fakórozsdasárga színbe megy át. Teste oldalt, a közepétől lefelé, a hasaalja és a felső lábszára fehér. Farát is fehér folt ékesíti. Fehér a fejtető, a fül belseje s a fül alatt is van egy fehér folt, az arc alsó része, az ajak, áll és torok ugyanilyen. Nyakán, alul, két pontosan elhatárolt fehér foltja van. Az alsó folt csíkban folytatódik középütt és egybefolyik a szügyén át a hasaljának fehérségével. Ez a csík félhold módjára keskenyedik, a mint egy félbenmaradt folt terjed fölfelé a váll közelébe. Ez a foltszerűen szétterülő csík a konctájék első hátulsó harmadáig nyúlik. Fehér farka tövén élesen körülhatárolt tükre van, melyet csak a farok fölött szakít meg sötétebb színezet. Az arc felső része a fejtetőtől le az orrig sötét barnásfekete. A szemet is keskeny sötét gyűrű keretezi. A pofa hátulsó végén is van egy sötétebb folt. Hosszúkás, függőleges, résszerű ez a folt, aminthogy csakugyan egy nagy mirigy kivezető csatornáját veszi körül. Kétoldalt csaknem elfödik a ráboruló nyakszőrök. A tarkó közepe és a nyak sörényének a hegye is sötét. Az arc felső részén középütt végigfutó csík rozsdásbarna. A szem körül is van egy fakó rozsdás folt. A baknak is meg a tehénnek is van szarva, de csak a vén bakoké ágas. A villásszarvú antilop szarvai a szempár között merednek egyenesen fölfelé. A szarv hegye hirtelen befelé és hátrafelé hajló. A vén bak szarva csaknem kétszerte szélesebb, mint amilyen vastag, mert a töve mindkét oldalon összenyomódott. Felülete sem nem barázdolt, sem nem gyűrűzött, de sajátságosan érdes és hepehupás. Helyenkint rövid, hegyes kinövések lepik el szabálytalanul. A bak szarva 25–30 centiméteresre nő, a tehéné csak 8–12 centiméteres, sőt néha ki se nő. A szarv csontcsapja tömör. A villásszarvú antilop hazája Észak-Amerika prairie-vidéke az északi szélesség 53. fokától le délnek a 23. szélességi fokig, jóval túl Mexikó határán. Keleten a Missouri, nyugaton a Rocky Mountains (a Sziklás hegység) határolja ezt a területet. Hornaday szerint ez a szép állat, sajnos, kihalóban van. Szerinte a húszadik század közepe felé teljesen ki fog veszni. Főként az aktinomykosis pusztítja tömegesen, ugyanaz a végzetes, kegyetlen járvány, amely az amerikai vadjuhokat is kiméletlenül tizedeli. Külső tünete ennek a betegségnek az, hogy az állat állkapcsa megdagad. Orvosság nincs ellene. Hogy mily rohamosan szedi áldozatait ez a járvány, a számok mutatják. Coloradóban 1398-ban még 25.000-re becsülték a villásszarvú antilopok számát, 1908-ban már csak 200 drb élt ebben az államban. Az Egyesült-Államok egész területén összesen talán 17.000 él még belőlük.

Hornaday szerint a villásszarvú antilopot a vadak számára fenntartott „Reservation”-ek sem menthetik meg a teljes pusztulástól, mert sem ott, sem a fogságban nem szaporodik. Akkora kiterjedésű lakóhelyet, amekkorára szüksége lenne, hogy zavartalanul tenyésszék és szaporodjék, nem tudnak neki biztosítani.

Minden csordának megvan a maga messze terjedő „birtoka”. Ott éli a maga szabályszerű vándoréletét: télen vagy nagy szárazság idején a hegyek közé vonul, nyáron a síkságon legel. Legjobban kedveli a rövidszárú fűvel borított prairie-vidéket. Mexikóban is jelentékenyen megapadt a száma. A sűrűn lakott tájakon sokhelyütt teljesen kiveszett már. A villásszarvú antilop mindennapos életét s életmódja alakulását az év különféle szakaiban, legpontosabban és legalaposabban Canfield figyelte meg és ismertette. Canfield annyira megbarátkozott velük, úgy ismerte őket, mint a kecskepásztor vagy a juhász a maga állatait.

„Szeptember elejétől március elejéig” – írja Canfield – „állandóan nagy csapatokba verődve járnak, bakok, tehenek és borjak együtt. Március közeledésével egyre-másra elmaradoznak a tehenek. Ilyenkor ellenek. Jóval később az anyaállatok megint összeverődnek borjastul, úgy lehet azért, hogy csapatosan védekezzenek a farkas ellen. A vén bakok e közben magányosan vagy legfeljebb kettesével kóborolnak, sorsukra bízva a fiatalabb bakokat és nőstényeket. Ezek külön csordába verődnek, így vándorolnak hónapokig s elvetődnek olyan vidékekre is, ahol az év többi szakaiban nem láthatók. Két-három hónap multával a fiatal bakok megint egyesülnek a borjas anyákkal, lassan-lassan vén bakok is csatlakoznak a többiekhez, úgyhogy szeptember elején már megint együtt van a nyáj, száz meg ezer állat egy-egy csordában. Egyik csorda sem hagyja el azonban szülőföldjét. Néhány mérföldnyi körzetben vándorol erre-arra. Nyaranta a víz közelébe húzódik s rendszerint naponta lejár a vízre, vagy legalább minden másnap. Az év legnagyobb részében azonban zöldel a fű s ilyenkor a villásszarvú antilopnak nem kell víz; beéri vele, hogy a friss fűvön legelhet.”

A villásszarvú antilop tápláléka főként a prairie (mezőség) rövid dúsnedvű füve, haraszt, moha s olykor holmi lombféle. Mint a legtöbb kérődző, a villásszarvú antilop is rendkívül szereti a sós vizet, sőt magát a tiszta sót. Ezért különösen szívesen lepi el a sós vidékeket. Úgy látszik, csak az éhség űzi őket tovább ezekről a kedvelt helyekről. Ősszel meghíznak a kövér legelőkön, telente annál gyakrabban felkopik az álluk, ha lábnyi hó lepi be a legelőjüket. Ilyenkor bizony nagyon is gyér az eleségük, hamar lefogynak, a hóban való futkosás elcsigázza őket s gyakran nyomorultul el is pusztulnak. Valamennyi megfigyelő egyetértően bámulattal emlékezik meg a villásszarvú antilopok fürgeségéről és sebes futásáról. Könnyedek és mozgékonyak. Nyurga lábukon nagyokat szökkenve iramodnak tova. Minden más amerikai emlős állatnál gyorsabbak és kitartóbbak. „Szélvész módjára száguldanak tova a síkságon” Bárha Finsch szerint járásuk kissé vontatott s ahogy rendesen járnak kurta léptekkel, fejüket lógatva, nem valami kecsesek: annál igézőbbek, ha megriadva vágtatásnak erednek.

Mindegy nekik, hegynek kaptatnak-e, vagy hegyről lefelé rohannak, a dombok mentén rugtatnak-e végig vagy a nyílt mezőn: futásuk egyformán ügyes, biztos és gyors. Audubon írja róluk, hogy lábukat oly szélsebesen váltogatva dobbantják le a földre, hogy mint a gördülő kerék küllői, összefolynak a szem előtt, nem látni őket.

Canfield szerint a megriasztott villásszarvú antilop nem egyenes irányban ugrik meg üldözője elől, vagy amitől megijedt, hanem zegzugos vonalban cikázik erre-arra s aztán száz lépésnyi távolban megáll, vagy pedig a dámvad módjára négy lábán szökken néhányat, mintegy 30–40 lépésnyire. De ez csak a bevezetés. Akkor azután megnyúlik a dereka és mint a szél nyargal el messze a szem elől. Audubon és mások is megfigyelték, hogy könnyűséggel úszik át széles folyókat.

A villásszarvú antilop érzékei finomak. Nagy messzeségbe ellát. A szél irányában feléje lopakodó ellenséget többszáz lépésről megorrontja. Óvatos és félénk. Olyan helyen szeret megtelepedni, kiváltkép deleléskor kérődzve heverészni, ahonnan messzire elláthat. A szél irányát is pompásan hasznára fordítja, de meg külön őrszemeket állítanak föl a csapatok. Az emberi telepeket óvatosan elkerülik, de már a nyájakkal, ló és marhanyájakkal nemigen törődnek és zavartalan nyugalomban legelésznek közelükben.

Thielmann báró ezt írja róla: „A villásszarvú antilop csak a nyílt térszínt keresi, az erdőt messze elkerüli. Gyalog tehát bajos üldözőbe fogni. Lóháton vagy kocsin fáradság nélkül utolérhető, de kivált kocsival.” A párzás időszaka szeptemberben kezdődik. A bakok mintegy hat héten keresztül nagyon izgatottak és szilaj hévvel tülekednek egymással. A villásszarvú antiloptehén májusban, június első felében ellik. Rendesen két borjat hoz a világra; színűk olyan, mint a szüleiké, de nincsenek még meg a fehér foltjaik. Az előhasiak ritkán ellenek egynél több borjat.

A borjú kéthetes korára annyira megerősödik és olyan fürge már, hogy ha menekülésre kerül a sor; versenyt iramodik az anyjával és sem a farkas, sem más négylábú ellenség nem ér a nyomába. Wied herceg április vége felé egy újszülött borjúra bukkant az amerikai mezőségen (prairie). A lovasok láttára földhöz lapult. Anyja nem volt a közelben, alighanem éppen eleség után járt; borját hátrahagyta s a kis állat nem mozdult el arról a helyről. A mi szarvasaink is így tesznek apró borjaikkal.

Mint valamennyi kérődző, a fiatal villásszarvú antilop is viszonylag igen gyorsan megnő. Július végére kibújik a szarva, a baknak is, a nősténynek is. Ekkor még csak rövid tömpe kúpocska. Decemberben a szarv hossza eléri a 2–5 centimétert. Ettől fogva nem nő tovább. Az állat elhányja ezt a fiatalkori szarvát és új nő helyette. Ez a szarvhullatás azonban annyira elüt a szarvasok agancsának lehullásától s oly sajátságos jelenség, hogy alaposabban szemügyre kell vennünk.

A villásszarvú antilop szarva bizonyos tekintetben középütt áll a többi tülkösszarvúak szarva és a szarvas agancsa között. Akárcsak a szarvas az agancsát, a villásszarvú antilop is elhányja a szarvát évente a párzás ideje után. Bartlett volt az első, aki ezt a hihetetlennek tetsző megfigyelést közzétette 1865-ben, míg Canfield korábbi eredetű följegyzései csak később jelentek meg.

Évről-évre, az ivarzás időszaka után, új tülök képződik a régi alatt s leveti a régit. Az új tülök mindannyiszor a homlokcsont csapjait benövő szőrözetből fejlődik, amelynek szálait a köztük keletkező szarúanyag a tülök anyagává olvasztja össze. A szarvképződés folyamata itt kezdetlegesebb, mint a többi tülkösszarvúnál. Az összefüggés a szőr és a tülök között jobban fölismerhető. A haladottabb fejlődési fokon álló többi tülkösszarvúak már nem vetik el a szarvukat. Ez a példa érteti meg velünk, miként maradt el az évről-évre való szarvkicserélődés. A szarvasmarhák még elhányják ifjúkori szarvukat. A villásszarvú antilop első szarvai némileg különböznek az alább következőkétől. Mützel erről, mint általában a szarvváltásról a következőket figyelte meg: Egy fiatal villásszarvú antilopnak, amikor a berlini állatkertbe érkezett, éppen csak mintegy három centiméteres kúpalakú szarvacskája volt. A szarvak hegye befelé görbült. Kezdetben alig látszott ki az állat szarva a fejebúbját benövő hosszú szőrözetből. Később megnőttek a szarvak jó kilenc centiméteresre. Egy reggel az állatok gondozója egy elvetett szarvat talált. A kúpakakú szarv belsejében a külső alaknak megfelelő üreg volt, csak a hegye tömör. A tölcsér karimáján nagyon vékony volt a szarv anyaga, kívül síma, a töve felé fakéreg módjára barázdált, itt-ott egyes szőrszálak sarjadtak belőle. A csontmag, amely az elvetélt tülköt hordta, feketés, vékony, puha kaucsukszerű bőrrel volt borítva, s ez pontosan rátapadt a csont idomára és minden barázdájára. A barázdák árkában itt-ott némi vérzés nyomai mutatkoztak: A barázdák szoros csavarmenetben csavarodtak a szarv hegye felé. Ez a vékony bőr volt a keletkezőben levő szarv alapja. A szarv kezdettől fogva élénk növekedésben volt a vele együtt növekvő homlokcsap egész hosszában, ennek minden pontjától. Feltűnő gyors ez a szarvfejlődés. Augusztusban már elérte a 17 centimétert; átmérője, ahol legvastagabb, megvolt 4–5 centiméter. Mély barázdák szántották végig és gyöngyszerű dudorodások diszítették ezen a helyen, azonkívül a szarú anyagából sarjadó szőrök borították. A lemezszerű villarügyek augusztusban kezdtek mutatkozni, eleinte azonban csak nagy korongalakú agancsgyöngyhöz hasonlítottak. Október 19-én ugyanez a villásszarvú antilop másodszor is elvetette a szarvait, és pedig elsőnek az utóbb váltott, ferdén kifelé növő másik szarvat, amely 13 centiméteresre nőtt volt meg. Az elhányt szarv hegyének csak kis része volt tömör. A szarv falának vastagsága szabályosan csökkent tövének a vége felé, úgyhogy látható volt a szarv hegye felé szűkülő üreg. A szarv tövének külső szélét gyéren, belső szélét sűrűn nőtték be fehér szőrök. A nagyon rövid, legfeljebb három centiméteres homlokcsapot vastagon borította hegyes csúcsban végződő fiatal szarúképződmény. Ez a képződmény tele volt véredényekkel, de mégis érzéketlennek látszott s aránylag elég könnyen hajlítható volt még. Két héttel később elhullott a másik szarv is.

A harmadik váltású szarvpár alakja – Canfield megfigyelése szerint – annyiban üt el az előbbiekétől, hogy keresztmetszete nem kerek, hanem tojásdad és rajta van már az ágvilla is. Az ágvilla a homlokcsapon keletkezik, elől, önálló alapból s csak a fejlődés későbbi folyamán egyesül a tülök többi részével, amely a szarv hegye felől növekszik. Az ágvillának nincsen csontcsapja. Ettől fogva a szarv minden váltáskor ezt az utóbbi (harmadik) alakját ölti föl. Olykor előfordul, hogy a szarvakon van még egy második dudorodás is, elől, vagy hátul.

Az öreg korukban foglyul ejtett villásszarvú antilopok nem szokják meg a fogságot, – ellenben a fiatalon elfogott állatok néha egészen kezesekké válnak. Az, amelyiken Canfield megfigyeléseit tette, szabadon futkosott, elkísérte gazdáját a vadászatra is; megtörtént, hogy elvegyült vadon élő társai között, de csak megint visszatért.

Manapság a villásszarvú antilopot nem volna szabad már vadászni. Régebben az indiánok erősen rájuk vetették magukat, bőrükből ruhát csináltak. Olyan módon vadászták, hogy az állat kíváncsiságát ingerelték, mindenféle álruhákban és furcsa mozdulatokkal elképesztették a meglepett vadat s így lopóztak a közelébe. A fehérek rendesen lesből vadásszák.