2. A fajok keletkezése és a kiválogatódás

Ha a fajok keletkezését a leszármazási elmélet alapján magyarázzuk, miben keresendő az élet létrejöttének oka? Hogyan keletkezett az élet? Mi ösztökélte az élő lényeket szakadatlan átalakulásra, újabb és újabb alakokra való szétválásra? És azután: miként magyarázandó, hogy a keletkező új fajok szerkezete és működései összehangolódtak a környezetük által fölállított követelményekkel? Hogy a még nyílt kérdésre válaszolni tudjunk, figyelmünket egyelőre szűkebb körre kell összpontosítanunk. Egyelőre nem feszegetjük az élőlények és környezetük harmóniájának a kérdését, hanem csak a törzsfejlődés jelenségének az okát iparkodtunk kikutatni. Nem nehéz bebizonyítani, hogy a fejlődés jelenségében semmi olyan mozzanat sincs, mely ne volna magyarázható az élettelen világ jelenségeit kormányzó tényezőkből.

Az életnek nevezett jelenség egy sajátságos, nem mindig egyforma, de mindig hasonlónak látszó, félfolyékony, legfinomabb szerkezete szerint rendesen habhoz hasonlítható anyagban, a protoplazmában folyik le. Ami a protoplazma anyagát illeti, annak nincs semmi különössége sem, hiszen nincsen benne egyetlen olyan alkotórész sem, melyet nem találnánk meg az élettelen világban is. A vegytanból ismert elemek közül a szén, oxigén, hidrogén, nitrogén és kén sohasem hiányzik felépítő anyagai közül; ezek egymással és még néhány mással különbözőképpen kombinálódva bőséges mennyiségű víz és sók mellett az élőlényekre jellemző, bonyolult összetételű vegyületekké, szénhidrátokká, zsírokká és fehérjeanyagokká egyesülnek. Az élet alapvető jelensége pedig az, hogy ez a bonyolult szerkezetű és kevéssé állandó vegyületekből, valamint vízből álló keverék nem esik rövidesen szét, vízben nem folyik szét, levegőn nem szárad ki, hanem „fenntartja önmagát”, – és pedig fenntartja magát olyan módon, mint a gyertyaláng, amennyiben széteső anyagai és eltünő részei hasonló értékűekkel pótlódnak és megújulnak. Ez önmagát fenntartó tevékenységhez munkaerőre, „energiára” van szüksége. Az energia a protoplazma környezetéből származik. Fény és hő kívülről sugárzanak beléje. Kémiai energiával telített anyagokat vesz fel kívülről, azokat felbontja és átalakítja, a felszabaduló erőket felhasználja életfolyamatainak fenntartására, az anyagok törmelékét pedig kiveti magából. Ilyen módon az élő protoplazmán anyagok és erők árama áramlik keresztül, mint az áramlik keresztül a lángon is, és mindakettőt ez a körforgás tartja fenn addig, ameddig folyása meg nem szakad. Nem látható be, hogy valamikor és valahol a szervetlen világ erőinek játéka mért ne sodorhatta volna össze véletlenül a protoplazmát alkotó elemeket egységes testté, melynek osztályrészül jutott az a tehetség, hogy önmagát fenn tudja tartani és megújítani, vagyis élővé lett. Ez sok évmilliárddal ezelőtt, a maiaktól egészen eltérő körülmények között történhetett. Az első élő tárgy a maitól nyilvánvalóan eltérő volt anyaga tekintetében és nagyon egyszerű voltánál fogva is. Az élő anyag valószínűleg nem is egyszerre keletkezett, hanem többször ismétlődve, és alkalmasint mindjárt több féleségben. És ahol és amikor a körülmények e folyamat lejátszódásakor alkalmasak voltak, ott az anyag mindjárt számos egyénre is tagolódhatott, mint ahogyan a levegő párái is vízcseppek billióiban csapódnak le.

Tegyük föl azt az esetet, hogy amiként az első élő anyag keletkezésekor anyag és energia mintegy összefolyt és egyesült egy testben, az anyagnak és energiának ez az áramlása ugyanolyan módon és mértékben megmaradt továbbra is; tegyük fel továbbá, hogy ebből az élő anyagon keresztül húzódó, az élő test gépezetét üzemben tartó s közben részben fölemésztődő áramból nem marad semmi fölösleges sem vissza az élő testben, akkor elgondolható, hogy az élő anyag évmilliárdok során át olyan változatlan marad, mint amilyen keletkezése pillanatában volt. Ez azonban természetesen csak álomkép. Mert egyrészt az élő testek gépezetének üzeme nem mehet olyan biztonsággal és matematikai pontossággal, hogy hosszú idők során kisebb kisiklások zökkenői ne szakítanák meg egyenletességét és ezek végül is észrevehetően meg ne változtatnák az életfolyamatok menetét. Másrészt meg a külső világ, melynek befolyása alól semmiféle élő lény nem vonhatja ki magát, szintén megváltozott azóta.

Azokban az ősidőkben a Föld levegője, talaja és vizei föltehetőleg melegebbek voltak, mint amilyenek ma, más volt a fényellátása, a levegő összetétele kissé eltérő volt, a tenger vizében más sók és más mennyiségben voltak oldva. A Földnek ez az ősi állapota bizonyosan nem állandó folyamatossággal, hanem ingadozásokkal és többszörös irányváltozással alakult át olyanná, amilyennek ma ismerjük. Még hasonlíthatatlanul nyugtalanabbul ingadoztak a külvilág erői az élő anyag közvetlen környezetében. Tavak és tengerek kiszáradtak, szigetek emelkedtek ki, földségek sülyedtek el. sósvíz édessé lett, sekély tenger mély tengerré változott, forró éghajlatot fagyos váltotta fel, erdő helyét rétség foglalta el. Erőművi hatások, mint a tenger hullámverése, vizek áramlása, szelek járása magával ragadta az élő lényeket és elhurcolta őket idegen környezetbe. Anyagok, melyek valamely élőlénynek táplálékul szolgáltak, megfogyatkoztak, eltűntek s újak foglalták el a helyüket. Az élő lények viszont szintén jelentősen és egyre fokozódó mértékben járultak hozzá a külvilág képének átformálásához azzal, hogy anyagokat vontak el onnan és más anyagokat adtak ismét vissza. Csodálhatjuk-e, ha az élő anyag évmilliárdok során át ilyen hatalmas erők forgatagában sodródva tovább, maga is rengeteg módon és szinte átláthatatlanul sokféleképpen megváltozott?

A nyugodtan égő gyertyaláng, a légvonat által mozgatva, megváltoztatja alakját és helyét is. Ha közel ér a függönyhöz, újabb égethető anyaggal bővül terjedelme. Mohón terjed tovább, amint újabb táplálékot talál, belekap az ablak keretébe, majd kigyullad a ház, az egész város. Itt sárgán és füstölögve lobog fel egy csűrből, ott kékesen csap fel egy gyár raktárából. A szél szikrák millióira porlasztja szét: most már meggyulladt a közeli erdő is s a láng ropogva terjed egyik fáról a másikra. Ha az eső megfékezi, itt is, ott is egy-egy rejtett zúgban parázslik tovább. Alakjának, színének, nagyságának, térbeli összefüggésének és táplálékának minden változása ellenére is marad ugyanaz, ami kezdetben volt: önmagát fenntartó láng.

Azért nem találunk semmi rejtélyességet sem abban, ha a származástan azt tanítja, hogy az élő anyag tömege nem marad olyannak, mint amilyennél léte kezdődik, hanem idővel hatalmasan megnő azáltal, hogy bizonyos időponttól kezdve fölös mennyiségű anyagot és energiát egyre növekvő mennyiségben halmoz fel magában; azt tanítja továbbá, hogy ez a megnövekedett tömeg újból és újból megismétlődő és a határtalan növekedésnek gátat vető szétdarabolódás útján különálló egyénekre hull szét, melyeknek száma évmilliárdok során hihetetlen nagyságúra nő; s azt tanítja végre, hogy az ilyen módon egyes egyénekben tovább élő anyag megszámlálhatatlan fokozatnyira és irányban megváltozott, itt nagyobb, ott kisebb, bonyolultabb vagy egyszerűbb szerkezetű alakokká formálódott, mindig újabb és újabb energia- és táplálékforrásokra vetette magát, míg végül az egyik irányban, mondjuk egy rózsabokor alakult ki, a másikban egy lepke tarka ruhájának minden gazdagságával, a harmadikban pedig maga az ember jött létre. Hihető, hogy e változások forrása egyrészt az élő lények belsejében működő hajtóerők működésében keresendő, de másrészt bizonyára a külvilág tényezőinek szakadatlan befolyása, ingereinek hatása alatt jöttek létre.

De itt állunk a másik kérdéssel szemben: mi a magyarázata az élővilág és a külvilág tényezői közt lévő összhangnak? Ha az élő lényeknek a törzsfejlődése során bekövetkező újabb alakokra való darabolódását és átalakulását valóban ugyanazok a „mechanikai” erők irányítják, mint amelyek a szervetlen világot kormányozzák, akkor azoknak is éppoly kevéssé célszerűeknek és vakon működőknek kell lenniök, mint az utóbbiaknak, melyeknek a haszon és kár szempontjaihoz semmi közük sincs, és nem törődnek azzal sem, hogy működésük lehetővé teszi-e az élet fennmaradását! Miként lehetséges mégis, hogy a fajok százezrei, melyek a ma élő világot alkotják, a törzsfejlődés menetében olyan irányt vettek, hogy szerkezet és működés tekintetében megfelelnek a környezetük által támasztott követelményeknek?

A feleletet Darwin adta meg. A ma élő fajok egyáltalában nem képviselik az élet fája valamennyi ágának végrehajtását, hanem azoknak csak elenyésző kis részét: a valójában létrejövő alakok száma megmérhetetlenül nagy. Az új tulajdonságok, melyekkel azok az élet színpadára lépnek, valóban cél nélküliek és válogatás nélkül az elképzelhető legkülönbözőbb irányok felé mutatók. Azonban a különbözőségeknek ez a tömege lehetővé teszi a véletlen szabad játékát. De a további fennmaradásra alkalmatlan s a „létért való küzdelemben” gyorsan elhulló újítások tömegében akadnak itt-ott a külvilág követelményeinek megfelelőek is. És éppen mert megfelelnek, fenn is maradnak, a többiek tömegéből mintegy kiválogatódnak. Ez okból az egész folyamatot „kiválogatódás”-nak vagy „selectió”-nak, vagy még másképpen, a mesterséges fajtenyésztésre való hivatkozással „természetes tenyésztés”-nek is szokták nevezni.

E tan hatása, mely a rejtélyek egyik leghomályosabbikának oly meglepő megoldását adta, sőt mondhatjuk azt mindenestől eltávolította az útból, óriási volt, óriásinak kellett lennie. Sokan a legkiválóbb szellemek közül szabadítóként üdvözölték azt. Rövid harc után majdnem tökéletes diadalt aratott az élettudományok egész mezején. És hozzá még teljes diadalra juttatta a kemény harcok középpontját alkotó származástant is, hiszen az szükségszerű feltétele volt Darwin elméletének. Az ilyen módon két különböző részből összeolvadt tan, a „természetes fejlődés” tana hatalmas befolyást gyakorolt sok más, idegen tudományosságra is. És utána, húsz-harminc évig tartó majdnem korlátlan uralkodás után következett az állandó hanyatlás! Bár a leszármazás gondolatának a helyességét komolyan vehető oldalról nem vonták kétségbe, azonban a kiválogatódás tanával, Darwin legsajátabb művével szemben egyre hangosabban szólalt meg a kételkedés és az ellentmondás szava. Nemcsak a féltudósok, hanem a valódi tudósok körében is a „darwinizmus végéről” beszéltek és a kiválogatódás gondolatát mint túlhaladott tévedést szánakozva félrelökték. Nemrégiben egy híres anatómus ismét mindenestől megtagadta. Mi a magyarázata ennek a nagy magasságból való lezuhanásnak? A lezuhanás nem minden ok nélkül esett meg.

Először is Darwin tana egy eredendő hiányosságban szenvedett, melyet példátlan népszerűsége idejében alig vettek észre, azonban tartósan nem kerülhette el a figyelmet. Darwin és követői sokszorosan úgy értelmezték a kiválogatódás tényét, mintha az alakítólag szólna bele a fajok kiformálódásába olyképen, hogy az azokon jelentkező s bizonyos irány felé mutató apró változtatásokat felhalmozza, összegezi és azért gyakran találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy valamely hasznos tulajdonság „kiválogatódás útján jött létre”. Azonban a kiválogatódás ilyen alakító munkát nem tud végezni. Tud pusztítani, egyes törzseket kigyomlálhat és ez által egyeseket elszigetelhet a többiektől. Azoknak azonban, amelyeket meghagy, minden körülmények között teljesen készen kell rendelkezésre állaniok. Az az említett, megtévesztő kifejezés nemcsak a kiválogatódási elmélet esküdt ellenségeinek nyujtott védtelen és örömmel támadott felületet, hanem bizonytalanságot keltett azokban is, akik a kiválogatódás alakító erejének hiányát inkább sejtették, mintsem belátták. Azután: a „véletlen”! Ez a fogalom még abban a korlátozott alkalmazásában sem nyert általános tetszést, melyet Darwin jelölt meg, bár igen fontos, de a fajfejlődés egyáltalában nem egyedüli tényezőjét látva benne. Még a kiválogatódási elmélet hívei közt is akadtak, akik ebben a vak és ügyefogyott segítségben nem túlságosan bíztak. Aki pedig átlátta, hogy a kiválogatódás mint az átalakítást okozó tényezőt egyáltalában nem veheti számításba, az meg éppen az előtt a kérdés előtt találta magát, hogy ezután a vak véletlent kell-e az élő lények alakgazdagsága egyetlen okozójának tartania, s ehhez mégis hiányzott a kiválogatódási tan sok korábbi hívőjéből a bátorság.

És végül a legfontosabb ok az volt, hogy a kiválogatódási elmélet felállítása nem jelentette, mint akkor sokan hitték, egy magában teljesen zárt, önálló probléma megoldását, hanem csak egy nagyobb frontról való előretörést, oly frontról, amely csak mint egész arathatott igazi győzelmet. Olyasmi, ami fennmaradásra alkalmas, nemcsak a törzsfejlődés során keletkezik, hanem keletkezik az egyéni fejlődés alkalmával és az élő lények későbbi élete menetében is. Így, ahogy mondani szokták, a „célszerű” történés nagyon széles körre kiterjedő jelenség s annak egységes okának kell lennie. Amíg azonban nem volt bebizonyítva, hogy az egyéni fejlődés során kialakuló és általában az élő lények életfolyásában jelentkező célszerű berendezések és működések mechanikai okokból magyarázhatók, addig nem lehetett lezárni a törzsfejlődésre vonatkozó aktákat sem. Azonban erre vonatkozó bizonyítékoknak Darwin idejében még híre-hamva sem volt. Közben azonban egy új élettudományi irányzat, a vitalizmus virágzott fel, amely éppen az ellenkezőjét hirdette és védelmezte nagy ügyességgel, azt tudniillik, hogy az egyéni fejlődést és általában az élettevékenységeket az élettelen világ jelenségeit irányító célnélküli és vak erőkkel szemben „célratörő”, „célszerűen működő” erők kormányozzák. A vitalisták tanításukat természetesen a törzsfejlődésre is alkalmazták: mivel vannak célszerű berendezéseket önerejükből létrehozó okok is, a darwinizmus a maga alkalmatlan követelményeivel teljességgel fölösleges. Így előttük a kiválogatódás elve egészen elvesztette értékét. És mivel a piac hangulata a tudomány terén is érzékeny és irányítható, a kiválogatódási elmélet csekélyértékűségéről vallott nézet lassanként szélesebb, tudós és tanulatlan rétegekre is átterjedt.

Azonban bármily erős legyen is az ellenállás, a kiválogatódási tan vissza fogja nyerni jelentőségét. Mert hiányosságai kiküszöbölhetők, kétségességei eloszthatók.

A kiválogatódást sohasem lehet másnak tekinteni, mint másodrendű tényezőnek a fajok kialakulásában? Ám legyen! Így a darwinizmus a jövőben megszabadul egyik homályos elemétől, mely érvényesülésének csak ártott. Ezután a fennmaradásra alkalmas alakok keletkezésének egyetlen okát egyesegyedül a véletlenben fogja keresni, a nélkül, hogy valami kisegítő magyarázatot keresgélne. Azonban a puszta véletlen megtud-e felelni az így ráháramló feladatnak? Az egyszerűen a valószínűség kérdése! Azonban, mint mindenki tudja, a valószínűségek teljesen az esetek számától függenek, amelyek egyáltalában adódnak. Ami, ha megtörténnék kevés eset közül egyszer, a legkülönösebb véletlen lenne, az valószínűség vagy majdnem bizonyosság lehet, ha sok vagy igen sok esetről van szó. Nincsen tehát semmi értelme sem annak, hogy a véletlennek mint a törzsfejlődésben szerepet játszó erőnek valószínűtlenségét kifogásoljuk mindaddig, amíg valamelyes képet nem alkottunk az egyáltalában megtörtént változások számáról. A „véletlenség tudományának” ellenségei, ahogyan megvetően nevezik a szóban lévő tant, megtették-e ezt mindig? Biztosak-e benne, hogy nem az a gyakorlat zavarta meg ítéletüket, hogy a mindennapi élet alacsony számaira gondolva alakítják ki nézeteiket? Akik ilyen szűk határok közé szorítják láthatáruk távolságait, azokra nézve valóban a valószínűség legtetejét jelentheti az a föltevés, hogy a törzsfejlődés során pusztán véletlenségből olyan lepke keletkezhetik, amely nagyságban, színben és rajzolatban tökéletesen megegyezik valami elhervadt falevéllel. Azonban a lehetséges esetek száma, melyekkel a törzsfejlődés nyugodtan számolhat, összehasonlíthatatlanul nagyobb, szinte elképzelhetetlenül óriási. Woodruff kiszámította, hogy egyetlen egysejtű véglény (Paramaecium), ha minden ivadéka életben maradna, öt és fél év alatt annyi utódot hozna létre, hogy azok tömege 101000-szerese (ezer nullával!) volna a földgömb tömegének. Egyetlen egy mikroszkópikus kicsinységű lény öt és fél év alatt! Azonban az élet patakja tovább csörgedez évmilliárdokon keresztül, állandóan újabb és újabb változásokon esve át. Ilyen nagyságú számokra gondolva a véletlen nem látszik többé gyenge és együgyű, hanem hatalmas és fáradhatatlan alakítónak, melynek buzgó teremtő erejétől a legcsodálatraméltóbb teremtmények várhatók.

A vitalista hullám pedig, bár végigsöpört az élettudományok mezején, a kiválogatódási elméletre már nem sokáig lesz veszélyes. Mert az ár, ha nem csalódunk, már apadóban van. Az egyéni fejlődés rejtélyességét, amelyre a vitalizmus szeretett hivatkozni, a Roux által megalapított „fejlődésmechanika” jórészt megoldotta s közben nem talált abban mechanikai alapon nem magyarázható mozzanatot. És egy modern tudományág, az „állatlélektan” azt is ki tudta mutatni, hogy az állatok viselkedésének sokszor megcsodált jelenségeit, melyek látszólag oly rendkívüli módon különböznek az élettelen világban lejátszódó folyamatoktól, szintén megmagyarázhatók a nélkül, hogy magyarázat végett tudatosan vagy öntudatlanul célszerűen működő okokhoz kellene fordulnunk. Aki e felől a kérdés felől bővebben akar tájékozódni, megtalálja azt szerző „Die Zweckmässigkeit” című dolgozatában (megjelent a „Kultur der Gegenwart” című nagy műben.) Itt meg kell elégednünk azzal a megállapítással, hogy az egyéni fejlődéstannak és az állatok életmódjáról szóló tudománynak a Darwin által megindított harcba való bevonásával egységes frontban egyesültek mindazok a tudományágak, melyekben a célszerűség kérdése alapvető fontosságú. Szemmellátható dolog, hogy a kiválogatódás tana, miután leggyengébb pontján kiállotta a támadást, széles vonalban előrenyomul. Azonban támadása nem lóg, mint korábban, a levegőben, hanem mindkét szárnyán szilárd pontokra támaszkodik. A támasztékaiban jobban megerősített kiválogatódási tan a még mindig harcoló testvértudományok küzdelmét is meg fogja könnyíteni.

A „fajok létrejöttében” a kiválogatódásnak nincs része, de a legfontosabb szerepet játszotta az élővilág általános képének kialakításában. Amint a művész a művéhez szükséges márványt nem maga készíti, hanem a meglévő márványtömbből a fölösleges részeket, darabokat vésővel eltávolítja, s a szoboralakot mintegy egyszerűen meghagyja, azonképpen a kiválogatódás is fáradhatatlan munkával állandóan pusztítja a fölösleges részeket és a fajok törzsfáján rajta hagy másokat, rajta hagyta a ma élő fajokat. De ezzel kiválogatást is végzett, kialakította a ma élő fajok összessége által alkotott képet, a törzsfa tetejének felületi képét. És mivel a hatalmas művész romboló vésőjét mindig és mindenütt olyan részek ellen fordította, amelyek ellentétben voltak a külvilág által támasztott követelményekkel, ezzel művének csodálatos, azonnal szembeötlő vonást adott s ez abban áll, hogy az élő lények beleillenek környezetükbe, azzal összhangban vannak.