| Romboidhalak (Rhomboidichthys Bleek.) | TARTALOM | Nyelvhalak (Solea Cuv.) |
Lepényhalak (Pleuronectes Pall.)
A lepényhalak, Pleuronectes Pall., nemzetsége kölcsönözte oda tudományos nevét az egész család jelzésére. Testalakjuk elferdült négyszög, vagy tojásdad. Hát- és alsóúszójuk széles, de nem érnek a farokúszóig, s vagy egészen, vagy pedig csak részben egyszerű sugarak támasztják őket. Állkapcsuk és ennek következtében fogazatuk is részaránytalan, de a vakoldalon levő fogak fejlettebbek, mint a szemesoldalé. A fogazat egysoros metszőfogakból és a garatcsontokon kövezetszerűen elhelyezett fogakból áll. A szemek rendszerint a jobboldalon találhatók, de vannak kivételek is. A szemeket a köztük kiemelkedő léc választja el. Halpénzeik símák, szegélyük ép, vagy pedig fogazott.
A síma lepényhal (Pleuronectes platessa L.)
A síma lepényhal, Pleuronectes platessa L., a német halpiacon „Scholle”, „Goldbutt”, stb. néven szerepel. Hossza csak ritka esetben haladja meg a 60 cm-t, súlya pedig csak kivételesen üti meg a 7 kg-ot. Színezete lakóhelye szerint változik. Szemesoldala, amely - igen ritka kivételektől eltekintve, - a jobboldalnak felel meg, barna alapon szürkésen márványozott és szép kerek, aranysárga foltok vannak rajta (ezekről kapta a „Goldbutt” nevet), amelyek a hát-. az alsó- és a farokúszóra is átterjednek. A vakoldal egyszínű sárgás, vagy szürkésfehér. Hátúszójának hártyáját 73, a mellúszóét 11, a hasúszóét 6, az alsóúszóét 1 és 55, a farokúszót pedig 16 sugár feszíti ki.
A síma lepényhal elterjedési területe az Atlanti-óceán nagy részére, a Fehér-tengerre, továbbá az Északi- és a Balti-tengerre is kiterjed. Északon Izlandtól Nagy-Britannia mentén, délre egészen Portugáliáig fordul elő. Az Északi-tengerben mindenütt halászható, ha nem is mindenhol ugyanakkora mennyiségben. Mindenhol a sekély vízben, 30-40 m-es mélységig a leggyakoribb, 90 m-en alul már nem található. A Keleti-tengerben egészen Gotlandig fogják, a Balti-tenger keleti részében azonban sokkal kevesebb a sótartalom, mint amennyit a síma lepényhal életfeltételei megkívánnak. Fő elterjedési területének az Északi-tenger a középpontja, ahol a leggyakoribb.
A síma lepényhalat más fajoktól nem mindig tudták olyan élesen elhatárolni, mint manapság. Többízben akarták ezt a fajt az érdes lepényhallal összevonni, mások viszont több fajra tagolták szét. Így északi lepényhal (Pleuronectes borealis Faber) néven írták le a síma lepényhal olyan példányait, amelyeken a piros foltokat fehér udvar veszi körül. Ezek azonban nem választhatók külön a síma lepényhaltól, mivel nem egyebek, mint ugyanennek a fajnak különösen szép színezetű, többnyire idősebb és ivarérett egyénei. Kivételesen olyan síma lepényhalakat is találnak, amelyek a vakoldalukon sötétszínűek, s még ritkábban olyanokat, amelyeknek a szemesoldaluk egészen, vagy részben fehér. Az ilyenek természetesen kíméletlen üldözéseknek vannak kitéve és ezért tetemesebb nagyságot úgyszólván sohasem érnek el.
Néhány évtizeddel ezelőtt az volt az általános nézet, hogy síma nyelvhal tavasszal csapatosan száll fel a mélységből a parti övbe, amelyet ívás céljából keres fel. A nemzetközi tengerkutatás és nem kis mértékben a helgolandi porosz élettudományi intézetnek Heincke-tól vezetett munkája révén ma már biztosan tudjuk, hogy éppen megfordítva van a dolog. A félszegúszók és főképpen a síma lepényhal ívási területe nem a parti övben, hanem bizonyos mélységekben van. Ezenkívül azt is megállapították, hogy a peték elterjedése nagymértékben függ a tenger hidrográfiai viszonyaitól, nevezetesen a sótartalomtól és a hőmérséklettől. Most már egészen kétségtelenül tudjuk, hogy az Északi-tenger, amely Hollandia és Anglia közt terül el, s ennek is az a darabja, amelyet mély ároknak neveznek, igen kedvező hidrográfiai viszonyairól nevezetes és ez a terület a fő ívási helye a lepényhalaknak. Itt hatol be nyugatról, a La Manche-csatornán keresztül az Öböl-áramlat és meleg, sóban gazdag óceáni vizet hoz magával. Az Északi-tengerben emiatt sehol sincs olyan magas hőmérséklet és gazdag sótartalom, mint ezen a helyen és minden bizonnyal ezzel áll összefüggésben az a tény, hogy a síma lepényhalak ezen a területen ívnak a legnagyobb számban. Ámde az Öböl-áramlat nem csak itt hatol be az Északi-tengerbe, hanem Skótországtól északra is bocsát be egy ágat. Ez a második északról jön és széles sávban terül az Északi-tengerben. Amíg tehát egyrészről Hollandia és Nagy-Britannia közt átlagosan 6°-os vízhőmérséklet és 35‰-es sótartalom uralkodik, addig másrészt Jütland és Skócia közt is hasonló meleg és ugyanekkora sótartalmú rétegek vannak. Ez az oka annak, hogy a lepényhalak az Északi-tenger felső részében a nagy halászpadokkal összefüggő területeken is ívnak, ha nem is akkora mértékben, mint a Csatorna-tengerben, ami viszont azzal magyarázható, hogy északabbra a hidrográfiai viszonyok nem éleződnek ki annyira, mivel az Öböl-áramlás ága ott sokkal szélesebb kapun hatol be. A lepényhalnak Anglia keleti partjának közelében is van ívási területe, de ez valószínűen még kevésbbé jelentékeny, mint az előbbi. Ezen a helyen az ívás 40-80 m mélységben megy végbe. A lepényhalak északabbra nem hatolnak fel sokkal messzebb, mivel ott már 70-80 m-nél nagyobb mélységek vannak, s ilyen mélyen a lepényhal már nem tanyázik. A lepényhalak negyedik ívási területe, úgy látszik, az Északi-tenger délkeleti részében van, s ez északnyugatra csatlakozik Helgoland környékéhez. A hőmérséklet és a sótartalom ezen a helyen ugyan valamivel alacsonyabb, de egyes esztendőkben Helgoland irányába óceáni víz áramlik be, s az ilyen években, amikor természetesen a hőmérséklet és a sótartalom is tetemesen növekedik, a lepényhalak is tömegesebben ívnak.
A lepényhal az Északi-tengerhez hasonlóan a Balti-tengerben is olyan helyeken ívik, ahol a legsósabb, tehát a legsúlyosabb víz van. Strodtmann megjelölt lepényhalakkal kitünően sikerült kísérletet hajtott végre és meggyőzően bizonyította be, hogy a pommerániai partoktól, továbbá Rügen környékéről és Svédország déli partvidékéről a Bornholmtól keletre fekvő mélyebb medencébe vonulnak ívni. A bornholmi medencében megjelölt nyelvhalakat ugyanis ívás után az említett helyekről halászták ki.
A lepényhal fiatal ivadékai számára, mint a fentiekből nyilvánvaló, az aránylag legsósabb és legmelegebb víz a legalkalmasabb bölcső. A lebegő petének 9-10 napra van szüksége, amíg fejlődése annyira előre halad, hogy a lárva kibújik belőle. Ezután kezdődik meg ezeknek az apró állatkáknak a már ismertetett csodálatos vándorlása, amely a sekélyvizek fenekén végződik. A lárvavonulás ideje alatt megy végbe a lepényhal átalakulása, amely a sekély parti övben 10-12 m-nyi mélységben, homokos fenéken fejeződik be. Az addig lebegő életmódot folytató ivadék a fenéken telepedik meg és ott kapja meg végleges alakját. Ebben a fejlődési szakaszban 1.5 cm hosszúak. Mihelyt szilárd talajt éreznek maguk alatt, szemoldaluk, amely akkorára már felső oldalukká vált, színesedni kezd, alsó oldalukról ellenben eltűnnek a festéksejtek.
A lepényhal növekedése az ettől számított első három életévben aránylag gyors, a hosszúságbeli gyarapodás később kissé lassabbá válik, ellenben a vastagságbeli és ezzel együtt a súlybeli növekedés a későbbi években nagyobb mértékű. Heincke mérései szerint a lepényhal az első évben kereken 6.5, a másodikban 12 cm hosszú; a hímek a harmadik esztendőben átlag kb. 12, az ikrások 19.5, a negyedikben a tejesek átlagosan 22.5, a nőstények 24, az ötödikben 25.6, illetve 26.5, a hatodik évben pedig 30 és 32 cm-esek. Az ikrások valamivel gyorsabban nőnek, mint a tejesek. Később mind a két nem növekedése lassúbbá válik. Számos példány, különösen az ikrások közül, 40 cm-es, sőt még nagyobb hosszúságot érnek el. A legnagyobb példányok a 90 cm-t is meghaladják; ekkora lepényhalakat Fäeröer környékén fognak.
Mennyi ideig maradnak most már a fiatal nyelvhalak a part 0-10 méteres övében, ahol átalakulásuk befejeződik? A felelet erre a kérdésre az, hogy egyáltalán nem maradnak ott, mert legott rendkívül lassú, több évre terjedő vándorlás indul meg a nyílt víz felé a mélységbe. Ez az oka annak, hogy a lepényhalak különböző nagyságú csoportjai a tenger meghatározott mélységi övét tartják megszállva. Így a második és a harmadik évjárat legföljebb 19 cm-nyi hosszú tagjai túlnyomóan a 10-20 méteres mélységben élnek, a maximálisan kb. 25 cm hosszúságú állatok 20-40 m közt találhatók meg, az ennél nagyobb mélységekben pedig 25-35 cm-esek fordulnak elő. Heincke szerint a lepényhalak állományának sűrűsége fordított viszonyban áll a nagysággal és a korral, vagy pedig a helynek a parttól való távolságával és a mélységgel. Az itt elmondott, s a még következő megállapítások mind Heincke évekre terjedő kutatásainak eredményéből szűrődtek le, s általánosságban az egész Északi-tengerre vonatkoznak. Helgoland környékén, ahol az egészen sekély part és a 40 m-es mélységek egymáshoz aránylag közel esnek, nemkülönben a Balti-tengerben a rendkívül bonyolult topográfiai viszonyok miatt eltérések mutatkoznak. Így pl. Helgoland mellett 40 m-es mélységben már aránylag kis lepényhalak találhatók. A lepényhalállományban jelentkező eltolódások, vagy vándorlások egyébként nem teljesen egyenletesek. Ugyanis minden év telén szünet következik be, sőt részben visszavándorlást is lehet megfigyelni. Ebben az évszakban a lepényhalak egy része befurakodik a fenékbe, más része pedig egy darabon visszavándorol, azonban sohasem megy annyira vissza, hogy a nyáron megtett út ezáltal hiábavaló lett volna.
A lepényhal ösztöne és életmódja az ivarérés idején megváltozik. Ez rendszerint a harmadik életévben következik be, de gyakoribb, hogy csak a negyedik-ötödik esztendőben válnak fölserdültekké. A tejesek ebben a tekintetben egy évvel megelőzik az ikrásokat. A lepényhalak étvágya - éppúgy, mint a lazacnak ívási vonulása előtt, vagy mint a heringnek, az angolnának, s egyéb halaknak - az ívási időszak közeledtével egyre csökken. A legtöbb lepényhal gyomrát üresnek találjuk ilyenkor; az állat saját tartalékanyagait, zsírját és izomállományát fogyasztja, nemcsak életfolyamatainak fenntartására, hanem ivarsejtjeinek termelésére is. Az ikrák fejlődése közben odaérnek az ívási területre. Az ívás fő időszaka a hely fekvése szerint decembertől februárig tart. Még nem ismeretes, hogy az ívás nappal-e, vagy éjjel, a fenéken-e, vagy pedig a felsőbb vízrétegekben megy-e végbe?
Heincke igen alapos vizsgálat alá vette azt az általánosan ismert jelenséget, hogy a Keleti-tenger halai többnyire nem érnek el akkora nagyságot, mint az északi-tengeriek, s megállapította, hogy életkor tekintetében a balti-tengeri lepényhalak nem maradnak el az Északi-tengerben élők mögött, a különbség a nagyságban, vagy, - ami ugyanannyit jelent, - a növekedés gyorsaságában van. A Balti-tenger lepényhala tehát kisebb termetű rassz, azonban nem csupán nagyságbeli eltérés van azonkívül, hogy már a csontokon is mutatkoznak eltérések, hanem a pikkelyeik is különbözők. A balti rasszé ugyanis érdesebbek és sötétebb színűek. Duncker megállapítása szerint az utóbbi fajtának keskenyebb teste és feje, továbbá kevesebb úszósugara is van.
Az Északi-tenger lepényhalai nem keverednek össze a Keleti-tengerével, vagyis a Balti-tengernek bennszülött lepényhal-állománya van. Idáig még nem fordult elő, hogy az Északi-tengerben megjelölt és ismét szabadon bocsátott lepényhal a Vilmos császár-csatornán, vagy Dánia körül átvándorolt volna a Balti-tengerbe, s ugyanez áll megfordított irányban is. A lepényhal általában nemigen vándorol el messzebbre; az 1913-ig újra kifogott megjelölt lepényhalaknak több, mint 90 százaléka nem tett meg nagyobb utat 50 tengeri mf-nél (= 12.5 földrajzi mf). Pontosabban megjelölve, az Északi-tenger lepényhalának vándorlási területéhez a Skagerrák, a Kattegát, s a Belt-tenger északi része is hozzátartozik, a balti rassz ellenben nem kóborol el a Skagerrákba és az Északi-tengerbe, a Keleti-tengerben és a Beltben azonban biztosan ide-oda vándorol, s talán a Kattegátba is behatol. Az újabb vizsgálatok megvilágításában egyre bizonyosabbá válik, hogy az Északi-tengerben az aránylag nagytermetű és a kisebb déli lepényhal is két külön rasszhoz tartozik. Az Északi-tenger északi lepényhala feltűnően hasonlít az izlandihoz.
Az ikrák mennyisége, amelyeket a lepényhal egy-egy ívási időszak alatt termel, mint legelőször Reibisch megállapította, annál nagyobb, mennél idősebb az állat, úgyhogy két egyenlő nagyságú, de különböző korú halnak, amelyek közül az egyik az Északi-, a másik a Balti-tengerből származik, az öregebbik nagyobbszámú, de kisebb petét rak le. Franz szerint az Északi-tengerben egy 30-40 cm-es lepényhal kereken 65.700, a Keleti-tengerben pedig, ahol az ugyanekkora hal már jóval korosabb, 263.000 ikrát bocsát ki. Egy 17 esztendős északi-tengeri lepényhalban 715.000 ikrát számoltak meg. Ez a legnagyobb mennyiség, amit egyáltalában eddig találtak.
A lepényhal húsa puha és mindenütt keresett árucikk, bár a rombuszhal és a nyelvhal húsának finomságát nem éri el. A kisebb példányok olcsóbb árut szolgáltatnak.
Az érdes lepényhal (Pleuronectes flesus L.)
Az érdes lepényhal, Pleuronectes flesus L., német neve: „Flunder”, „Butt”, „Elbbutt”, „Weserbutt”, a Keleti-tenger nyugati felében „Struffbutt”, „Rauchflunder”, „Sand- és Teebutt”. Az érdes lepényhal szervezet és életmód tekintetében megegyezik közeli rokonával, a síma lepényhallal. A Fehér-tengertől a Földközi-tengerig terjeszkedett el, s mindenütt sekély vízben él. Behatol az édesvízbe is. Hossza ritkán több, mint 30 cm, de megnő 50 cm-nyire is. Súlya csak kivételesen haladja túl a 3 kg-ot. Neve arra vonatkozik, hogy pikkelyei érdesek, s ebben különbözik a síma lepényhaltól is. Alapszíne a mélybarna és a világosbarna közt váltakozik, mustrázata sötétebb foltokból áll, a síma lepényhalon látható foltok az érdes lepényhalon sokkal alárendeltebb mértékben lépnek fel. Az úszók rendszerint világosabbak a testnél, de foltjaik éppolyan sötétek. Vakoldalának világossárga, vagy sárgásfehér alapszíne finom, fekete pontokkal van beszórva. Hát- és hasúszója, valamint oldalvonala mentén töviskés bibircsókká átalakult pikkelyek találhatók. A legtöbb érdeshal szemei a jobboldalon helyezkednek el; egy-egy nagyobb zsákmányban azonban mindig akad néhány balszemű is. Hátúszóját 55-62, mellúszóját 11, hasúszóját 6, alsóúszóját 1 és 37-44, a farokúszóját 14 sugár támogatja.
Az érdes lepényhal életmódjában, különösen vándorlásaiban nagymértékben hasonlít a símához, azonban figyelembe veendő, hogy a legteljesebb mértékben parti- és féligsósvízi hal. Az Északi-tengerben sohasem távolodik el messzebbre, mint a 40 m-es mélységi zóna. A Balti-tengerben, ahol a Finn- és a Bottni-öbölig mindenütt előfordul, kelet felé ugyanolyan mértékben válik gyakoribbá, amint a sótartalom csökken, s mint ahogyan a síma lepényhal előfordulása ritkul. A Balti-tenger keleti felében ezért az érdes lepényhal egyedül uralkodik. Amíg a síma lepényhal egész életfolyása végesvégig a sósvízben játszódik le, addig az érdes lepényhal már a parti öv szülötte, s a fiataljai egyre tovább és tovább vándorolnak a sóban szegényebb vízbe és legalábbis északon, rendszeresen behatol a folyókba, s a még serdületlen érdes lepényhalnak a folyók alsó szakaszában van a tulajdonképpeni tartózkodási helye. A folyók alsó folyásában mindig nagyobb számban találhatók. A halászok, akik ezeket a példányokat „Elbe-lepényhalnak”, illetve „Weser-lepényhalnak” nevezik, abban a meggyőződésben élnek, hogy a síma lepényhal állandó édesvízi hal, amit azonban Ehrenbaum és Redeke kísérleteinek eredményei amelyeket megjelölt lepényhalakkal végeztek, semmiben sem igazoltak. Közép-, sőt Dél-Németországban, pl. a Neckárban előfordul néha az érdes lepényhal, London fölött néhány mérfölddel pedig többször fogják. Ez a hal az Elbében és a Weserben, továbbá a Rajnában a hollandus határig, s Emden mellett az ú. n. „Nagy tenger” tiszta édesvizében is tömegesen él. Amikor a szaporodási időszak közeleg, az érdes lepényhal viselkedése megint a síma lepényhaléhoz hasonlít, amennyiben a sósabb és melegebb vizet keresi fel ívás végett. Az érdes lepényhal az Északi-tengerbe ömlő folyókból csaknem ugyanarra a területre vándorol ívásra, mint a síma lepényhal: a Csatorna-tengerbe, amelybe az Öböl-áramlás behatol. Ívási területe azonban jóval közelebb esik a parthoz, s felismerhető az a törekvés, hogy magába a La Manche-ba is behatoljon. Ívás után a síma lepényhal ismét visszafordul és nem ritkán ugyanabba a folyóba tér be, amelyben ifjúságát élte át, olykor azonban másikba megy be.
Az érdes lepényhalnak más vidéken levő ívási területéről keveset tudunk. Ehrenbaum a Moray-Firthben fedezte fel egyik ilyen mellékes ívóhelyét. A Finn-öbölben az érdes lepényhal erősen kiédesedett vízben is ívik, ami azzal magyarázható, hogy más vizet nehezen érhetnének el, s ez a körülmény annál feltűnőbb, mivel a peték a könnyebb vízben nem lebeghetnek, hanem a fenékre süllyednek.
Úgy látszik, hogy a lepényhalaknak a német folyók belső szakaszából való eltűnésében az emberi kultúra a gyári szennyvizekkel, mindenekfölött pedig a folyószabályozás a főbűnös. Régebben az érdes lepényhal a folyami halászatban is szerepet játszott. Ezt bizonyítják az újabban előkerült régi okmányok is, amelyek különböző helyekre beszolgáltatott zsákmányrészesedésről szólnak. Wormsból 1565-ben 75 párt, 1566-ban pedig 110 párt küldtek az udvari konyhába Darmstadtba. Loncier 1551-ből kelt feljegyzése szerint a Majnából olykor lepényhalakat is fogtak ki. Siebold abban reménykedett, hogy az érdes lepényhalat tógazdaságokban is lehetne tenyészteni, ámbár ő maga is azon a véleményen volt, hogy falánkságukat aligha tudnák kielégíteni. A tenyésztésnek azonban nem ez a legfőbb akadálya, hanem az, hogy az érdes lepényhal szaporodása csak sós vízben mehet végbe.
Az érdes lepényhal földközi-tengeri változatát Günther „olasz”-nak (var. italicus) nevezte el. Az olasz vizekben mindenütt közönséges. Erre vall sokféle népies neve is: „pianuzza”, „passera”, „pasara” (Trieszt, Fiume, Velence), „passarin”, „latesiol” (Velence), „passariello” (Lesina); a horvát tengerparton „pasera”, „pasara”, Spalato környékén „plosnatica”, „iverak”, a Narenta torkolati vidékén pedig „kalkan” a neve. Faber szerint az Adriában kevert vízben mindenütt közönséges, sőt a Narentába (Neretva) és más folyókba is behatol. Brunelli kezdeményezésére újabban az orbatellói lagunába is betelepítették (l. Fedele: L’idrobiologia ed i problemi della pesca”, Atti d. Congr. Intern. di Limnologia, 1929, 304. l.). Ez a betelepítés sikerre számíthat, mivel az olasz érdes lepényhal, Griffini szerint, mindenütt kitünően tud alkalmazkodni az alacsonyabb sótartalomhoz.
Az érdes lepényhal olasz változata 40 cm-nyire nő meg. Teste félig tojásdad, félig négyszögletes. Oldalvonalát szórványosan csillagalakú, érdes felületű lemezek kísérik. Alsóúszóját 39-48 sugár alkotja. Jobboldali mellúszója csaknem háromszögletes, a baloldali ellenben lándzsaalakú. A szemesoldal sötéttel futtatott barnászöld, olykor világos udvartól körített pettyekkel. A páratlan úszókat barna foltok díszítik. A vakoldalon néha sötét pettyek láthatók. Húsa, Faber szerint, májusban és júniusban a legízletesebb, de egész éven át árulják.
A közönséges lepényhal (Pleuronectes limanda L.)
A közönséges lepényhal (Pleuronectes limanda L.), németül „Kliesche”, „Scharbe”, vagy „Skoder”, angolul „dab”, az előbbiektől könnyen megkülönböztethető, mivel érdes, tagozottszélű, szabálytalan alakú halpénzei vannak, úgyhogy, ha kezünket a bőrén a faroktól a fejig végighúzzuk, olyan érdesnek érezzük, mintha a macska nyelvét simogatnánk. A síma és az érdes lepényhallal szemben az is fontos megkülönböztető jele, hogy oldalvonala a mellúszó fölött fordított U-alakú kanyarodót tesz. Szemei a jobboldalon vannak. Felső oldala egyenletesen barnásvörös, szürke vagy zöldes és szabálytalan foltok tarkítják; vakoldala fehér. Hátúszójának 76, mellúszójának 11, hasúszójának 6, az alsóúszónak 56 és farokúszójában 14 sugara van. A közönséges lepényhal súlya 2–3 kg, hossza pedig 25–30 cm körül van. Az Északi Jeges-tengertől kezdve a Biskayai-öbölig az európai partokon mindenütt előfordul; különösen gyakori még száz méteren alul is a dán, a svéd, a norvég, a brit és az izlandi vizekben; megtalálható a schleswigi vattokban, beleértve a féligsós vizeket és a folyótorkolatokat is. Mindenhol gyakoribb a síma lepényhalnál. A Keleti-tengerbe Gotlandig nyomult be, s így nem terjedt el annyira keletre, mint az érdes lepényhal. Olykor bemegy az édesvízbe és a folyótorkolatokba is. Húsa nem áll valami nagy becsben, s emiatt halászata sem olyan nagyméretű, mint a többi lepényhalé. Az Északi-tengerben a közönséges lepényhalból fogott mennyiség az egész halzsákmány súlyának mindössze egy százaléka.
A közönséges lepényhal, mint Heincke mondja, az Északi-tengerben a legelterjedtebb és legszámosabb félszegúszó, ámbár egy-egy helyen ritkábban fordul elő akkora tömegben, mint a síma lepényhal. A lepényhalak másik két fajával ellentétben a közönséges lepényhal nem vándorol, hanem állandó hal. Ezt az is igazolja, hogy lebegő petéi és különböző fejlődési alakjai ugyanazokon a helyeken, s csaknem egymás mellett találhatók. Mindamellett Ehrenbaum újabban bizonyos területet jelölt meg, amelyet a közönséges lepényhal az ívásnál előnyben részesít. A fiatal ivadék már igen korán, még a szemvándorlás befejezte előtt letelepszik a fenékre.
A vörös lepényhal (Pleuronectes cynoglossus L.)
A vörös lepényhal, Pleuronectes cynoglossus L., németül „Rorzunge”, „Hundszunge”, vagy „Aalbutt”, angolul „Cork Sole”, vagy „Pole Dab”, az Északi-tenger mellékén a halpiacokon szintén szerepet játszik, ha nem is akkora mértékben, mint a többi lepényhal. Jellemző bélyege az, hogy oldalvonala egészen egyenes. Hátúszóját 100-120, az alsót pedig 80-105 sugár alkotja. Halpénzei kicsik és aprók; fogai a metszőfogakra emlékeztetnek. Szemesoldala szürkésbarna; úszóin fekete foltok vannak, a felső oldal mellúszója fekete. A vörös nyelvhal 30-50 cm-nyire nő meg, s háromszor, vagy négyszer akkora hosszú, mint amilyen magas.
„A vörös lepényhal, - írja Ehrenbaum, - a mélységben szeret tartózkodni és így az Északi-tenger sekélyebb déli és középső részében csak kevés, vagy pedig egyáltalában nem található meg. Elterjedési területe állandónak látszik, mivel nem vándorol.” Előfordul Észak-Európa partjain is, beleértve Izlandot, a La Manche-csatornát és Észak-Amerika keleti partjait is.
A kisfejű lepényhal (Pleuronectes microcephalus Donov.)
A kisfejű lepényhal, Pleuronectes microcephalus Donov., az előbbihez igen hasonlít, de abban eltér, hogy oldalvonala gyengén hajlított ívet alkot és hogy szemei egymással átellenesek, ellenben a vörös nyelvhalon a felső hátrább esik. Az angol halpiacokon „Lemon Sole” és „Lemon Dab” néven szerepel. Hátúszóját 90, az alsóúszót pedig 70-75 sugár feszíti ki. Apró, síma pikkelyei vannak. Felső oldala barnás, néha sötétebben márványozva. Hossza 25-40 cm.
„A kisfejű lepényhalról tudjuk, hogy az Északi-tenger nyugati részében sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a keletiben. A kontinens belsejében ritkán látni a halcsarnokok elárusítópadjain, a brit halpiacon ellenben sokkal nagyobb jelentősége van, mint a vörös lepényhalnak” - írja Ehrenbaum.
| Romboidhalak (Rhomboidichthys Bleek.) | TARTALOM | Nyelvhalak (Solea Cuv.) |