Makrahalak (Scomber Art.)

A makrahalak, Scomber Art., nemzetségét az oldalról kissé lapos, orsóalakú test, a gyenge fogazat, a megosztott hátúszó, a hát- és az alsó úszó mögött következő 5–6 különálló apró úszó, a farok tövén kétoldalt húzódó él és az úszóhólyag hiánya jellemzi. A nemzetség legfontosabb tagja:

A makrahal (Scomber scomber L.)

Makrahal (Scomber scomber L.). Fattyú makrahal (Caranx trachurus L.).

Ez a termetre és színezetre nézve egyaránt igen szép hal 40–50 cm-nyire növekedik. Háta élénk kékszínű, aranyba játszó árnyalattal és kb. 35 V-alakú, sötétzöld sávval díszítve. A hasa ezüstfehér, úszói sötétek. A hát tüskés úszójában 11–14, a puhasugarúban 1 és 10 összekapcsolt, s 5 szabadonálló, az alsóban pedig 1 és 11 egybekötött és 5 önálló sugár van. A makrahal, amelyet az Adria mentén scombrónak neveznek, jobban kedveli az északi félgömb hűvösebb vizeit, megtalálható az Atlanti-óceán amerikai partjai mentén egészen a Cod-fokig, az európai oldalon pedig a Kanári-szigetekig. A Földközi-tengerben is nagy csapatokban kóborol, behatol a Fekete-tengerbe is. A Balti-tengerben nem gyakori.

A makrahal, Scomber scomber L., neve a német halpiacon: Makrele, tartós konzerv gyanánt elkészítve: Seeforelle; franciául: maquereau, angolul: mackerel, hollandul és flamandul: makreel, finn nyelven: makrilli, oroszul: skumbrija makrel, a horvát tengerparton: lokarda, skusa, skus, vernut. A makrahalnak, mint Day megállapította, két színezetbeli változata van. Az egyiken (var. pictus) finom vonalakból álló rajzolat van, a másikon (var. punctatus) a sávok pettyekké bomlottak fel. Collet egyenletesen feketehátú példányokat is talált. Cornish, aki 1874-ben a Scilly-szigeteknél néhány hálóhúzással kifogott mind a 12–15.000 makrahalat átvizsgálta, megállapította, hogy a színváltozatokat átmeneti alakok kötik össze.

A makrahal társas állat. A téli hónapok alatt messze kint a nyílttengeren, részben nagyobb mélységben tartózkodnak, nyáron azonban fokozatosan közelednek a partokhoz. Eközben meglehetősen bonyolult vándorutakat tesznek meg, amelyeknek a részletei még nem ösmeretesek, de valószínűen a táplálék eloszlásával kapcsolatosak. Eledelük lebegő állatokból, különösen kis rákokból és szárnyascsigákból, valamint sok társaséletet folytató hal fiataljából áll. Az utóbbiak rajait a makrahalak kitartóan követik. A partok közelében minden tavasszal bizonyos szabályossággal jelenik meg s ilyenkor van halászatának fő időszaka is. A német partokon nagy húzó- és vontatóhálókkal halásszák, a horog ma már kisebb szerepet játszik, holott régebben széltében használták. A Quarneróban hálóval és horoggal fogják. A makrahal-horgászat az Északi-tengeren, különösen Helgoland mellett élvezetes sportszámba megy, de a Quarneró szigetvilágában is széltében divatos. A horgot gyönge széllel haladó vitorlás csónak húzza maga után. Csalinak csillogó apró halakat, stb. használnak. Ha a csónak alatt raj húz el, rögtön érezni a zsinóron, hogy a makrahal bekapta a horgot. Néhány óra alatt tekintélyes mennyiséget lehet kifogni belőlük. Az Északi-tenger partjain frissen füstölik, az Adria mentén roston, vagy olajban sütik és nem sok étel van, amelyik fölér vele. A makrahal húsa, ha csak rövid ideig áll is, sokat veszít ízletességéből. A makrahal fogása egész flottát foglalkoztat és eredménye különösen Amerikában igen tetemes. Ívási ideje a nyári hónapokra esik. Ikrái nagyon aprók, számuk éppen emiatt igen nagy és a felszín közelében úsznak. Egy-egy termetes nősténynek kb. 500.000 ikrája van. Ívásra a partok közelébe eső helyeket választja ki.

A régi rómaiak a makrahal húsát, vérét és belső szerveit romlásnak engedték indulni s akkor készítették belőle egyik legkedvesebb mártásukat, amelynek „garum” volt a neve. A legjobb minőségűt hispániai, fekete vagy nemes garumnak hívták. Indiai fűszerekkel készítették el és emiatt igen drágán mérték, két pint kb. 1000 pengőbe került belőle, úgyhogy árban az illatszereken kívül, egyetlen folyadék sem versenyezhetett vele. A kész mártást mindenféle húsételhez tálalták fel, de borral, vagy vízzel keverve, itták is. A szaga nem lehetett valami kellemes.

Az Északi-tengerben a halászok 1921-ben összesen 10, 1922-ben pedig 12 millió kg makrahalat fogtak. 1925-ben csak az Északi-tengerben 7,469.000 kg volt a zsákmány. A makrahal tehát gazdasági jelentőségében a hering-, a tőkehal-félék és a félszegúszók után következik, annál feltűnőbb tehát, hogy életmódjára vonatkozó ismereteink annyira hézagosak. A heringet századok óta tanulmányozzák, sokat foglalkoztak a tőkehalak biológiájával is, újabban a félszegúszók életmódját tették igen alapos nemzetközi vizsgálat tárgyává, a makrahal azonban mostohagyermeke a tudománynak. Mindazt, amit a makrahalról idáig tudunk, saját tapasztalataink bőséges adataival együtt Ehrenbaum nagyobb tanulmányban („Die Makrele u. ihr Fang”, Kopenhága, 1913) foglalta össze.

A makrahal és a hering életmódjában Ehrenbaum sok hasonlóságot talál. A makrahal is a felsőbb rétegekben él, s az ottani körülményekhez felülmulhatatlan gyorsaságával és mozgásának ügyes voltával alkalmazkodott. Éppen olyan rendszeres vándorlásokat tesz, mint a hering és megjelenésében ugyanolyan időszakos ingadozások mutatkoznak. A hasonlóságok mellett azonban sok ellentét is van. „A makrahal vándorlásai, – mondja Ehrenbaum, – lényegükben másfélék, mint a heringé. A makrahal vándorlásai sokkal kiterjedtebbek.” A makrahalak látszóan szabályos időközökben változtatják tartózkodási helyüket és nem függenek annyira a hidrográfiai viszonyoktól, mint a heringek. Ehrenbaum kiemeli, hogy a hering-félék életmódjában igen nagy különbségek tapasztalhatók, sőt e tekintetben ugyanannak a fajnak a helyi változatai is elütnek egymástól, addig a makrahal óriási földrajzi elterjedése mellett is feltűnően azonos életmódot folytat. Az északi- és földközi-tengeri, továbbá az amerikai makrahalak táplálkozásukat, vándorlásuk idejét és helyét, továbbá ívásuk módját tekintve, igen nagy mértékben megegyeznek egymással.

A makrahal vándorlásának részletei megbízható megfigyelések hiányában sok vitára adtak okot. Day és mások adataiból nyilvánvaló, hogy a makrahal igazi vándorállat, s akinek módjában volt villámgyors mozdulatait akváriumban megfigyelni, az nem is vonja kétségbe, hogy nagyobb vándorutakat is képes megtenni. Mindamellett a szakemberek közt is szépszámmal akadnak, akik azon a véleményen vannak, hogy a makrahal vándorlásai nem annyira vízszintes, mint inkább függélyes irányban mennek végbe.

Hamburg hajdani polgármestere, Anderson, azt a feltevést hangoztatta, hogy a makrahal téli szállása a sarki óceánban van. Anderson ugyanezt állította a heringről is, ámde mind a két föltevés alaptalannak bizonyult, épúgy, mint az a vélemény, hogy a makréla állandó hal. Egy francia tengernagy azt állította, hogy matrózai Grönland öbleiben ezrekre menő makrahalat láttak. Ezek a fejüket az iszapba fúrták bele, s ebben a helyzetben teleltek át. Az admirális hozzátette még azt is, hogy ezek a makrélák vakok voltak és így igen könnyen meg lehetett őket fogni. Ennek az elbeszélésnek több bökkenője van. Mindenekelőtt az, hogy Fabricius óta, aki Grönland természeti viszonyait legelőször kutatta, az ottani öblökben sohasem láttak makrahalat, sőt Faber még Izland körül sem hallotta hírét sem. O. G. Sars, a nagynevű norvég tudós, aki 1865-ben elsőnek kezdte meg a makrahal életmódjának tanulmányozását, még azt is tagadta, hogy a makrahal egyáltalán fölkeresné a feneket, ami azonban az újabb kutatások megvilágításában tévesnek bizonyult. Az ír szakemberek és Ehrenbaum vizsgálatai megállapították, hogy a makrahal nemcsak leszáll a fenékre, hanem téli szállásán novembertől januárig táplálékát is ott szerzi be, sőt Garády a téli makrahal belében iszapot is talált.

A makrahal téli időszakos vaksága a halászok körében régi hagyomány, amelyet azonban már O. G. Sars kereken megcáfolt. A makrahalnak ú. n. hájas szemhéja van, amely azonban nemcsak télire fejlődik ki, hanem állandó. A hájas szemhéjat elülső és hátulsó pikkely alkotja. Mind a kettő átlátszó, zselatinszerű anyagból áll, amely a szemüreget a szemgolyó előtt és mögött kitölti. A hájas szemhéjban olykor zsír rakódik le. A szemgolyót a szemhéj csaknem teljesen körülfogja, csupán a közepén van 12 mm hosszú és 5 mm széles rés. Sars megállapította, hogy a szemhéj koratavasszal, a középső kis rés kivételével, az egész szemet bevonja. Később, nyáron, átlátszóbbá válik és a szemgolyó széle felé húzódik vissza, ősz felé pedig, amikor a makrahal már visszafelé készülődik a mélységbe, ismét megnagyobbodik és átlátszatlanná lesz. Sars feltételezte, hogy a szemhéj megnövekedése és az, hogy kevésbbé átlátszóvá válik, azzal függ össze, hogy a makrahal arra az időre meghízik. Közvetetlenül az ívás után soványabb, s a szemhéj is összébb zsugorodik. Ehrenbaum ezt a magyarázatot nem tartja helytállónak, mivel a partok közelében tavasszal megjelenő makrahalak igen soványak és szemhéjuk mégis akkor a legnagyobb és legvastagabb.

A szemhéj enyvszerű anyaga élő állatokon nyáron víztiszta és átlátszó, úgyhogy alig tűnik fel, ha azonban kimúltak, megzavarosodik és hályogszerűvé válik. Ez az oka, hogy a halászok a makrahalat vaknak tekintik, valójában azonban vakságról annál kevésbbé lehet beszélni, mivel a szemhéj, mint már említettük, a szembogarat teljesen szabadon hagyja. Ehrenbaum szerint a zselatinszerű anyagnak az a feladata, hogy a szem fénytörő berendezését gyarapítsa, s a látószervet alkalmassá tegye a mélységbeli életmódra. A mélytengeri halak tudvalevően mind nagyszeműek, azokon a halakon pedig, amelyek időközönként különböző mélységekben élnek, mint a hering, a menhaden, a májushal, a kékhal stb., átmenetien a makrahaléhoz hasonló berendezés fejlődik ki. A tengerbe visszavándorló angolna szeme is feltűnően megnagyobbodik.

A makrahal szervezetének másik jellemző sajátsága az, hogy úszóhólyagja nincs. Ismereteink mostani állása szerint kétségtelennek kell tartanunk, hogy a makrahal igen tetemes mélységbeli különbségekhez tud alkalmazkodni, az úszóhólyagot pedig általában a vízben való felemelkedéshez és lesüllyedéshez nélkülözhetetlen szervnek tekintik. Az úszóhólyag hiánya a makrahalból annál feltűnőbb, mivel közeli rokonának, a foltos makrahalnak (S. colias), amely ugyanilyen életmódot folytat, úszóhólyagja van. Ez a körülmény – jelenti ki Ehrenbaum – arra késztet bennünket, hogy az úszóhólyagnak a halak életében való jelentősségére és szerepére vonatkozó eddigi felfogásunkat módosítani kellene. Egyébként még kétséges, hogy a makrahalban az úszóhólyag szerepét nem más, sajátságos szerkezetű szerv vette-e át? Gilpin ugyanis a makrahalban a gerincoszlop alatt, a kopoltyúktól a végbélnyílásig terjedő, 2 cm széles, sötétvörös szervet fedezett fel. Ebben az ismeretlen rendeltetésű szervben megalvadt vért talált, a szerkezete pedig, ámbár a garattal semmiféle összeköttetése nincs, nagyon emlékeztet a lazac-félék úszóhólyagjáéra. Gilpin más halak úszóhólyagjában is látott hasonló alvadékot és recézett redőket.

Más halaknál a vándorlás útvonalának megállapítására ugyanolyan módszert használnak, mint amilyennel a madárvonulás titkait kutatják. A gyűrűzés azonban a makrahalaknál, nagyfokú érzékenységük miatt, eddig nem vezetett eredményre. A helgolandi tengeri élettudományi intézet 1911 nyarán, a farkuk tövére erősített aluminiumgyűrűvel 350 makrahalat jelölt meg. Hosszúságukat kíméletből nem is mérték meg, hanem a gyűrűzés után rögtön visszaengedték őket a tengerbe. Úgy látszik azonban, hogy a makrahalak még a gyors gyűrűzést sem tudják elviselni, mivel a megjelöltek közül mindössze csak kettő került ismét kézre. Az egyiket a szabadonbocsátás után nemsokára a szigettől nem messze halászták ki, a másikat pedig két hónappal később Dünkirchen mellett fogták meg. A kísérlet tehát nem sikerült, aminek okát Ehrenbaum abban látja, hogy az ilyen sebes mozgású halnak a farokúszóját még a vékony aluminiumgyűrű is akadályozza működésében.

A szakembereket és a halászokat ezelőtt tizenhét esztendővel rejtélyes eset foglalkoztatta, amelynek a magyarázatát máig sem kaptuk meg. Az északeurópai halászok hálóiból Svédország, Anglia, Németország és Franciaország partjain egyre-másra kerültek elő sajátságos jellel ellátott marélák. Ilyeneket csakhamar a Földközi-tengerben és az északamerikai vizekben is fogtak. Ezeken a titokzatos makrahalakon közvetlenül a mellúszók mögött vékony gumigyűrűt találtak, amilyet iratok összefogására használnak. Lehet, hogy ezt az ötletes gyűrűzést valamelyik ismeretlen szakember hajtotta végre, de ennek ellene mond az, hogy a gyűrűkön semmiféle jelzés nem volt és egyetlenegy ichthyológus sem jelentkezett, aki a szerzőséget vállalta volna, márpedig nehéz elképzelni olyan tudóst, aki a sikerült kísérlet érdemét a nyilvánosság előtt is ne könyvelte volna el a maga javára. Ehrenbaum azt hiszi, hogy valamelyik halász tréfából jelölte meg ezeket a makrahalakat és bocsátotta vissza a tengerbe, ámbátor olyan halász sem sok akad, aki az egyszer kifogott halat megint szabadjára eressze, s az is meggondolandó, hogy a halászok nemigen szoktak iratgyűrűket magukkal hordani. A gumigyűrű igazán nem tartozik mesterségük fölszereléséhez. Valószínűbbnek tartom, hogy mégis csak valamelyik szakember keze volt a dologban, aki azonban elhúnyt, mielőtt gyűrűzésének eredményéről értesülhetett volna. Ehrenbaum ettől az ismeretlentől vette át a bevált módszert és megjelölt gumigyűrűkkel kísérletezett. Azt tapasztalta, hogy az ilyen gyűrűket csak közepes nagyságú makrahalakon lehet használni, a kisebb termetűekről ugyanis könnyen lecsúsznak, a nagyobbak testébe pedig élesen bevágódnak, s ezt a kényes természetű makrahalak nem tudják elviselni. A közbejött háború miatt a kísérletek abbanmaradtak, de valószínű, hogy a nemzetközi tengerkutató bizottság, amely a félszegúszók vándorlásának tanulmányozását akkora sikerrel szervezte meg, előbb-utóbb felveszi programmjába a makrahal életmódjának rendszeres kutatását is, s ekkor bizonyára nagy hasznát veszik a gumigyűrűknek, a rejtélyes ismeretlen találmányának is.

Az Adriában a makrahal megjelenésében két fő időszakot lehet megkülönböztetni, az egyik áprilisra és májusra esik, a másik augusztustól októberig tart. Ehrenbaum rámutat arra, hogy az Északi-tengerben szintén tavaszi és őszi makrahal-halászat van, de az ívás a kettő közé esik, míg az Adriában Krisch, Syrski és Garády-Gauss szerint télen ívik. Az adriai makrahal ívási idejét Garády-Gauss („Österr. Fischereizeitung”, 1909, 159. l.) decemberre és az év két kezdő hónapjára teszi. Garády már a novemberben fogott makrahalakban teljesen érett ivartermékeket talált, a márciusban kihalászott példányokról pedig megállapította, hogy már leívtak. A Quarneróban Plavnik és Jablánc mellett lebegő ikrákat gyüjtött, de ezeket a helyeket csak másodrendű ívóterületeknek tekinti. Szerinte azok a rajok, amelyek a Quarneróban tavasszal jelentkeznek, távol a partoktól, az Adria tekintélyesebb mélységében telelnek és ott ívnak. A mélységben való ívást Garády csak föltételezi, de bizonyítékokra nem tehetett szert, a Velence melletti Chioggiából való halászok vontatóhálói azonban beigazolták, hogy a Quarnero külső részében a makrahalak a telet valóban a mélységben húzzák át. Ehrenbaum valószínűbbnek tartja, hogy a makrahal, éppúgy, mint máshol mindenütt a Quarneróban s az Adriában is, ívás céljából a felszíni rétegekbe jön fel. A quarnerói makrahal táplálkozása, mint Garády vizsgálatai bizonyítják, ugyanolyan, mint más tengerekben. A télen fogott makrahalak gyomrában tarisznyarákok (Portunus stb.) és a norvégrák (Nephrops norvegicus Leach) lárváit találta. A makrahal ívás után mohón pótolja súlyveszteségeit és a parti övben nagy pusztítást végez a földközitengeri spratt (Clupea papalina Bp.) ivadékai közt. A makrahalak belében nyáron 8-10 cm-es papalinákat is találni. A fiatal makrahalakat, amelyek 7-12 cm hosszúak, s valószínűen még életük első esztendejében vannak, az Adria északi részében „scombretti” néven különböztetik meg a felserdültektől. A scombretti-rajok nyáron gyakran csatlakoznak a felnőttek csapataihoz.

A magyar ismeretterjesztő irodalomban nem sok olyan művészi leírás van, mint amilyenben Garády Viktor („És mégis szép ez a világ”, 1917) megfesti a bárka alatt elviharzó szkombrisereg páratlan látványát.

„– Ma dús fogásunk lesz, – szólt hozzám a halászmester. – A szkombrik az idén szokatlan nagy rajokban jelentek meg vizeinken. Minden éjjel nyolc vagy tíz métermázsa hal kerül a hálónkba. A bárka peremére támaszkodva és a víz fölé hajolva, kíváncsi szemmel lestük, mikor „jelentkeznek” a halak. A halászmester ekkor figyelmeztetett, hogy folyton a mélységbe nézzünk, mert az imént eltünt halak kis idő mulva újra felszállnak.

„Egyszerre csak valami éktelen nagy sötét árnyék tűnt föl a mélységben, amely egyre nagyobb arányokat öltött, S amint lassud emelkedéssel gomolyogva mozgott, úgy rémlett, mint a villámló ég alján tovaúszó nagy fekete felhő. Hol fölszállt, hol leereszkedett s majd pillanatig megállapodva, újra fölfelé emelkedett, egyre nagyobbodva, egyre magasabbra törve. A felhő egyszerre csak úgy tűnt föl, mintha miriád nyüzsgő, fekete hangyából állott volna. De minél magasabbra szállt a világosabb vízrétegekbe, a hangyáknak vélt pontok nagyobb arányokat öltöttek, mintha millió meg millió fekete karika forogna alattunk őrületes sebességgel.

„Tágranyílt, álmélkodó szemmel, elfojtott lélekzettel, könyökünket a hajó pereméhez szegezve, nézzük az örökké változó rejtelmes képet és úgy érezzük, hogy valami csodálatos, soha nem látott, túlvilági látománynak vagyunk a szemtanui. Gyermekkori álmaink ragyogó, tarka képei, amiket kicsapongó képzeletünk alkotott a tenger csodás világáról, vonulnak el hirtelen lelki szemeink előtt. És szívünk lázasan dobog, amint tekintetünk vágy és félelem között ingadozva, kutatja a tenger életének örökkévaló titkait.”

„Ámulat fogja el keblünket, amikor azon vesszük magunkat észre, hogy a fekete színű karikák helyett millió meg millió szkombri széles szája tátong felénk. Függőlegesen úsznak fölfelé, torkig tátott szájjal, mozdulatlan, merev nagy szemükkel lesve a zsákmányt, amely hüvelyknyi apró szardellák képében fölöttük kavarog és szökve menekül előlük. Már színről-színre látjuk őket az acetilén lángok szétáradó fényében. S amint szívszorongva nézzük a halak töméntelen éhes száját, eszünkbe jut a tengernek kérlelhetetlen és kegyetlen törvénye, mely szerint a nagy hal megeszi a kis halat. Ami persze nem egyéb, mint az ököljognak nagy mértékben való alkalmazása a természetben.”

„Egyszer csak mindannyian nagyijedten hátratántorodunk, s csaknem hanyattestünk a bárka medrébe. Hirtelen-váratlan éktelen zaj üti meg fülünket, amely úgy rémlett, mintha a hegyoldalban emelkedő házak összeroskadva, s a part szikláit magukkal sodorva, a tengerbe zuhantak volna.”

„Révedező szemünk ekkor önkénytelen a tenger felületére tapadt. Ami onnan elénkbe tárult, felülmúlta képzeletünk legszilajabb csapongását. Nekünk úgy tetszett akkor, mintha a tenger fenekéről valami hirtelen támadt, ismeretlen erő hatalmas vízoszlopot zúdított volna a halak rengeteg sokasága közé, széjjel hajítva őket, mint a tűzokádóhegy a föld gyomrából kiröpített sziklaköveket.”

„A tenger tajtékozva forrott, örvénylett s ragyogó szikrákat hányt a magasságba. Parányi halacskák kavarogtak a habok között, hol felszökve, hol újra visszaesve, villogó fényt árasztva, mintha miriád lángoló nyilacska repült volna szanaszét a levegőben.”

„A parányi halakat követték a nagyobb szkombrik. Ezek is vad kavarodással törtek ki a vízből, az éhség ádáz dühével üldözve a kisebb szardellák végtelen sokaságát. Mindenik szkombri úgy tűnt föl, mintha ragyogó gyémántból faragták volna. A színek váltakozó ékes játékát mutatta, valahányszor a magasba szökött és felvillant az acetilénlámpás erős fényében. A tenger meg e közben egyre csak lángot lövelt, szakadatlanul zajgott, sistergett. Mindez csupán pillanat műve volt. A rákövetkező percben már csend ült a síma tengeren. A halak végtelen serege eltűnt, elenyészett.”

„De csakhamar újra feltűntek. Ekkor a halászok előszedték hatalmas hálójukat és bekerítették a halak nyüzsgő seregét. Alig telt bele egy félóra, a halak már künn ficánkoltak a parton. Valóságos gyémántesőt rögtönöztek pikkelyeikkel, amelyek a hal vergődése közben leváltak s a magasba szállva, káprázatos fényt árasztottak.”

A tenger mellett nyaraló magyar sporthorgászok számára Nyitray Ottó írt útmutatót („A tenger”, 1914., 73. l.) a makrahal horgászatára.

„A legismertebb halfaj a Scomber scomber, az olaszok „scombri” vagy „locarda”-ja, az apróbbját „scombretti”-nek nevezik. Ez a makrel, melyet tengeri pisztráng (Seeforell) néven hoznak a konzervgyárak forgalomba. A tengerparti nép a nagyobbat locardának, a kisebbet pedig golcinek nevezi.”

„Mindkettő egyforma alakú és színű, csak a nagyságban van a különbség, ámbár a halászok esküsznek rá, hogy a scombri és scombretti külön faj. E halak háta szép, sötétkék csíkokkal van tarkázva, a hasa ezüstszínű. Hosszuk 15–30 cm, súlyuk 15–25 dkg között váltakozik. A halászat ideje itt áprilistól augusztus hó végéig tart, ámbár egyes példányokban egész évben fogják. Nagyban hálóval is halásszák, sötét éjszakán lámpa segítségével. Ámbár ez a fogási mód nem tartozik a sporthalászathoz, mégis megérdemli, hogy vele e helyen is foglalkozzunk.”

„E halászathoz rendesen három csónak kell, a megfelelő hálóval. Az egyik csónak orrán egy nagy acetilénlámpa úgy van felállítva, hogy összes fénye a tengerbe hatoljon. Így megy a csónak, zajtalanul evezve a tengeren; keresi a halat. A scombri, mely rendesen csapatokban tartózkodik, a fénytől csábítva, lassanként összegyülekezik a csónak alatt s ezt állandóan figyeli az egyik halász és ha azt gondolja, hogy elég nagy tömeg van a csónak alatt, jelt ad a kísérő két csónaknak, amelyek teljes sötétségben és teljes csendben követik a lámpás csónakot. Ezek most hozzáfognak a háló vízrebocsátásához, míg a világítócsónak lassan, teljesen zajtalanul a part valamely sekély része felé tart. A halak követik a fényt s ha a világítóbárka egész közel ér a parthoz, megáll és a két oldalcsónak az időközben kifeszített hálóval előremegy, bekeríti a haltömeget és a bennrekedt zsákmányt a partra vonja. E munka a legnagyobb elővigyázatot és ügyességet igényli, mert az egyik vagy másik oldalcsónak hibás mozdulata következtében a háló olyan helyzetbe juthat, hogy a már biztosnak hitt préda elmenekül. Egy-egy ilyen sikeres húzás egypár métermázsa halat eredményez.”

„A sporthalászat ezt a halat horoggal fogja. E célra lószőrből font zsinegeket használnak, amelyek 25-30 m hosszúak. A zsineg vége kettéoszlik, az egyik vége 6-8 m hosszú s ez könnyű lévén, a tengerszínén úszik, a másik, amely ólomkarikákkal van ellátva, alámerül. A halász tehát négy horoggal horgászik. Az ember a zsineget úgy tartja a kezében, hogy annak egyik része távolabb nyúlik a tengerbe, mint a másik. A csónakban rendesen ketten ülnek: a halász és az evezős, de lehet két evezős is. Így eveznek a csendes tengeren, míg a halász halra bukkan. Amint ez megtörtént, a bárka kerülgetni kezdi a halcsoportot. Az evezősnek csak arra kell vigyáznia, hogy jobbra vagy balra fordítsa-e a csónakot, ha a hal a horogra akadt, a szerint, amint a hosszabb vagy rövidebb zsinegen fogódott a hal. A halász pedig a zsineg azon részét, melyen a hal horogra akadt, behúzza a csónakba és ugyanakkor a másik részét a tengerbe ereszti. Hogy ehhez nagy ügyesség kell, az világos, mert ha az evezős vigyázatlan, akkor úgy összebogozódhatik a zsineg, hogy sok idő kell, míg megint halászni lehet.”

„Igen érdekes és mulatságos halászat, természetesen, ha a hal éhes, de akárhányszor megtörténik, hogy a csónak egy egész tömeg halon megy keresztül a nélkül, hogy egy is horogra akadna. E sorok írójával is megesett, hogy csónakon egész scombrirajon hatolt keresztül, de mindössze csak két halat fogott, azokat is úgy, hogy a horog kopoltyújukba akadt. Ilyesmi rendesen akkor történik, ha a scombri a szardellát üldözi. Ilyenkor bő zsákmánya lévén, ritkán kerül horogra. A csalétek rendesen e hal hasából való, ezüstfehér darabka bőr, de lehet egy darab fehér vászon is.”

A foltos makrahal (Scomber colias Gm.)

A foltos makrahal, Scomber colias Gm., előfordulási helyeinek megfelelően sokféle név alatt szerepel a halászati irodalomban. Olaszország különböző partjain „sgombro occhi grossi”, „lanzardo” (Velence) és „cavalla” (Liguria) néven ismerik, a horvát-dalmát tengermelléken „plavica”, „skusa”, „bilica” és „lokarda” a neve; angolul: coly mackerel, franciául: maquereau colias, spanyolul: mackerel, svédül: spansk makril. A foltos makrahal legnagyobb példányai 60 cm hosszúságúak. Termete és különösen feje aránylag hosszabb, mint a makrahalé. Állkapcsán a fogak egysorban állanak, az eke- és a szájpadcsontokat pedig finom fogazat borítja. Szeme nagy, az átmérője akkora, mint a fej hosszának negyede. A melltájék pikkelyei valamivel nagyobbak, mint azok a halpénzek, amelyek a test többi részét fedik, de nem alkotnak páncélt, mint a tonhalon. Úszóhólyagja van.

Színezete a közönséges makrahaléhoz, különösen annak foltos változatáéhoz hasonlít. Hátának sötét zöldeskék alapszíne az oldalvonalon alul a test közepéig terjed, sötétebb foltok és sávok cifrázzák; oldalán kisebb-nagyobb szürkészöldes foltok láthatók; a fekete vállfolt a mellúszó tövéig ér. A fiatalok fejének és orrának teteje csaknem teljesen átlátszó. A foltos makrahal a Földközi-tenger minden részében közönséges. Az Atlanti-óceán nyugati felében Új-Skóciától kezdve a Hatteras-fokig fordul elő. Írország és Anglia (Cornwall) déli partjain gyakran fogják. Mohr valószínűnek tartja, hogy az Északi-tengerben sem annyira ritka, mint ahogyan általában hiszik, de a közönséges makrahal tömegében nem veszik észre. A foltos makrahal húsa lágyabb, mint az igazi szkombrié, s a piaci értéke is kisebb.