6. Jávorantilopok (Taurotragus Wagn.)

[Más neve: Oreas.]

Jávorantilop

A jávorantilopok bizonyos fokig összekötőkapcsot alkotnak az antilopok és a tulokfélék közt. A jól megtermett állatok teste esetlen, nehézkes, erős, vastag; nyakuk rövid, zömök, fejük nagy, farkuk a szarvasmarháéhoz hasonló, nyakuk elülső részének bőre messze lelógó lebernyeggé nyúlt meg; szarva mindkét ivarnak van, a homlokcsont tetején ül, az arcvonalban hátrahajlott, meglehetősen egyenes vagy ívesen kissé behajlott, szegletes, taraja csavarmentesen fut, alul harántul ráncos; szutyakjuk kicsiny, keskeny, azonban világosan látható. A tehenek szarva nemritkán rendellenes alkotású. A végbojtig rövidszőrű farok a csánkig ér. A homlok szőrözete hosszabb, mint a test egyéb részein levő s egyes alakok vén hímjein bojtszerűvé lesz. A nyak rövid, felálló sörényt hord.

A jávorantilop (Taurotragus oryx Pall.)

[Más neve: oreas, Oreas Canna.]

Jávorantilop (Taurotragus oryx Pall.).

Teljes hosszúsága majdnem 4 m, amiből a farokra 70 cm esik, marmagassága 1.5–1.9 m, súlya 500, sőt Harris szerint 1000 kg lehet. Színezete változik a kor, de a tájék szerint is, ahol az állat él. A kifejlett bika felül világosbarna vagy sárgásszürke, rozsdavörös árnyalatú, oldalai fehéressárgák, az alsó szár alsó része és külső oldala sárgásfehér, feje világos sárgásbarna, míg sörénye és egy, a nyak alsó oldalán lévő szőrpamat sárgásbarna vagy sötét barnásvörös. A gerincsáv körülbelül ugyanolyan színezetű. Az elülső lábak lábtőizülete felett barna folt látható, a csülköt pedig vörösbarna gyűrű veszi körül. Vén bikák messziről nézve palakéknek látszanak, mivel hiányos szőrözetük alól előtűnik bőrük színe. A tehén sokkal kisebb és könnyedébb alkotású, szarva hosszabb és karcsúbb, rendesen távolabb is esnek egymástól és különbözőképpen hajlottak, lebernyege kicsiny vagy teljesen hiányzik, színezete mindig világosabb, mint a bikáé. Egyes példányok erősen, mások csak gyengén harántsávosak, mások meg egyáltalában nem sávozottak. A sávok minősége és száma szerint több alfajt lehet megkülönböztetni. De ebben a tekintetben nagyon óvatosan kell eljárnunk, mert egyes fajtának csak a fiataljai sávozottak, más fajták esetében azt látjuk, hogy csak az egészen vén bikák sávozottsága tűnik el, mások meg életük egyetlen szakaszában sem sávosan. Úgy látszik, mintha északról dél felé haladva a sávozottság fokozatos eltűnése volna megállapítható. A Fokföldön élő fajta egészen sávozatlan. Schillings szerint a kelet-afrikai alaknak (Taurotragus oryx livingstoni Scl.) a nősténye mindig sávozott, ellenben bikái idősebb korukban elvesztik sávjaikat. A sávok száma mintegy hat. De él Kelet-Afrikában egy körülbelül négysávú alak is (Taurotragus oryx pattersonianus Lyd.). Egyébként pedig a sávozottság a test két oldalán nem mindig egyforma.

Ami szarvaik hosszúságét illeti, Selous-nak köszönünk bizonyos adatokat; hím jávorantilop általa mért leghosszabb, egyébként erősen elkoptatott szarva 76, tehéné pedig 86 cm hosszú volt. Idősebb bikák szarvai nem ritkán csupán 30–40 cm hosszúak. Egy, a frankfurti állatkertben született fiatal állat 65 cm magas volt, rendkívül finom és karcsú fejét 3 cm hosszú szarv diszítette; lábai hosszúak s az ízületénél rendkívül erősen fejlettek voltak, színezete általában véve megegyezett anyja szép sárgásszürke színével, azonban az egyik oldalát tíz, a másikat ellenben nyolc fehér, legfeljebb 1 cm széles harántsáv tarkázta, melyek a háttól kezdve, az oldalakon át a has aljáig futottak.

Kittenberger Kálmán szerint: „Az öreg jávorantilopbikák, kormos nyakukkal, lecsüngő nyakbőrükkel nagyon hasonlítanak a mi magyar bikáinkhoz. Különben az elandokat legelés közben látni, olyan kép, mely inkább a legelő szelíd szarvasmarhákat, mint az antilopokat juttatja eszünkbe. Megváltozik csakhamar ez a békés kép, ha a legelészők valami gyanúsat vesznek észre és gumilabdaszerű óriási bevezető ugrásokkal tovább vonulnak.”

„Mindig csodálkoztam, hogy micsoda hihetetlen izomerő teszi lehetővé ezen óriási súlyú állatok hatalmas ugrásait?!”

A jávorantilop elterjedési területe Kelet- és Dél-Afrikára terjed ki, Brit-Kelet-Afrika északi részétől a Fokföldig. A XVIII-ik században még a Fokföldön is élt. A XIX. század elején, mikor Lichtenstein ezt a területet meglátogatta, még meglehetősen nagy, 20–30 darabból álló csordákat látott a telepítvények határai közelében. Ma még megtalálható, Sclater szerint („Fauna of South Africa”) a bazutók földjén, a Griguaföld és Natal hegyeiben, a Kalahari északi részén, az Ovambo-földön, Rhodesiában, Beira és Mozambique közt, s valószínűleg Zulu-földön és Kelet-Transvaalban is.

Az óriás jávorantilop (Taurotragus derbianus Gray)

E faj hazája Szenegambia. A fenntebb ismertetett fajtól főképpen hosszabb és jobban csavarodott szarva, valamint fekete nyaka által tér el, az utóbbit a válltájtól fehér sáv határolja el. Fülei szélesek és végük lekerekített, míg a fenntebbi fajé hegyes. Az élénk barnásvörös testet 13–14 fehér harántsáv díszíti. Egy alfaja (T. cd. gigas Hgl.) a felső Nílus tájékáról ismeretes.

Míg az óriás jávorantilop csupán erdőkben él, addig a tulajdonképeni jávorantilop a nyitottabb területek lakója. Legkedveltebb legelőterületei a mimózák által ritkásan benőtt füves síkságok, ahonnan a száraz időszak alatt vagy a vízben dús mélyedésekbe húzódik le, vagy pedig magasan felvándorol a hegyekbe. Meyer H. a Kilimandzsaro fennsíkjain még 4400 m magasságban is találkozott egyes falkáival, csapáit pedig 4700 m magasságban is megtalálta. Bizonyos, hogy a jávorantilop a vizet meglehetősen hosszú ideig tudja nélkülözni, Schillings véleménye szerint 2–3 napig. Ez a kutató azt hiszi, hogy lakóhelyét évszakok szerint meglehetősen szabályosan változtatja. Leggyakrabban 8–10 darabból álló csapatokban látható, s ezek közül egy, legfeljebb kettő bika. De a fiatal bikák maguk is alkothatnak falkákat, mivel az erősebbek heves harcok közben kiverik őket a nyájból. Azonban az évnek bizonyos szakaszaiban ilyen falkák néha tekintélyes számból álló nyájakká verődnek össze: Harris 1840-ből egy mintegy 300 darabból álló nyájat említ, Selous pedig 1879-ben a Csobe-vidéken egy 100-nál több darabból álló csapatot látott. Az ilyen nyáj messziről nézve összetévesztésig hasonlít valami tulokgulyához. Egyes állatok, lassan legelészve, fel-alá mozognak, mások sütkéreznek, mások kérődzve hevernek a mimózák gyenge árnyékában; szóval a csapat csalódásig hasonlít nyugodtan legelésző tehenek csoportjához.

A legelőterület cserélése alkalmával az állatok egy vén bika vezetése alatt kelnek útra és zárt tömegben vonulnak tova, hasonlatosan valami lovasezredhez, amely megbízható vezetés alatt lassan folytatja útját. Üldöztetve bár nem gyors, de rendkívül kiadós ügetésbe fognak, erősen szorongatva állandó és hosszú vágtatásba. Fiatal bikák és tehenek sokkal gyorsabban és kitartóbban futnak, mint az öregek és gyakran megelőzik a legjobb lovat is, ellenben vén, kövér bikák rendesen csak rövid ideig bírják az iramot és biztos zsákmányai lesznek a jól lovagoló, gyakorlott vadásznak

A jávorantilop tápláléka, Lichtenstein szerint, ugyanazokból a növényekből áll, amelyek az illető vidéken a juhoknak és szarvasmarhának is kiváló takarmányul szolgálnak. Schillings füves lejtőkön látta őket legelészni, azonban hangsúlyozza, hogy megeszik a fahajtásokat és a cserjéket is, és Roosewelt az óriás jávorantilopról (T. d. gigas) határozottan azt állítja, hogy nem füvet legel, hanem bizonyos fák levelét és termését eszi. E közben szarvaival a föld felett 7–8 láb magasságban lévő még 3 coll átmérőjű ágakat is letör. „Az ágak ropogása volt az a hang, amelyre mindig füleltünk, ha egy-egy falka nyomait követtük”. Némely tulok- és sok antilopfajhoz hasonlatosan a vén bikák olyan erős mósuszszagot terjesztenek, hogy arról az állatokat nemcsak már messziről észre lehet venni, hanem fel lehet ismerni azt a helyet is, ahol jóval azelőtt hevertek.

Veszély közeledtére a szétszórtan legelésző állatok, Schillings szerint, először ügetésbe fognak, azután gyors iramba mennek át. Mielőtt ebbe kezdenének, néhányszor olyan hatalmasat szökellnek, amilyet e nehézkes állatoktól igazán nem igen lehetne várni.

Amint látszik, megszabott ivarzási idejük nincsen. Harris legalább azt állítja, hogy minden évszakban lehet találni hasas teheneket és újszülött borjakat. A terhesség ideje, mint fogságban tartott példányokon megállapították, 8 1/2–9 hónap. A fiatalon befogott jávorantilopok könnyen megszelidíthetők és a szarvasmarhákkal együtt legelőre hajthatók, s aránylag jámborak és könnyen kezelhetők még idős korukban is. Falz-Fein-nél az ápolók nyugodtan bemehettek az istállójukba még akkor is, mikor borjaik voltak.

Mióta 1783-ban első példányok Hollandiába, az Orániai herceg állatseregletébe kerültek, azóta a jávorantilopok nem hiányzanak állatkertjeinkből. Ezekben kitünően érzik magukat és jól szaporodnak is. Egyes nagy vadaskertekben, mint például a Bedfordi hercegében vagy Falz-Fein orosz nagybirtokoséban, e tekintélyes antilop egész nyájai hemzsegnek.

A jávorantilop eredményes vadászatának haszna igen jelentékeny. Húsát, bár nem mindenki, mint kitünőt dicsérik; zsírjából jó gyertya készíthető, rendkívül vastag, szívós bőréből kitünő szíj hasítható.

A ragadozó állatok közül legfeljebb az oroszlántól félhet. Különböző élősdiek éppúgy kínozzák, mint a szarvasmarhát. Ellenben a szarvasmarhapestisről, Schillings szerint, kevésbbé szenved, mint a bivaly.

A nilgau antilop (Boselaphus tragocamelus Pall.)

[Más neve: Portax pictus.]

Nilgau antilop (Boselaphus tragocamelus Pall.).

A Boselaphus Blainv, nemnek ez egyetlen faja egyike a legfeltűnőbb antilopfajoknak. Törzse kevéssé megnyúlt, meglehetősen vaskos, marja tája magasabb, szügye tája erősebb és szélesebb, mint a hátulsó része, vállát alacsony púp fedi; feje keskeny, karcsú, orrlyukai hosszan metszettek felső ajka szőrös, szemei élénkek, közepes nagyságúak, szemgödöralatti mirigyei aprók, de mélyek, fülei nagyok, hosszúak, szarvai fölállók, kúpalakúak, gyengén félholdalakúan hajlottak, tövük vastag, elül gyengén tarajosak, hosszúságuk 20–25 cm; szarvakat csak a hím hord. Lábszárai hosszúak és aránylag erősek; csülkei nagyok, szélesek, fattyúkörmei lapítottak s végük tompított. Farka leér a csánkjáig s oldalait, valamint a végét hosszú szőrök fedik, felül ellenben rövid a szőrözete, úgyhogy olyan tollhoz hasonlít, amelynek sugarai mindkét oldalon egyformák. Rövid, símán a testre fekvő, kissé merev szőrözete a nyakán felálló sörénnyé, a nyak elején, a torok alatt pedig hosszú és mélyen lelógó csomóvá nyúlik meg. Színezete általában véve sötét hamuszürke, de kissé kékes vagy barnás árnyalattal. A has elülső része, az elülső lábszárak és a hátulsó combok külső oldala feketésszürke, a hátulsó lábak feketék, a has középső és hátulsó része, valamint a combok belső oldala fehér. A lábtövön két ugyanilyen színű s a csülköt gyűrűalakban szegélyző sáv fut át, a torkán pedig egy nagy, félholdalakú, fehér folt látható. Fejeteteje, homloka, sörénye és nyakszakálla feketés. A nőstényeknek nincs nyakszakálluk, színezetük inkább a szarvaséra emlékeztető szürkésbarna. A felnőtt bika hossza eléri a 2.4–2.6 m-t, amiből a farokra 45–50 cm esik, vállamagassága 1.3–1.4 m. Az állat hazája Kelet-India, a Himalája tövétől Maizurig; Jerdon szerint a leggyakoribb Közép-Indiában, míg a Gangesztől északra, valamint a legdélibb részeken ritkábbá lesz, hiányzik Asszamban, Ceylonban és a Bengáli-öböltől keletre eső összes tartományokban. Adams szerint Pandsabban is meglehetősen ritka.

A nilgau a ritkás erdőségeket és a laza dzsungeleket szereti; alkalomadtán megjelenik nyitott, kissé bokros területéken is, ha vizet talál, mert mint Sterndale mondja, mindennap iszik. Viszont Blanford szerint csak 2–3 napos időközökben. Ürülékét állítólag jórészt ugyanarra a helyre rakja le. Vén bikák magánosan vagy 12 darabig emelkedő falkákban élnek. A nőstények és borjak 10–20 darabból álló csordákat alkotnak, melyeket gyakran egy vagy több vén bika vezet. Rendesen a reggeli vagy esteli órákban legelnek, míg a nap forró részében pihennek. A bikák a párzási időszakban heves harcokat vívnak s állítólag egyébkor is bátran szembe szállanak üldözőikkel.

A nilgau mozdulatai nagyon sajátságosak az állat különös testtartása miatt. Rendesen olyan ugyan a járása, mint a többi antilopoké, de amint felingerlik, hátát meggörbíti, nyakát behúzza és lassan tovasompolyog, sandítva és sötét pillantásokat vetve körül. Közben farkát lábai közé húzza. Haacke azonban azt mondja, hogy ezt a testtartást csak a hímeket illetőleg figyelte meg és párzási vágy megnyilvánulásának tartja. Teljes vágtában testét nagyon büszkén és méltóságosan tartja, és különösen ha farkát merőlegesen föltartja, valóban csodálatos jelenség.

Az állat nyolc hónapig vemhes és első alkalommal csak egy, később azonban rendesen két borjút ellik. Indiában az ellés ideje állítólag december, a párzás pedig március végén kezdődik. A borjak az európai állatkertekben rendesen a nyári hónapokban jönnek a világra, egy általam ápolt pár első szülöttje augusztus 8-án látott napvilágot. Színezete tekintetében bika- és üszőborjú egyaránt az anyjához hasonlít, mivel a bika csak második életéve vége felé kapja meg színét. A fiatal borjú csak születése után pár napra lesz olyan fürge, milyenek a családját jellemző borjak lenni szoktak; a megelletés helyét csak ritkán hagyja el, legtöbb idejét ott tölti el; anyja szoptatása közben a leggyengédebben nyalogatja, miközben farkát beszokta húzni. A fiatalok gyorsan növekszenek, kezdetben játszadoznak, azonban csakhamar szüleikhez hasonló komoly és nyugodt lények lesznek.

Az európai vadászok a nilgau vadászatát nem űzik valami szenvedéllyel: becserkészik és úgy lövik le a jól megtermett bikát, vagy lovon hajszolják, mert nem nagyon nehéz beérni, ha mindjárt kezdetben a legnagyobb sebességgel üldözik, s ennek következtében kifullad. Az olasz király vadaskertjébe 1860-ban négy, 1862-ben pedig további tizenhat nilgaut szállítottak, amelyek ott olyan gyorsan szaporodtak, hogy utódaikkal egyetemben már három év múlva már 14 bikából és 35 tehénből álló csordára gyarapodtak. 1866-ban kezdték megkísérelni, hogy az erdőben szabadjára engedjék őket. A király vadászterületének nekik kijelölt részén szét is szóródtak, a telet kiállották, jóllehet a hőmérséklet néha meglehetősen alacsony volt s legföljebb szabadon álló szénakazlak alatt kerestek menedéket. E szabadon eresztett állatok inkább az akác levelét ették, mint a tölgyét és mogyorócserjéét; különösen szerették a káposztát és a salátát.

Húsát Indiában nem becsülik különösen sokra, bár egyeseké megfelelő időszakban állítólag eléggé ízletes és leves.