5. Kuduk (Strepsiceros H. Sm.)

A kudut máskülönben pörgeszarvú antilop-nak is nevezik. Nagynövésű antilopok ezek. Csak a bikának van szarva. A szarv csavarosan hajlott, összenyomott, elől ék módjára tarajos; harmadfél vagy három csavarulata van. Bőre csíkozott.

A nagy kudu (Strepsiceros strepsiceros Pall.)

[Más neve: capensis, kudu.]

Nagy kudu

Ez az antilop nagyobb a mi nemes szarvasunknál. A vén bikák hossza orruktól a farkuk hegyéig 3 m. Ebből mintegy 60 cm esik a farkra. Marjuk magassága 170 cm, súlyuk eléri, sőt meghaladja a három métermázsát. A tehén jóval kisebb. Találtam olyat, amelyiknek a hossza megütötte a harmadfél méter, magassága a másfél métert.

A kudu testalkotásra sok tekintetben a szarvasra emlékeztet. Törzse zömök, nyaka mérsékelt hosszúságú, feje meglehetősen rövid, homlokban széles, elől hegyes, felső ajka szőrös egészen a bevágásig. Szeme nagy, füle hosszabb, mint a félfeje. Rövid, testhez símuló, kissé durva szőrözete a nyakszirten és a gerincen hosszabbra nő, a bikáé az álltól le egészen a szügyéig valóságos sörényt alkot.

Alapszíne nehezen meghatározható vörösesbe játszó barnásszürke. Ez a szín a has hátulsó részén és a lábszárak belső felén fehéresszürkébe megy át. Nyaksörénye sötétbarna vagy fekete. A nagyon vén állatoknak legalább a nyakuk eleje fehéresszürke, farkuk felül sötétbarna, alul fehér bojtja fekete. A szemüket vöröses karikák övezik. Az alapszínből szembeszökően kiválnak az állat oldalát csíkozó fehér sávok. Ezek a hátgerinc vonalától halkadnak lefelé, egymástól egyenlő távolságra. Számuk legalább négy, legföljebb kilenc. A szemek között lefelé ívelő félhold fehérlik.

A kudu-tehén fehér csíkjai kisebbek és elmosódottabbak. Alapszíne vöröses árnyalatú. A fiatal állatokon, úgy mondják, több a fehér csík, mint a véneken.

A szarv pompás dísze a bikának. Valamennyi antilop közül a kudunak van a legékesebb, leghatalmasabb szarva. Egyenes vonalban mérve, 90–115 cm a hossza, a csavarulatok mentén mérve 150 cm. A két szarv hegye 70–90 cm-re van egymástól. Szinte megfoghatatlan, hogy oly könnyűséggel és büszkén viseli az állat ezt a terhet. A szarv tövétől kezdve rézsut hátrafelé és kifelé ágazik. A teljesen fejlett szarvnak három csavarulata van, mindig egyazon helyen, a szarvnak körülbelül első és második harmadában. Az alsó harmadrészben gyengén és szabálytalanul gyűrűzött szarv tövében az elülső oldalon éles szöglet kezdődik. Ez az él követi a csavarmenet görbületeit és csak a szarv tökéletesen kerek és sima hegye felé tűnik el.

A kudu messze földön elterjedt állata Afrikának. Különböző alfajai ismeretesek a Fokföldtől kezdve a világrész keleti felén keresztül fel északra egészen a Nílus vidékéig. Az erdős tájakon teljességgel hiányoznak. A Fokföldön, mint a tarka damalisz is, már csak a nagybirtokosok földjein maradt meg. Azok megóvják a kudut a kiveszéstől. Északabbra sűrűbben találkozunk vele. Úgy látszik a hegyvidéket kedveli jobban s ezért helyenként, így például a Maszai tartományban, ritka. Dél-Afrikában is, úgylehet, szívesebben tanyázik a sziklás hegyi tájakon, de azért ott a rónákon is föl-fölbukkan. Szereti a bokros, fás pusztaságokat, a dzsungelszerű sűrű bozótot is meglakja, de nem igazi erdőlakó, már ahogyan mi ezt értelmezzük. A bogok földjén 600 métertől 2000 méterig terjedő tengerszín feletti magasságban találkoztunk velük, mindannyiszor a hegyoldalakban. Méltóságosan lépkedett a lejtők zöld mimózabokrai között.

Az erős bikák magánosan élnek. A tehenek szívesen verődnek négy-hat főnyi kis csapatokba. A délafrikai vadászok állítólag megfigyelték, hogy a fiatalabb bikák, amelyeket a vének kivertek a csapatból, összeverődnek és mogorva legényéletet élnek egymás társaságában.

A kudu életmódja és természete hasonló a mi szarvasmarháinkéhoz. Meglehetősen nagy területeken csatangol erre-arra s rendszeresen változtatja tanyáját. Tartása és járása a szarvast juttatja eszünkbe. Az előbbi éppoly büszke, az utóbbi éppoly kecses s a mellett kimért, akárcsak a mi erdeink nemes szarvasáé. Ha nem zaklatják, lassan jár-kel a hegyoldalban, óvatosan kikerüli a tüskés bozótot s az alkalmas helyeken el-el legelészik. Táplálékának jórészét különböző cserjék rügyei és levelei alkotják, de nem veti meg a füvet sem. Fölriasztva meglehetősen nehézkesen lódul tova és futása csak sík területen válik élénkebbé, azonban aránylag még ilyenkor is lassú. Bozótos területeken szarvait, nehogy azok akadályozzák a tovahaladásban, annyira hátra kell vetnie, hogy hegyük majdnem érinti a hátát. Mielőtt menekülni kezdene, messzehallhatóan fuj és néha tompán bőg. De csak a tehén, a bika csak a párzás idején hallatja hangját, ám akkor oly hatalmasan, mint a bőgő gímszarvas. Ez az időszak Abessziniában, mint látszik, január végén kezdődik. Ez időtájt estefelé hallható a hangja, mellyel vetélytársait harcra hívja. Aligha lehet kétséges, hogy a bikák heves harcokat vívnak, mert a kudu egyébként is bátor és harcias állat. Az ellés a nagy esős évszak elejére, rendesen augusztus elejére esik, az állat tehát mintegy 7–8 hónapig volna vemhes. Ellés után csak a legritkább esetben lehet bikákat találni a tehenek társaságában, s ennek megtörténte után az anya egyedül táplálja, óvja és védi borját.

Valahol csak előfordul ez a büszke, díszes rajzolatú állat, mindenütt a legnagyobb üldözésnek van kitéve. Húsa, mint arról magam is meggyőződtem, valóban kitünő, íze a mi gímszarvasunkéra emlékeztet. Csontvelőjét némely délafrikai néptörzs felülmúlhatatlan csemegének tartja. Szarvát és bőrét is felhasználják. Vadászatának módja nagyon különböző. Megközelítésére mindenesetre igen nagy óvatosság szükséges, mert a kudu rendkívül éber állat és kíválóan éles érzékszervei mindig idejében elárulják az esetleg közeledő ellenséget. Természetesen más az eset akkor ha mint a kafferek, hajtóvadászattal törnek rá. A kutyák ellen, melyek egyébként néhány percen belül utolérik, szabályosan védekezik, és pedig lábai segítségével; erős csülkei mindenesetre eléggé élesek, hogy súlyos sebeket tudjon velük ejteni.

A felnőtt kudunak az emberen és legföljebb még az oroszlánon kívül alig van számbavehető ellenfele. De van még egy nagyon apró, sok bajt okozó ellensége, egy darázsfaj, mely szarvának szarurészét egészen a csontig átfúrja s ezt a lyukat lárváinak elhelyezésére használja fel. Azonkívül Dél-Afrikában nagyon könnyen áldozatul esik a „lóbetegség”-nek. A fiatalon befogott kudu nagyon szeliddé válik, azonban a mi állatkertjeink viszonyait nehezebben tűri, mint más nagy antilopok.

A kis kudu (Strepsiceros imberbis Blyth)

Ez a kisebb, de azért az 1 m-nyi nagyságot még mindig elérő faj Kelet-Afrikában él, Abessziniától a Viktória-tóig. Kisebb termetén kívül eltér a nagy kudutól még abban is, hogy szarvai sűrűbben csavartak, a hímnek mellsörénye nincs, a mellén két fehér foltja van, harántsávjainak a száma nagyobb, legalább tizenkettő. A kis kudu inkább az őserdők lakója, sőt megtalálható a folyókmenti dsungelekben is. Schilling szerint nagyon szenved a szarvasmarhapestistől.