3. Vízi antilopok (Kobus A. Sm.)

Nagy állatok. Ezeken hiába keressük a csupasz mirigyfoltot, mely a bokorlakó antilop füle alatt található. Farkuk rövid, s ennek végbojtja gyengén fejlett. Hosszú szarvai megközelítően ívesen hajlottak. A fajok nagyobb részét jellemzi hosszú, merev, gyakran zsírosnak tetsző szőrözetük. Külsejük és magatartásuk tekintetében némileg a szarvasokra emlékeztetnek s bizonyos fokig ezeket helyettesítik Afrikában. Megtalálhatók az afrikai egész steppezónában Szenegáltól a Fokföldig. Számos fajuk három alnembe csoportosítható.

Ezek közül kettő fajainak vannak lágyékmirigyeik, nyakukat rendkívül gyengén fejlett sörény díszíti. Többnyire egyszínű vörösbarnák, nagyság tekintetében középütt állanak a bokorlakó antilop és a tulajdonképpeni vízi antilopok közt.

a) Rövidszőrű vízi-antilopok (Adenota Gray)

Az ide tartozó fajok a legkisebbek – a bokorlakó antilopnál is alig nagyobbak. Jellemzi őket a rövid, puha szőrözetük és kevésbbé erősen hajlott szarvuk.

A mocsári antilop (Kobus kob Erxl.)

Ennek számos alfaja él Afrika egyenlítői részében Guineától Ugandáig. A felső-guineai törzsalak élénk vörösbarnaszínű, alul világos, lábszárainak elülső oldalát fekete sáv tarkázza, csülkei fölött fehér gyűrű fut körül.

A felső Nílus vidékének kutatói, Heuglin, Schweinfurth, Junker és mások gyakran emlegetik a fehérfülű vízi-antilopot (Kobus kob leucotis Lcht. Ptrs.). Ez az állat sötétbarnaszínű, fülei s pofája is a szemelőtti tájig fehérek. Fehér a szája, álla, torka, szügye, hasa, végtagjainak belső oldala s lábainak a csülkök fölé eső része is. Lábszárainak elülső oldala fekete. Ezt az alfajt eltérő színezete alapján rendesen önálló fajként szokták értékelni mindaddig, míg ki nem derült, hogy átmeneti alakok kötik össze a törzsalakkal; nősténye olyan, mint az utóbbié.

b) Hosszúszőrű vízi-antilopok (Onotragus Gray)

Ez alnem fajait jobban (kétszeresen) csavarodott szarvuk és hosszabb, durvább szőrözetük különbözteti meg, azonkívül valamivel nagyobbak is. Dél- és Közép-Afrika lakói.

Zambézi kob (Kobus leche Gray)

Két hím zambézi kob (Kobus leche Gray).

Hasonló a mocsári antilophoz, azonban általános színezete sötétebb, inkább szennyes barnássárga; hazája Zambézia. Már felfedezője, Livingstone, felhívta a figyelmet arra, hogy ez az állat Közép-Afrikának csakis bővízű részeiben fordul elő, a víztől sohasem távolodik el és veszély esetén ebbe menekül. Selous a szitatunga után leginkább vízkedvelő antilopnak mondja, mely rendesen térdig a vízben áll. Mindkettőnek közös vonása, hogy csülkeik és fattyúkörmeik köze csupasz, amíg az összes többi antilopoké szőrös. Állatunk orrát menekülés közben előre nyujtja, fülét pedig szorosan a testére csapja. Úszni csak akkor kezd, amikor lába már nem ér feneket. Selous ezt a kecses antilopot tekintélyes tömegben találta Linjanti vidékén, Csobenél elterülő elárasztott füves steppén. Egyszer egy csoportban 52 különböző korú bikát figyelt meg, melyek közt egyetlenegy nőstény sem volt.

Az abok (Kobus maria Gray)

Ez a faj úgy viszonylik a megelőzőhöz, mint a fehérfülű vízi-antilop a mocsári antilophoz. Hazája a Fehér-Nílus mocsárvidéke. A szép állat olyan nagy, mint valami jól megtermett dámvad, végtagjai zömökek farka meglehetősen hosszús, hegye bolyhos, szarvai elérik a 60 cm-nyi hosszúságot, középütt erősen hátra és széthajlottak. Hosszú, merev szőrözete umbrabarna, szem- és halántéktájéka, fülei, orrahegye, egy, a tarkó hosszában futó sáv és egy, a marján lévő nyeregalakú folt sárgásfehér, alsó részei sárgásbarnák.

„Az abok”, mondja Heuglin, „mint látszik, nem éppen állandóan lakja azokat a parti tájakat és steppéket, melyek a tulajdonképpeni Abiad vagy Fehér-folyó és a beléje ömlő Szobat közt terülnek el, hanem a nedves időszakban beljebb eső vidékekre húzódik vissza. A téli és tavaszi nappalokat igen gyakran fátlan steppéken tölti, s estefelé lehet látni hogy onnan, ameddig csak ellát a szem, sűrű, nehéz porfelhők emelkednek fel, melyek tompa zaj kíséretében egyre közelednek; és azokból nem talán pár száz abok körvonalai bontakoznak ki, hanem annak újabb és újabb zárt csordái, melyek az ivóhelyek felé törtetnek. Azokban miként a száraz föld, akként a mocsár és a víz is valódi eleme; könnyedén mozog a legmélyebb iszapban és posványban is, és szívesen úszik át folyókon. Félénknek nem nevezhető; lesből és csónakból könnyen elejthető, amint csapatostól ússza át valamely folyót.”

c) Valódi vízi-antilopok (Kobus A. Sm.)

A legnagyobb termetű vízi-antilopok ebbe az alnembe tartoznak. Lágyékmirigyeik nincsenek, nyakukat erős sörény díszíti, színük tűzött.

Gyűrűsfarú vízi-antilop (Kobus ellipsiprymnus Ogilb.)

Gyűrűsfarú víziantilop (Kobus ellipsiprymnus Ogilb.).

A gyűrűsfarú vízi-antilop igen tekintélyes, majdnem szarvasnagyságú állat; teljes hossza 2 m, s ebből 50 cm a farkára esik, kereszttájának magassága 1.3 m; szőrözete tömött, feltűnően zsíros és durva, hosszú és lompos, kivéve a feje tetejét, az ajkakat, a fülek külső felületét és a lábszárakat, melyeket rövid szőrözet fed; szőrözete túlnyomóan szürkeszínű, mert az egyes szőrszálaknak csak a hegye barna. A fej, a törzs, a farok és a combok színezete sárgásvörösbe vagy vörösbarnába játszik; ellenben fehér a szemöldöke, egy keskeny csík a szemhéjak alatt, a felső ajka, az orra, nyakának oldalai és egy keskeny sáv a torkon, valamint egy másik, mely a combok hátulsó részén keresztül a kereszttájéktól előre és lefelé tojásdadon görbülve halad, egészben tehát gyűrűalakú. A tehén halaványabb színezetű és karcsúbb alkotású. Schillings megfigyelt egy egészen fehér példányt is. Lönnberg is említ ilyet, de hangsúlyozza, hogy szemei rendes színűek voltak. Szarvai csak a bikának vannak, azok erősek, tövük kissé hátra, azután különböző mértékben előre és kifelé hajlottak, de hegyük ismét egymás felé hajlik. Hosszúságuk, a hajlás mentén mérve, eléri a 80 cm-t s hegyük tája többnyire erősen és élesen gyűrűzött.

A gyűrűsfarú vízi-antilop Dél- és Kelet-Afrikát lakja a Limpopotól északra egészen a Szomáli-földig. Minden csapatban 2–3 bika van, de köztük csak egy erősebb, mert ez, mint látszik, vetélytársait elűzi. Jóllehet alakja majdnem esetlen, a szemlélőben mégis kellemes benyomást kelt. Szemei élénkek, kifejezők, önállóság, sőt majdnem vadság tükröződik bennük; mozdulatai aránylag kecsesek. Legelés közben kissé gyámoltalannak látszik, azonban felingerelve lénye szinte tekintélyessé és méltóságossá válik, s különösen élénkké és éberré lesz tekintete, ha fejét felemeli. Heuglin megfigyelései szerint nem valódi mocsárlakó, de szereti az embermagasságúnál nagyobb náddal benőtt helyeket. Mint a lóantilopoknak, neki is megvan az a szokása, hogy felhág a termeszbolyok tetejére és méltóságos testtartással onnan tekinti át mocsaras birodalmát. Ez okból könnyen meglátható, de akkor is messze kivilágítanak a lombozat sötétjéből fehér sávjai, ha a bokrok közt halad tova. Nem különösen félénk, sőt a vadászt rendesen meglehetősen közel ereszti magához. Ha a vezérállat veszélyt szimatol, robogó vágtatással iramlik tova, s utána az egész csapat. A menekülés útja rendesen a vízhez vezet és az egész rémült csorda egyszerre, csobogva veti magát a vízbe.

A menekülő csapatok, mint Selous írja, Dél-Afrikában is mindig a vízbe vetik magukat. Berger megfigyelte, amint egy állat menekülés közben vízbe ugrott s ott egy krokodilus fogja üldözőbe, de elérni nem tudta. Azonban az utóbbi utazó szerint állatunk nincs szorosan a vízhez kötve, hanem gyakran mérföldnyi távolságra él attól, száraz steppéken vagy kopár hegységekben. Rendesen 3–8, néha 15–20, nagyon ritkán 30 és több darabot lehet látni együtt egy csapatban. A csapatokat mindig idősebb nőstény, sohasem bika vezeti; minden nagyobb csapatban mindig sokkal több a nőstény, mint a hím, az utóbbiak közül mindig csak egy az erősebb két-három gyengébb mellett. Az állatok színezete egyébként nem ritkán meglehetősen különböző, s fakó- és vörösbarna, valamint ezüst- és sötétszürke közt változik; egyes nagyon vén bikák, melyek magánosan szoktak csavarogni, majdnem feketék. Az állatot, ha el akarjuk ejteni, ugyancsak jól kell találnunk, s ha a lövésre nem rogyott össze, a vadászra nézve rendesen elveszett, mivel nagyon messzire elviszi a golyót, s mivel nagyon nehéz követni a bozótos fűben, csalitban, nádban, mocsáron és folyón keresztül. Húsa állítólag majdnem élvezhetetlen, mert szívós, szálkás és erős, kellemetlen szaga van. Ez a kátrányszerű szag az állat lakóhelye tájékán, mint Schillings írja, már messziről érezhető; Heck szerint az ember az ujjain is érezheti ezt a szagot, ha szelíd szenegáli vízi-antilopot símogatott meg, s utána ujjai zsírfoltokat ejtenek, oly bőségesen olajozza állandóan a szőrözetet a bőrmirigyek váladéka.

A defassza (Kobus defassa Rüpp.)

Szenegáli víziantilop nőstény (Kobus defassa unctuosus Laurill.).

A valódi vízi-antilopok második faja eltér a megelőzőtől abban, hogy combja hátulsó felén nincsen fehér sáv. Igen messze elterjedt faj, melynek számos alfaját szokták megkülönböztetni. Ezek egyike a homokbarna szenegáli vízi-antilop vagy szingszing (K. defassa unctuosus Laurill). Kelet-Afrikában él a defassza (K. d. defassa), melyet világos pofájáról és torkáról, valamint nagyon hegyes füleiről lehet felismerni. Rüppel ezt az állatot Abessziniában, a Dembea-tó közelében kisebb, hatnál nem több tagot számláló csoportokban figyelte meg, de bennük mindig csak egy teljesen felnőtt példány volt. Főképpen bokrokkal benőtt magaslati réteken tanyáz; Német-Kelet-Afrikában, Böhm szerint, gyakran nagy falkákban látható. Nagyon szereti a vizet és Berger szerint sokkal inkább ahhoz van kötve, mint föntebb említett rokona; gyakran megfigyelték vízben való álldogálása közben is.

A vízi-antilopok, egybehangzó megfigyelések szerint, nem félénkek különösebben. A fogságot jól bírják és az állatkertekben is ismételten szaporodtak. Heinroth szerint („Zool. Beob., 1908.”) terhességük mintegy 9 hónapig tart.