Barna tengeri durbincsok (Oblata Cuv.)

A barna tengeri durbincsok, Oblata Cuv., csinos külsejű, szabályos termetű halak. Alakjuk megnyúlt tojásdad, oldaluk kissé lapos. Állkapcsukon elől széles metszőfogak állanak. Hasúszójuk alsó sugarai elágaznak. Hazájuk a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán szomszédos része. A barna tengeri durbincsok nemzetségébe egy faj tartozik:

A feketefarkú durbincs (Oblata melanura L.)

A feketefarkú durbincs, Oblata melanura L., 28 cm-re is megnövő közönséges hal. Alsóállkapcsa valamivel hosszabb a felsőnél. Elülső fogai szélesek, laposak és élük bemetszett, a hátulsók kicsik és hegyesek. A fogsor mögött igen apró, szinte szemcseszerű dudorok helyezkednek el. Hátúszója alacsony; az alsóúszó első tüskéje jóval rövidebb az utána következőknél. A hosszú mellúszó kissé sarlós. Színe a hátán sötét barnáskék, hasoldala kékesen futtatott szürkés-ezüstös; az oldalán hosszában kb. 10 feketéskék vonal húzódik végig; faroknyelének felső részén széles fekete folt terjeszkedik szét és átterjed az oldalára is.

A feketefarkú durbincs az olasz tengerekben mindenütt közönséges s húsáért megbecsülik. Krisch szerint sziklás partokon 40 m mélységig él. Ívási időszaka a téli hónapokra esik. Olasz népies nevei: „obbiata”, „occhiata”, „occiada”, „ociàda” (Velence), „occhiada” (Trieszt, Fiume, Cattaro), „albero bastardo” (Velence).

Ez a tengeri durbincs sporthalnak is jól beválik. A halászok is horoggal fogják. A horvát tengerparton dívó halászatáról Nyitray Ottó az „A tenger”-ben (1914, 273. l.) a következőket írja: „Igen érdekes halászat esik, ha a hal éhes, az Oblata melanura, az olaszok occhiada, a horvátok „usata” nevű halára is. Halászata májustól októberig tart. E halra rendesen délután hat órától napnyugtáig horgásznak, mivel ekkor a legkiadósabb. Rendesen két ember kell hozzá, az egyik az evezős, a másik a horgász, de lehet a csónakban két horgász is. A bárka a parttól rendesen 10–12 méternyire halad, a szerint, amint a tengerfenék hirtelenül átmegy a mélységbe („na rubu”, mondja az itteni halász, ami annyit tesz, mint a „szélén”).”

„A horog szintén 10–15 m hosszú lószőrből font zsinegen függ, amely, hogy a kellő mélységre merüljön, ólomkarikákkal van ellátva. Jó mindig kétféle szerszámot magunkkal vinni: egy könnyebbet és egy nehezebbet, a szerint, amint a hal mélyebben, vagy kevésbbé mélyebb vízrétegekben tartózkodik. A csalétek rendesen kis tengeri csiga, amely a tengerparton mindenütt található. A csigát összetörik, s puha testét kivéve, azt tűzik horogra. A csónak mindig meglehetős lassan megy előre, a halász pedig hol előre rántja, hol pedig visszabocsátja a zsineget, s ezáltal is figyelmessé teszi a halat a csalétekre.”

„E halfajt még más módon is fogják, t. i. 15–20 cm hosszú zsinegen parafadarabokra erősítenek egy horgot. Ilyen parafára erősített horgot 20–30 darabot helyeznek el. A csalétek kemény tészta, vagy kenyér. A halász a közelben egy csónakban ülve várja a prédát. Amint valamelyik horogra hal akad, elmerülni próbál, a parafa azonban nem engedi, így hát kezdi ide-oda hurcolni. A halász ezt észrevéve, odaevez, s a halat kihúzza, azután új csalétket rak a horogra és ismét a tengerbe ereszti. A horgászatnak ez a módja igen mulatságos, főleg marettás időben (marettának hívják itt a tenger hullámzását szélcsöndes időben). E halászatnál a Serrannus scriba nevű hal fiatalja is igen gyakran horogra kerül.”