Aranydurbincsok (Chrysophrys C. V.)

Az aranydurbincsok elülső fogai kúposak, mindegyik állkapocsban 4–6 van, a hátulsó őrlőfogak ellenben legalább 3 sort alkotnak és tompa csúcsuk van. A homlok, az arcorr és az elülső kopoltyúfedő széle csupasz, a pofákat nagy és finoman fogazott pikkelyek fedik. Idetartozik:

Az aranydurbincs (Chrysophrys aurata L.)

Ezt a fajt a régi rómaiak aurata néven ismerték, az olasz étlapokon orada néven szerepel, francia neve: dorade. Hossza 30–40, kivételesen 60 cm. Súlya megüti a 4–8 kg-ot. Pompás színezetű, díszes mustrázatú hal. Alapszíne zöldesen csillogó ezüstszürke, amely a hátán sötétebb, a hasoldalán pedig tiszta ezüstbe megy át. A kopoltyúfedelet függélyesen álló hosszúkás aranyfolt díszíti; a homlokán, a szemek közt aranysárga sáv látható; oldalain 18–20 aranysárga csík vonul végig; a hátúszó kékesszínű, 11 tüskés és 13 puha sugárral, a tüskés sugarak hegyéhez közel barna hosszanti sávok díszítik; az alsóúszó szintén kékes, 3 és 11 sugara van; a farokúszó, amelyet 17 sugár feszít ki, fekete; a mell- és a hasúszó ibolyaszínű. A mellúszónak 20, a hasúszónak 1 és 5 sugara van.

Az aranydurbincs a Földközi-tengerben mindenhol, azonkívül Afrikának az Atlanti-óceántól mosott partjain a Gibraltári-szorostól végig egészen a Jóreménység-fokáig mindenütt gyakori hal. Északabbra ritkább. Szórványosan az angol partok mentén is fogják. Rondelet szerint a partok közeléből sohasem távozik, ellenben a tengerrel összefüggő sós mocsarakba belátogat. Duhamel megfigyelte, hogy sekély helyeken farkával kavarja fel a homokot, s így kaparja ki az ott rejtőző kagylókat. A kagylóteknőket olyan hangosan ropogtatja, hogy a halászok figyelmessé válnak rá. A kagylók, különösen a fekete kagyló (Mytilus) pusztításával jelentős kárt is okoz. A sziklákra tapadó kagylókat is ügyesen szedegeti le.

Télen mélyebbre húzódik, mivel a hideg iránt érzékeny. Az olasz és a francia partokon egész éven át halásszák. Hálóval, s még inkább horoggal fogják, amelyet főkép kagylóval csaliznak fel, de ha ez nincs, megteszi a szolgálatot akármilyen rák, vagy pedig a felaprózott tonhalhús is. Húsa kissé száraz ugyan, de elkészítve rendkívül finom.

Az oradáról Garády Viktor („A Tenger”, 1929) a következőket írja:

„Az aurata, ahogy a rómaiak nevezték, ma is a legnemesebb, s a legkeresettebb tengeri halak közé tartozik. Élvezni csak a módosabb ember élvezheti, mert a legdrágább tengeri halak egyike. Hófehér, ízletes húsát nincs ember, aki ne magasztalná. Kagylóval és csigával táplálkozik. Azért is olyan finom a húsa. Erre valók az egész száját ellepő hatalmas őrlőfogai, amelyek segítségével a csiga, vagy a kagyló legkeményebb héját is szétmorzsolja. Épp e tulajdonságánál fogva az osztrigatenyésztőtelepek valóságos veszedelme. Ha többen összeverődnek, nagy károkat okozhatnak az osztriga állományában. És ha ilyenkor megfigyeljük, hallani lehet, ahogy lenn a vízben a kikezdett osztriga héját ropogtatja. Az orada, ahogy az olaszok nevezni szokták, a kevert vizet kedveli. Azért legnagyobb eredménnyel jár a tengerbe ömlő folyók, patakok torkolatánál való halászata. Nagyon kedveli a kikötői vizet is. Ezért is nevezte el az olasz kikötői halnak (pesce di porto).

„A rómaiak külön e célra épített vízmedencékbe telepítették. A fiatal ivadékhalakat összefogdosták és a mesterséges medencékbe vezetett tengervízben nagyra növesztették. Szóval hízlalták. Ugyanúgy, ahogy most teszik az északolaszországi folyók torkolatánál lévő lagunák bekerített vizében, az ú. n. vallicultúra-telepeken. A régi Rómában híresek voltak a Lucrinumi-tóból való auraták, amiket Martialis római költő is megénekelt.

Non omnis laudem pretiumque aurata meretur,
Sed cui solus erit concha Lucrina cibus.

Mart. Lib. XIII. Ep. 90.

(Nem minden aurata érdemli meg a dícséretet, meg az árát, – Hanem csupán, amelynek tápláléka a lucrinusi kagyló volt.)

„Az orada nagyon érzékeny a hideggel szemben. Sok pusztul el belőle, ha rajtaüt a kemény tél. Az idei abnormális hideg tél nagy pusztítást vitt véghez az Adria oradaállományában, különösen az északi részeken, ahol az ezernyi-ezer megdermedt sok halat kézzel lehetett kifogni a tengerből. A lagunákban, a „vallicultúra”-telepek halai egytől-egyig elpusztultak, mert a rengeteg halat tartalmazó csatornák vize fenékig befagyott.”

A fiumei halcsarnokban 1924-ben 2256, a triesztiben 1923-ban 27.275, Velencében pedig 1924-ben 10.050 kg orádát adtak el. Az utóbbi helyen a termetesebb példányokat „orada della corona” névvel jelölik. Ezt a nevet a szemei közt levő aranysárga sávról kapta, amely azonban csak a nagyobb példányokon van meg. Ekkora aranydurbincsok, Krisch szerint, a grádói lagunákban és a sziklás partok mentén 10–15 méternyi mélységben élnek. Az oráda novemberben és decemberben ívik. A grádói lagunákban tenyésztik is. Faber szerint az Adriai-tengerben nyáron és ősszel a leggyakoribb. Griffini szerint az aranydurbincs valószínűen hímnős kölcsönös megtermékenyítéssel, ez azonban eddig még nem igazolódott be.