Vörösdurbincsok (Pagellus C. V.)

A vörösdurbincsok nemzetségének főelterjedési területe szintén a Földközi-tenger. Fogazatuk gereben- és többsoros, apró őrlőfogakból áll.

Testük mérsékelten megnyúlt és oldalról lapos. Állkapcsukon két, vagy több sorban elhelyezkedő őrlőfogak vannak. Halpénzeik eléggé nagyok. Pofájuk is pikkelyes. Farokúszójuk erősen villás.

A közönséges vörösdurbincs (Pagellus erythrinus L.)

A közönséges vörösdurbincs, Pagellus erythrinus L., hazája a Fekete-tengertől kezdve a Földközi-tengeren át a Kanári szigetekig, onnan a brit partokig terjeszkedik el. Az angol partokon főképpen nyáron és ősszel fogják. Néha északabbra is eltéved, amit dán és svéd népies neve is bizonyít. Az Adria mentén a halpiacokon „álboro” (Velence), „árboro (Fiume) és „ribon” (Trieszt) néven árulják. Lorenz („Die physikalische Verhältnisse und Vertheilung d. Organismen im quarnerischen Golf”, Wien, 1863) a parti halfajok közé sorolja be. Lo Bianco („Mitt. Zool. Stat. Neapel”, 1909) szerint fölserdülve sziklás és korallinás fenéken él, ahonnan horoggal fogják, de előfordul homokos talajon is. Krisch azt mondja, hogy a parttól 5–15 mérföldnyire halászható. Umberto d’Ancona („R. Com. Tal. It. Mem CXXVI”, 1926) inkább a fenéklakók közé tartozónak tekinti. Ízletes húsa miatt a piacon keresett cikk. Velencében 1924-ben 40.650, Fiúméban 950, Triesztben pedig 1923-ban 17.410 kg-ot adtak el a halcsarnokban.

A közönséges vörösdurbincs végsőállású szája aránylag kicsi, alig ér túl a szem elülső szegélyének vonalánál. Arcát hat pikkelysor vértezi. Felső- és alsóállkapcsán 2–2 sor őrlőfog helyezkedik el. Mellúszója hosszú és hegyes. Úszósugarainak száma a hátúszóban: 12 csontos és 10 osztott, az alsóúszóban: 3 tüske és 8–9 lágy, a mellúszóban 15 puha, a hasúszóban pedig egy kemény és öt osztott sugár. Alapszíne bíboros és ezüstös fényben csillogó narancspiros, a hasa világosabb. A nagyobb példányokat némelykor elhintett kék foltok is díszítik. A hasúszó színtelen, a többi olyan színű, mint a törzs.

Ehhez a fajhoz nagyon hasonlít a Pagellus acarne Cuv., amelyet a beavatatlanok többnyire össze is tévesztenek vele. 35 cm-esre nő meg. Alsóállkapcsa hosszabb a felsőnél. Teste pirosas ezüstszínű, a háta szürkésvörösbe játszik, a mellúszója tövén fekete folt van, amelynek alapján a nagyszemű vörösdurbincstól könnyen megkülönböztethető.

A nagyszemű vörösdurbincs (Pagellus centrodontus Delaroche)

Ez a faj a Földközi-tengertől egészen az Északi-tengerig terjeszkedik el. Több sorban álló gerebenfogai s ezek mögött kerek őrlőfogai vannak. A hátúszó 12 tüskéje a hát hosszanti barázdájába hajtható le. Háta vörösbejátszó szürkésbarna, feje sötétbarna, oldala ezüstösszürke. Az oldalvonal kezdetén egy vagy több feketésbarna folt van. Ezekről az olyan példányokat is fel lehet ismerni, amelyeknek ezüstösen fénylő, rózsapiros az alapszínük. A hát- és az alsóúszó barnás, a mell- és a farokúszó vöröses, a hasúszó pedig világosszürke színű. Megnő 60 cm-nyire, súlya pedig olykor a 4 kg-ot is meghaladja. A földközitengeri példányok ízletes húsúak, az északiakat kevésre becsülik.

A nagyszemű vörösdurbincs néha nagy csapatokba verődik össze. Couch írja, hogy egyízben egyetlen halászati időszak alatt 20.000, más alkalommal pedig 60.000 darabot fogtak. Griffini azt mondja, hogy az olasz tengerekben gyakori ugyan, de nem közönséges. Genovában „bezugo”, Nápolyban pedig „occhio largo” a piaci neve. Faber szerint a nagyszemű vörösdurbincs déli faj, amely az Adria északi öbleiben ritkább.

A rózsaszínű durbincs (Pagrus vulgaris C. V.)

A rózsaszínű vagy közönséges durbincs a Földközi-tenger egyik leggyakoribb durbincsfaja. Az Adria mellékén arboro és ribon a neve. A legnagyobb példányok hossza 50 cm. Háta karmazsinpiros, oldala, hasa és úszói rózsapirosak. Előfordul a Fekete-tengerben is, az Atlanti-óceánban pedig az angol partokig terjedt el.