2. család: Tengeri márnák (Mullidae)

FEJEZETEK

Vörösmárnák (Mullus L.)

A tengeri márnák (Mullidae), meleg és a mérsékelt égalj tengereiben mindenütt otthonos, csinos külsejű hal. Testük hosszúkás, oldaluk alig lapos; arcorruk megnyult; kicsiny szájuk alulra nyílik; több-kevesebb bajuszszáluk van, amelyek nyelvcsontjuk elülső részéből erednek; fogazatuk gyenge; a legfeljebb négysugaras kopoltyúhártya egészen a középső kopoltyúfedő elülső végéig hasított; a testet és a toroktájék kivételével a fejet, nagy, finoman fogazott szegélyű halpénzek takarják; a tüskéktől támogatott elülső hátúszó barázdába hajtható össze, a hátulsót túlnyomóan puha sugarak alkotják, s ilyen szerkezetű az alsóúszó is; a 15 sugarú villás farokúszót csaknem végig pikkelyek borítják; a hasúszó jóelőre nyomult, úgyhogy csaknem közvetetlenül a mellúszó alá került. Szinezetükben a szép tompa karmazsinpiros az uralkodó.

A tengeri márnák társas állatok, mindig népes csapatokban, többnyire ezrekre menő rajokban járnak. Messzire nem kóborolnak el, nyaranta a part sekély, homokos részeit keresik fel és ívás céljából gyakran töméntelen mennyiségben verődnek össze. Táplálékuk apró rákokból és puhatestűekből, továbbá bomló állati és növényi anyagokból áll, amelyeket az iszapból túrnak ki. E közben vízszintes helyzetet foglalnak el, mélyen bevájkálnak az iszapba és a sekély vizet jókora darabon zavarossá teszik. Ezeket a többnyire kis halakat a ragadozóhalak állandóan üldözik, s egy-egy rajuknak hetekig a nyomában vannak. Az ember is mindenütt az ellenségeik közé tartozik és aprószemű hálókkal tömegesen fogják őket. Húsukat, kivéve az ívás utáni rövid időszakot, sokra becsülik.

A tengeri márnákat a régi rómaiak nemcsak ízletes húsukért, hanem pompás szinezetükért is kedvelték. Lakomák alkalmával a meghívott vendégek szórakoztatására nagy edényekben hozták az ebédlőkbe az eleven tengeri márnákat. A nők kézbevették őket és úgy gyönyörködtek a haldokló állatok színváltozásaiban. A kimúlt halakat azonnal a konyhába vitték és elkészítették, a reggel fogott tengeri márnát ugyanis csak akkor tekintették frissnek, ha a vendég kezei közt pusztult el. A nagy tengeri márnákat gyakran igen messziről szállították halastavaikba, noha a fogságot nem igen bírják és sok ezerből csak alig néhány marad életben. E kedvtelés következtében a tengeri márnák ára hihetetlenül magasra szökött fel. A fösvény Tiberius császár, mint Seneca feljegyzi, egy ízben az ajándékba kapott 2 kg-os tengeri márnát áruba bocsátotta és előre kijelölte a vevőt. Aspicius és Octavius, mindketten híres ínyencek, árvereztek a császár halára, amelyet végül is Octavius szerzett meg, mivel vetélytársa nem tudott érte 5000 szeszterciuszt (körülbelül 10.400 P) adni. Juvenalis szerint egy 3 kg-os példányért 6000 szeszterciuszt fizettek.

A tengeri márnákról Garády Viktor „Az ókori Róma halai” című cikkében („A Tenger”, 1929) ezeket mondja:

„A nagy vagy pásztás szakállas hal, olaszul triglia, a régi római világnak legdrágább hala volt. Mesés, lehetetlen árakat fizettek érte. Az ó-egyiptomiak, s a görögök is nagyra becsülték. A gazdag rómaiak mesterséges halastavakban tartogatták és költséget nem kímélve, külön e célra berendezett akváriumos hajót küldtek ki a távolabbeső tengerekre a végből, hogy a fogott Mullust összevásárolják és élő állapotban szállítsák Rómába. A Mullus ára a köztársaság korában a hal nagysága szerint emelkedett. Plinius szerint egy 2 fontos Mullus vételét már fényűzésnek tekintették. A 3 fontos Mullus, Horatius szerint, valóságos csodálat tárgya volt. (Hor. Sat. Lib. II.). Míg végzetes következményekkel járhatott, ami az árat illeti, egy olyan Mullus megszerzése, amelynek súlya a 4 fontot meghaladta. Innen Martialis római költő híres verse, amivel egy tékozló dúsgazdag római főurat akart megbélyegezni, mert egy ilyen halat mert megvásárolni.

„...Mullus tibi quatour emptus
Libarum, coena pompa, caputque fuit.
Exclamare liber non est hic improbe, non est
Piscis; Homo est, Hominem Calliadore vorax.”

Mart. Lib. X., Ep. 33.

„Ma is elég drága hal a triglia, a többi nemesebb hal árához képest, csaknem minden tengerparti városban. Mert még most is a legtöbb ember úgy vélekedik, hogy egy jól megtermett triglia díszére válik a gazdagon terített ünnepi asztalnak. Én, aki sokat halásztam kisebb-nagyobb bárkákon és gőzhajókon, tapasztalásból tudom, hogy mennyire csiklandozza ez a hal a szegény halimádó ínyét. Valahányszor egy-egy Mullus került a hálómba, az bizonyosan veszedelemben forgott a födélzeten. Ha nem tettem el biztos helyre, csakhamar eltűnt. Jól tudtam, hogy valamelyik emberem elcsente. Hiszen sóvár tekintete is elárulta. Barboni! Hogy tudott volna a kísértésnek ellenállni? Ha meglátták, ahogy a födélzetre esett, mindenkinek volt egy-egy megjegyzése, ahogy szemügyre vette a halat. „Milyen jó volna roston sütve megenni!” – „Sokkal jobb az paradicsomlével leöntve!” – „Aki nem evett barbonit főtten olajjal és citrommal, az nem tudja, mi a jó!” – „A franciák papírba göngyölik, s úgy sütik meg roston, ők csak tudják, hogy mi a jó!” És így tovább.

„Egyszer aztán pukkadásig jóllaktak ezzel a hallal. Az „Előre”-vel halásztunk egy szép alkonyaton. A Narenta torkolatától nem messze vetettük el nagy fenékjáró hálóinkat. Mintegy két óráig vontattuk a hálót, és amikor felhúztuk a födélzetre és tartalmát kiürítettük, mindegyikünk szeme-szája elállt. Mintegy félmétermázsa barboni vergődött előttünk a födélzet padlózatán! Akkor kellett volna látni embereim arcát. Micsoda nagy öröm sugárzott mindegyik szeméből. Szinte érezni lehetett, hogy mit gondolnak. Sejteni sejtettük.

„Persze azonnal változást szenvedett az ételek sora. Barboni, barboni és megint csak barboni. Néhányat kiválogattam belőlük, a többit mind odaadtam nekik. „Nesztek, ez mind a tietek!” Pillanat műve és a félmétermázsa hal egyszerre eltűnt.

„Nagyon meleg volt a kabinomban, s kellemesebbnek véltem a fedélzeten hálni. Hajnali 3 óra felé járhatott az idő, amikor egyszer csak fölébredtem. Már pitymallott. A konyhából még mindig roston sült barboni illata terjengett. Valaki rászólt a szakácsra. Körülnézek. A legénység a fedélzeten üldögélve és iddogálva, vidám hangulatban lakmározott. Még egyre a barbonit ette...

„A rómaiak nem tudták, hogy a barboni és a triglia nem egy hal. Csak egy fajtáját ismerték a Mullusnak. Azt hitték, hogy a kisebb barboniból lesz a nagyobb triglia. Nem tudták, hogy azok a 2, 3 és állítóan 4 fontos Mullusok, amikért oly mesés árakat fizettek, s amiket Plinius (Lib. IX. C. 17.) szerint az óceán északi vizeiből hozattak, egy másfajta hal, mégpedig a narancspiros triglia (Mullus surmuletus L.), amelynek négy keskeny aranysáv díszeleg az oldalán. Míg ellenben az ízletesebb és gyakoribb példányok: a rubinpiros barboni (Mullus barbatus L.), amelynek oldalán hiányzanak az aranysávok.

„A Quarneróban ritkaságszámba megy a triglia, különösen a nagyobb példányok. A 2, 3 és 4 fontosak vizeinkben ismeretlenek. Hallottam ugyan, többé-kevésbbé megbízható halászoktól, hogy itt-ott egy-egy kilós trigliát fogtak volna, de látni, nem láttam. Hossza 20–25 cm. Míglen a barbonié 12–16, nagyritkán 20 cm.”