Vörösmárnák (Mullus L.)

Azok a fajok, amelyeket a régi rómaiak ilyen nagyra értékeltek, a vörösmárnák (Mullus L.) nemzetségébe tartoznak, amelynek legfontosabb ismertetőjele az, hogy felső állkapcsuk fogatlan. Ezt a nemzetséget az európai tengerekben két faj képviseli.

A bajuszos vörösmárna (Mullus barbatus L.)

A bajuszos vörösmárnának – az Adria mentén: barboni – meredek homloka van. Pikkelyei aránylag keskenyek. Hossza 30–40 cm. Színe egyenletesen karmazsinpiros, a hasán azonban ezüstös fényű; úszói sárgák. Igen ízletes húsa van. Hazája a Földközi-tenger, de egészen az angol partokig előfordul.

A sávos vörösmárna (Mullus surmuletus L.)

Sávos márna (Mullus surmuletus L.).

Körülbelül ugyanakkora, mint az előbbi, de nagy pikkelyek borítják. Alapszíne tompa piros. Oldalán 3 aranysáv van, amelyek az ívási időszakban különösen előtűnnek. Úszói vörösek, a has- és a farokúszó pirosassárga és rendesen két sárga vagy barna csík díszíti őket. A fiúmei halpiacon tria néven is szerepel. Húsa ízletes. Elterjedése megegyezik az előbbiével.

A fiatal vörös márnák alakja másféle, mint a felnőtteké. Különösen a fej körvonalában ütnek el. Az ivadékok orra ugyanis nem annyira meredek, mint az idősebbeké. Fejük alakja nagyon emlékeztet a tőkehalakéra. Színezetükben is különbség van. A fiatalok háta szürkészöld, hasoldaluk ezüstös; hátúszójuk szürke, s az elsőt két, a második hátúszót pedig egy hosszanti sötét sáv tarkítja.

A sávos vörös márna első hátúszójában 7–8 csontos, a másodikban 9 osztott, az alsóúszóban 2 tüske és 6 tagolt, a mellúszóban 17–18 puha, hasúszójában pedig 1 kemény és 5 osztott sugár társul egymáshoz. Az első mellúszó csontossugarai gyengék és hajlékonyak. A legnagyobb példányok 50 cm-esek. Két bajuszszála olyan hosszú, mint a feje. Újabban a M. barbatust és a M. surmuletust ugyanannak a fajnak két színezetbeli változata gyanánt tekintik s az utóbbi neve alatt foglalják össze. A Földközi-tengerben még harmadik változata is van, de ez igen ritka. A harmadik változatot Mullus fuscatos Raf. név alatt írták le. Ennek a legnagyobb példányai csak 20 cm-esek, pikkelyei kisebbek és a szélükön tüskésebbek, mint a másik két változaté. Teste valamivel magasabb is, a felsőállkapocs oldalának vonala nem éri el a szem elülső szegélyét. Színe felül sötétpiros, a hasoldala sárgásezüstös, oldalát 3–4 sárga sáv díszíti. Első hátúszója ibolyaszínű, a hegyén sötét folt, az oldalán pedig sárga csík van. Mellúszója fekete szegélyű. Idáig csupán a Tirréni-tengerben találták meg, de ott is csak igen ritkán.

A vörös márna májusban és júniusban ívik. Ikrái a felszíni rétegekben lebegnek, ivadékai csakhamar a fenékre süllyednek. A nagyobb, sávos változat (M. surmuletus L.) az Atlanti-óceán északi részében is közönséges. Fiatal, fenéklakó ivadékai Norvégia és Svédország apró szigetektől szegélyezett partjai mentén sok helyen megtalálhatók. A felnőtteket aprószemű hálókkal fogják. Legészakibb termőhelye Bergen.

A Földközi-tengerben a valamivel kisebb, sávozatlan változat (M. barbatus L.) a gyakoribb. A bajuszos vörösmárna mélyebb rétegekben, s mint Lo Bianco mondja: „törmelékes, iszapos fenék fölött 300 m-ig él”. A sávos változat, – ugyancsak Lo Bianco szerint, – a sziklás fenéket kedveli, s a szirtek közt körülbelül 60 méteres mélységig található meg. A sávos vörös márnát a partok közelében többnyire varsával fogják meg, s ezért Fiuméban és a környékén „barbňn de nassa”-nak is nevezik. A fiataljainak Velencében „triňle” a neve. Krisch szerint mind a két változat iszapos fenéktalajon él. D’Ancona a sávos vörös márnát nem tekinti valódi parti halnak.