3. család: Holdhal-félék (Molidae)

FEJEZETEK

Csonkahalak (Ranzania Nardo)

A holdhal (Orthagoriscus mola L.)

Óriási holdhal (Orthagoriscus mola L.) a newyorki természetrajzi múzeumban. Súlya 1 t. Fogta Zane Grey. Fent: az Adriában is élő holdhal. (A "Natural History" New-York, 1928. nyomán).

A forrt-állkapcsúak közül utolsónak említjük meg a holdhalat, amelyet naphalnak is neveznek, s amely az összes halak közt a legkülönösebb alakú. A Molidae-család Orthagoriscus Bl. Schn. nevű nemzetségét egyedül képviseli a Földközi-tengerben. Teste oldalról teljesen lapos és tojásdad korongalakú. Hát- és alsóúszója teljesen egyforma szerkezetű, mind a kettőben 15–15 sugár van, s egymással átellenesen foglalnak helyet, a kettőt hullámos úszószegély köti össze. Farokúszója és farka nincs, ezért nevezték el „úszó-fej”-nek is. Némelykor elvetődik az angol partok közelébe is, az Északi-tengerben azonban már igen ritka. A többi csupaszfogúval ellentétben a holdhal nem parti, hanem nyilttengeri faj. Olykor közvetlenül a felszín alatt úszik és hátúszója a felszín fölé ér, többnyire azonban nagyobb mélységben tartózkodik. Csak egészen csendes időben jön a felszínre és a napfényben sütkérezve alussza déli álmát. Ilyenkor nem nehéz elejteni. A „Michael Sars” nevű norvég kutatóhajó 1910-ben az Atlanti-óceánból halászott ki 2 m-es, körülbelül 600 kg-os példányt. A trieszti múzeumban is van egy óriás példány.

Az Amerikai Múzeum Roosevelt-emlékcsarnokának bejárata mellett óriási üvegszekrény köti le a látogatók figyelmét. Ebben állították ki a világ legnagyobb holdhalát, amely idáig horogra akadt. Emellett az óriás mellett eltörpül a Földközi-tenger holdhala, sőt az ember is. A holdhalnak góliátját a világhírű Zane Grey, a horgászok fejedelme fogta a Csendes-óceánban és trófeáinak gazdag gyüjteményével együtt odaajándékozta a newyorki múzeumnak. Az óceáni holdvilághal kereken 2000 fontot, tehát kishíján egy tonnát nyomott. Zane Grey előtt sejtelmünk sosem volt arról, hogy az óceán hullámaiban akkora bolygók imbolyognak. Az óceáni holdhal színezete ugyanolyan, mint szerényebb társaié.

Igen találóan jellemzi a holdhal alakját W. Beebe az „Arcturus”-expedícióról írt népszerű könyvében. Azt mondja, hogy ha képfaragó volna és azt a megbízást kapná, hogy a holdhalat mintázza meg, kerítene valamilyen nagy lapos halat, levágná a farkát megkurtítaná a hát- és alsóúszóját és kész volna a holdhal mása. „Amikor hajdanában Linné legelőször látott ilyen monstrumot, – írja Beebe, – így kiáltott fel: „Mola mollium!” A legnagyobb malomkő valamennyi között! És attól kezdve napjainkig minden ichthyológus megismétli ezt a felkiáltást: „Mola, mola!” Az „Arcturus”-expedíció tagjai először a Galapagos-szigetcsoport közelében láttak óriási holdhalat. Három lebegett egymás mellett. Később naponta találkoztak magányosan imbolygó óriásokkal.

A holdhal piszkos szürkésbarna színű, a hasa világosabb. A felnőttek bőre vastag, csupasz, durva és alatta jókora zsírpárna van. Alsó- és felsőállkapcsukat, amelyek csőrt alkotnak, tagolatlan foglemezek vonják be. Az ivadékok tüskések. A holdhal tápláléka főkép halakból áll. Húsa olyan szívós, mint a bőr. Úgy látszik, hogy az összes melegebbvízű tengerekben előfordul.

A holdhalnak az Adriában való előfordulásáról Garády („Világító halak”) a következőket mondja el. „Csaknem mindig a felső vízrétegekben úszkál a világító halak egyik legérdekesebb, legszebb képviselője, a fiumei öbölben is előforduló holdvilághal, amely lapos, korongalakú, ezüstösen csillámló testével rögtön szemébe ötlik az embernek. Néha egykét méternyi nagyságra is megnő. A fiumei múzeumban egy ritka szép és nagy példánya látható a holdvilághalnak, amit Szápáry László gróf kormányzó ajándékozott a múzeumnak. Ezt a halat is a Quarneróban fogták, ahol nem igen tartozik a ritkaságok közé. Gyakran megesik, hogy harmincan, negyvenen is összeverődnek és éjjel, künn a nyilt tengeren, szinte elragadja az embert a tündérmesébe is beillő gyönyörű látvány, amely ilyenkor a tengerben támad. Villogó fényű ködbe burkolt holdak gurulnak tétova a sötét vízben, hol sebes iramodással keresztül-kasul szelve a habokat, hol pedig csöndesen keringélve, lágyan ringatózva, koronként meg-megállva, majd ismét imbolyogva, mint valami fantasztikus táncot lejtenének. Nem hiába nevezi őt a tengerparti nép holdvilágnak, mert a magas hajófödélzetről nézve csakugyan úgy rémlik, mintha a hold ködbe burkolt képe tükröződnék vissza.”

„Az ortagoriszkus világító erejének egészen más a hivatása, mint amit az eddig említett világító halaknál tapasztaltunk. Itt a fény védelmi eszköz gyanánt szolgál az állatnak, különösen pedig ama ragadozók támadása ellen, amelyek a felső vízrétegekben tanyáznak. A cápa például sohasem támadja meg a holdvilághalat, mert a fénye ijesztő hatással van rá.”

„De ez a fény nemcsak védő fegyvere a halnak, hanem egyszersmind eledelszerző eszköze is. Tudvalevő dolog, hogy a halak éppen úgy, mint az esteli, vagy éjjeli pillangók, kíváncsiak a világosságra. Azért is halásznak tűzzel a mi tengerpartunkon igen gyakran. Sőt a szardiniát nem is halásszák másképpen, mint éjjel, tűz lángja mellett. A holdvilághal tehát könnyű szerrel juthat eledelhez, mert a kíváncsi kisebb halak, különösen az apró szardiniák, a fény csalogató hatása alatt, odatódulnak hozzá és folyton körülötte úszkálnak, ami nem igen kerüli ki a holdvilághal figyelmét, mert bizony egyre-másra bekapkodja őket. Tehát az a fény, amely az egyiknek életföltétel, a másiknak halálos veszedelem.”