3. Gnúk (Connochaetes Lcht.)

[Más neve: Catoblepas.]

Az antilopféléknek nyilvánvalóan legfeltűnőbb képviselői a gnúk, ezek a rendkívül különös kérődzők, látszat szerint valami középső lények, ha ugyan mondhatjuk ezt, az antilopok, a szarvasmarha és a ló közt, s valódi torzképei családjuk nemes és díszes alakjainak. Majdnem azt mondhatnók, hogy a gnú hasadtkörmű és bikafejű ló. Mérsékelt hosszúságú, karcsú lábakon nyugvó törzse zömök, elül észrevehetően magasabb, mint hátul, feje majdnem négyszögletes, orra széles, mint a szarvasmarháé, orrlyukai mintegy fedettek, fehér serték által köralakúan körülvett szemének tekintete vad és rosszindulatú, füle kicsiny, hegyes, szarvai mindkét ivarnak vannak, azok a homloklécen ülnek, lapítottak, nagyon szélesek, rücskösek, oldalt lefelé és hegyükkel fölfelé hajlottak, farka hosszúbojtú s hasonlatos a lóéhoz, pofája ormója, nyakának elülső része, tarkója, torka és pofája erősen sörényes, szőrözetének többi része síma és a bőrre fekvő. A szarvak végleges alakja csak lassan alakul ki a növekedés során, a fiataloké egyenes és felálló. Orrlyukai belsejében mozgatható billentyű található; pofáján mirigyes szemölcsök ülnek. A nősténynek 2 csecsbimbója van.

A gnúk számos alakja Dél- és Kelet-Afrikát lakja. A mai rendszerezők által megkülönböztetni szokott összes fajták vagy alfajok két alakkörbe vagy fajba csoportosulnak.

A fehérfarkú gnú (Connochaetes gnú Zimm.)

Fehérfarkú gnú (Connochaetes gnu Zimm.).

A valódi vagy fehérfarkú gnú, a búrok wildebeestje, farkát is beleértve 2.8 m hosszúságot ér el, farka szőrei nélkül 50, ezekkel együtt azonban 80–90 cm-nyi is lehet, vállmagassága 1.35 m. Színe uralkodóan sötét szürkésbarna, egyes helyeken világosabbnak, másokon sötétebbnek látszik, és egyszer inkább sárgába vagy vörösesbe, máskor meg inkább feketésbe megy át; kefeszerű, felálló nyaksörénye fehéresnek látszik, mivel szőreinek töve szürkésfehér, közepe fekete, hegye pedig vöröses; nagyon hosszú, majdnem a földet söprő farka, sötét tövét leszámítva, fehér. Pofája hosszú szőreinek hegye fölfelé néz. Szarvai először le- és kifelé, azután hátra- és fölfelé irányulók; széles tövük a korral olyan hatalmassá válik, hogy a szarvak majdnem érintkeznek egymással és a koponyát egészen befedik. A nőstény gyengébb és szarva kisebb, színezete teljesen olyan, mint a hímé. A borjú, Blaauw szerint, életének első napjaiban izabellaszínű, lábai fehérek, nyakseprűje rövid, fekete; rövid farkának fehér szőrözete meglehetősen sűrű, fejének gesztenyebarna elülső felén néhány kissé hosszabb szőr jelzi azt a helyet, ahol a szarvak hamarost kibujnak.

A fehérfarkú gnú Dél-Afrikának a Limpopotól délre eső részét lakja, de a Fokföldön már kiirtották. Azokból a rengeteg csordákból, amelyeket a XIX. század első harmadának utazói emlegetnek, s amelyeket a búrok oly szenvedélyesen vadásztak, majdnem semmisem maradt meg. Csak a Kapkolónia északi részeinek egy-két farmján él még némi szegényes maradványuk.

A csíkos gnú (Connochaetes taurinus Burch.)

A csíkos gnú, a búrok és angolok kék wildebeestje, jóval nagyobb a fehérfarkú gnúnál, mivel teljes hossza a 3, marja magassága pedig 1.6 m-re rúg. Eltér tőle erősen hajlott kosorrával, jelentékenyen magasabb marjával, valamint hosszabb tarkó- és nyaksörényével is. Uralkodó színe sötét kékesszürke vagy hamúszürke, melyről élesen kiütnek az eltérő irányú szőrök alkotta harántcsíkok; pofája feketésbarna, fejeteteje, nyaksörénye és állkapcsa fekete, fejének oldalai haloványbarnák, oldalai rozsdaszínbe játszók, elülső lábai felső felének külső oldala rozsdaszínű sárgásbarna, belső fele világos szürkésbarna, alsó oldala világosbarna, farkának felső része olyan színű, mint a törzse, többi része mély fekete. A pofa hosszú szőreinek a hegye lefelé irányul. Szarvai először meglehetősen vízszintesen kifelé, azután fölfelé irányulnak.

A csíkos gnú Kelet-Afrikának a Vaal folyótól a Kilimandsáróig terjedő részét, tehát Német-Kelet-Afrikát is lakja.

Észak felé néhány alfaj csatlakozik a törzsalakhoz. Ezek közül a legismertebb a fehérszakállú gnú (C. taurinus albojubatus Tho.), melyet a törzsalaktól főképpen világosabb alapszíne, fehéressárga mellsörénye és állkapcsainak fehér szőrpamatai különböztetik meg. Ez az alfaj Brit-Kelet-Afrikának a Kilimandsarótól északra és a Viktória-tótól nyugatra eső részét lakja.

A fehérszakállú gnúnak közeli rokona a német-kelet-afrikai Heck gnúja (C. t. hecki O. Neumn.), melynek fehér mellsörénye fekete szőrökkel van keverve. A Nyasza-vidéken (Johnston gnúja C. t. johnstoni Scl.) erre jellemző az a fehér öv, mely egyébként fekete fejének körülbelül a közepén halad keresztül haránt irányában.

Fehérszakállú gnú

A gnúk társas állatok, melyek nagy csordákban és más antilopokkal társulva, legelnek. Megriasztva egy kis darabot ügetnek, sajátos módon mozgatva farkukat, azután hirtelenül megállnak, szemügyre veszik riadalmuk okozóját s a mellett néhány rövid hangot hallatnak. Szép életképet rajzol a fehérszakállú gnúról Roosewelt. „A nyilt síkságok állata, mindig résen lévő és óvatos; tehenek borjaikkal és egy vagy több bika alkotja a pár tucat főből álló csordát; a vén bikák vagy egyenként, kettesével vagy hármasával csavarognak, vagy pedig csordákba egyesülnek zebrákkal, tehén-antilopokkal vagy gazellákkal.” Megsebesítve alkalomadtán az embernek is nekimegy. „A gnú”, írja Roosewelt egy másik helyen, „sok tekintetben a legérdekesebb antilop. Lényében van valami komikum, tüzesség, túlzás, mozdulatai rövidek és hevesek. A magános bika feltartott fejjel mozdulatlanul neszel és szemléli a betolakodó idegent; azután leszegi fejét, farkával fölfelé és körben csapkod, majd tovaüget, ágaskodva, rugdalózva és a fejét rázva. Esetleg egyenesen fut, esetleg körben kerülget, vagy pedig a betolakodó közelébe törtet, akkor megint megáll, hogy mozdulatlanul szemlélődjék és esetleg röfögésszerű hangot hallat, a félelem és kihívás jelét. Ha az ember csapathoz közeledik az éles szemlélődés után el szokott kotródni, lehetőleg ügetésben. A vezérbikák csakhamar egy fél fordulatot tesznek és társaikat félkörben vezetik; egypár vén bika hirtelen elválik a többitől és őrült rohanásban félkört ír le az ellentétes irányban, amennyiben elébe robognak az ellenkező irányból rohanó társaiknak. Most egyszerre megáll az egész csapat és ismét szemügyre veszi a gyanús tárgyat; azután nyakra-főre elrohannak, ágaskodva és rugdalózva, eszeveszett iramban rohannak egyenes irányban tova, majd váratlanul olyan rövid félkörökbe csapnak át, hogy útjuk majdnem zeg-zugosnak látszik, miközben egész porfelhők kavarodnak fel; az is megesik, hogy két bika hirtelenül térdre ereszkedik és néhány pillanatig küzdenek az ő sajátságos módjukon.” A bikák néha elkeseredett harcokat folytatnak a tehenekért. Roosewelt bár áprilisban is talált fiatal borjakat, mégis azt hiszi, hogy a gnúk ellési ideje Közép-Afrikában éppúgy nincs határozott évszakhoz kötve, mint sok más antilopé.

Ehhez a leíráshoz egészen hasonló az, amelyet Harris, Gordon Cumming és mások a Fokföld gnúiról adnak. Különösen kiemelik társas hajlamaikat, melynek következtében szívesen csatlakoznak más antilopok csapataihoz. A társas, eleven és szokatlanul nyugtalan, sem a vízhez sem a fűhöz, sem az árnyékhoz nem kötött fehérfarkú gnú, az említett szerzők szerint, évszakonként egyik helyről a másikra vándorol és ezért az utazók majdnem mindenütt nagyobb csordákban találják őket, gyakran kvaggák és vándorantilopok társaságában, melyek velük együtt alkotnak csapatokat. Az ilyen csorda szakadatlan mozgásban van, mivel a gnúknak alig van szüksége pihenőre és állandóan a legbolondabb bohóságokat követik el. Mint látszik, ellési idejük Dél-Afrikában határozott évszakhoz van kötve. Sclater szerint a fehérfarkú gnú egyetlen borjat ellik decemberben, a csíkos gnú ellenben november és január közt. A tehén borját állítólag a legnagyobb önfeláldozással védi és óvja. Mozdulatai sajátságosak. Legelés közben, mint a küzdelem során is, szívesen ereszkedik térdre. Határozott poroszkáló és gyakran még ügetésben is egy és ugyanazon az oldalon lévő lábait emeli egyszerre. Minden mozdulata hirtelen, pajzán, vad és tüzes. A mellett kötekedő és játszó kedve oly nagy, mint amilyen egyetlen más kérődzőé sem. Ha verekedésre kerül a sor, a hímek éppoly bátrak, mint a nőstények. Schmidt M. a fehérfarkú gnú hangos szavát sivító ugatáshoz hasonlítja és Heck „kui” szóval adja vissza; ezt a hangot hallatják gyakran. A csíkos gnú hallgatagabb, hangja nem oly süvöltő.

A gnú fogságban gyakran rakoncátlan és vad, hízelgés iránt érzéketlen és nehezen szelidíthető, de viszont meglehetősen közömbös szabadsága elvesztése iránt. Tartása nyugodt állapotban olyan, mint a szarvasmarháé, azonban járásának a módja azonnal megkülönbözteti attól. E mellett hátulsó lábát mindig egy kicsit előbb emeli.

A felnőtt gnú vadászatának megvannak a maga nehézségei az állat hihetetlen gyorsasága és kitartása következtében. Viselkedése, mikor fölzavarják, feje fölvetésének rendje-módja, ahogyan lelapul, ahogyan kirúg, mielőtt futni kezdene, mindebben élénken emlékeztet a vad szarvasmarhákra. Ezekhez hasonlatosan megvan az a különös szokása is, hogy menekülése előtt félelme tárgyát megbámulja. Állítólag nem ritkán megtörténik az is, hogy a gnúcsorda a közeledő vadászokat magához ereszti a nélkül, hogy menekülésbe fogna. Gnút csak elvétve fognak veremben vagy hurokkal. A vén korukban elfogottak őrültek és eszeveszettek módjára viselkednek, ellenben a fiatalok, ha tehéntejen nevelik őket és sokat foglalkoznak velük, csakhamar olyan szelídekké válnak, hogy a csordával együtt legelőre hajtják őket és meg lehet nekik adni a háziállatoknak járó minden szabadságot.

A fehérfarkú gnút az állatkertekben ritkábban lehet látni, mint régebben, jóllehet tartása nem éppen nehéz és alkalmilag még a fogságban is szaporodik. Egy sikeres tenyésztőjének, Blaauwnak Gravelandban (Hollandia), köszönjük azt az adatot, hogy vemhessége 8 1/4–8 1/2 hónapig tart, és hogy egyetlen borját 7–8 hónapig szoptatja. Blaauw egyetlen pártól 16 fiatalt kapott. A fehérfarkú gnú Falz-Feinnél érzéketlennek mutatkozott a hideg iránt és még 5 fok R-nál fürdött.