2. Tehénantilopok (Bubalis Lcht.)

[Más neve: Alcelaphus.]

A tehén-antilopformák második nemzetségét a tulajdonképpeni tehénantilopok alkotják. Nagy, erősen lejtőshátú állatok. Legkiemelkedőbb vonásuk fejük rendkívül hosszú, keskeny volta, fejük felső élén egy pár kettősen csavarodott, majdnem a hegyéig gyűrűzött szarvat viselnek. E nemzetség tagjai egyszínű barnák vagy vörösbarnák, fekete folttal a fejükön, vállukon és lábaikon, vagy a nélkül. Hazájuk Afrika és Arábia.

Az északafrikai tehénantilop (Bubalis buselaphus Pall.)

Északafrikai tehénantilop (Bubalis boselaphus Pall.).

A tehén-antilopok különböző fajai közül a legrégebben ismeretes az egyiptomi emlékeken gyakran ábrázolt északafrikai tehénantilop. Egész hossza megüti a 2.8 m-t, melyből azonban a farokra közel 0.5 m esik, marjamagassága jó 1.5 m. Kerekded szemgödöralatti mirigyeit szőrduzzanatok veszik körül, fülei nagyok, hosszúak és hegyesek, síma szőrözete egyenletesen világos vörösbarna minden sötétebb rajzolat nélkül, vastag farkbojtja feketésbarna színű. Orragerincének két oldalán egy-egy elmosódott körvonalú szürkés folt látható. Erős, magasan a fejtetőn ülő és alsó kétharmadukon csavaros duzzanatokkal fedett szarvai szorosan egymás mellett erednek, először gyenge ívben kissé felfelé irányulnak, azután erősebb kanyarodással hátra s végül ismét fölfelé kanyarodnak és tompa hegyben végződnek; elülről nézve körülbelül V-alakúnak látszanak. Ez a régóta ismert tehén-antilop Észak-Afrikát és Arábiát lakja, azonban már sok helyről kiirtották.

Gyakran összetévesztik vele az Abessziniában honos torát (Bubalis tora Gray). Ezt a hasonlóképpen egyszínű világosbarna fajt szarvairól lehet megismerni, melyek elülről nézve fekvő összefoglalás jelhez hasonlítanak.

A káma (Bubalis caama G. Cuv.)

Káma (Bubalis caama G. Cuv.) nőstény.

Káma (Bubalis caama G. Cuv.) hím.

A búrok által hartebeestnek nevezett délafrikai tehénantilop, a becsuánok kámája észak-afrikai rokonától a következő bélyegei tekintetében tér el: Feje még jobban megnyúlt és keskenyebb, szarvai erősebbek, erősebb ívben hajlottak, fülei aránylag kisebbek és színezete is más. Tövénél nagyon erős, rövid szarvai, amelyeket mintegy 16 csomó díszít, kezdetben egymás mellett haladva fölfelé emelkednek, azután hasonló kölcsönös helyzetben előrefelé kanyarodnak, végül pedig utolsó, éles hosszban végződő harmaduk kifelé és majdnem derékszögnyire hátrafelé fordul. Elülről nézve nagyjából V-hez hasonlítanak. Ez antilop uralkodó színe szintén szép, világos fahéjbarna; homloka és fejének elülső oldala feketésbarna, de ezt a színt a szemek közt egy pápaszemalakú, fehéres vagy barnás folt szakítja meg; két hosszsáv, melyek az elülső és hátulsó lábak alszárán kezdődnek s megkeskenyedve a lábtövek elülső felére húzódnak, valamint egy a tarkó mentén húzódó sáv és a farokbojt fekete; ellenben fehér a szügye alsó része, hasa, a hátsó combjainak belső oldala és egy fehér, a combra félholdalakúan áthajló tükör. A fiatalokon a sötét rajzolat nincsen meg. A káma régebben számos csordában lakta Dél-Afrikának a Limpopotól délre eső részeit, ma azonban a Fokföldről már majdnem teljesen kiirtották és csak Transvaalban található.

A kongoni (Bubolis cokei Gthr.)

Kongoni (Bubalis cokei Gthr.).

A kongoni, mely egyike a nemzetség legkisebb képviselőinek, Kelet-Afrikában, különösen a maszai steppén honos. Élénk homokszínű, alsó ajka valamivel sötétebb barna, farkbojtja, valamint a farka felső részét borító hosszú szőrök feketék. Ezen kívül semmiféle más fekete rajzolata sincs; szarvai alak tekintetében a toráiéhoz hasonlítanak. Jackson szerint az egy és ugyanabban a nyájban élő egyének színe is változik világosbarna és sötétbarna közt. A vén bikák a legsötétebb színűek. Két vén bika súlyát Roosewelt 299, illetve 340 fontnak találta, egy vén tehénét pedig 315-nek.

A konci (Bubalis lichtensteini Ptrs.)

Konci (Bubalis lichtensteini Ptrs.).

A megelőző fajtól délre, Német-Kelet-Afrikától Portugál-Kelet-Afrikáig él a konci, ez az igen nagy termetű, a hátán végig futó, élénk vörösbarna színű, nyeregalakú folttal jellemzett faj. Álla, farka hosszú szőrei és mind a négy lába alsó részének elülső oldala fekete, alsó oldala fehéressárga, combjai észrevehetően világosabbak, mint testének többi része. Nagyon erősen hajlott szarvai rövidek, tövük rendkívül erős.

A lelvel (Bubalis lelwel Hgl.)

Egy másik faj, a lelvel (B. lelwel Hgl.) Brit-Kelet-Afrika északi részétől Szudánon keresztül a Csad-tóig van elterjedve; színe sárgásvörös; szarvai erősen megtörtek, elülről nézve V-alakúaknak látszanak.

A nyugatafrikai tehénantilop (Bubalis major Blyth.)

A lelvel közeli rokona a nyugat-afrikai tehén-antilop (B. major Blyth.), amely a Csad-tótól nyugatra fordul elő Szenegálig; a lelvelhez hasonlatosan nagytermetű faj; szép barnaszínű, szarvai elülről nézve U-alakúak.

Heuglin, Schweinfurth, Böhm, Berger és mások megfigyelései alapján ma már pontosan ismerjük a lantszarvú és tehén-antilopok életmódját, úgyhogy arról jó összefoglaló képet rajzolhatunk. Az állatok, mint az afrikai steppevidék állatai általában, rendkívül társaságszeretők. Szívesen egyesülnek nagy nyájakká zebrákkal és egyes gazellákkal. Még struccok is társulnak velük. Nyilvánvaló dolog, hogy önmaguk biztosításának a szükségessége az, ami őket együtt való legelésre készteti. Roosewelt szerint jóllehet a nyilt steppét részesítik előnyben, a nyitott bokros tájakon mégis gyakoribbak, mint a zebrák.

Schweinfurth a lelvelt a Bongó- és Njam-Njam-föld egyik legközönségesebb állatának ismerte meg. „5–10 darabból álló csoportjaikkal”, írja, „leggyakrabban a lakatlan határmenti vadonságokban találkozunk; művelt területeken legjobban szereti a folyók lapályai szomszédságában elterülő ritkás bokros erdőségeket a nélkül, hogy a lapályokra magukra behatolna. Szokása déltájt fatörzsek vagy napsütötte termeszdombok mellett állva pihenni, és ilyenkor állhatatos nyugalma, valamint azáltal, hogy a saját színével megegyező hátteret választ magának, sokáig elkerüli a kutató szem tekintetét”. A termeszdombokat különösen szeretik kiválasztani az őrállatok, amilyeneket a legelő kongoni-csordák szoktak kiállítani. A csapatot, mint Schillings közli, egyszer bika, máskor tehén vezeti. A vezérállat elejtése után az egyébként nehezen rászedhető csapat meglehetősen fejét veszti, úgyhogy akkor a vadász több állatot is könnyű szerrel zsákmányul ejthet. Nem tetszetős alakja s csúnya és otromba feje ellenére, ami a kámának épp annyira feltűnő, mint esetlen külsőt kölcsönöz, mégis fenséges benyomást tesz a szemlélőre, és pedig leginkább akkor, amikor ügetésbe fog. Futása kezdetén úgy látszik ugyan, mintha hátulsó lábaira meg volna bénulva, azonban amint belejön rendes lendületébe, ez a benyomás teljesen eltűnik. Akkor ringó és egyenletes ügetéssel halad tova, szarvas fejét fölemeli, mint valami nemes paripa, lábait mint valami iskolázott ló emelgeti, fehér tükrét verdesi fényes fekete farkával és meglehetős lendülettel iramlik tova. A többi antilopok legnagyobb részéhez hasonlatosan nagyon mozgékony állat lévén, gyakran csudálatos ugrásokat és fordulatokat s éppen nem ritkán különös játszó mozdulatokat végez. „Alig 500 lépésnyi távolságra az úttól”, írja Schweinfurth a levélről, „egy enyelgő csoport kötötte le a figyelmünket. Olyan módon játszottak egymással, hogy az ember azt hihette, valami láthatatlan lovas irányítja mozdulataikat. És ez félóra út hosszúságnyi karaván előtt történt. Párosával futkostak körül egy nagy ligetet, mint valami arénában futkározva a körül, 3–4 egyénből álló csapatok pedig, mintha figyelmes szemlélők volnának, csendesen oldalt állottak és bizonyos idő mulva felváltották a keringőzőket. Így folyt ez tovább, míg végül kutyáim rájuk nem rontottak és minden irányban szét nem kergették őket. Azt hiszem, hogy az állatok az ivarzás időszakában voltak és ebben az állapotban vakok a veszély iránt.” Mennyire jogos Schweinfurth nézete, leginkább abból világlik ki, hogy a káma és valamennyi rokonának hasonló játékai komoly párbajokká fajulhatnak, mihelyst két erős bika van a csapatban. Mint már a régiek is elbeszélik az általuk bubalus-nak nevezett állatról, ilyen harcok közben letérdelnek a földre, fejüket leszegezik elülső lábaik közé, homlokukat egymásnak vetik és szarvaikkal a legnagyobb dühvel öklelik egymást, úgyhogy azok csattogása messze hallható zajt okoz. Szarvuk nem ritkán összeakad, mint a küzdő szarvasoké és akkor vagy egyáltalában nem, vagy csak egyik szarvuk árán tudnak szabadulni egymástól. A küzdő hímek mély és veszélyes sebeket üthetnek egymáson. Az állatok állítólag a leírt módon védekeznek ellenségeik ellen is.

Egyetlen borjújokat Dél-Afrikában, Harris szerint, állítólag április és szeptember havában ellik meg, amiből tehát az következnék, hogy évenként két ivarzási idejük van. A kongoninak, Roosewelt szerint, nincs megszabott ellési ideje; mint az egyenlítői Afrika többi állatainak, neki is lehet borja az év bármely szakaszában. Befogottak a mi európai állatkertjeinkben és ismételten szaporodtak és fiatalokat hoztak létre, melyeket minden nehézség nélkül fel lehetett nevelni. Ezek során vemhességük ideje mintegy 8 hónapig tartónak bizonyult. A frankfurti állatkertben született egyik tehén-antilopborjú nagyobb volt, mint egy szarvasborjú, szarvasmarha-borjúhoz sokkal inkább hasonlított, mint amennyire a felnőtt állatok hasonlítanak egymáshoz, lábai nagyon hosszúak voltak, feje már szintén hosszúkás, de homloka nagyon boltozatos volt, színe vörösessárga, mint az öregeké. Rögtön megszületése után futkosott anyjával együtt a kerítésen belül, jóllehet mozdulatai még rendkívül ügyetlenek voltak s ügetése a zsiráféra emlékeztetett. Más megfigyelések szerint szarvaik körülbelül háromhónapos korukban bujnak ki, azonban több évig tart, míg jellemző csavarodásaikat megkapják, minek következtében azok a felnőttekéitől a különböző korokban teljesen eltérők, s alakjukat és hajlásaikat is majdnem szakadatlanul változtatják, míg csak teljes fejlettségüket el nem érik.

Nagyon sajátságos a tehén-antilopoknak az a Berger és Roosewelt által megfigyelt szokása, hogy ürüléküket megszabott helyeken rakják le. „Ezek kerek, símára taposott helyek voltak, melynek középpontjában egy kicsiny, bélsármaradékokkal fedett hangyaboly volt,” írja Berger. Ezek a helyek Roosewelt szerint olyanképpen keletkeznek, hogy a hangyabolyon és a körül egy egész csapat összegyülekezik s ott sürög-forog, miközben azt éles csülkeikkel teljesen összetapossák. Fiatal tehénantilopok rendkívül bizalmasokká válnák. Későbbi korukban azonban annyi patás állathoz hasonlatosan gyakran rosszindulatúakká lesznek.

Az oroszlán és a leopárd a tehén-antilopokat állítólag buzgón üldözi; azonkívül élősdiek is rendkívül sokat kínozzák őket, különösen bizonyos bögölyök lárvái.

A tehénantilopokat, ahol csak előfordulnak, egyaránt vadásszák a bennszülöttek és a fehérek. Szokásuk, hogyha üldözik őket, mindig bizonyos távolságot tartanak meg maguk és a vadász közt, ezt bizonyos fokig mintegy kigúnyolva és ingerkedve vele, mert eredményesen csak a legmesszebb hordó fegyverekkel lőhetők. Húsukat mindenütt nagyon sokra becsülik. Bőrüket takarónak használják, cserzett bőrükből szíjjat és lószerszámokat készítenek, szarvaikat pedig keménységük és fényük mindenféle tárgyak és csecsebecsék készítésére teszi alkalmasokká.

Mivel a szabadban élő emlősállatok közt keverékek, korcsok általában véve ritkák, azért e helyen meg kell emlékeznünk egy állatról, melynek koponyát Selous 1893-ban a Londoni Zoológiai Társaság előtt bemutatta, és amelyről azt tartja, hogy a Damaliscus lunatus és a Bubalis caama kereszteződéséből származott.