1. család: Nyilascsuka-félék (Sphyraenidae)

A nyilascsuka-félék (Sphyraenidae) családjába nagytermetű és veszedelmes ragadozók tartoznak. Alakjuk és fogazatuk a csukáéra emlékeztet. Testük megnyúlik, csaknem hengeres és kerek pikkelyekkel borított; fejük hegyes, szájuk széles, alsó állkapcsuk előreugrik. Fogaik erősek, horgosak, az állkapocs csúcsán lévők gyakran valódi, hegyes kapófogak. A kopoltyúrés széles. Úszóhólyagjuk nagy s elől villásan elágazik. Az első hátúszóban 5 csontossugár van, a második hátratolódott. Farkuk villás. A nyilascsukák családjához egy nemzetség és ehhez kb. 20 faj tartozik. A meleg- és a mérsékeltégalj tengereiben élnek. A nagyobb fajok többnyire egyetlen harapással végeznek áldozatukkal s az emberen is veszedelmes sebet ejthetnek. Tömött és fehér húsukat igen megbecsülik, ámbár bizonyos időszakban, úgylátszik, mérges lehet. Ide tartozik:

A pikuda, vagy barrakuda (Sphyraena picuda Bl. Schn.)

Barrakuda (Sphyraena barracuda Walbaum). Tortugas mellett 1912-ben fogott barrakuda. Mellette 11 éves fiú. (Gudger, E. W. "Sphyraena barracuda; its morphology, habits, and history" c. művéből. Papers from the Dep. of Mar. Biol. Carnegie Inst. XII. k.)

Barrakuda (Sphyraena barracuda Walbaum). Barrakuda a Cocos-Keeling-szigetvilágból. Horogra került 1902-ben. (Gudger, E. W. "Sphyraena barracuda; its morphology, habits, and history" c. művéből. Papers from the Dep. of Mar. Biol. Carnegie Inst. XII. k.)

A nyilascsukák nemzetségének legnagyobb termetű tagja a pikuda (Sphyraena picuda Bl. Schn.), amely 2 m-re is megnő. Hazája Észak-Brazilia partjaitól a Bermudákig terjed, ahol igen gyakori. Alapszíne ezüstös, háta sötétebb, testének hátulsó felén nagy, barnásfekete foltok vannak. Ha az odavaló íróknak hinni lehet, a pikuda épp annyira veszedelmes, mint a cápa, mivel behatol a kikötőkbe és megtámadja a fürdőző embereket. A lárma nem hogy elriasztaná, hanem ellenkezően, odacsalogatja. Húsa a mi csukánkéhoz hasonlít, de időnként mérges. Plee szerint a hús mérges volta az évszakkal és valószínűen a felserdüléssel van összefüggésben.

Az élesszemű angol ichthyológus, Boulenger az Antillákon októberben többször evett pikudahúst, anélkül, hogy bármiféle baja lett volna tőle. Rochefort említi, hogy mielőtt a pikuda húsát megízlelnék, előbb megbizonyosodnak róla, hogy nem mérges-e? A vizsgálat úgy történik, hogy megnézik, fehér-e a foga, s megkóstolják az epéjét. A pikuda mérges húsa már sokszor okozott halálos megbetegedést. Del Norte kutyákkal etetett pikudahúst és így meggyőződést szerzett arról, hogy ezek az állítások megfelelnek a valóságnak. A mérgezés következménye az embernél általános remegésben, hányásban, undorban, s a kar- és kézízületekben jelentkező heves fájdalmakban nyilvánul meg. Ha a megbetegedés nem végződik halállal, ami szerencsére, nem gyakori eset, a fájdalom a végtagokban egyre fokozódik, a kéz- és a lábujjakról lehull a köröm, s a beteg ezenfelül teljesen meg is kopaszodik. Ezek a tünetek több éven át meg ismétlődnek. A besózott pikudahús nem okoz mérgezést. A pikudahústól okozott megbetegedést „siguatera”-nak hívják.

A pikuda, sphyraena pikuda Bl. Schn. azonos a barracudával (S. barracuda Waldbaum), de ezenkívül még más nevek alatt is ismeretes. Így Nyugat-Indiában becuna néven is emlegetik. Erről a halról E. W. Gudger írt mintaszerű tanulmányt. Ebből a munkából, amelyet a washingtoni Carnegie-intézet tengeri élettudományi osztálya adott ki („Papers of the Dep. of Mar. Biol. of the Carnegie Institution of Washington”, 1918, XII. k.), azokat az adatokat iktatjuk ide, amelyeket Gudger a barrakudáról annak bizonyítására gyüjtött össze, hogy ez a ragadozó az emberre is veszedelmes. Gudger megállapítja, hogy amíg pl. a félelmetes hírben álló tigriscápa igen gyáva, addig a barracuda vakmerő és elszánt állat. Sieur de Rochefort 265 évvel ezelőtt megjelent nagy művében, a „Natural history of the Antilles”-ben (1665) a következőkép jellemzi: „A szigetek körül az emberhúsra éhes szörnyetegek közt a legfélelmetesebb a „Becune”. Kopja formájú hal, amely 2–2.5 méter hosszúságra is megnő. Ha zsákmányát észreveszi, vad dühvel rohan rá. Vérszomjas farkasként támad a vízben az emberre. Amit egyszer megfogott, az már az övé. Fogai annyira mérgezettek, hogy legkisebb harapása is halálos lehet, ha csak azonnal valami hatékony szerrel nem ellensúlyozzák a méreg erejét.”

Ezek közül az adatok közül egyet szószerint megerősít Fermin (1769), aki azt mondja, hogy a barracuda rendkívül éles fogaival képes teljesen átharapni bármit, ami úszás közben elébe akad s ezt el is hihetjük. Rochefort egy másik adatát Du Tertre (1667) igazolja, aki ezt mondja: „Ez a hal (amely 2 és fél méterre is megnő) mohó, vérszomjas, vad és sokkal veszedelmesebb, mint a cápa, mert amellett, hogy ügyesebben tud harapni, a zajtól sem ijed meg, akárhogy is csapkodják a vizet. Sőt ráveti magát arra az emberre, aki, hogy ezt kipróbálja, a vízben zajt üt.” Sir Hans Sloane (1707) másféle érdekes adatokat jegyzett fel: „Nagyon falánk, megeszi a szarvasmarhát, a kutyát, a lovat, még szívesebben a fehér embert, ha a vízben megtámadhatja.” Ezzel egyértelműen William Dampier, a kitünő megfigyelő, az 1729-ben 6-ik kiadásában megjelent „Két utazás Campeachy”-ba című művében a „Paricootas”-ról azt mondja, hogy orsóalakú, hosszú hal, széles száját éles fogak fegyverzik fel. „Rendesen a szigetek közötti lagunákban vadászik, vagy a tengerben a partok közelében. A barracudák állandóan cirkálnak a vízben, mohón kapnak a horog után és a vízben az embert is megtámadják.”

Bár Pere Labat (1742) 18–20 láb hosszú barracudákról is beszél, több érdekes adatot köszönhetünk neki, sőt még több érdekes utalást találunk följegyzéseiben arra, hogy az emberre nézve is veszélyes, ezt írja: „Mivel nem kényszerül arra, hogy az oldalára forduljon, ha harapni akar, úgy mint a cápa, ennél fokozottabb mértékben veszélyesebb. Az itteni bennszülöttek, akik késsel ölik meg a cápákat, sőt a pörölycápát is, a „becune”-t nem merik megtámadni, mert olyan rendkívül sebességgel mozog, hogy egy-kettőre leszakítja fél kezüket, fél lábukat, vagy letépi a fejüket, mintha csak hóhérpallóssal sujtana rájuk. Gyakran megtörtént, hogy amint lovakat vagy más állatokat úsztattak át a Gallion-folyón, leharapta a lábukat, vagy félhasukat szakította le róluk.”

„Több tapasztalat után meggyőződtünk arról, – folytatja tovább – hogy az olyan falánk halak, mint a pörölycápa és a becune, inkább megtámadják a lovat vagy a kutyát, mint az embert és a négert előbb, mint a fehér embert; ha például hajótörés alkalmával egyszerre többen kerülnek a vízbe. Kíváncsi voltam ennek az okára, kérdezősködtem a dolog után s kiderült, hogy ez való tény; olyanok erősítették meg, akik jól ismerik Amerikát és azokat a helyeket, ahol ezek a ragadozó halak találhatók. Azonban rendkívül meglepő jelenség olyasmi, amit még nem igen hoztak nyilvánosság elé, hogy ezek a halak, ha a tengerben együtt találnak angol és francia emberre, inkább az angolt támadják. Lehet, hogy az angol ember pórusai nyiltabbak, mint a franciáé és így kigőzölgése szabadabb s ez a kigőzölgés izgatja a halat s felhívja rá a figyelmét.”

Labat ezután hosszasan fejtegeti, hogy egyes nemzetek tagjai között a test sejtjeire nézve is különbség van. Az angol például nagyevő, nehéz ételekkel táplálkozik s ezért tagbaszakadt, erőteljes testalkatú; ezzel szemben a francia gyengébb testalkatú, inyenc, ezért „az angol kigőzölgésének szaga sokkal áthatóbb, messzire érezhető és jobban izgatja ezeknek az állatoknak az érzékszerveit”. Ezt a következtetést visszavezeti a karaib emberevők nyilatkozatára, amely szerint az angol ember húsa sokkal ízletesebb, mint a franciáé. Majd megemlíti, hogy a karaib cserkésző a nyom szaga után sokkal könnyebben követi az erdőben az angolt vagy a négert, mint a franciáét. Majd így fejezi be fejtegetéseit: „Ha az embereknél ez így van, miért ne lehetne így a halaknál is?”

Arról, hogy a pikuda az úszó embereket is megtámadja, Catesby (1754) és Brown (1756) is említést tesz. A nyugatindiai szigeteken keringő gazdátlan történeteket Frank Bullen (1904) jegyezte fel. Ezek mind a barracuda ördögi vadságáról szólanak s végül egy szemtanu elbeszélése alapján leírja, hogy mennyire félnek ettől a haltól a bennszülöttek. Egy pár tartóhorog esett a kb. 40 lábnyi mély vízbe, s a csekély jutalom reményében nyolc tagból álló néger csapat, amely a hajó körül úszkált, ügyet sem vetve a közelben látható cápákra, mindent elkövetett, hogy megtalálja őket. Minden jól ment, míg egyszer fölhangzott a kiáltás: „couter”, „couter” amire mintha őrültek szabadultak volna ki a bolondok házából, páni félelemmel másztak a hozzájuk dobott köteleken egymás hegyén-hátán a fedélzetre. Bullen megjegyzi, hogy habár már biztonságban voltak a hajón, mégis „a nézők szinte megdöbbenve figyelték, milyen kétségbeesett félelem vett rajtuk erőt”.

Egy Holder nevű természetvizsgálónak 1908-ban szolgálatában volt egy „Barracuda”-nak nevezett partlakó, aki őt Florida sziklái között vezetgette. Ez az ember nagyon ügyesen vadászott fegyverrel barracudára. Holder azt hitte, ezért nevezték el „barracudá”-nak, azonban kiderült, hogy nevét egész más esetből kifolyóan nyerte. Sok évvel azelőtt a Bahama-szigeteken Sea Horse Key mellett élt s nevét egy barracudával kapcsolatos borzasztó kalandja révén szerezte. Egy kisebb hajó a viharban a szirteken hajótörést szenvedett s a hullámok mindenkit a tengerbe sodortak róla, kivéve egy nőt, akit az árbóchoz kötöztek. A fent említett tengerész, Mc. Nally, erre meztelenül, derekán vékony kötéllel a partról a tengerbe vetette magát, hogy elérje a bajba került hajót. Társai a parton a kötelet vigyázták. Látták, amint úszás közben ütéseket osztott valami felé és visszafelé menet is (miután az asszonyt a kötélhez kötve partra húzták) megfigyelhették, hogy valami láthatatlan ellenféllel küzd, sőt egyszer, mintha a mélységbe rántotta volna. Társai azt gondolták, hogy cápával viaskodik, csak mikor partra vergődött, tűnt ki, hogy menet és jövet barracuda támadta meg és komoly sebeket ejtett rajta. Azóta hívták barracudának.

Holder több emberről is tud, akiket ez a vérengző állat pusztított el. Megemlít még egy esetet, amit valószínűen saját maga látott, amikor egy barracudát felejtettek egy halászbárka halkamrájában. Egy ember ment le a kamrába, hogy javításokat végezzen, a hal megtámadta és olyan súlyos sérüléseket ejtett rajta, hogy egész életére béna lett.

A bahamai barracudáról Wilson kapitány így ír: „Tudok egy esetről, amikor egy ember a mély vízből alig kiálló szirten gyors léptekkel haladt, hirtelen egy barracuda bukkant fel és megsebezte a lábán. A támadás oka, szerintem, az lehetett, hogy az illető ember fehér lába gyorsan mozgott a vízből ki és vissza s ezek a halak minden gyorsmozgású dolgot megtámadnak. Súlyos harapást ejtett rajta.”

Ezek a feljegyzések mind a Karaibi-tenger barracudájának vad természetét bizonyítják. Meg kell említeni, hogy a Csendes-óceánban a kaliforniai S. argentea, amely pedig 1.5 m hosszúra is megnő, egészen ártalmatlan. A Nagy-óceán déli vizeiből ismeretes a félelmetes S. commersonii, amely 2.5 méterre nő meg. Wood Jones, mint szemtanu mondja el a következőket: „A barracuda mégis csak rásütötte bélyegét az egyik emberre. A Keeling-szigettengerben láttam egy bennszülöttet, akinek lábikráját teljesen leszakította ez a hatalmas lándzsaszerű hal kegyetlen foga. A barracuda undok, veszedelmes hal, mert valamennyi tengeri állat közül legnehezebben vehető észre s az a szokása, hogy mindent megtámad, ami a tengerben mozog.”

A „Curacoa”-cirkálón Brenchley 1865-ben a Déli-Szigettengeren tett útjáról szóló nagyon érdekes könyvében leírja és lerajzolja egy ház homlokzatát, amit Ujin, a Salamon-szigeteken látott. Itt egy jelenet látható, amint egy csónak felborul s a vízben emberek küzdenek a cápákkal és más halakkal, miközben többeket a halak már megöltek. Ezzel a képpel kapcsolatban Brenchley azt mondja: „A darabokra szaggatott áldozatok maradványaiból fejedelmi lakomát tartó halak több fajtát ábrázolnak. Középen van egy hosszú hal, a Sphyraena, amit közönségesen barracudának ismernek.”

Ez a kép Brenchley könyvének címlapját díszíti. Csodálatos szép rajz ez, a barracuda alakja, emberhússal a fogai között, azonnal felismerhető.

Tovább nyugatra az Indiai-óceánban, Mauritius-sziget környékén nagy számban található barracuda. Itt „tazarre” a neve. Közel ötven évvel ezelőtt Pike Miklós, mint az Egyesült-Államok Port Louis-i konzulja, sok értékes megfigyelést tett. „Forróégövi kalandozások” („Sub tropical rambles” 1873) című élvezetes könyvében olvassuk, hogyha a dagálytól elöntött területen, vagy a vízszín alatti szirteken gyüjtőútjára indult, mindig vitt magával egy lándzsát, hogy a barracudák és a murénák támadásai ellen védekezzék. Elbeszéli, hogy egyízben tekintélyes nagyságú „tazarre” támadta meg, amely „egyenesen nekem rohant, mint valami bulldog”. Az állatot oldalán sebezte meg, azonban elmenekült s másodszor is megtámadta. Most már a fejére sujtott s annak ellenére, hogy nagytermetű, erős ember volt, mégis csak nagynehezen tudta magától távol tartani.

A „vizek tigrisének” rémtettéről újabban az összes amerikai lapok hasábos tudósításokat közöltek. A floridai parton, a Tampa-öbölben 1922 nyarán két fiatal leány fürdött. Ott úszkáltak közvetlenül a kőpart mentén. Egyszerre csak hirtelen örvény támadt, s az egyik leányt valami a víz alá rántotta. A láthatatlan támadó a szerencsétlen leányt féllábánál fogva, a térde fölött ragadta meg és úgy rázta, mint a kutya a patkányt. A tengeralatti bestia rángatás közben felhasította a lábszárat végig egészen a csipőig, majd eleresztette áldozatát, s a vízben egy pillanatra megvillant a támadó testének körvonala, amint villámgyorsan a mélységbe tűnt el. A vizet vörösre festette a szerencsétlen leányka kiömlő vére.

A küzdelemnek szemtanuja volt egy ember, aki csónakra kapva, segítségükre sietett, de már csak akkor ért oda, amikor a fenevad kereket oldott. A dráma alig húsz perc alatt játszódott le, s mire partot értek, a fiatal leány már kimult. A féllába teljesen szét volt marcangolva és az irtózatos seben keresztül elvérzett. A kórházban, ahová a holttestet beszállították, a boncolásnál a nagy combartériát teljesen szétroncsolva találták; a seb kiterjedt a lábszár egész belső oldalára. Közvetlenül a térd fölött két mély harapás látszott, mintha éles késsel metszették volna el az izmokat. „A tenger farkasa, a barracuda ölte meg a szegény leányt” – állapították meg a tudósítások egyhangúan. Mitchell Hedges is nagy küzdelmet folytatott egyszer egy 66 fontos barracudával, amely horgára akadt. A víz alatt jól látta, amint bulldogszerű fejét rázta, majd a felszínre rontott. Fél óráig tartott, amíg partra tudta húzni.

Az afrikai nyilascsuka (Sphyraena jello C. V.)

A pikudának Nyugat-Afrika partjain élő rokona a Sphyraena jello C. V., amelyet, mint Büttikofer mondja, Libériában szintén barracudának hívnak. Tömör, szálkátlan húsa miatt nagyobb megbecsülik. „Ez a nyilascsuka, – írja Büttikofer – mint ahogy a Cape-Mount-folyó torkolatában magam is meggyőződtem róla, 10 lábnyi (304 cm) tekintélyes hosszúságot érhet el. Hosszú feje elől elkeskenyedik. Felső-állkapcsában két nagy szemfoga van, amelyek közé pontosan beleillik az alsóállkapocs csúcsán levő nagy fog. A húsát eszik, s olyan íze van, mint a csukáénak. Ez a hal igen veszedelmes rabló. A Cape-Mount-folyóban többször láttam, amint az üldözött kis halak után a levegőbe szökkent.”

A guachancho (Sphyraena guachancho C.V.)

Ezt a fajt legelőször Havana mellől ismerték meg, ahol a spanyolok „guachancho” névvel jelölik. A guachancho, Sphyraena guachancho C. V., 120 cm-es hosszúságot ér el. A háta sötét olajzöld oldalának sárga alapszínét számos, körülbelül 20, sötét olajzöld sáv szakítja meg, amelyek ívalakban hajolnak meg, de az oldalvonalon alulról nem hatolnak át. Első hátóúszójának hártyája 5 tüske közt feszül meg, a másodiknak támasztékát 1 és 10, az alsóúszóét 1 és 8, a mellúszóét 1 és 12, a hasúszóét pedig 7 sugár alkotja. Poey szerint az Antillákon igen népszerű asztali hal, mivel húsa nemcsak jóízű, hanem a mellett sohasem okoz megbetegedést, mint a pikudáé. A guachancho mindig csapatosan jár és olykor 200 főből álló rajokat is fognak. A csapatokat egyenlő nagyságú példányok alkotják. Ez a faj nemcsak az Antillák mellett, hanem az óceán szemközti partján is él. A Kongó és a Kamerun torkolatában többnyire kevert, de édesvízben is halásszák. A bennszülöttek füstölve fogyasztják. Közeli rokona a S. dubia Blkr. és a S. afra Peters.

A közönséges nyilascsuka (Sphyraena sphyraena L.)

Közönséges nyilascsuka (Sphyraena vulgaris C. V.). Ördöghal (Lophius piscatorius L.).

A közönséges nyilascsuka (Sphyraena sphyraena L.), amely a Földközi-tengerben lakik, szintén ragadozóhal, de nemzetségének óriásaihoz képest ártalmatlan állat. Legfeljebb 1 m-esre nő meg.

Teste nyúlánk és apró kerek pikkelyek fedik be. Feje megnyúlt; orra egyenes; felső állkapcsa rövidebb az alsónál; tágas száját erős fogak fegyverzik fel. Az állkapcsokon és a szájpadláson levő fogak közül egyesek nagyságukkal kiválnak a többiek közül. Hátúszóját és alsóúszóját 1 és 9 sugár alkotja. Hasúszója a mell- és az alsóúszó közti távolság közepetáján helyezkedik el. Farokúszója villás. Nagy úszóhólyagja elől kétágra oszlik. A háta sötét ólomszürke, vagy barnászöldes, a hasa ezüstös; úszói barnásak. A fiatalokat sötét foltok is tarkítják. A közönséges nyilascsuka egyenes vonalban s igen gyorsan úszik. A Földközi-tengeren kívül az Atlanti-óceán szomszédos részeiben, a marokkói és a mauretániai partok mentén is otthonos. Az olasz tengerekben mindenütt előfordul, de seholsem közönséges. Az olasz partokon „luzzo di mar” a neve. Matisz szerint a Quarneróban ritka és leginkább nyáron fogják. Faber viszont az Adriában közönségesnek mondja. Húsát nem becsülik sokra. A közönséges nyilascsuka, Lo Bianco szavaival élve, „Partmenti faj, amely éppen olyan gyakori a homokos és a törmelékes fenék, mint a korallpadok felett.” Vontató- és állítóhálókkal halásszák és fénnyel is csalogatják. Langhoffer („Popis riba hrvatske faune”, 1904) Zára és Fiume mellől említi.