2. család: Tutajoshal-félék (Osphromenidae)

FEJEZETEK

A labirintushalak második családját alkotó nemzetségeknek az a közös tulajdonságuk van, hogy az ikrák és az ivadék védelmére nyálkahólyagokból fészket készítenek, amely tutaj módjára úszik a felszínen. Különösen jellemző rájuk a hasúszó tetemes meghosszabbodott első sugara. Sok fajon a hasúszó többi sugara többé, vagy kevésbbé elsatnyult. A tutajos halak közé tartoznak a legrégebben betelepített és a legismertebb díszhalak, mindenekelőtt a nagyszárnyú halak, Macropodus Lacép. nemzetsége.

A nagyszárnyú hal (Macropodus viridiauratus Lacép.)

Paradicsomhal (Macropodus viridiauratus Lacép.). Morgó gurami (Ctenops vittatus C. V.).

A nagyszárnyú, vagy paradicsomhal tudományos elnevezése sok vitára adott alkalmat, mígnem Kreyenberg megállapította, hogy Kínában két faj fordul elő a szabadban is. Az egyik a nagyszárnyú hal (Macropodus viridiauratus Lacép.), a második a M. opercularis L. Egymástól minden egyébtől eltekintve, a farok alakja és a szinezet alapján is megkülönböztethetők. A M. opercularis egyszínű barnásfekete, elmosódott, keskeny szürkésfekete sávokkal, amelyek szögben törnek meg. A hátán világosabb csík van. Közép- és Észak-Kína alföldi tavaiban, továbbá a Hoanghó és a Jangcse morotváiban és lótusszal benőtt tócsáiban él, míg a nagyszárnyú hal Dél- és Közép-Kína mocsaraiban, halastavaiban és a hegységek rizsföldein tanyázik. A nagyszárnyú halakat elsőnek Gérault, francia tengerészhadnagy, 1869-ben hozta Európába. A körülbelül 100 példányból 22 érkezett meg elevenen Párizsba. Egy részüket Carbonnier, a híres tenyésztő szerezte meg, akinek egyáltalán nagy érdemei vannak a díszhalak tenyésztése terén. A nagyfarkú halakat könnyen lehet tenyészteni, s így áruk is hamarosan lecsökkent. Az akváriumkedvelők körében az aranyhal és fajtái mellett a nagyszárnyú hal tett szert a legnagyobb népszerűségre, ámbár az újabban behozott díszhalakban sok versenytársa támadt.

A nagyszárnyú hal hossza 8–10 cm. Teste oldalról lapos, de alacsony, harántvágású szája aránylag kicsi. Állkapcsán kis hegyes fogak ülnek. A kopoltyúkosarat 4, a hátúszót többnyire 13 kemény és 7 puha, az alsót 17–18 kemény és 15 puha sugár feszíti meg. A hasúszóban 1 és 5 sugár van, s az első puha sugár meghosszabbodott. A hát- és az alsó úszó puhasugaras része szintén megnyúlt, s a farok is két hosszú csúcsban végződik, úgyhogy ez a faj valóban megérdemli a nevét. A hím úszói nagyobbak és színezete is díszesebb. A nagyszárnyú hal színezete rendkívül változatos, úgyhogy e miatt nehéz is leírni. Az alapszín rendesen szürkészöld, amely az oldalán kékesbe csap át. A testen különböző szélességű és elrendezésű, rézvörös harántsávok vannak. A sávok élesebben, vagy elmosódottan látszanak, a szerint, hogy milyen a hal állapota. A kopoltyúfedőnek szép fémeszöld fénye van. A test elülső részén sötét pettyek láthatók. Az úszók színezetében a vörösesbarna szín uralkodik, szegélyük kékes. Az úszókon sötét pontok és zöldeskék hosszanti sávok is vannak.

A nagyszárnyú hal fogságban való életmódjának egész nagy irodalma van, mivel az akváriumkedvelők folyóirataikban számtalan megfigyelés eredményét közölték. A legelső és legalaposabb leírás Benecke tollából származik, aki kevéssel a hal betelepítése után az „Állatok világa” számára a következőket írta: „1878 május havában jutott birtokomba egy pár nagyszárnyú hal. Már az első napokban észrevettem, hogy tanulékonyak. Miután a 40 literes medencében lévő táplálék elfogyott, apró rákokat, vízibolhákat és kagylósrákokat tettem be nekik. Az utóbbiakat a fogságban még nem kapták, s valószínűen azelőttről sem ismerték, mivel megfogták ugyan a kagylósrákokat is, de eleinte fejüket rázva ismét elengedték. Két nap mulva azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ezentúl a bolharákokat békében hagyták és kizáróan csak kagylósrákokat akartak enni. A bolharákok tömegéből csak a feltűnően kövéreket kapták el. Falánkságukat kezdetben meglehetősen kevésre becsültem. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik napon sem rovarlárvákhoz, sem pedig apró rákokhoz nem tudtam jutni. Felfalták akkor nemcsak a kis-, hanem az 5–8 cm hosszú és 2 mm vastag földigilisztát is és szemmelláthatóan élvezték a lakomát. Nagy gilisztákat dobtam be nekik szétdarabolva és érdekes volt megfigyelni, hogy a darabokat nem nyelték le, hanem szájukban végigtolták és így a béltartalmat előbb kinyomták. Minden falat után kiköpték a visszamaradt nyálkát és szennyező anyagot, amely a férgekre tapadt. Ha a gilisztát a fenékről szedték föl, vagy pedig valami idegen anyag volt rajtuk, gondosan eltávolították róla. Néhányszor meglóbálták, azután elengedték és alulról fölfelé dobálták, hogy a homoktól és más egyéb piszoktól megtisztítsák és csak azután kapták be. Ha az áldozat még ficánkolt, néhányszor a növényekhez, vagy a medence falához vagdosták. Mulatságos látvány volt, amikor olyan hosszú gilisztákat, mint saját maguk, nem a fejénél, hanem a farkánál fogva ragadtak meg és megfojtani igyekeztek, miközben az áldozat mindenképpen menekülni próbált.”

Benecke részletesen leírta az ívást megelőző enyelgést is, amely alatt színezetük ragyogóvá válik. Három héttel a betelepítés után az ikrák lerakására került sor. „A hím nekilátott a fészekrakásnak – folytatja Benecke. – Ebből a célból a felszínre jön és teleszívja száját levegővel, amellyel kis nyálkahólyagokat fúj fel és ezeket a víz alatt eleregeti. A hólyagok egymáshoz csatlakozva, aránylag szorosan összefüggő rétegeket alkotnak, amelyet újabb hólyagokkal egészítenek ki. Az én hímem rendesen a medence egyik sarkában, a nyálkahólyagokból álló réteg alatt, helyezkedett el, míg az ikrás a szemben lévő szögletben tartózkodott. Amikor játékra támadt kedvük, mindketten a medence közepére, a növényektől szabadon hagyott területre mentek.” Ez a hím egy reggel kiugrott a medencéből és elpusztult. Erre Benecke új párt szerzett be, de az új ikrás és az özvegy közt heves féltékenységi jelenetek voltak, úgyhogy kénytelen volt őket elkülöníteni. Nemcsak az ikrások veszekednek egymás közt, hanem a házastársak is. A hím, ha a fészekrakásnak nincs meg a kívánt eredménye, zsarnokká válik és kegyetlenül megtépi, sőt meg is öli az ikrást. Ha végre sikerül olyan nőstényre találnia, amelyik hajlandó a fészket ikrával ellátni, a nyálkatutaj alá tereli. A nőstény az ikrákat a fenékre rakja le, s ezek a vízben a tutaj aljáig szállnak fel és ott lebegnek a habfészek alatt. Amelyik ikra lent marad, azt a hím viszi fel. A jól kifejlődött nőstények 300–400 ikrát raknak le.

Az ivadékok kikelése közben a hím folyton javítgat a nyálkatutajon, rendezgeti az ikrákat és az ivadékot, s gondosan őrzi a fészket. Az ivadék 12–18 óra mulva bújik ki az ikrából. Kezdetben az ebihalhoz hasonlít, de 5–6 nap mulva már olyan alakú, mint szülei. Felserdüléséhez 8 hónap szükséges. A hím mindaddig odaadóan gondoskodik róla, míg gyámolításra szorul. A betegekre különösen nagy gondot fordít. Külön nyálkatömlőbe burkolja őket levegőkúrára. Amikor a fiatalok már önállókká válnak, nem törődik többé velük, sőt a nősténnyel együtt sokat fel is fal közülük. Az ivadék kb. két hétig véglényekkel táplálkozik, majd áttér a felnőttek eledelére. A nagyszárnyú halnak sok fajtáját tenyésztették ki, amelyek az úszók fejlettségében térnek el egymástól. Van már fátyolfarkú fajtája is. A nagyszárnyú halak nagy népszerűsége miatt újabban a törpe nagyszárnyú halat (M. cupanus C. V.) is betelepítették. Ez a faj az akváriumokban csak 5 cm-nyire nő meg és egyszerűbb színezetű, de van díszesebb mustrázatú változata (var. Dayi) is. Igen szapora és igénytelen nemcsak táplálkozásban, hanem minden tekintetben. Meleget sem kíván többet 15–20 C foknál, csak a tenyésztéséhez szükséges magasabb hőmérsékletet. Az ivadékot aránylag könnyű felnevelni. A nagyszárnyú hal törzsalakjául régebben a kínai paradicsomhalat (M.Chinensis Bloch.) tekintették. Ez a faj Kóreától Kína déli részéig él. A magasabb hőmérséklet iránt érzékeny.