Nyúrga pikók (Spinachia Flem.)

A nyúrgapikók,Spinachia Flem., nyúlánk, karcsú teste nagyon hasonlít a tűzhaléhoz és hasábalakú. Orruk igen megnyúlt. Hátúszójukat 14–17 tüske előzi meg. Ebbe a nemzetségbe is csak egy faj tartozik.

A csőrös pikó (Spinachia vulgaris Flem.)

A csőrös pikó, Spinachia vulgaris Flem., törzse ötélű, faroknyele lapos, de az oldalán él vonul végig. Kis szája a hosszú arcorr végén foglal helyet. Oldalvonalát egész hosszában kb. 50 csontpajzs fedi. Mindegyik pajzsnak éles orma van. A csőrös pikó teljes hossza 17 cm. Hátúszóját 14–17 és 5–7, az alsóúszót 1 és 5–7, a mellúszót 10–11, hasúszóját pedig 1 tüske és 2 puha sugár támasztja meg. A háta olajzöld, vagy sárgás, némelyiké barnás; oldala világosabb; hasa sárgásfehér; a hát- és az alsóúszó elülső része feketés. A hímnek nincs külön nászruhája.

A csőrös pikó rákokkal és apró halakkal táplálkozik. Nagyobb rajokba ritkán verődik össze hanem inkább magánosan kóborol a parti öv algabozótjaiban és a tengeri fűből álló vízalatti mezőkön. Tíz méternél mélyebbre nem hatol le. Első életévének végén már ivarérett. Az ívás ideje május és június. Fészkét magasnövésű algákra (pl. Chorda filum L.) szereti rakni, s a fenéktől 30–90 cm-nyi magasságban készíti el. Duncker a Kieli-öbölben egyszer olyan fészket talált, amelyet a csőrös pikó teljesen géptisztító kócból készített. A Balti-tenger egyik öblében Duncker az ívási időszak befejeztével, tehát június végén, vagy július elején számos csőrös pikó hulláját látta a vízen úszni. Túlnyomó részük ikrás volt.

Ez a pikófaj a Biskayai-öböltől és Irország partjaitól kezdve fölfelé az Északi-fokig terjedt el. Helgolandnál, továbbá Anglia keleti partjai mentén az Orkney- és a Shetland-szigetekig mindenütt gyakori. A Balti-tengerben csak az Aland-szigetekig él.

Nem sok halnak van annyi vonzó tulajdonsága, mint a pikóknak. Élénk, virgonc, ragadozó természetű, civakodó kedvű, ügyes állatok. Más halakra nézve veszélyes fegyverzetük sokszor elbizakodottakká teszi őket. Utódaik iránt gyengéd gondoskodást tanusítanak. E tulajdonságaik miatt szívesen tartják őket fogságban is, ahol életmódjukat apróra megfigyelték.

Tágas medencékben, amelyeken a víz állandóan átáramlik, könnyen megszoknak, szűkekben azonban eleinte sok elpusztul, aminek az az izgalom az oka, amit az életmódjukban bekövetkezett erőszakos változás kelt. „A befogott pikók kezdetben csaknem kivétel nélkül elvesztik józanságukat és dühöngenek.” – Írja Evers. – „Ide-oda száguldanak, fejjel nekirontanak az üvegfalnak és sem ínyes falatokkal, sem pedig más módon nem lehet őket megszelidíteni; sőt minden ilyen kísérlet még inkább megvadítja őket. Az ilyen féktelen tombolás számos pikó vesztét okozta. Előfordult, hogy az ujjamat az üvegfalhoz közelítettem, mire dühösen nekiszáguldottak, sőt saját tükörképmásukat is megrohamozták s úgy beleütköztek a medence falába, hogy szájukból kibuggyant a vér.” Tágas medencében nem tapasztaltak hasonló magatartást. Az újonnan betelepített pikók a nagy medencékben eleinte csapatosan úszkálnak körül, hogy tájékozódjanak; megvizsgálnak minden zugot. Az egyik hirtelen birtokába veszi valamelyik szögletet, vagy a medence más részét, mire rögtön kitör a harc. Dühös közdelem indul meg azok ellen, akik birtokában háborgatni merik. Az ellenfelek nagy gyorsasággal úszkálnak egymás körül, harapnak és mindegyik megpróbálja, hogy veszedelmes tüskéit beledöfje a másik testébe. A párviadal sokszor percekig tart, míg azután az egyik kitér; a győztes pedig könyörtelenül üldözni kezdi egyik helyről a másikra, míg csak az üldözött ki nem merül. A párbaj gyakran halálos kimenetelű, az egyik fél a tüskétől felnyársaltatva, holtan süllyed a medence fenekére. Lassanként mindegyik elhelyezkedik a medencében. Megtörténik, hogy az akváriumban 2–3 apró zsarnok kölcsönösen ellenőrzi egymást; a legkisebb hatásköri túllépés nagy véteknek számít és a harc kiújul.

„A párviadal mindig komolynak látszik, különösen, ha két féltékeny hím hadakozik egymással – jegyzi meg Evers. – Ha a napfény éppen rájuk tűz, a tüskék és a pikkelyek úgy csillognak, mint a fegyverek és a páncélok. A küzdelem többnyire nem jár súlyosabb következménnyel; az egyik fél megszalad, mire a másik követi, míg csak biztos helyre nem kerül. Többször láttam, hogy az üldözött végső szükségben hirtelen fékezett, oldalra fordult és fenyegetően meresztette hasi tüskéjét a győztes felé. Az ellenfél ilyenkor többnyire fel is adja a küzdelmet.”

A tüskéket még veszedelmesebbekké teszi, hogy záróízülettel kapcsolódnak az úszó függesztőjéhez és ez a felmeresztett tüske erőszakos behajtását megakadályozza. E miatt a nagyobb ragadozó halakon is nagy sebet tudnak ejteni, ha feléjük kapnak. Feljegyeztek már olyan esetet is, hogy a csukát a torkába mélyen befúródott pikótüske megölte. A nőstények nem olyan virgoncok és harciasak, mint a hímek. Az ikrásak közvetlenül a felszín alatt csapatokba verődve foglalnak helyet, látszólagos közömbösségük azonban korántsem jelent békét. Etetéskor ugyanis a hölgykoszorú heves marakodás közben bomlik fel. Evers megfigyelte, hogy más kis halakat éppen a nőstények üldöznek a legbuzgóbban. Akadnak közöttük valóságos Xantippék is. A párviadalból megfutamodott hímek is sokszor helyezkednek az ilyen házsártos nőstények védelme alá. Kordában tartják ezek a legvitézebb hímeket is!

A pikók izgatottsága nagy hatással van színezetükre is, amely szó szoros értelemben hangulatuk szerint változik. Győzelmi mámorukban a zöldes, ezüstpettyes halak ragyogó színt öltenek: hasuk és alsó állkapcsuk sötét pirosszínűvé válik, hátuk zöldesen árnyékolt vörösessárga színt kap, az egyébként fehéres szivárványhártya pedig sötétzölden csillog. A visszahatás épp ilyen gyorsan megnyilvánul. Ha a győztes legyőzötté válik, színei ismét elhalványodnak.

A pikók életmódjának legcsodálatosabb jelensége kétségkívül az ivadékgondozás. Az ívási időszak közeledtekor mindegyik hím helyet választ ki magának, amelyet a tolakodók ellen a legnagyobb elszántsággal védelmez. A kiválasztott hely különböző lehet. Az édesvízben ívó pikók a kavicsos, vagy homokos fenék sekélyebb helyeit keresik fel, ahol a víz gyorsan áramlik. A nagyobb pikók fészküket a fenékre, félig a homokba temetve építik, a kisebbek ellenben túlnyomóan vízinövényekre függesztik, s erre a célra a part közelében lévő nagyobb növényeket választják ki, amelyek közt egyébként is szívesen tartózkodnak.

„Amikor 1883-ban Danzig környékén felkeresten egy tavat, amelynek homokos feneke volt, feltűnt nekem néhány pikó, amelyek a vízben szinte mozdulatlanul lebegtek és semmi sem riasztotta el őket – írja Siebold. – Amint botommal a fenéken kotorásztam, a pikó, mihelyt közelébe értem, a legnagyobb figyelemmel kísérte a pálca mozgását. A pikó viselkedéséből bátran következtethettem, hogy előbb-utóbb el fogja árulni a homokba rejtett fészek helyét és ezért még szorgalmasabban kotortam a feneket. A pikó hirtelen a botnak rontott és orrával akarta félretolni. Ebből láttam, hogy ráakadtam a fészek rejtekére. A homokot erősebben kezdtem túrni, s valóban sikerült feltárnom a gyökérszálakból s más növényi részekből készített fészket, amely kikelt ivadékot rejtett magában.”

A fészeképítés módját Warrington, Coste és Evers fogságban tartott példányok munkájából állapították meg. A hím az ívás ideje alatt ragyogó nászruhát ölt és sokat sürög-forog. Ha a helyet már kiválasztotta, először gyökereket és más növénydarabokat hurcol oda, amelyek sokszor hosszabbak is nála, s némelykor jókora távolságról cipeli az építés helyére. Élő növényekről is tép le nagy fáradsággal darabokat és súlyukat is mérlegeli. A letépett növényi részeket ugyanis elengedi a vízben. Ha gyorsan lesüllyednek, felhasználja őket az építéshez, ellenkező esetben eldobja. A növénydarabokat gondosan egymásra rétegezi, s annyiszor rakja át, amíg csak ízlésének tökéletesen meg nem felel. A fészket a fenékhez homokra, vagy kavicshoz erősíti. Belső öblözöttségét, általában alakját úgy adja meg, hogy lassan végigúszkál az épülőben lévő fészekfal fölött és összeragasztja az anyagot. A kis építőmester időnként meg is rázza művét, majd ismét a helyére nyomja; néha pedig fölötte lebeg és hasúszójával áramlást keltve, lesodorja a könnyebben odaillesztett részeket, amelyeket azután gondosabban ragaszt vissza helyükre. Az építőanyag összehordása 4 óra hosszáig tart, s ennyi idő alatt nagyjából a fészek is elkészül, a végleges kicsinosítás és a homokkal való megterhelés napokat vesz igénybe. Az építkezés ideje alatt a pikó csak munkájának él. Serényen dolgozik és a legártatlanabb jövevényt is bizalmatlanul fogadja, még ha a legjámborabb szándéktól eltelve került is a fészek közelébe. Evers az akváriumában megfigyelte, hogy az építkező hím harmincnál is többször vett a szájába egy vízipoloskát és cipelte a fészek mellől a medence ellentétes zugába. A fészek különböző nagyságú, az építkezés helye és anyaga egyaránt befolyásolja terjedelmét. Néha ökölnyi nagyságúra építik. Többnyire tojásdad, felül teljesen zárt, oldalt ellenben be- és kivezető nyílás van rajta.

Eleinte a fészeknek csak a bejáratát vesszük észre, később a vele szemközt lévő kijáratot is. Az építés befejezte után a hím megpróbálja az ikrást a fészekbe csalogatni. Warrington szerint maga a fészek kelti fel az oda settenkedő nőstény kíváncsiságát, Coste ellenben azt állítja, hogy a hím a fészekből kimegy az ikrás elé és mindenféle kedveskedés közepette vezeti a fészekbe. A hím szemmelláthatóan boldog, hogy sikerült fészke számára úrnőt szerezni. Ide-oda úszkál, be-berohan a fészekbe, kitakarítja, azután ismét elszáguld és a kiválasztottat orrával tereli be. Ha az ikrás húzódik, a hím tüskéjével, vagy legalább is farokúszójának felhasználásával igyekszik jobb belátásra bírni, de ha ez mégsem sikerül, más után néz. Ha végre sikerült a beterelés, az ikrás a fészekbe néhány ikrát – Coste szerint kettőt-hármat – rak le, majd a szemközti oldalon kijárót készítve, azon át távozik. Ilyen módon lesz a fészeknek két nyílása, s a víz ezeken keresztül szabadon áramolhatik az ikrák fölött. A következő napon a hím újra ikrás után lát, azt is betereli a fészekbe, s ezt mindaddig folytatja, míg elegendő ikra nem halmozódik fel.

Ettől kezdve megkétszereződik a hím buzgalma és óvatossága, hogy az ikrákat minden ellenséges támadás ellen megvédelmezze. A fészek felé közelítő pikókat, nemre való tekintet nélkül, megtámadja és elűzi. Amíg az ivadék ki nem kél, a hím orrával kijavítja a fészek esetleges hibáit, bejár a költőüregbe és mellúszójának rezgető mozgásával újítja meg a vizet, hogy az ikrák elegendő oxigénhez jussanak. Couch megfigyelt egy hímet, amelyik az árapály övében rakott fészket. Mindaddig kitartott, míg csak az apály visszavonulásra nem kényszerítette, de az első dagályhullámmal már megint ott volt a bölcső mellett. A hűséges őröket sokszor megtámadják a rosszindulatú hímek, amelyek valószínűen fészkét szeretnék elrabolni, sőt rablóhajlamú nőstények is, úgyhogy a költés őrzése szakadatlan hadakozást jelent.

Amikor a kikelés ideje közeledik, új gondok nehezednek a hímre. Most már a gyámoltalan ivadékra kell felügyelnie és azokat megvédelmeznie. Warrington medencéjében az ikrás május 8-án éjjel rakta le petéit, s a hím másnap már elzavarta a fészek közeléből. Az őrködés május 18-ikáig tartott, mikor a hím nekiesett a fészeknek, s néhány alsó fűszál kivételével az egészet lebontotta. Ennélfogva az ikrák mind az iszapra, illetve a homokra kerültek, ahol kb. 8 cm átmérőjű területet borítottak be. Warrington csodálkozva nyúlt nagyitóüvegéhez, hogy a gondos apa sajátságos eljárásának az okát megvizsgálja és kitűnt, hogy az ivadékok kikelése megindult. A hím ezután szorgoskodva úszkált a megtisztított hely fölött keresztül-kasul és figyelmét megsokszorozva, minden más halat távoltartott tőlük. Amikor az ivadék fölcseperedett, a fiatalok szerettek volna elkalandozni, ámde apjuk mindegyiknek utána ment és a szájában vitte vissza. Az őrködés szigorúsága abban a mértékben hagyott alább, amilyen mértékben a fiatalok belejöttek az úszásba és akkor szűnt meg teljesen, amikor az ivadék már önállóan is tudott táplálkozni.