Kígyótűhalak (Nerophis Raf.)

A kígyótűhalak, Nerophis Raf., nemzetségébe tartoznak a legvékonyabb testű halak. Fejük a test tengelyében áll. Hátúszójuk nagyobbik fele a farkon helyezkedik el. Farok- és alsóúszójuk hiányzik, mellúszójuk is csak az egészen fiataloknak van. A dajka szerepét ebben a nemzetségben is a tejes tölti be, de költőtáskája nincs. A nőstény az ikrákat a nőstény a hím rücskös hasbőrére meglehetősen lazán ragasztja oda. A fiatalok a petetokból lárvaállapotban kelnek ki. Az európai tengerekben ezt a nemzetséget három faj képviseli.

A cérnahal (Nerophis ophidion L.)

Valamennyi hal között a cérnahal, Nerophis ophidion L., a legvékonyabb. A leghosszabb példányai 26 cm-esek. A tejes kisebb az ikrásnál. Teste annyira vékony, hogy alig lehet felfedezni, ha meghúzódik a tengeri húr nevű sósvízi alga (Chorda filum L.) bozótjában. A színe sem árulja el, mivel egyenletesen sárgászöld, a szaporodási időszakban azonban – a többi haltól eltérően – az ikrás, törzsének mellső gyűrűin alul kékesen csillogó sávokkal díszített nászruhát ölt magára.

A cérnahal törzsét 28–32, farkát pedig 68–77 csontgyűrű páncélozza fel. A 10 cm hosszú fiatal példányoknak még mellúszójuk van, amelyben azonban nincsenek sugarak és csakhamar nyom nélkül visszafejlődik. Hátúszójának hártyája 33–34 sugár közt feszül meg. A felserdült cérnahalnak ezenkívül nincs is más úszója. Ívás idején az ikrások hasoldalán a középvonalban erős, a hátán pedig a tarkójától a hátúszóig vékonyabb bőrtaraj képződik. A felnőtt állat teljesen síma, a fiatalok páncélélei ellenben fűrészesek.

A növényeket fonálvékony farkával kulcsolja körül és velük együtt lebeg a vízben. Feje mindig felfele áll és testét is függélyesen tartja. Tápláléka apró lebegő rákokból áll, amelyeket ugyanúgy szippant be, mint rokonai. Szaporodási időszaka júniustól augusztusig terjed. Ikrái nagyon aprók, egyszerre igen sokat rak le. Az ikrák egymással lemezzé ragadnak össze. A belőlük kikelő lárvák testét a tarkótól a farok hegyéig s onnantól a végbélnyílásig embrionális úszóhártya szegi be, amelyből később csak a végleges hátúszóra eső rész marad meg. Az ivadék eleinte lebegő életmódot folytat, sőt a félig fölcseperedettek is a parttól meglehetősen távol szabadon úszkálgatnak és nagyobb mélységben élnek.

A cérnahal a Fekete-tengertől kezdve a norvég partokig, a Trondhjem-fjordig terjedt el. A Balti-tengerben a Finn- és a Bottni-öbölben mindenütt közönséges, ellenben az Északi-tenger dán, hollandi és német partjáról teljesen hiányzik. Az angol partokon gyéren fordul elő, a La Manche-csatornában azonban gyakoribb. Griffini a Földközi-tengerben közönségesnek mondja. Szerinte a cérnahal különösen az Adriai-tengerben gyakori faj, Faber azonban azt írja, hogy az Adriának csak a déli részében közönséges. Langhoffer („Popis riba”, Zágráb, 1904) a Zárai-csatornából sorolja fel, ahol Katuric gyüjtötte. A Földközi-tengerből Griffini még a N. maculatus Raf., (= N. annulatus Kaup. = N. papacinus Risso) és a N. aequoreus L. nevű fajt említi. Az előbbi faj 30 cm hosszúra nő meg, s az olasz tengerekben nem tartozik a gyakori fajok közé. Faber az Adriában ritkának mondja. Langhoffer ugyancsak Katuric gyüjtéséből San Girolamo mellől közli. Színe változó, barnás-zöldes, vagy szürkés-rózsaszínű fekete udvaros sárga rajzolattal.

A gilisztahal (Nerophis lumbriciformis Penn.)

A gilisztahal, Nerophis lumbriciformis Penn., szintén nyúlánk, de nem annyira vékony, mint rokonai. Orra felfelé hajlik és igen rövid. Törzsét 17–19, farkát pedig 46–54 csontgyűrűből összetett páncél védi. Az ikrás törzsének oldala kissé lapos. A hasán és a hátúszója előtt násza idején bőrredő képződik. A hím hasa kidomborodik. A gilisztahal legfeljebb 17 cm-es hosszúságot ér el. Hátúszójában 24–28 sugár sorakozik egymás mögé. Az ivadéknak sugárnélküli mellúszója is van. A gilisztahal törzse egyszínű barna; oldalán, fejének, kopoltyúfödelének és törzsének alsó felén világos alapon sötétbarna harántsávok és foltok látszanak; farka sárgásan márványzott barnaszínű.

A gilisztahal életmódjáról nem sokat tudunk. Májustól szeptemberig ívik. Az ikrákat a hím gondozza. Költőtáskája nincs ugyan, de hasbőrének szemölcsei közt a meglehetős erősen odatapadó ikrák elegendő védelmet találnak, noha nincsenek befedve. A szemölcsök az ikrákat elszigetelik egymástól. Az ivadék lárvaalakban kél ki. A kifejlődött gilisztahal többnyire a tengerjárás színtájában, sziklás fenéken él és a hasadékokban húzódik meg. Néha mélyebb vízben is megtalálják. Ezt a fajt a Földközi-tengerből nem ismerjük. Hazája az Atlanti-óceán keleti partján Mogadortól (Marokkó) Bergenig terjedt el.

Csikóhalak (Hippocampus Leach.)

Közönséges tűhal (Syngnathus acus L.). - Csikóhal (Hippocampus antiquorum L.).

A csikóhalak (Hippocampus Leach.) nemzetségébe tartozó halaknak nincsen farokúszójuk, hanem farkuk fogószervvé alakul át. Jellemző rájuk nézve a fej állása. Amíg a többi hal feje egyenes folytatása a törzs tengelyének, addig a csikóhalaké szöget alkot vele. A nemzetség két legközönségesebb faja: a pettyes csikóhal, H. guttulatus Cuv. és a rövidcsőrű csikóhal, H. brevirostris Cuv. A két faj közötti különbséget a nevük elárulja.

A pettyes csikóhal (Hippocampus guttulatus Cuv.)

A pettyes csikóhal, Hippocampus guttulatus Cuv. 16 cm hosszúra nő meg. Törzsét 11, farkát pedig 35–40 csontgyűrű borítja. A hím költőtáskája az első 7–8 farokgyűrűn foglal helyet. A fiatalok testélein a gyűrűk 1–1 kisebb, s egy-egy nagyobb tüskében nyúlnak meg. A nagyobbik tüskéről nem ritkán jól fejlett bőrlebeny lóg. Hátúszójában 18–22, alsó úszójában 3–5, mellúszójában pedig 15–18 sugara van. Orra hosszú. Alapszíne barna, fehér pettyekkel és pontokkal. Az apró fehér pontok az egész testet beborítják, a pettyek ellenben legnagyobb számban a kopoltyúfedőn és a has két oldalán csoportosulnak. A hasoldal foltjait többé-kevésbbé sötét udvar köríti, egyes példányokon azonban összeolvadnak egymással és a csontgyűrűk határán keskeny szegélyt alkotnak.

A pettyes csikóhal védett sziklás öblökben a moszatok közt él. Farkával kulcsolja rá magát a növényekre és függélyesen áll. Tápláléka az apró lebegő rákok sorából kerül ki. Ívási ideje májustól augusztusig tart. Az ikralerakást nászjáték előzi meg. A hím költőzacskója egyébkor mindig zárt, íváskor azonban a nyílás lencsenagyságúra tágul és az ikrás ezen keresztül potyogtatja bele körtealakú petéit. A táska szája az ikrák befogadása után ismét bezárul és nem is nyílik meg addig, amíg az ivadék ki nem fejlődik. A költés körülbelül négy hétig tart. Az apa a költés után nem törődik többé az ivadékkal. Az az állítás, hogy a fiatalok veszély esetén visszamenekülnek a költőtáskába, minden alap nélkül való. A költés befejezte után ugyanis a táska szája ismét bezárul. Duncker pettyes csikóhala, amelyet akváriumban tartott, 500 ivadékot bocsátott ki költőtáskájából. Mindegyik 5 mm hosszú volt.

A pettyes csikóhal a Földközi-tengerben, a Fekete-tengerben és Nyugat-Európa partjain él. Az Északi-tengerben a brit vizekben északra az Orkney-szigetekig terjedt el, máshol csak elvétve fordul elő. Vinciguerra a Földközi-tengerben egy ízben a H. romulosus Leach. nevű óceáni fajt is megtalálta. Ennek testét elágazó tüskék lepik el. Alapszíne barnás-rózsaszínű fehér márványozottsággal. Lowe elragadtatással ír erről a fajról. A szemét ragyogó drágakőhöz hasonlítja, amely a legkíválóbb festőt is lehetetlen feladat elé állítaná.

A rövidcsőrű csikóhal (Hippocampus brevirostris Cuv.)

A Földközi-tengerben ez a faj valamivel gyakoribb, mint a pettyes. A rövidcsőrű csikóhal, Hippocampus brevirostris Cuv., kisebb termetű a másik fajnál. Orra rövid, s a vége kissé lefelé hajlik. Hátúszóját 17 sugár támasztja meg. Faber szerint az Adria északi részében gyakoribb, mint délen. A csikóhalakat megszárítva a tengerparti fürdőhelyeken árulják és dísztárgyak készítésére is felhasználják.