1. család: Valódi angolna-félék (Anguillidae)

FEJEZETEK

Az idetartozó családok közül gazdasági szempontból is a legfontosabb a valódi angolna-félék (Anguillidae) családja, amelynek legnevezetesebb tagja:

A síkos angolna (Anguilla vulgaris L.)

Síkos angolna (Anguilla vulgaris L.).

A halak között csak igen kevés akad, amely annyira magára vonta volna úgy a szakemberek, mint a laikusok figyelmét, s olyan sok mendemondára és komoly tudományos vizsgálatra adott volna alkalmat, mint a síkos angolna (Anguilla vulgaris L.), amelynek életmódját még nem is olyan régen titokzatos homály borította.

Hajdanában az a felfogás járta, hogy az angolna sárból terem, de azt már Miskolczi Gáspár „Egy jeles Vad-kert”-je is megcáfolta:

„Az angvilla magyarul angolna, de inkább nevezhetik tengeri kígyónak: még a mi angvilláink is az ő nevezetjeiket az Angvistól vették, melyek nagy részént hasonlatosak is. Némelyek azt írják felőlök, hogy sem hím, sem nőstény közöttük nincsen, hanem csak seppedékes híg sárból teremnének: ezt pedig ezzel állatják, mert soha még nem fogtanak olyan angolnát, melynek vagy ikrája vagy tejesse lett volna. Annakfelette, mert némely meg bűszködt tókból, minek utána minden vizet kimerítettek, halait mind egyig kiszedték, sárját egészen kitisztították, mégis, hogy bőséges esővíz foly belé, igaz elég angolnák találtatnak benne. De ez nem helyes értelem: megengedjük ugyan azt, hogy a megposhadt sáros helyben örömest tenyésznek az angolnák, mint a férgek a földben; de azért, hogy a poshadt sárból teremjenek, azt bezzeg tagadjuk.”

Franciaország atlanti-óceáni partjain, s Anglia mentén meghatározott időben, – az Északi-tengerben áprilistól májusig – óriási tömegekben jelennek meg a folyótorkolatokban apró 6–8 cm hosszú, gyufaszálvastagságú halak. Súlyuk mindössze¼–½ g. Testükből a pigmentszemcsék teljesen hiányoznak, úgyhogy szemük kivételével testük teljesen átlátszó, mintha üvegből volna. Ezek az állatok a síkos angolna ivadékai, amelyeket átlátszóságuk miatt üvegangolnáknak neveznek. Amíg a fiatal angolnák egy része valószínűen visszamarad a kevertvíz fenekét ellepő bozótokban, a főtömeg a vízfolyással szemben a folyókba vándorol. Megszámlálhatatlan mennyiségben, keskeny, de gyakran kilométernyi hosszúságú rajban nyomulnak fölfelé. A vándorló angolnára a francia „montée”-elnevezés nemzetközivé vált. Minden akadályon átvergődnek, s a milliárdokból, amelyek a vándorlásban résztvesznek, fel sem tűnik az a sok százezer, amely eközben elpusztul. Még a Rajna schaffhauseni zuhataga sem akadályozza meg őket abban, hogy útjukat a Boden-tóig folytassák. Nilson szerint a Trollhätta-zuhatagon régebben nem tudtak áthatolni, mióta azonban a hajózáshoz szükséges zsilipeket megépítették, a Wener-tóban és a beléje ömlő vizekben is megtalálható az angolna.

Az angolna fejlődése. (Murray és Hjort nyomán).

Mivel mindenféle vízfolyásba behatolnak, olykor csodálatos helyekre tévednek. A „Deutsche Fischerei-Zeitung” egyik számában angol forrás nyomán ír le ilyen esetet: „Az Erne folyó partján, a Ballyshannon-zuhatag mellett tető nélkül áll egy pusztulófélben levő régi szeszfőző. Mielőtt a tető és a lépcsők elpusztultak volna, valaki fentjárt a régi épületek negyedik és ötödik emeletén. Az illető nagy meglepetésére a tető esőcsatornájában fiatal angolnákat fedezett föl, amelyek az összegyűlt vízben vígan evickéltek. Közelebbi vizsgálatnál kitűnt, hogy a csatornából vékony vízér csordogált le a tetőről a falon végig a folyóba. Az ér mentén bemohosodott a fal és a kis angolnák a nedves mohán hatoltak fel a tetőt szegélyező bádogcsatornába”. Többször tapasztalták azt is, hogy az üvegangolnák a vízvezeték hálózatába is nyomultak.

A fiatal angolnák vándorlásuk ideje alatt színesedni kezdenek. Elsőbb a hát elülső és hátulsó végén, majd a közepén jelennek meg sötét pigmenthalmazok, később a has is sárgásra színeződik. A Keleti-tenger folyóiban csak ilyen színezetű fiatal angolnák találhatók. Az üvegangolna bélcsatornája teljesen üres, a színesedni kezdők azonban már táplálék után látnak. A montérajok abban a mértékben kezdenek oszladozni, ahogyan a színeződés tovább folytatódik. A fiatal angolnák a fenékre süllyednek, s a felnőttek életmódjában osztoznak. Arra, hogy a fiatal angolnák meddig vándorolnak, nincs általános szabály, annyi bizonyos, hogy az első évben egészen a hegyekig jutnak el. Ettől kezdve egyenként és csak éjjel haladnak tovább.

Vándorútjuk végén az angolnák végül a folyók vízrendszerének legvégső ágába jutnak, sőt elkerülnek olyan tavakba is, amelyek látszóan minden folyóvíztől el vannak szigetelve. Az angolna ugyanis a talajon követni tudja a víz nyomát és áthatol a nedves réteken is. Ilyen szárazföldön vándorló angolnákat már többször megfigyeltek, az azonban, hogy a borsóföldeket rendszeresen látogatná, a mondák világába tartozik, mivel gyomortartalma egyáltalán nem vall vegetáriánus életmódra.

Az angolnát szárazföldi vándorlásaiban ú. n. vízérzéke kormányozza, amelynek szervét nem ismerjük. Az angolnát e miatt bátran lehet eleven iránytűnek is nevezni, de nem az égtájat, hanem a legközelebbi víz fekvését mutatja. Az angolna szárazföldi kirándulásait már régen megfigyelték, de az erre vonatkozó első kísérletet két évtizede egy stockholmi sporthorgász végezte. A kifogott angolnát a víztől jó messze szabadon engedte, s a hal szinte nyílegyenes vonalban tért vissza lakóhelyére. Ez a kísérlet nem sok hitelre talált, amíg C. Schäfer ugyanilyen eredménnyel meg nem ismételte.

Az említett ichthyológus nyári szabadságidejét rendszerint Stockholmtól ötven, a Keleti-tengertől pedig 18 km-nyire fekvő helységben tölti el. Nyaralása alatt 1908-ban összesen 11 kísérletet végzett. Villája a Balti-tenger egyik mélyen benyúló öblének partján épült. Ez az öböl a Mäler-tóval is összeköttetésben áll. Nyaralójától húsz lépésnyire kisebb öböl is van, amely a nagyobbikkal csatorna közvetítésével függ össze. Víz tehát bőven van a környéken, ennélfogva ez a hely igen alkalmas volt Schäfer kísérleteire. Az angolnákat fenékhoroggal fogta. A kísérlet alkalmával mindig figyelembevette és följegyezte a légsúlymérő állását, a hőmérsékletet, elsősorban azonban a szélirányt. Tapasztalás bizonyítja ugyanis, hogy széllel szemben a kezdetleges ember is megérzi a távoli vizet. Annál inkább a vízi állatok. A kísérleteket tehát Schäfer mindig úgy végezte, hogy a kiszemelt víz sohasem essék szélirányban.

A horgokra első ízben hét angolna akadt, amelyek közül kettő elpusztult. A többit vízzel telt vödörben átvitte a hegyen. Húsz percnyi gyalogolás után egy nagy rét közepén megállapodott és az angolnákat szabadon eresztette. Mivel aznap meglehetősen száraz volt a levegő, a füvet előbb tízméteres körzetben jól megöntözték. Schäfer ugyanis már korábbi tapasztalataiból tudta, hogy az angolnák szikkadt talajon hamar kimerülnek, sok nyálkát vesztenek és rövidesen elpusztulnak. Az angolnákat úgy helyezte el a fűben, hogy a feje valamennyinek kelet felé, vagyis az öböllel ellentétes irányba nézett. A halak a fűben minden tétovázás nélkül nyomban valamennyien nyugatra fordultak és körülbelül 200 m-nyi távolságra kúsztak, de akkorára már annyira kimerültek, hogy vissza kellett őket rakni a vederbe.

A második kísérletet három angolnával esős időben végezte Schäfer. A halakat a parttól kb. 300 méternyire engedte szabadon. Az angolnák menten megfordultak és az öböl felé csúsztak. Húsz perc mulva már az öböl partján voltak. A harmadik próbát ismét három angolnával ejtette meg, de egyikőjük igen kicsi volt. Ezúttal egy domb mögött, a parttól 350 méter távolságra tették le őket a fűre. Az angolnák azonnal elindultak, mégpedig a völgy nyílása felé, amely a tengerhez vezetett. A kis angolna nem érte el a vizet. Másnap a parttól tíz méternyire teljesen kiszáradva találták meg. Minden bizonnyal kimerült és elpusztult a napon. Az is lehet, hogy kerülő utat tett.

Negyedszer megint három angolnával kísérletezett. Ezeket már két kilométernyi távolságra vitte el és olyan síkságon engedte el őket, amelyet az öböl felől, tehát délre hegyek határolták. A másik öböl keskeny ága ugyanis ebben az irányban van, s az angolnák mindjárt tájékozódtak, noha ellentétes szél fújt. Az ötödik kísérlet alkalmával csónakba szálltak és jó félórát eveztek, amíg megfelelő helyet találtak. Ez a hely a parttól 400 méternyire fekvő rét volt, amelyen az öbölig keskeny, füves út vezetett át. A fű az éjjeli harmattól még nedves volt, de a nap erősen tűzött. A szabadon engedett angolnák közül négy rögtön a helyes irányban indult el, kettő azonban tétovázott. Egy darabig nyugtalanul keresgéltek, majd a többi nyomába szegődtek. Az állatok a harmatos fűben akkora gyorsasággal siklottak, hogy Schäfer alig bírta követni őket. A vándorlás alatt két angolnának nyoma veszett. Valószínűen más utat választottak, mint a többiek.

A következő öt kísérlet színhelyét Schäfer nagy gonddal úgy választotta meg, hogy a terep mentől több nehézséget gördítsen az angolnák vándorlása elé, ámde ezek ellentétes szélirány mellett sem tévedtek el soha. Az utolsó próba alkalmával Schäfer már teljes kudarctól tartott. Ekkor ugyanis bekocsizott a faluba, amely az öböltől négy kilométernyi távolságban fekszik. Szeptember végén voltak, s a teljes szélcsendben vastag köd szállta meg a falualatti rétet. Három angolnát engedtek szabadon, s mind a három egyszerre fordult – dél-délkelet felé, holott az öböl nyugatra esett. Abban az irányban több, mint két mérföldnyi utat kellett volna megtenniök a tengerig. A falutól két kilométernyire kis patak folydogált, s a három angolna e felé kígyózott, mégpedig olyan sebesen, hogy Schäfer és társai ugyancsak loholhattak, hogy lépést tarthassanak velük.

A világháború alatt egy német természetbúvár Arras és Douai közt nagyobb pocsolyára akadt, amely úgy keletkezett, hogy a gránáttölcsérekben összegyült az esővíz. A pocsolyából 70–80 cm-es angolnákat halásztak ki, amelyek 5–6 esztendősek lehettek. Ezeknél kisebbet egyszer sem találtak, pedig a katonák a váratlan pecsenye után ugyancsak átkutatták a tócsát. Egészen nyilvánvaló, hogy a pocsétát nem a gránátok pergőtüzében népesítették be angolnával, de mivel teljesen elszigetelt volt, nem lehet mást feltételezni, minthogy az angolnák a közeli csatornából a szárazföldön keresztül vándoroltak át. Ismeretlen érzékük irányította őket új lakóhelyük felé.

Az angolnának még más sajátságos érzéke is van. Megérzi az időjárás minden változását. Zivatar előtt épp annyira nyugtalanul mozog ide-oda, mint az ívási vándorlás megkezdése előtt. A környező elem nyomásváltozásai iránt rendkívül érzékeny. Még nem tudjuk, hogy a változások érzékelésére nincs-e külön szervük, vagy hogy a külső nyomás közvetlenül befolyásolja-e a bőrében keringő folyadékot, a nyirkot? Akárhogyan is van, az angolna a tapasztalat szerint megbízható időjós.

Az angolna nemcsak a felszínen, hanem a föld alatt is vándorol. Spandl („Die Tierwelt d. unterirdischen Gewässer”, Wien, 1926) Steindachner közlése alapján azok közé a halfajok közé sorolja, amelyek a karsztos vidékeken a földalatti vizekbe is behatolnak. Az epiruszi Janina-tóban, amely teljesen lefolyástalan, angolnák élnek, amelyek csakis földalatti úton juthattak el oda, mégpedig valószínűen a néhány kilométerrel odébb levő Kormos-folyóból. Ez csak feltevés, arra azonban, hogy az angolna a föld mélyén is vándorol, Massimo Sella, a rovignói (Isztria) tengeri élettudományi intézet igazgatója kísérleti úton szerzett közvetlen bizonyítékokat.

Sella M. professzornak feltűnt, hogy a Timavo torkolatában felállított angolnafogó vészekben időnként rendkívül feltűnő módon elszíntelenedett angolnákat is találnak. A halőrök ezeket „fehér” vagy a „hegyi” angolna néven különböztetik meg a többitől. Sella professzor ezeket a sajátságos színezetű példányokat vizsgálva, arra a gondolatra jött, hogy elhalványodásukat, mint a barlangi állatokét általában, a hosszas földalatti tartózkodás idézhette elő. Bellini tanár közlése szerint ilyen sápadt angolnákat a comacchiói lagunákban csak tavasszal fognak, amikor a Reno-folyó árja bezúdul a medencébe. A tiszta vízben a halvány angolnák hamar megsötétednek.

A sápadt angolnák adták Sella professzornak azt az ötletet, hogy kísérleti úton fürkéssze ki az angolnák alvilági vándorlását. Erre a célra megjelölt angolnákat használt, amelyekre vagy tüzes bélyeget sütött, vagy pedig úszóikat csonkította meg. Kísérleteit, amelyekről a szevillai nemzetközi tengertani és vízügyi összejövetelen 1929-ben számolt be, 1927 októberében végezte. Összesen 494 megjelölt angolnát bocsátott szabadon Trebicianóban, San Canzianóban és a Timavo felső szakaszában. A behelyezés időpontjától számított egy éven belül, Duino mellett, a Timavo torkolatában a megjelölt angolnáknak 1.8 százalékát fogták ki. A megcsonkított úszószárnyak valamennyien kiegészítődésnek indultak. A kézrekerült angolnák mind ezüstös nászruhát hordtak s ezt azok a példányok, amelyeket a rovignói akváriumba vittek, továbbra is megtartották.

A trebicinói kihelyezés után a torkolatban az első megjelölt angolnák 40, a san canzianóiak 55, a felső timavóiak pedig 188 nap mulva kezdtek mutatkozni. A megjelölt angolnák csodálatosképpen sértetlenül hatoltak keresztül a san canzianói barlang zuhatagain, amelyek félelmetes zúgással tünnek el a föld gyomrában. Sella kisérleteiből (lásd: „Estese migrazioni dell’anguilla in acque sotterranee”, Mem. R. Com. Talassogr. It., 1929, No. CLVIII.) kétséget kizáróan kiderült, hogy az angolna 50 km-es vándorutakat is megtesz a föld mélyén és ott időzik egy esztendeig is, „Azt lehet mondani, – fejezi be jelentését Sella professzor, – hogy az Anguilla anguilla L. csodálatos története mindig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál.”

Az itt vázolt kísérleteknek gyakorlati jelentőségük is van, mivel a révükön kiderült, hogy a Karszt-vizekbe sikeresen lehetne angolnákat betelepíteni, amelyeket nászvándorlásuk alkalmával a torkolatban is ki lehetne halászni.

A síkos angolna vándorkedvére Herman Ottó könyvében a következő adatot találjuk: „Az 1885-i országos kiállítás halászati osztályában gr. Migazzy Vilmos eleven angolnákat is állított ki; de a tartó nem volt jól befedve, s azok bizony éjen át mind kiszöktek. Reggel a felügyelőszemélyzetet nagy felindulásban találtam; sehogysem tudták, hova lettek a halak. Én legott lefüggönyözött asztalok alatt kerestettem, hol a rettenetes porral, forgáccsal teleragadva, csakugyan meg is kerültek; a vízbe téve legott teljes élénkséggel úszkálni kezdtek, nyomban megtisztultak, s újra kezdték a kimászkálást”.

A hordóban, vagy medencében tartott angolna igen könnyen megszökik. Ugrani nem tud, hanem úgy vesznek egérutat, hogy farkuk hegyét az edény széléig nyujtják, azzal megkapaszkodnak és felhúzódnak. A londoni akvárium egyik medencéjében élt egy angolna, amelyet ilyen akrobata-mutatvány közben többször megfigyeltek. Végül is sikerült elillannia a medencéből, amely ellen, úgy látszik, valami kifogása volt, azonban nem a szomszédos medencét választotta ki lakóhelyéül, hanem egy jóval távolabbit. Máig is rejtély, hogy mi vonzotta oda?

Az édesvízben eltöltött növekedési időszaka alatt az angolna teljesen fenékhal módjára él. Nappal szeret elrejtőzködni az iszapban, úgyhogy csak a feje és a farka vége látszik ki, vagy pedig gyökerek alatt, a part padmalya alatt, vízalatti bozótokban, s más hasonló rejtekhelyeken húzódik meg és onnan leselkedik zsákmányra. A vadászat tulajdonképpeni ideje éjjel következik el. Kígyózó mozgással járja be a környéket, s az elrejtett zugokat is felkutatja préda után. Minél sötétebb és melegebb az éj, annál elevenebb az angolna. Étlapja rákokból, főkép bolharákból, rovarlárvákból, mindenekfölött az iszapban rejtőző szúnyoglárvákból, férgekből, kagylókból és csigákból van összeállítva. Ezek mellett apró halakkal, például a fehérhalak ivadékaival is táplálkoznak. A nagyobb angolnák termetesebb zsákmány után is látnak. Találtak már a gyomrukban 15 centiméteres, sőt ennél nagyobb pisztrángokat is. Kedvelik a békapecsenyét is, sőt olykor egereket, vízi pockokat és fiatal kacsákat is zsákmányolnak. Az angolna ínyencfalata a halikra. Igen szívesen keresi fel a pontyok ívóhelyeit, ahol nem egyszer kerülnek varsába olyan angolnák, amelyek degezre ették magukat ikrával. A kaviár iránti gyöngéjük miatt az angolnák arra is vetemednek, hogy elhullott halakból rágják ki az ikrát. Az angolnának ezt a tulajdonságát a halászok is jól ismerik. Walter szerint az angolnák különösen a lazacot, a tokot és bizonyos heringféléket támadnak meg. Az angolnák a horograkerült vagy hálóba akadt állatok ivarnyílásán át hatolnak be, mindenekelőtt az ikrájukat falják fel, majd a belső szervekre is rákerül a sor. Ha a viharos idő miatt a hálókat egész nap nem lehet bevonni, a zsákmánynak igen gyakran hűlt helyét találják a halászok. Csak a bőrök és a csontok maradnak hátra bűnjelek gyanánt. Egyetlen lazacban találtak már 20 kisebb angolnát is. Növényi anyagok az angolnák táplálkozásában egyáltalán nem játszanak szerepet; számos gyomortartalmat vizsgáltak meg és alig néhányszor találtak benne fű- és nádtöredéket, továbbá főtt burgonyát és árpaszemeket. Az angolna tehát kimondottan ragadozóhal, zsákmányának minősége és nagysága, s ezzel együtt a tőle okozott kár is életkora, neme és tartózkodási helye szerint különböző.

A pontyhoz hasonlóan az angolna is nyugalmi állapotban húzza át a telet. Befurakodik a fenéktalajba, s álomszerű állapotba jut, amelyből csak a tavasz melege költi fel. Olykor azonban télen is eljár zsákmányolni, amit az is bizonyít, hogy horoggal már ebben az évszakban is fogtak angolnát. Az angolna azt a képességét, hogy az iszapba be tudja magát ásni, arra is felhasználja, hogy a víz kiszáradása esetén biztonságba kerüljön. Télire lecsapolt pontyos tavakban a tavaszi benépesítés után többször találtak már angolnákat, amelyek csak az iszapban telelhettek át. Az ilyen áttelelés természetesen csak akkor lehetséges, ha a fagy nem hatol le mélyen a talajba. Ismeretesek olyan esetek is, amikor az angolnák nemcsak hosszú ideig megéltek a föld alatt, hanem táplálkoztak és növekedtek is.

Az angolna növekedése a németországi folyókban ragadozó életmódjukhoz képest meglehetősen lassú. Erre vonatkozóan az utóbbi időkben Ehrenbaum és Marukawa közöltek megbízható adatokat, amelyeket a pikkelyeken és az egyensúlyérzék kövecskéin végzett kormeghatározások alapján állítottak össze. Úgy a pikkelyeken, mint az egyensúlyozó kövecskéken évgyűrűk láthatók, amelyekből az állat életkora minden nagyobb nehézség nélkül leolvasható. Az egyensúlyozó érzékszerv kövecskéi már a fiatal vándor angolnákban megvannak, míg a pikkelyek az édesvízben való tartózkodásnak csak a negyedik évében fejlődnek ki. A kormeghatározásban ezek tehát kiegészítik egymást. Az egyensúlyozó kövecskék ugyanis idősebb állatokban átlátszatlanokká válnak, úgyhogy életkorukról csak a pikkelyek nyujtanak felvilágosítást.

A megvizsgált anyag az Elbéből, az Ulsterből, a Saaleből és a Dassowi-tóból származott, s az Elbére és az Ulsterre vonatkozóan a következő eredményt adta.

A többi helyről származó példányok méretei hasonlóak voltak. Sokkal kedvezőbb adatokat kaptak, amikor a belföldön a lehalászás alkalmával olyan angolnák átlagos hosszúságát és közepes súlyát állapították meg, amelyeknek a behelyezési időpontját ösmerték. Ezek az adatok azonban kevésbbé megbízhatók, mivel az így kifogott angolnák valódi életkorát az ismertetett módszerek segítségével nem próbálták megállapítani.

Az angolnák növekedésének problémáját bonyolódottabbá teszik azok a nagyobb angolnák közt található, eltérő testalkatú példányok, amelyeket a halászok széles- és keskenyfejű néven különböztetnek meg. Ezeket egyesek csak egyéni, feltevésük szerint a táplálkozási mód következtében létrejött változatoknak tekintik, Walter ellenben újabban ismét a mellett száll síkra, hogy ezeket két különálló rassznak kell tekintenünk. Véleményét főkép Bellini, olasz tudós vizsgálatainak eredményére alapítja, aki abban a hiszemben van, hogy nagyság tekintetében már az üvegangolnákat három csoportra lehet elkülöníteni. Bellini ezt a három csoportot a comacchiói laguna híres angolnatenyészetéből mutatta ki. Szerinte az első csoport tagjaiból csaknem kivétel nélkül hímek lesznek, a második csoportot alkotók keskenyfejű, a harmadik csoportból pedig szélesfejű ikrások fejlődnek ki. Haempel újabb vizsgálatai azonban Bellini föltevését fölöttébb valószínűtlenné teszik.

A felnőtt síkos angolna hátának színe a sötét olajzöld és a kékesfekete közt váltakozik. Oldala világosabb, s a hasán sárgásfehérbe megy át. A mellúszó kicsi és lekerekített, közvetlenül előtte nyílik a kopoltyúfedő keskeny rése. Hasúszója nincs. A páratlan úszók körülbelül a test közepén kezdődnek, s húsos szegély gyanánt húzódnak végig a test hegyes végéig, s azon keresztül ismét előre a hason a végbélnyílásig. A páratlan úszók hátrafelé magasabbakká válnak. A szájnyílás aránylag szűk. Az állkapcsok szélén és az ekecsonton finom hegyes fogak ülnek. A pikkelyek szabadszemmel nem láthatók. Mélyen be vannak ágyazva a vastag bőrbe. Zegzugos vonalban úgy helyezkednek el, hogy nem érintkeznek egymással. A fej alakjában a következő eltérések vannak: a szélesfejűeknek nemcsak a fejük szélesebb, nagyobb és hosszabb, hanem az ajkuk is duzzadt, főképpen az alsó állkapcsukon. Szemük kicsiny, s mélyen a bőrbe rejtőzik, az elülső orrlyukak pedig csőszerű nyujtványban folytatódnak. A bélcsatorna hosszúra nyúlt, szűk nyelőcsővel kezdődik, a gyomron hosszú vakbél van. A bélcsatorna a gyomorcsukótól kezdve előre kanyarodó hurkot alkot, majd egyenes irányban halad a végbélnyílásig. A nyomóbelen nincsenek függelékek. Az aránylag rövid úszóhólyagot rendkívül széles, vékonyfalú járat köti össze a garattal, a cső belseje azonban nagyon szűk, legalább is sohasem sikerül az úszóhólyag gáztartalmát ujjnyomással a garatba préselni, inkább a hólyagjárat pukkan el. Az ivarszervek szerkezete igen sajátságos. Az ikrás testüregében ujjnyi szélességű, szalagalakú, sárgásfehér hurkok vannak, amelyek a végbélnyílás mögé érnek. Bennük a peték még a felnőtt állatokban is igen ritkák. Nagyságuk mindössze 1/10–1/5 mm. Számuk több millióra tehető. A hím szaporítószervek egészen jelentéktelen nagyságúak, úgyhogy sokáig nem is ismerték fel és Syrski csak 1874-ben írta le. Róla is nevezték el Syrski-féle szervnek. Ugyanaz a helyzetük, mint a petefészkeké, de lebenyes szerkezetűek és tökéletesen átlátszók. Az édesvízi angolnában érett hím ivarsejteket még eddig sohasem találtak. Az angolnák nagysága és súlya a nemek szerint változik. A hímek átlagosan csak 45 cm-nyire nőnek meg, súlyuk pedig legföljebb 1/8 kg, az ikrások ellenben a 1.25 m-t is elérik és 6 kg-ot is nyomnak. A szélesfejűek jóval nehezebbek a keskenyfejűeknél.

Az angolnát annyi rejtély veszi körül, hogyha az egyiket felderítik is, mindjárt támad helyette újabb probléma. Említettük, hogy amíg Syrski az Adria parti vizeiben található, kb. 40 cm-es angolnákat meg nem vizsgálta, addig az volt a közhit, hogy tejes angolna nincs is. Syrski felfedezését egész sereg vizsgálat követte. Megállapították, hogy a hímek, amelyek a part közelében és a torkolatokban tartózkodnak, csak kivételesen nőnek meg 48 cm-nél hosszabbra. Újabban I. J. Tesch elevenítette fel („On Sex and Growth Investigations on the Freshwater Eel in Dutch Waters”, Journ. d. Cons., Kopenhága, 1928) ezt a kérdést.

Tesch összesen 4788 angolna ivarszervét vizsgálta meg. Hollandia parti öveiben a hím angolnák legfeljebb csak 42 cm-es nagyságot érnek el. Az ennél hosszabbak annyira ritkák, hogy Tesch eleve nősténynek tekinthetett minden példányt, amely 42 cm-nél nagyobb volt, s ezeket nem is vizsgálta meg. A kis angolnákon végzett vizsgálatai általában megerősítették azt az ismert tényt, hogy a nemek földrajzi elterjedése megoszlik. A parti és a kevert vizekben túlnyomóan tejesek, az édesvízben pedig ikrások laknak. Az olyan helyeken, amelyeket a nőstény angolnák a többi felett előnyben részesítenek és tömegesebben élnek, Tesch gondos átvizsgálás mellett mindig talált bizonyos mennyiségű kisebb példányt is, amelyekről csak ritkán lehetett határozottan megállapítani, hogy ikrások, míg a többiek – lebenyes ivarszervükből következtetve – hímeknek látszottak. Ámde valóban hímek-e ezek? – tette fel magának a kérdést Tesch. Ezzel újabb kifejezést adott annak a gyanúnak, amelyet legelőször Grassi hangoztatott. A nagynevű olasz tudós szerint a fiatal angolnák neme még nincs meghatározva, s még akkor is, ha lebenyes ivarszervük van, a Syrski-féle szerv, – valószínűen külső tényezők hatására, – valódi petefészekké alakulhat át.

A probléma megoldását Tesch kísérleti úton akarta elérni. 1922 szeptemberében az amszterdami állatkert egyik édesvízi medencéjébe 80 drb. 20–25 cm-es angolnát helyezett és döglött garnélákkal etette őket. Kísérleti állatait a Zuider-tó délnyugati részéből gyüjtötték. A zsákmányból, amelyből az akváriumi példányok is kikerültek, egy csomó angolnát még a helyszínen felboncoltak és megállapították, hogy valamennyien hímek voltak. Az akváriumban tartott példányokból Tesch 1923 novemberében huszonegyet megvizsgált, ivarszerveiken azonban semmiféle változást nem talált. Valamennyinek jellegzetes lebenyes ivarmirigye volt. Két évre rá, 1925-ben felboncolta a még meghagyott 12 darabot is. Ezek a példányok időközben 30–45 cm-esre nőttek meg. A vizsgálat azzal az eredménnyel járt, hogy mind a tizenkét angolna ikrásnak bizonyult.

A kísérlet eredménye nem hatott meglepetés gyanánt. Hasonló vizsgálatot végzett Mazza is, aki kis, ivarérés előtt álló ezüstangolnákat öt esztendeig tartott édesvízi medencében és a végén meggyőződött arról, hogy ezalatt igazi nőstényekké alakultak át. Harm tübingai zoológus más halaknál is észlelte a nemek hasonló átalakulását. A lebenyes szerv átváltozását petefészekké Schiemenz már 1900-ban szövettani vizsgálattal is igazolta. Schiemenz 25 cm hosszú angolna lebenyes szervéből készített mikroszkópi metszeteket és megállapította, hogy a lebenyek egy részében félre nem ismerhető peték láthatók. Grassi egyik legkiválóbb tanítványa, Umberto D’Ancona, vizsgálatai alapján ugyancsak arra az eredményre jutott, hogy „a kifejezetten hím angolnák különböző fokozatokon keresztül kétségbevonhatatlanul ikrásokká alakulhatnak át”. Mesterével együtt D’Ancona is azt mondja, hogy a Syrski-féle szerv, amely az angolnák hím ivarmirigye, messzemenő átalakuláson mehet keresztül és végül petefészek válhatik belőle.

Azoknak a vizsgálatoknak a megállapításait, amelyeket Grassi és D’Ancona ebben az irányban végzett, Witschi („Der Fischerbote”, 1925) a következőkben foglalja össze: A 15 cm-nél rövidebb angolnák még nem különültek el nemek szerint. Az ivarmirigyek csak később fejlődnek ki. A hím ivarmirigy egymástól jól elkülönülő, egymás mögött fekvő hosszanti lebenyekből, a petefészek pedig dúsan redőzött szalagokból áll. A nemek szerinti elkülönülődés ideje különböző. Némelyeknél már akkor megtörténik, amikor a 15 cm-es hosszúságot meghaladják, másoknál ellenben csak akkor, amikor a 30 cm-t elérik. Az átmeneti időszak alatt a nemi jellegek gyakran összekeverednek, mégpedig vagy úgy, hogy a lebenyek tökéletlenül különülnek el és a Syrski-féle szerven a petefészekhez hasonló redők vannak, vagy pedig úgy, hogy a lebenyes szerv jellemző külseje többé-kevésbbé megvan ugyan, de a belsejében számos ikra képződik. Magányos peték egyébként a legtöbb fiatal angolna lebenyes szervében előfordulnak. Az angolnánál ez a fiatalkori hímnősség igen gyakori. Witschi szerint a nemek elkülönülődését a kedvező, vagy kedvezőtlen külső fejlődési tényezők irányítják, s az életkörülmények még a felnőtt állatok nemét is megváltoztathatják.

Mindeme vizsgálatok alapján biztosra vehetjük, hogy a fiatal angolnák neme végleges lakóhelyükre való felvándorlásuk után az élet- és táplálkozási viszonyok hatására, csak néhány év mulva alakul ki. Jónevű, sok tapasztalattal rendelkező halászok, mint Hübner, Mahnkopf, Kraatz és mások már régebben gyanították, hogy a fiatal angolna nemének kialakulását a lakóhely természeti viszonyai szabják meg. Feltűnt ugyanis nekik, hogy a betelepítésekhez felhasznált fiatal angolnák 90%-át tudományos alapon hímeknek jelentették ki, holott az édesvizekben felnövekedett angolnák között csak elvétve akad valódi tejes. Dröscher, aki először mutatott rá arra, hogy mekkora gazdasági jelentősége van a nem átváltozásának, hosszú működése alatt mindössze egyetlenegy olyan hím angolnáról szerzett tudomást, amelyet az észak-németországi beltavakban fogtak. Az Ostorfi-tóból, amelyet 1898-ban az Elba alsó szakaszából származó angolnákkal népesítettek be, Dröscher 70 drb. egyenlő nagyságú példányt vizsgált meg. Ezek között csak egy hím akadt, a többi minden kétséget kizáróan ikrás volt. Annakidején a behelyezett angolnaivadék túlnyomó részét hímnek jelentették ki. Az a magányos hím, amelyet Dröscher vizsgálati anyagában talált, 35.3 cm hosszú és betegesen fakó színű volt. Belső szervein nem látszott kóros elváltozás, de feltűnően rosszul táplált példány volt.

Dröscher 1900-ban hónapokon keresztül kutatott olyan fiatal angolnák után, amelyek az édesvizekbe való áttelepítésre a legalkalmasabbak volnának, vagyis mentől kevesebb volna közöttük a tejes. A hímek ugyanis lassabban növekednek és az ikrások méreteit sohasem érik el, gazdasági nézőpontból tehát sokkal értéktelenebbek. Betelepítésre a parti övből, vagy a folyók torkolati vidékéről származó, kb. 25 cm-es példányokat használnak. A betelepítés anyagának értéke a termőhelytől és a nemek arányától függ. Dröscher az Eider és az Elbe alsó szakaszában, továbbá a Keleti-tengerben gyüjtött fiatal angolnák nemét határozta meg (l. „Mitt. d. Deutsch. Seefisch. Ver.”, 1928). Az Északi-tengerbe torkoló folyók alsó szakaszából való fiatal angolnáknak 70–90%-ában lebenyes szervet talált. Ezeket tehát a tudomány eddigi álláspontja szerint hímeknek kellett tekintenie. A Stettini-haffból gyüjtött 120 példány közt viszont csak egy tejest lelt. Vizsgálataiból kitűnt, hogy az Északi-tenger parti övében a hím angolnák arányszáma nagyobb, mint a Baltiban. Ha a Syrski-féle szerv átalakulása, amelyet azonban csak párhuzamos ellenőrző kísérletekkel tekinthetünk teljesen beigazoltnak, végkép bebizonyosodik, a betelepítésnél nem kell többé a nemek látszólagos arányszámát figyelembe venni, s a fiatal angolnák termőhelye is közömbössé válik.

Az angolnának az édesvizekben való nemek szerinti eloszlását újabban Gandolfi Hornyold tanulmányozta („Xe Congres Internat. Zool.”, Budapest, 1929, 783. l.), s arra a meglepő eredményre jutott, hogy a Garonneban a torkolattól 482 km-nyire a hímeket túlsúlyban találta meg, viszont máshol, a tengerhez közelebb a nőstények voltak többségben. A spanyol folyókban a torkolattól 700 km-es távolságban is gyüjtött hímeket. A lagunákban a nemek arányszámát változónak találta. Egyik helyen túlnyomóan tejesek, máshol ikrások élnek nagyobb számban. Az angolnarejtély tehát tovább bonyolódik.

Miután az angolna már évekig időzött az édesvízben és jól meghízott, változás megy rajta végbe: a sárga angolna ezüstangolnává válik. Háta még sötétebbé lesz, hasa viszont elfehéredik, s mindkét része fémfényt kap. Az előrenyúló ajkak, különösen a szélesfejűeken, összezsugorodnak s az egész fej hegyesebbnek tűnik fel. A szemek megnagyobbodnak s erősen kidüllednek. Bőrük vastagabbá és szilárdabbá válik. A zsigerek közül a szaporítószervek terjedelmesebbekké lesznek, a táplálkozási szervek viszont összezsugorodnak, ami annak a jele, hogy a táplálkozás ideje lejárt. Ez az átalakulás 3–4 hónapot vesz igénybe. A hímek megelőzik a nőstényeket. Általában úgy mondják, hogy a hím legkorábban a bevándorlástól számított 3, a nőstény pedig 4–7 év alatt válik „ezüstangolnává”. Ehrenbaum kormeghatározásai alapján ezek a számok jelentékenyen módosulnak. E szerint a hímek 5½–8½, sőt egyesek 9½ esztendeig, a nőstények pedig legalább 7½, de többnyire 9½ évig, sőt még tovább tartózkodnak az édesvízben. Haempel comacchiói angolnákon megállapította, hogy a hímek 5½–6½, az ikrások pedig 1–2 évvel később vándorolnak ki. A szélesfejűek, amelyek súlyosabbakká is lesznek, általános nézet szerint évekkel később hagyják el a folyókat, mint a keskenyfejűek. A kivándorlásban valami ok folytán megakadályozott s így az édesvízben visszamaradt angolnák tetemes kort érhetnek el, így pl. megfigyeltek már 37 és 55 esztendős példányokat is.

Az ezüstangolna elhagyja eddigi lakóhelyét és megkezdi visszavándorlását a tenger felé. Ez a vándorlás régóta ismeretes és az angolnafogás éppen erre van alapítva. A visszafelé való vándorlás a melegebb hónapokban indul meg. Valószínűen csak éjjel vannak úton. Legjobban kedvelik a viharelőtti, fülledt, sötét éjszakákat. Úgy látszik, a hímek előbb levándorolnak a folyótorkolatokba, egy részük már akkor, amikor még át sem alakult ezüstangolnává. Az angolnák a torkolatból a tengerbe tűnnek el, ahol igen nehéz a nyomukat követni. A Keleti-tengerben kimutatták, hogy az angolna ősszel az Északi-tenger felé vonul; többnyire a partmentén halad, de olykor átvág az öblökön, sőt az egész tengeren is. A vonuló halak megjelölésével sikerült megállapítani a vándorlás gyorsaságát is, amelyet rövid távolságra napi 50 km-nek találtak; annál az angolnánál, amelyik a legnagyobb távolságot (1200 km) tette meg, a napi út 12.9 km volt. Vándorlásuk ideje alatt az angolnák egyáltalán nem táplálkoznak, s ezért tetemes súlyveszteséget szenvednek.

Azokat a tényezőket, amelyek az angolna vándorlását irányítják, nem ösmerjük. Kyle, H. M. egyik legújabb munkájában („The biology of Fishes”, London, 1926, 60–61. l.) azt a föltevést fejezi ki, hogy az angolna a nagyobb ozmotikus nyomású helyek felé törekszik, hogy kiegyenlítse a testében levő sók koncentrációjában bekövetkezett emelkedést.

Egészen a legújabb időkig mély titok volt, hogy a tengerben mi a további sorsa az angolnának. Annyi mindenki előtt világos volt, hogy a folyókból való kivonulás ívóvándorlást jelent, homály borította azonban azt a kérdést, hogy hol vannak az angolna ívóhelyei, s hogy milyen a sorsa a fiatal ivadéknak egészen addig, míg a folyótorkolatoknál megjelenik? A titok megfejtésére az első lépést két olasz tudós, Grassi és Calandrucciu 1895-ben tették meg. Kiderítették ugyanis, hogy a fiatal angolna csodálatos, levélalakú lárvából fejlődik ki, amelyet már régóta ismertek, s amelyet Kaup 1856-ban Leptocephalus brevirostris Kaup néven írt le. Amint az idevonatkozó táblán láthatjuk, a Leptocephalus átalakulás közben egyre inkább elveszti levélalakját, s a test egyidejű megrövidülésével üvegangolnává lesz. Ezután merült fel az a kérdés, hogy honnan származik az angolna csodálatos lárvája? Kaup, továbbá Grassi és Calandruccio példányait a Messzinai-szorosból gyüjtötték, ahol sajátságos áramlási viszonyok vannak. Az áramok a mélységből magukkal ragadják az ott élő szervezeteket és a felszínre hurcolják. Erre való tekintettel mindkét tudós feltételezte, hogy a Leptocephalus rendesen a mély tengerfenéken az iszapban él. Ezt a föltevést igazolta előttük az is, hogy a furcsa alakú holdhal gyomrában igen sok angolnalárvát találtak, már pedig a holdhal a mélyvizek lakója. Úgy képzelték el, hogy a tengerbe visszaérkező angolnák leereszkednek a mélységbe, ahol ivarérettekké válnak, lerakják ikráikat, amelyekből Leptocephalusok bújnak ki. Ehhez a föltevéshez nagyon jól illett az a körülmény hogy Grassi és Calandruccio a Messzinai-szorosban időnként olyan felnőtt angolnákat is halásztak, amelyekben az ivarszervek fejlettebbek voltak, szemük pedig akkorára növekedett, mint a mélytengeri halaké. Egy ismeretlen eredetű lebegő halpetéről pedig kisütötték, hogy az angolnáé.

Így álltak az angolnára vonatkozó ismeretek 1904-ben, amikor a dán Johannes Schmidt a „Thor” nevű kutatóhajóval a Földközi-tengeren kívül elsőnek akadt rá a Leptocephalusra. Ezt a példányt a Färöer-szigetektől nyugatra, az Atlanti-óceánban gyüjtötte. Ezek a leletek a következő években egyre gyarapodtak, s az előfordulás területe is folyton bővült, mígnem széles öv lett belőle, amely az Atlanti-óceánban a Brit-szigetektől nyugatra és délen egészen a Gibraltári-szorosig terjed. A lárvák az Atlanti-óceán északi részéből, az Északi- és a Brit-tengerből hiányzanak. Mindezekből kitűnt, hogy a lárvák olyan ívóhelyekről származnak, amelyek messze kint feküsznek az Atlanti-óceánban. A kifogott lárvák legalább 6 cm-esek voltak, tehát egészen biztosan nem akkor keltek ki, s nem a fenéken, hanem a felszíni rétegekben, 100 m-ig, tartózkodtak.

Schmidt „Dana”-nevű kutatóhajója 1922. július 11-én kötött ki a kopenhágai révben és megbecsülhetetlen tudományos kincseket hozott magával: az angolnalárvák teljes fejlődési sorozatának páratlanul gazdag gyűjteményét. Johannes Schmidt, a híres dán élettudományi intézet, a kopenhágai Carlsberg-laboratórium igazgatója 17 évre terjedő kutatásaiból kiderült, hogy az angolna ívási területe messze kint, a nyílt óceánban, mégpedig a nyugatindiai szigetvilág tájékán levő mély teknőben van. Ez az eredmény rendkívül meglepő és szinte megmagyarázhatatlan, bár a Wegener-féle elmélettel kapcsolatban már megpróbálkoztak érthetővé tenni. Az angolnák az európai folyókból, amelyekben éveken át éltek, nászutazásra indulnak, amelyen az Amerika felé vezető útvonal kétharmadát teszik meg! Ez a szabály valamennyi európai angolnára nézve érvényesnek látszik, mivel sem az Északi-, sem pedig a Földközi-tengerben nem sikerült idáig fiatalabb angolnalárvát találni. Úgy látszik, hogy a Földközi-tenger angolnái mind a Gibraltári-szoroson vándorolnak át. Ennek a föltevésnek rögtön beigazolódik a helyes volta, ha a kihalászott lárvák nagyságát összehasonlítjuk. Kitűnik ugyanis, hogy a lárvák nagysága a partok felé egyre növekedik, s ebben az arányban halad átalakulásuk az üvegangolna-stádium felé. A helyzet tehát a következő: az ivaréréshez közeledő angolnák elhagyják az európai partokat és messze elvándorolnak az Atlanti-óceán közepére. Ott megy végbe az ikra lerakása; a megtermékenyített petékből fejlődnek ki a Lepocephalus-lárvák, amelyek visszatérnek az európai partokhoz és közben üvegangolnákká változnak át. Mentől hosszabb az út, annál előhaladottabb az átalakulás. Ez valóban így is van; a montée már télen eljut a spanyol és délfrancia partokra, februárban és márciusban már az angol partokon is megjelenik, áprilisban és májusban megkezdi behatolását az Északi-tenger folyóiba, ellenben a Balti-tengerbe csak a nyár folyamán nyomul be.

A gyöngédtestű lárvák, amelyeknek igen csekély a cselekvő mozgásuk, nagy vándorlásaikon az áramlatokat követik, mindenekelőtt az Öböláramlást használják ki. Ez a magyarázata annak, hogy az angolna olyan magasan felhatol északra, míg az ívási helyéhez közeleső afrikai partokra nem jut el üvegangolna. Az ívás lefolyása ösmeretlen, mindössze annyi bizonyos, hogy a nyílt tengerben nagy mélységben megy végbe.

A „Dana”-expedíció kiderítette, hogy az európai síkos angolna valódi globetrotter és ezzel újabb rejtvényt adott fel megfejtésre a tudománynak. Miért vált világjáróvá az angolna? Miért teszi meg ezt az óriási utat? Nem találna az óceánban közelebb is alkalmas ívóhelyet, hiszen hasonló mélységek máshol is vannak? Mindezekre a kérdésekre, amelyek Schmidt fölfedezése nyomán vetődtek fel, ma még csak föltevésekkel lehet válaszolni, s van is két igen szellemes elmélet, amelyek az ívási vándorlás rejtélyét próbálják megmagyarázni. Az egyiknek Ubisch, a másiknak W. Krebs a szerzője.

Az angolnaívás magyarázatára L. Ubisch, würzburgi zoológus, Wegener elméletéhez folyamodik (l. „Die Naturwissenschaften”, 1922, 345. l.). Wegener a szárazföldek vízszintes eltolódásáról szóló elméletével 1911-ben lépett először a nyilvánosság elé, amelyet azóta a körülötte megindult viták révén sokat foglalkoztatott. A sok élettudományi, föld- és őslénytani, továbbá éghajlattani megfigyelésre fölépített elmélet rövid foglalata a következő. Valamikor a Föld őshajdankorának elején a földkéreg az anyagnak az egyensúlyra való örökös törekvése következtében megrepedezett, s az így keletkezett ősi kontinensek közé behatolt az őstenger vize. Az egykori ősi földség darabjai, a szárazföldek aránylag könnyebb anyaga a Föld magvát alkotó súlyosabb magva fölött úszik, s az idők mérhetetlen folyamán az ősi kontinensek egyre jobban eltávolodtak egymástól.

Wegener elméletéhez az első gondolatot a térkép adta meg. Feltűnt neki, hogy az Atlanti-óceán nyugati és keleti partvonala annyira egyformán vonul, mintha egymástól választották volna el őket. Ha Európát és Afrikát a térképből ollóval kivágjuk, csaknem pontosan oda lehet illeszteni az Újvilág partvonala mellé. Ebben a felismerésben rejlett Wegener-féle elmélet első csirája, amely 1915-re bontakozott ki teljes egészében. A kontinensek eltolódásáról szóló elmélet a világ legkiválóbb tudósait foglalkoztatja és egész irodalom keletkezett körülötte. Ubisch az angolnaívás problémáját a Wegener-elmélet keretébe illeszti bele. A földtörténet harmadkorának egyik szakaszában, az eocénben, a mai Közép-Amerika és Nyugat-Afrika közt keskeny tengermedence volt, amely délre vakon végződött. Ez a medence Wegener magyarázata szerint a megrepedt ősföldség kettérepedt táblája közt keletkezett. Az atlanti repedés tovább terjedt és befejeződése után az euráziai és az afrikai tábla keletre, az amerikai pedig nyugatra tolódott el. Ubisch véleménye szerint Wegener elmélete alapján könnyű megérteni, hogy az angolna ívási területe miért tolódott el nyugat felé és hogy a sima és a rövidcsőrű angolna csapatai miért vándorolnak a Schmidt klasszikus kutatásai révén megállapított helyre? Az angolnák őshazája az említett eocénmedence lehetett. Ebből vándoroltak be a kontinensek folyóiba, s amikor ezek az évmilliók során egymástól eltolódtak, az ösztönné vált faji emlékezés és megszokás ellenállhatatlan parancsszavára még mindig az ősi ívási területet keresik fel. Ubischltevése merész, sántít is, de épp olyan érdekes, mint Wegener elmélete, amelyre támaszkodik.

Érdekesség tekintetében semmiben sem marad hátra emögött Krebs elmélete, amely a Földet óriási kotlóstyúk szerepében mutatja be. Ez az elmélet még 1912-ben kelt, amikor Hjort az angolna ívási területének északi határát az addigi kutatások alapján az Azóroktól délre sejtette. Krebs figyelmét Hjort fejtegetéseiből a következő részlet ragadta meg: „A nagy mélységekben kisebb hőmérsékletbeli gyarapodás állapítható meg. Lehetséges, hogy ez a föld belsejéből való melegkisugárzás, vagy esetleg rádiumhatás eredménye”. Ehhez járult még a „Planet”-nevű kutatóhajó jelentése 1911-ről, amelyben a Bougainville-sziget mellett végzett mélytengeri mérésekről számolnak be. A tengerfenék azon a helyen 9140 m mély tölcsért alkot, s a „Planet” parancsnoka ismételten felhívta a figyelmet arra „az igen feltűnő tényre, hogy a legmagasabb hőmérséklet a legnagyobb mélységekben található”, amelynek okát „a föld belső melegének emelkedésében” gyanítják. Hasonló megfigyelést tett a „Deutschland”-expedíció is, amely 1911 nyarán az Azóri-szigetcsoportba tartozó Sao Miguel melletti teknőben, 3 km-nyi mélységben 1.5°-kal nagyobb hőmérsékletet mért, mint amekkora a megfelelő mélységekben máshol uralkodik.

Ilyen szokatlan hőmérsékleti viszonyokat máskor és máshol is észleltek, s ezek a megfigyelések adták Krebsnek azt a gondolatot, hogy az angolna ezért ívik akkora mélységben, mivel ott magasabb a hőmérséklet. Krebs elképzelése szerint tehát az angolnának ívóhelyét a föld kisugárzó belső melege, vagy legalább is vulkáni tűzhelyek fűtik. Az angolna eszerint tehát a föld testének melegére bízná ikráinak kiköltését, s a Bermudák melletti mély teknő volna a világ legnagyobb középponti fűtésű költetőtelepe. Merész föltevés, de hát néha a komoly természetbúvárokat is messzire magával ragadja a képzelőtehetség.

A Dunának külön angolnaproblémája van, amelyet Antipa egyik elmélete vetett felszínre. Antipa nagy munkájában („Fauna ichthyologica Romaniei”) a Dunában előforduló angolnák eredetét igyekezett megmagyarázni. Az újabb fogásokra vonatkozóan utal a német halászati egyesület betelepítési akciójára, amelyre alább még visszatérünk. Ez az egyesület a nyolcvanas években többszázezer fiatal és idősebb angolnaivadékot bocsátott szabadon a Duna különböző szakaszaiban, s ha fel is tételezzük, hogy az újabb angolnaleletek még ebből a betelepítésből származnak, nem találunk magyarázatot azoknak az angolnáknak a származására, amelyeket a XVII. században halásztak ki. Antipa szerint a Duna oláh szakaszából és árterületeiről, továbbá torkolatából évente számos különböző nagyságú (20–130 cm) angolnát fognak ki. Ebből Antipa arra következtet, hogy a Fekete-tengernek a Duna-torkolat tájékán olyan helyei lehetnek, ahol a nagy mélység vizében nincsen kénhidrogén, s az angolna ezeken a helyeken szaporodhatik, vagy pedig, szerinte a Duna angolnái alkalmazkodtak a viszonyokhoz és kisebb mélységekben ívnak. Walter és mások a Fekete-tengerben végzett kutatások eredményére hivatkozva, Antipa-nak mind a két feltevését megcáfolták.

A Duna felső szakaszában fogott angolnák eredetére vonatkozóan már Siebold megállapította, hogy az Északi-tenger vízhálózatából jutottak a Duna vízrendszerébe, s megjelölte útjukat is. A Volga vízhálózatában talált példányok, Berg, L. S. szerint, a Keleti-tenger mellékéről vándoroltak be.

A dunai angolna-kérdéssel kapcsolatban Unger Emil („Halászat”, 1916) a következőket írja: „Abban az időben, mikor az angolna ívásának és fejlődésének feltételeit még homály fedte, mesterségesen akarták ezt a gazdaságilag értékes halfajt a Dunában meghonosítani, helyesebben tömegesen elszaporítani. 1881-ben kezdték meg ezt a munkát Németországban, nagy mennyiségben bocsátva angolna-ivadékot a Dunába. Hazánkban 1887-ben került erre a sor. Ez év május 17-én a soroksári Dunaágba 300.000 ivadékot bocsátott bele az e célra szervezett expedició. Az expedició további útjában nemcsak ivadékot, hanem fejlettebb 35–40 cm hosszú angolnákat is tömegesen helyezett ki egészen a romániai Galacig, hol utolsó részletként 10.000 hím angolnát bocsátott el. Az így mesterségesen „dunai”-vá lett angolnák nagy része megmaradt, tovább fejlődött, amiről biztos tudomást lehetett szerezni, mert az expedició utáni időben sokféle és gyakrabban fogtak ki angolnát nemcsak a Dunából, hanem ennek mellékvizeiből is. Nagyon sokan – halászok is – manapság is azt vallják még, ha angolnát fognak, hogy az az imént említett telepítés maradványa. Ki lehetne-e deríteni azt, hogy a Dunában fogott angolnák valóban csak annak a mesterséges telepítésnek a maradványai, vagy hogy esetleg más eredetűek?”

„Walter „Der Flussaal” című munkájában, valamint Répássy a „Halászat”-ba írt ismertetésében megemlíti, hogy dunai angolnafogásról már a XVII. századból vannak megbízható följegyzések. Marsigli 1726-ban megjelent, a Dunáról szóló nagy művében szintén említi az angolnát, mint igen ritka dunai halat. Még rajzát is közli. Későbbi adatok is vannak, de még mindig jóval az említett telepítési akció előtti időkből. Szóval bizonyos, hogy angolna a Dunában, a magyar és román szakaszon is, sőt a Fekete-tengerbe szakadó egyéb folyókban is, szórványosan mindig előbukkant, amint manapság is akad. A Dunán végzett kutatásaim közben megtudtam, hogy a velenceitavi angolnafogással majdnem egyidőben, 1916 augusztus 25-én, Brückler Mátyás nagymarosi halászmester is fogott egy méteres angolnát. Hat koronáért el is adta hamarosan a helyi piacon. Több, mint két évtizede halászik, s összesen 6–8 példányra emlékszik vissza, amelyek hálójába kerültek Nagymaroson. Tavaly Papp József budapesti halászmestertől hallottam egy a lágymányosi téli kikötőben fogott angolnáról. Többször megesik, hogy fognak. Legérdekesebb azonban, amit Apatinban a főhercegi halászati központban hallottam Biegl János öreg halásztól. Ő mutatott is nekem egy eleven dunai angolnát, – mint mondta – ez már a negyedik az idén Apatinban. Minden évben fognak néhányat az apatini halászok, de – szerinte – csak a fentebb említett telepítés ideje óta. Midőn ebben az állításában kételkedni kezdtem, s megjegyeztem, hogy a Dunában mindig akadt elvétve angolna, azzal a nagyon nyomós argumentummal védte állításának igazát, hogy ő már öreg halász, igen jól emlékszik az első apatini angolnára; olyant azelőtt senki sem látott, s az, aki fogta, ott helyben beléptidíj mellett mutogatta. Meg is nevezte az ötletes halászt, s megjegyezte, hogy manapság ezt nem lehetne tenni, mert azóta minden gyerek látott már és láthat évenként néhány angolnát. Mit szóljunk ehhez? Ha való az, hogy Apatinban, ahol emberemlékezet óta igen nagyban űzik a halászatot, a kihelyezés ideje előtt nem fogtak angolnát, azóta pedig, a mai napig szórványosan mindig fognak évenként néhányat, ebből az következnék, hogy a dunai angolnák egy részét manapság is (?) a telepítés idejéből való és ívásukban a lakóhelyük viszonyai által meggátolt öreg példányok adják, mert hiszen a fönnebb elmondottak alapján világos, hogy ezek utódairól – mai tudásunk szerint – alig lehet szó.”

„A dolog talán nem lehetetlen, ha nem is látszik valószínűnek. Nem lehetetlen, mert adatok vannak rá az irodalomban, hogy fogságban tartott, s így vándorlásukban, s ívásukban megakadályozott angolnák igen sokáig élnek. Viszont a rendes viszonyok között élő, ívásra a tengerbe vándorló angolnák átlag körülbelül 8 évig élnek, mert csak egyszer ívnak, többé vissza nem térnek, elpusztulnak. A dunai nagyszabású angolnatelepítés óta immár csaknem 30 év telt el. Németországban ugyan 1900-ig folytatták még, de azóta újabb ilyenféle akcióra nem is gondolnak már, okulva a sikertelenségen, s ismerve már az eredmény elmaradásának természettudományos vizsgálódásokkal kiderített, meg nem szüntethető okát is. A fölvetett kérdés azonban, hogy a dunai angolnák között milyen korúak vannak, akadnak-e közöttük 18–30 évesek, vagy még idősebbek is, mindenesetre érdekes.”

A magyar vizekbe történt betelepítésekről Landgraf „Haltermelésünk multjából” című cikkében („Halászat” 1925.) a következőket olvashatjuk: „A kísérletet 1886-ban végeztük a német halászati egyesülettel közösen, ennek kezdeményezésére. Ők gyüjtötték nevezetesen Rendsburgban, a Vilmos császár-csatorna mellett az angolnaivadékot (montée-t), s viselték a szállítással járó költségeket Oderbergig. Innentől fogva én szállítottam őket vasúton Budapestre és innen hajóval az Aldunára, egészen Galacig, ahol a szállítmány legértékesebb részét, mintegy 40.000 darab 40–50 cm hosszú hímangolnát juttattunk a Dunába. Megállapítást nyert, hogy az általunk kihelyezett ivadék mindenütt szépen fejlődött, s például nálunk még a Dunával kapcsolatos vizekbe is betelepült. Így megbízható értesüléseket kaptunk a Tiszáról, sőt a Szamosból, a Balatonról, ahol pár év alatt a siófoki bérlő 22 darabbal számolt be, sőt még a Velencei-tóban is zsákmányoltak 2 darabot, jólehet ugyancsak vékonyka vízér köti össze azt a Sárvízzel, Sióval, illetve a Dunával”.

Néhány tógazdaságunk is próbálkozott régebben az angolna betelepítésével. Így különösen Tatára került nagyobb mennyiségű angolnaivadék. Ez a betelepítés közvetlen a háború előtt történt. Körülbelül négy évtizeddel ezelőtt a simontornyai (Tolna vármegye), azóta már megszűnt tógazdaság hozatott és helyezett ki angolnaivadékot. E két helyről közvetlenül juthatott bele angolna a Dunába.

Az angolna újabb hazai előfordulásait a rendelkezésünkre álló adatok alapján vázlatosan a következőkben állíthatjuk össze. „A budapesti körvasút és a Rákosfalva–rákoskeresztúri-út keresztezésénél Rákosfalván lévő mintegy 1 kat. holdnyi, s a Rákos-patak által táplált régi jégtermelő tó lehalászásánál most augusztus végével 3 darab 70–80 cm nagyságú angolnát is kifogtak. Mindenesetre érdekes volna megállapítani, hogy ezek az idegen állatok honnan s mikép kerülhettek a tóba, amely esztendők óta nem volt lehalászva?” („Halászat” 1912, 262. l.)

A Rózsás-nevű holt Tiszaágban is fogtak angolnát. Erről a „Halászat” (1913, 139. l.) a következőket írja: „Ez év május 30-án egy drb 68 cm hosszú és 63 dkg súlyú angolna került a hálóba. A halászok állítása szerint egyszer, azelőtt mintegy 15 évvel fogtak egy ugyanilyen halat a Tiszában, amelyet ők „kígyóhal”-nak neveznek.”

A „Szegedi Napló” 1908. szeptember 23–25-iki számaiban Lévay Béla „A Tisza halinsége” címmel írt cikksorozatot, amelyben megemlíti, hogy abban az évben négy angolnát is fogtak a halászok. Az egyik 1 m hosszú volt. Akkoriban minden esztendőben került néhány angolna a hálóba.

Az angolnának a Balatonban való előfordulását Vutskits („Az Al-Duna halfaunájáról”, Áll. Közl., 1914, 44. l.) említi. Egy újabb fogást Keller Oszkár jegyez föl („Síkosangolna a Balatonban”, Term. Tud. Közl., 1925, 168. l.).

Az angolna Mika és Breuer szerint, a Hanság-csatornán keresztül nagy ritkán a Fertő-tóba is betéved. A Fertőből 1916-ban körülbelül 1 m-es példányt halásztak ki. Utóljára 1925-ben fogtak egyet a Nagytómalmi-tóban.

Az angolna dunai előfordulását Steche ismereteink mai állása szerint a következőkben világítja meg. „Az angolna ívóhelyének fölfedezése egyszerre érthetővé tette azt a jelenséget is, amelynek megmagyarázása annyi fejtörésre adott okot a szakembereknek. A Dunából és a Fekete-tengerbe ömlő többi folyóból csaknem teljesen hiányzik az angolna. Ez a tény annál kevésbbé volt érthető, mivel a betelepített angolnák ezekben a folyókban is nagyszerűen érezték magukat és növekedtek. Fiatal angolnákat sokszor helyeztek be a Dunába, s ezek normálisan fejlődtek és ezüstangolnákká válva, ki is vándoroltak. Ezeknek a folyóknak a torkolatában azonban sohasem jelentkezik üvegangolna, ami arra vall, hogy az angolna ott nem szaporodik. Ennek viszont igen egyszerű a magyarázata. A Fekete-tengerben ugyanis már aránylag kis mélységben, körülbelül 150–200 m-től kezdve olyan viszonyok vannak, amelyek minden állati életet teljesen lehetetlenné tesznek. A víz telítve van nagymennyiségű kénhidrogénnel, s ez a mérges gáz minden magasabbrendű életet megsemmisít. A Fekete-tenger nagy medencéjét a Földközi-tengerével csak keskeny és sekély szoros, a Boszporusz köti össze, s így a vízkicserélődés csak igen korlátolt. A nagy folyók rengeteg édes vizet szállítanak a Fekete-tengerbe és jelentékenyen lecsökkentik sótartalmát. A Boszporuszon keresztül beáramló kevés sós víz nyomban a fenékre süllyed, mivel fajsúlya kisebb, mint az édesvízé, amely könnyebb lévén, takaróréteg gyanánt a felszínen marad. A Fekete-tengerben nincsenek függélyes áramok, amelyek a hőmérsékleti különbségek alapján a különböző rétegek fajsúlybeli eltérését kiegyenlíthetnék. Ezért hiányzik a nagyobb mélységekből a rendes oxigénpótlás is. Ennek következtében nemcsak az oxigénfogyasztó szervezetek élete válik lehetetlenné, hanem a felsőbb rétegekből lesüllyedő állati hullák felbomlása sem történhetik meg rendes módon, mivel az oxidációhoz szükséges oxigén hiányzik. Ilyen módon kénhidrogén keletkezik, amelynek felhalmozódását az ehhez a viszonyokhoz kiválóan alkalmazkodott baktérium működése segíti elő”.

A föld történetének korábbi szakaszaiban, amikor a Fekete- és a Földközi-tenger közt még mélyebb volt az összekötő csatorna, a viszonyok is mások voltak, s ezért találni az akkori időkből származó kövületek közt angolnamaradványokat is. Az angolna egyébként a Fekete-tenger folyórendszeréből sem hiányzik teljesen, a Duna belső szakaszába például a más folyamrendszerrel való összeköttetése révén vándorolt be. Ezenkívül az is lehetséges, hogy a Földközi-tenger keleti felébe eljutott üvegangolnák egy része keresztülhatol a Boszporuszon és elszéled a Fekete-tengerben. Ezzel a magyarázattal mindenesetre összhangban vannak azok a szórványos angolnaleletek, amikre a Duna alsó szakaszában, a Dnyeperben és más folyókban időnként rábukkannak.

Az ívóhely fölfedezése óta módunkban áll megközelítő pontossággal meghatározni azt az időtartamot, amely az ezüstangolna kivándorlása és a montée visszatérése közt van. Schmidt különböző megjelölt példányok alapján a tengerben való vándorlás gyorsaságát körülbelül napi 15 km-re teszi. Ha a folyótorkolat távolságát az ívás helyétől 3600 km-nek vesszük, ennek megtételére az angolnának 240 napra, vagyis 8 hónapra van szüksége. A szeptemberben kivándorló angolna tehát legkorábban a következő év májusában érkezik az ívóhelyre. Mivel az angolnának rengeteg ikrája van, a peték valószínűen meglehetősen aprók, s fejlődésük a mélytenger hideg vizében nem lehet túlgyors, ennélfogva erre a célra is bátran több hónapot számíthatunk. Schmidt a fiatal, 6 cm-es lárvákat májusban messze kint a nyílt tengeren találta meg. Ezt a stádiumot az ivadék a szülőknek az ívás helyére való megérkezése után egy, sőt valószínűen csak két év multán éri el. Ekkor indul meg a visszavándorlás, amelynek egyes szakaszait és részben a gyorsaságát is ösmerjük. A visszavándorlás tartamát egy évre tehetjük. Az az angolna, amelyik például 1909 őszén indul el valamelyik német folyó torkolatából, 1910 májusában vagy júniusában érkezett meg a szaporodás helyére. Közben ivarsejtjei megértek, úgyhogy az ikra lerakása valószínűen nyomban megtörtént. A fiatal lárvának Leptocephalus-szá való kifejlődése 1911 tavaszáig, esetleg 1912-ig tartott. Ekkor indult el a nagymélységből ősei országútján visszafelé. A fiatal üvegangolna 1912 áprilisában, vagy májusában, esetleg 1913-ban jelent meg a torkolatban. A tengerben való életszakasz tehát 2½, esetleg 3½ évig tartott.

Az angolna, amint az belső szerveinek állapotából következtethető, az ívóhelyre való vándorlása alatt nem vesz magához semmiféle táplálékot sem. Így tehát egyáltalán nem valószínűtlen, hogy e nagy teljesítmény után, amely az ivartermékek kiürítésével zárul, teljesen kimerülve elpusztul. Még soha senki sem látott a tengerből felnőtt angolnát visszatérni, ami szintén az előbbi föltevés mellett szól. A petéből kikelt ivadék minden bizonnyal a mélyvízben szerzi meg táplálékát, míg a felszínre nem jön, a visszavándorlás azonban több hónapos hosszú koplalást jelent, s az üvegangolnává való átalakulás ezalatt megy végbe. Ez az oka annak, hogy az üvegangolnák jelentékenyen rövidebbek, mint a Leptocephalusok, amelyekből kifejlődnek. A további mélytengeri kutatásokra vár az az érdekes feladat, hogy az utolsó homályt is eloszlassák, amely még az angolnának a tengerben való életét fedi. Schmidt a Földközi-tengerben végzett utolsó kutatásai alkalmával megállapította, hogy az angolna-félék családjába tartozó 14 más faj fejlődése az említett tengerben megy végbe. Ezek a fajok egész életüket a tengerben töltik el, egyesegyedül a síkosangolna vándorol be mélyen az édesvízbe, szaporodás céljából azonban visszatér a világtenger nagymélységébe. Ennek a sajátságos jelenségnek az okát ma még csak nem is sejtjük.

Az angolna elterjedését a folyók iparosítása épúgy korlátozza, mint a többi édesvízi halét. A montée fölhatolását leginkább a modern gátak és duzzasztóművek akadályozzák, ezen azonban az úgynevezett angolnalépcsőkkel lehet segíteni. Ezek keskeny facsatornák, amelyek a víz sodrának lassítására harántdeszkákkal vannak szakaszokra tagolva. Az angolnalépcsőket a zsilip két oldalán, vagy létrák módjára helyezik el, vagy pedig a gát talpán, amelyen a víz áteresztésére keskeny csatornát vágnak. A facsatornát durva kaviccsal töltik meg, úgyhogy a vízáramlás egészen lassúvá válik, s az angolnák áthatolhatnak. Ilyen berendezésekre különösen a folyók alsó szakaszában van szükség, ahol az áthatolhatatlan gát nagy területeket zár el az angolnák elől.

Az angolna a tógazdaságokban nem alkalmas, mivel az az idő, ameddig a mostani belterjes kezelés mellett a tavak víz alatt maradnak, igen rövid, 1-3 év, holott az angolna felnövekedéséhez, mint láttuk, 5-8 esztendő szükséges. A lehalászás is nehézségekbe ütközik, mivel az angolna az iszapba furakodok és így kikerüli a hálót. Angolnatenyésztés szempontjából elsősorban nagyobb tavak, vagy összefüggő, tartósan üzemben tartott tósorozatok jöhetnek figyelembe, amelyekben az angolna felnövekedhetik és kivándorlása alkalmával a lefolyásban elfogható. Benépesítésre fiatal, felfelé vándorló montée, vagy pedig olyan angolnák használhatók, amelyek a folyókban már bizonyos időt eltöltöttek és 15–30 cm-esre nőttek. Mindkét módszernek megvan a maga előnye és hátránya. A 15–30 cm-es angolna drágább, szállítása nehezebb, de két évvel korábban lehalászható, a montée olcsóbb és könnyebb áttelepíteni, de a növekedési időszak alatt nagyobb belőle a veszteség és tovább tart a fölnevelése. A főnehézséget a nemek elosztása jelenti. A hím angolna, amint már említettük, kicsi marad és haszonhalnak egyáltalán alkalmatlan. A belföldön rendes körülmények között csak ritkán található meg. Ez többnyire azzal függ össze, hogy a hímek nagy része vagy már a torkolat közelében visszamarad, vagy pedig még a fölserdülés előtt levándorol, részint pedig valószínűen azzal van kapcsolatban, hogy a felső szakaszban a megezüstösödésig visszamaradó hímek kicsinységük miatt könnyen kiszabadulnak a halász-szerszámokból. A halászok szempontjából a hím angolna igen kevéssé használható és igen fontos volna olyan módszert találni, amelynek segítségével a növendékangolna nemét meg lehetne határozni. Bellininek az adatai, amelyek arra vonatkoznak, hogy a montée-ből a nőstények nagyságukkal válnak ki, nem nyertek megerősítést és a növendékangolna nemének meghatározása sem sikerül. A különböző vidékekről származó növendékangolnákon végzett vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a hímek százalékszáma igen ingadozó. Igen nagy, 70–80% az Elba alsó szakaszában, kisebb a felső szakaszban, valamint a Balti-tengerhez tartozó folyamrendszerekben. Angolnával való benépesítésre elsősorban is az alföldek melegvízű, puhaágyú és dús növényzetű folyói alkalmasak. Ezekben más haszonhalak mellett az angolna is gazdasági jelentőségre tehet szert, mivel az apró vadhalakat pusztítja, a nagyobb halakat azonban nem meri megtámadni, s mivel a népesség számát szabályozni lehet. Meggondolandó azonban, hogy az angolna nagy ivadékpusztító és betelepítése különösen a ráktenyésztésre válhatik végzetessé.

A sajátságos életmód miatt a rendszeres angolnatenyésztés különleges föltételeket követel meg a víz részéről is. Ezek a föltételek a legnagyobb mértékben az Olaszországban levő comacchiói lagunákban vannak meg, amelyekben az angolnafogás évszázadok óta nyujt az egész községnek élethivatást és jövedelmi forrást. Comacchio a Pó deltavidékén, Ferrara és Ravenna közt fekszik, ahol számos sekély laguna van. Ezeket a tengertől keskeny földnyelv, vagy gát választja el és többé-kevésbbé kevert vizük van. A comacchiói lagunákat tervszerűen használják fel angolnafogásra, s az egészet olyan szervezet intézi, amelynek eredete a XIV. századba nyúlik vissza. Az egész lagunavidék 39.000 hektárnyi területe töltésekkel mezőkre (campi, valli) van felosztva, amelyeket 1 m-es víz fed. A legmélyebb helyek 1.5–2 méteresek. A vallik csatornák útján egyrészt a Pó édes vizével, másrészt pedig a Palotta-kanális útján a nyílt tengerrel közlekednek. A vallik féligsós vízzel vannak telve, feneküket dús bozót nőtte be, amelyben az apró halak, rákok és kagylók tömegei rejtőznek. A halak közül a kis akvadellák (Atherina hepsetus) visznek nagy szerepet az angolna táplálkozásában. Tavasszal, amikor az angolnának a folyókba való felvándorlása megindul, a vallik zsilipeit úgy a Pó, mint a tenger felé megnyitják. Ebben az évszakban a laguna vize a téli esőzések és a hóolvadás következtében jelentékenyen megédesedik. A fiatal üvegangolnák a vízfolyással szemközt behatolnak a vallikba. Az összekötettetést májusban megszakítják és a bennrekedt angolnákat sorsukra bízzák, hogy a meleg vízben bőséges táplálékon fölcseperedjenek. Az érett angolnák ősszel készülődnek vándorlásra. Ilyenkor a vallik szintje az erős elpárolgás következtében jelentékenyen leszáll, úgyhogy, amikor a Palotta-csatornát megnyitják, a tengervíz a lagunába beáramlik. Az ezüstangolnák ezzel az árammal szemben vonulnak ki, s a vallik bejáratában elhelyezett, bonyolult rendszerben felállított varsákkal fogják ki őket. A zsákmány eléggé tetemes, 1798 és 1898 közt például évente átlagosan 682.355 kg-ra rúgott, ami hektáronként mindössze 16.5 kg-ot jelent, ez pedig aránylag igen szerény eredmény, hozzá kell azonban számítani azt a tetemes mennyiséget is, amit az orvhalászok ellopnak. 1914-ben a comacchiói angolnafogást egy időre beszüntették, mivel nem hajtott elég jövedelmet.

A comacchiói angolnazsákmány az utóbbi években 5000 q körül van, de nemrégiben még 15.000 q körül járt. Azóta azonban a lagunák területéből 9000 hektárt kiszárították és mezőgazdasági művelésre fogtak be. A comacchiói angolnahalászat a háború óta kitünően megszervezett ipari üzemmé változott át. Az eleven angolnákkal telt bárkákat a mótorosok egyenesen a feldolgozó csarnokba vontatják be. A halakat nagyság szerint csoportosítják és elevenen feldarabolják. Az angolnadarabokat óriási nyársakon szabad tűz felett sütik meg, azután bepácolják. A zsákmány egy részét elevenen, más részét füstölve, vagy pácolva hozzák forgalomba.

Seeland partvidékén Nielsen rendezett be igen egyszerű, de szellemes módszerrel dolgozó angolnatenyésztő-telepet. Nielsen közvetetlenül a tengerparton 125 hektárnyi területen létesített töltéssel körülzárt tavat, amely a tenger közelében gyengénsós, beljebb édesvizet tartalmaz. A tavat a tengertől elrekesztő töltésen, két szélmotortól hajtott szivattyú van; az egyik az édesvizet szállítja kifelé, a másik pedig tengervizet emel be. Tavasszal, amikor a montée vándorlása megindul, Nielsen édesvizet szivattyúz át a tengerbe, s azon a helyen az összegyülekező fiatal angolnaivadékot önműködő készülék ejti foglyul. Ebből helyezik át a tóba. Ősszel megfordítva, a csapdán keresztül tengervizet szivattyúznak bele a tóba, amely az ezüstangolnákat odacsalja. Az angolnákat tehát tetszésük és a szükséglet szerint foghatják ki. A teljesen zárt területről egyetlen angolna sem szökhet meg. Abban az időben, amelyből ez a leírás kelt, a seelandi telep angolnaállományát 7–800.000 darabra becsülték. Az évi zsákmány 4000–4500 kg, a termelés tehát hektáronként 40 kg.

Az Északi-tengerben az angolnahalászat főidőszaka az ezüstangolna kivándorlásakor van, ami azonban nem egyidőben megy végbe minden vidéken. A halászat a legtöbb helyen ősszel éri el tetőfokát, a mecklenburgi partokon Dröscher szerint, július közepétől szeptemberig tart; az őszi maximumon kívül tavaszi maximum is van, úgyhogy ott május a legkiadósabb hónap. A tengerbe kijutott angolna elveszett a gazdasági élet számára, s így jogosult, hogy az ezüstangolnát mindenféle eszközzel fogják. Az angolna fogására varsákat, átlyuggatott ládákat, rekeszes hálókat, stb. használnak, a még táplálkozó, éretlen angolnákat pedig felcsalizott horgokkal halásszák. Skóciában éjjel fáklyafény mellett nagyban dívik az angolnaszigonyozás sportja is. A német angolnahalászat eredménye igen tekintélyes. Walter az évi hozam értékét hozzávetőlegesen 3 millió márkára becsüli, a halászat azonban még a belső fogyasztás szükségletét sem elégíti ki. Németország tehát angolnabevitelre szorul. Sokat visznek be Dániából, Hollandiából és Svédországból, sőt újabban Egyiptomból is, ahol az 1200 négyzetkilométernyi kiterjedésű Mensaleh-tavat második Comacchiónak lehet nevezni. Az angolna húsa közismerten ízletes és tápláló, ámbár nagy zsírtartalma miatt nem könnyen emészthető. Frissen megfőzve, vagy sütve készítik el, de halászlébe is felhasználják. Nagy tömegben füstölik is, továbbá marinirozva is hozzák forgalomba. Az angolna igen szívos, s ezért elevenen is könnyen szállítható. A szállítás legjobban bevált módja az, hogy víz nélkül, nedves moha, fagyapot vagy vízi növények közé csomagolják. Ez a módszer a betelepítésre szánt angolnák szállításánál is bevált. A montée-t Angliából Németországba minden különösebb csomagolóanyag mellőzésével lyukacsos ládákban szállítják. A ládákban a fiatal angolnákat keretekre kifeszített vászonlemezekre helyezik, amelyeket a ládát körülvevő jég tart nedvesen. Legújabban a fiatal angolnákat repülőgépen is szállítják.

Az angolnát szívossága miatt nehéz megölni; még a lefejezett példányok is sokáig fickándoznak és tekergőznek. Érzékenyebb emberek borzadállyal nézik ezt a látványt. A nagyobb üzemekben, Walter leírása szerint, még ma is kegyetlen módon végzik ki az angolnákat. Besózzák vagy ecetbe dobják őket; a füstöldék azért ragaszkodnak ehhez a módszerhez, mivel ezáltal az angolna bőre a nyálkától megszabadul.

Végezetül az angolnának még egy tulajdonságáról kell megemlékeznünk, s ez az, hogy vére mérges. Több természetbúvár megállapította, hogy az angolna vérsavójában ichthyotoxin-nevű méreg van, amely nagyon hasonlít a kígyóméreghez. Ha ezt a mérget emlősökbe befecskendezik, izomrángások jelentkeznek, a lélekzés és az érlökések száma megnövekedik, nagyobb adag pedig a lélekzőszerv megbénulása következtében halálos. Kisebb adagra az izgalmi jelenségek gyorsan lejátszódnak és nem hagynak hátra semmiféle nyomot sem. Ha a kutya nyakütőerébe félgrammnyi angolnavérsavót befecskendeznek, a halál pár perc mulva bekövetkezik. A méreg a nyálkahártyán gyulladást okoz. A melegítés már 58°-nál, még biztosabban 68–70°-nál felbontja a mérget, úgyhogy a rendesen elkészített angolna teljesen veszélytelenül fogyasztható. Phisalix vizsgálatai szerint az ichthyotoxint a kígyóméreggel való hasonlósága miatt kígyóharapás elleni immunizálásra is sikeresen lehet felhasználni. Az angolnafélék családjainak többi tagja szintén mérgesek, némelyik még hozzá sokkal nagyobb mértékben, mint a síkos angolna.

A síkos angolna fogyasztása még sohasem okozott mérgezést, mivel sülve, vagy főve esszük. Friss angolnavért senki sem iszik. Kobert és Taschenberg ugyan felemlít egyetlen esetet, de az illető a tudomány érdekében hozott áldozatot, mintegy kísérleti nyúl gyanánt szolgált, amikor egy 64 dekás angolna frissen kibocsátott vérét két deci borba keverve megitta. Utána nyomban heves hányás gyötörte, a szája habzott, lélekzése hörgővé vált, arca ólomszürke lett, mélyen beesett szeme pedig megüvegesedett (Kobert.) Ez az egyetlen eset, amikor az angolna-méreg hatását emberen sikerült megfigyelni, a többi kísérlet mind állatokkal történt. Az angolna vérsavóját más halak vérszérumától égető, csípős íze különbözteti meg.

A kopenhágai Carlsberg-laboratórium szakadatlanul az angolnarasszok tanulmányozásával foglalkozik. Most készül Johannes Schmidt nagy műve a világ összes angolnáiról. Ehhez a munkához Schmidt professzor újabb expedíciókon gyüjt anyagot, 1926-ban tért vissza déltengeri expedíciójáról, s most ismét kutatóúton volt. A déltengeri expedíció Ausztráliában, Új-Zélandon, s az ettől északra fekvő szigeteken és Tahitin gyüjtött. A maori halászok segítségével angolnák után alaposan átkutatták a híres Vanganui-folyót is. Ausztráliában négy, Új-Zélandon kettő, Tahitin pedig három különböző angolnafajt találtak. A Déli-tengernek angolnafajokban való gazdagsága az északi félgömbéhez hasonlítva igen feltűnő. Olyan óriási területen, mint Földközi-tenger és az Atlanti-óceán, az Északi Jeges-tengerig csupán két, egymáshoz nagyon közelálló faj él. A déltengeri fajok a csigolyák számában és színezet tekintetében különböznek egymástól. Vannak köztük pettyesek is. Kínában és Japánban szintén más fajok élnek. Az Atlanti-óceán déli részéből az angolnák teljesen hiányoznak.

A „Dana” második déltengeri expedíciója 1930 július elsején ért véget. J. Schmidt professzor újabb két esztendőt szentelt életéből az angolnavándorlás kutatására. Hajója két év alatt 65.000 tengeri mérföldet tett meg és 3000 mélytengeri kutatást végzett. A gyüjtött anyag feldolgozása évekig eltart.

Az amerikai angolna (Anguilla rostrata Le Sueur)

Az amerikai angolna, Anguilla rostrata Le Sueur, főleg abban tér el a síkos angolnától, hogy kevesebb csigolyája van. Az európai faj csigolyaszáma 111-en felül van, többnyire 114-115, az amerikainak ellenben ezen alul marad; gerincoszlopát leggyakrabban 107 csigolya alkotja. Hátúszója jóval a mellúszó mögött ered. Színe a környezetéhez alkalmazkodik, tehát igen sokféle lehet. A háta többnyire sötét olajbarna az oldala pedig többé-kevésbbé sárgás. Amerika nyugati partjain mindenütt előfordul. A Szt. Lőrinc-öböltől kezdve délre a Mexikói-öbölig és Braziliáig mindenhol halásszák. A Nyugatindiai- és a Bermuda-szigeteknél igen közönséges. Az amerikai vizekben egyedül képviseli nemzetségét, ámbár Johannes Schmidt közlése (1925) szerint Seale Panama partján egy európai síkos angolnát fogott. Ez az adat azonban bizonytalan.

Az amerikai angolnának koránt sincsen akkora gazdasági jelentősége, mint az európainak. Schmidt szerint az évi zsákmány a síkos angolna 10.000 tonnájával szemben csak 2000 tonnára rúg.

Az amerikai angolnának közös ívóterülete van. „Ezek a vízilények, - írja W. Beebe az „Arcturus”-expedíció beszámolójában – amelyeket éjjeli felszíni halászataink alkalmával tucatszámra fogtunk, olyan ikrákból kelnek ki, amelyeket a Szargasszó-tengertől csak kevéssel lejebb raktak le a 30. északi és a 60. nyugati fok között. Ezeknek az apró újszülött Leptocephalusoknak legalább is két fajuk csakhamar észak felé kezd úszni és egy éven belül elérik Bermuda magasságát. Ott azután két hatalmas törzsre bomlanak. Az egyik ág, amely nyugatra kanyarodik el, aránylag gyorsan fejlődik és az első év után fiatal angolnává, üveg-angolnává válik; valami ösztöntől vezéreltetve, amelynek megmagyarázására semmiféle támaszpontunk sincs, ebben az állapotban keresik fel Floridától Kanadáig az édesvízű folyamokat és folyókat, ahonnan szüleik egy évvel azelőtt, vagy még korábban a tengerbe kivándoroltak.”

Az amerikai angolna vándorútja és fejlődése tehát jóval rövidebb ideig tart, mint közeli rokonáé. A síkos angolna ivadékai, mint láttuk, három év alatt jut el az európai folyók torkolatához. Mi lehet az a rejtelmes belső erő, amelyik a Bermudáknál az amerikai és a síkos angolna lárváit nyugatra, illetve kelet felé irányítja?