Gyöngyös halak (Myctophum Raf.)

A gyöngyös halak, Myctophum Raf., magyar nevüket gyöngyszemhez hasonló világítószerveikkel érdemelték ki. Ezek a gyöngyszemek éjjel változatos színben világítanak, de ebben a tűzijátékban emberi szem nem igen gyönyörködhetik, mivel a mélységből kihalászott világító halak csakhamar elpusztulnak. Leidenfrost, aki a mélytengeri halakat a nápolyi Stazione Zoologica magyar asztalán és az Adria-expediciókon tanulmányozta, mindössze egyszer látott eleven gyöngyös halat. 1914 nyárutójának egyik éjjelén, a híres Faraglioni-szikláktól délre halászgatott. A háló vedrébe több gyöngyös hal került, amelyeket az „Anton Dohrn” laboratóriumába vitt be. A villamos lámpát eloltva néhány másodpercig még módjában volt megfigyelni, amint a világítószervek fénye utolsót lobbant.

Testük karcsú, oldaluk kissé lapos. Halpénzeik kerekek vagy fésűsek. Szájuk széles. Kis fogaik az állkapcsokon és a szájpadlás csontjain, sőt a nyelven is sorokba rendeződnek. Hasúszójukat 8 sugár alkotja. Világítószerveik a fejen és a törzsön foglalnak helyet. Elülső kopoltyúfedelük elülső szélén két világítószervük van, a kopoltyúkosár bőrére három telepedett rá, a szemüknek az orr felőli szegélyén pedig legalább is egy világítószerv fejlődik ki. Törzsüknek mind a két oldalán 2–2, részben szabálytalan lefutású gyöngysor van világítószervekből. Világítószerveik zárt mirigyek. Sok faj faroknyelének felső részén világítópikkelyek, vagy pedig világítólemezek láthatók.

Raffaele volt az első, aki felismerte, hogy a gyöngyös halak világítószervei az egyes fajokon mindig jellemző számban és elhelyezkedésben fordulnak elő. A világítószervek alapján Lütken 24 fajt különböztetett meg. Utána még kb. 40–50 új fajt írt le. Brauer a „Valdivia”-expedíción gyüjtött és a különböző múzeumokban őrzött példányokat tanulmányozva 4 alnemzetséget állított fel. Ezek a következők: Myctophum, Lampadena, Diaphus és Lampanyctus, amelyek a világítószervek szerkezete és elrendeződése alapján különböztethetők meg egymástól.

Ebből a nemzetségből Leidenfrost a magyar expediciók gyüjtése alapján az Adriai-tengerből a következő fajokat írta le: Myctophum (Diaphus) gemellari (Cocco), Myctophum (Myctophum) benoiti hygomi (Lütken) A. Br., Myctophum (Myctophum) glaciale (Reinh.).

A karcsú gyöngyöshal (Myctophum – Lampanyctus – elongatum Costa)

A karcsú gyöngyöshal, Myctophum (Lampanyctus) elongatum (Costa), 14–15 cm-es állat. Alakja olyan, mint a szardelláé, de orra rövidebb. Hátúszója aránylag hosszú, zsírúszója ellenben igen rövid. Szájnyílása rokonaiéhoz képest igen széles. Testét nagy, de könnyen leváló halpénzek fedik. Vannak világító pikkelyei is. A tulajdonképpeni világítószervek a fejen és a hasoldal élén helyezkednek el és zöldesen csillognak, de nem nagyon fényesek. Úszósugarainak száma: a hátúszóban 21–24, a mellúszóban 11–14, az alsóúszóban 17–20, a hasúszóban pedig 8–9.

A karcsú gyöngyöshal sehol sem közönséges. Idáig az Atlanti-óceánban Grönlandtól és Hammerfesttől a Jóreménység-fokáig és a Földközi-tengerből gyüjtötték. A Skagerrakból idáig két példányban ismeretes. Mind a kettőt más halak belében találták meg. Alapszíne barnásvörös, vagy sötét, sőt néha fekete. Az egész testén ezüstös fény ömlik el. Kopoltyúfedele szénfekete.

A barna gyöngyöshal (Myctophum – Diaphus – gemellari Cocco)

Ezt a halat az első magyar „Najade”-expedición Leidenfrost az Adriában egyetlen példányban gyüjtötte, ahonnan addig nem ismerték. Raffaele („Mitt. Zool. Stat. Neapel”, 1889–1891, 183. l.) a Nápolyi-öbölből, Carus pedig Palermo (Bonaparte), Messzina (Cocco, Facciola) és Catania (Aradas) mellől sorolja fel. Griffini szerint Szicilia mentén igen ritka. Brauer az Atlanti- és az Indiai-óceánból írta le. Zugmayer 520–2000 m mélységig találta meg, Leidenfrost 800 m-ből halászta ki. Ez a példány 15 mm hosszú.

A barna gyöngyöshal, Myctophum (Diaphus) gemellari (Cocco), teste egyöntetűen sötétbarna, apró, fekete pontokkal telehintve. Hátúszóját 16–17, mellúszóját 12, alsóúszóját pedig 14–15 sugár támasztja meg. Oldalvonala felett nincsenek világítószervei. A fej és a test világítószerveit közepükön vékony fekete sövény tagolja kétfelé. Ez a szerkezet a Diaphus- és a Lampadena-alnemekre jellemző.

A sarkvidéki gyöngyöshal (Myctophum – Myctophum – glaciale Reinh.)

A második magyar „Najade”-expedíció hálója az Adriai-tenger déli medencéjének mélyéből három olyan halat hozott fel, amelyeket a Földközi-tengerből addig még nem írtak le. Leidenfrost, az expedíció vezetője, meglepetéssel ösmerte fel bennük a sarkvidéki gyöngyöshal, Myctophum (Myctophum) glaciale (Reinh.) nevű fajt, amelyet azelőtt csak a Sarki-óceánból (Lütken), az Atlanti-óceánból Norvégia északi partjai mellől, Alesundból és Hammerfest közeléből (Collett), a Faröer-szigetek tájáról (Holt) és Amerika keleti partjai mentén gyüjtöttek. A monakói fejedelem kutatóhajója, a „Princesse Alice”, az Atlanti-óceán keleti felének különböző pontjain akadt rá. Azok a példányok, amelyeket a magyar Adria-expedició Petersen-féle ekés ivadékhálóval fogott, 400, 800, illetve 1100 m-es mélységből származnak. Azóta ezt a halat Fage és Täning a „Thor”-expedíció gyüjtése alapján a Földközi-tenger nyugati medencéjéből is ösmertette.

A sarkvidéki gyöngyöshalról újabban Sigurd Johnsen írt nagyobb tanulmányt („Remarks on the Distribution and the Biology of Myctophum glaciale – Reinh.”, Bergens Mus. Aarbok, 1921–1922), amelyben az „Armauer Hansen”, a „Michael Sars”, a „Norske Nordhavs-expedition”, a „Research” és a „Triton”, továbbá a Knipovics jeges-tengeri gyüjtéséből származó példányok alapján pontosan megállapította elterjedésének határait. Szerinte a Földközi-tengerben külön változat alakult ki. Ez a megállapítás érthetővé teszi azokat az eltéréseket, amelyeket Leidenfrost („Áll. Közl.”, 1917) az adriai példányokon talált.

A sarkvidéki gyöngyhal széles szája egészen a szem aljáig ér. Testét kerek halpénzek védik. Hátúszójának hártyáját 12–14, mellúszójáét 11, hasúszójáét 8, alsóúszójáét pedig 16–19 sugár feszíti meg. Világítószervei hasának élét végig beszegik, de a kopoltyúfedőn, a mellúszó tövében és az oldalvonal mentén is vannak. Johnsen megállapította, hogy a sarkvidéki gyöngyöshal nem érzékeny a hőmérséklet iránt. Ezzel magyarázható, hogy az Öböl-áramlat meleg vizében épp olyan otthonos, mint az Északi-Jeges-tengerben, ámbár seholsem közönséges.