5. Gyorsaság

A kiirtó tényezők másik állandó tulajdonsága, mely oly fontos szerepet játszott az élőlények sorában végzett borzalmas aratásban, az időben való gyakoriságuk, visszatérésüknek és egymásutánjuknak gyorsasága. Ennek a fegyvernek is mélyreható nyomait viseli a kiirtott törzsek tömege. És félreismerhetetlenül megállapíthatók azok a ma élő fajok világának arculatán is. Föntebb megállapítottuk, hogy a létében fenyegetett élet a termékenység fokozásában találta meg azt a mentőhorgonyt, melynek segítségével az egyre terjeszkedő és sűrűsödő gyilkoló tényezők megsemmisítő hatása elől megmenekülhetett, mert a termékeny törzsek az ellenséges környezet minden csapása közt megtalálták a módját annak, hogy ismét tovább terjeszkedjenek. Azonban a védekezésnek ehhez a rugalmas módjához még más valami is kellett: idő! A pótlásnak szánt egyének nemzéséhez és fejlődőséhez, az elnéptelenített területek újra való benépesítéséhez, valahányszor erre került a sor, bizonyos időre volt szükség. És a fennmaradás csak akkor vált szükségessé, ha a védekező törzs harcai közben eléggé tartós nyugalmas időszakokhoz jutott.

Azonban a környezet nemcsak térbelileg, hanem idő tekintetében is veszedelmes ellenség. Még annak ellenére is, hogy némely hatalmas gyilkoló tényező – eljegesedés, sivatagkeletkezés, stb. – csak évezredes vagy évmilliós időközökben jelentkezik. Másokkal azonban, mint amilyen a szárazság, rossztermés, jégverés, gyakrabban dolgozik. És sok olyan van, melyekkel napról-napra, sőt helyenként szakadatlanul fenyegeti áldozatait; különösen maguk az élő lények fürge és soha el nem fáradó pusztítói társaiknak. Az élet fájának számtalan hajtása csak azért pusztult el teljesen, mert a harc időpontjára nem volt felkészülve. Amelyik habozva késlekedett, az úton felejtette magát, az abba a veszélybe jutott, hogy a gyilkoló tényezők gyorsan megismétlődő rajtaütései egyre szűkebb térre szorítják és azon is egyre ritkábbá teszik, míg végre a külvilág egy utolsó gyors ütése megadja a kegyelemdöfést. És még a legfürgébb törzsek közül is sok áldozatául esett a külvilág még fürgébb tényezőinek.

Amint azonban a kiirtott tömeg, a fajok törzsfájának negatívja, a ki nem elégítő fürgeség bélyegét viseli magán, viszont a ma élő fajok világának a homlokára egy másik bélyeg van sütve: a szorgos sietségé. A gyilkoló tényezők gyorsasága ellen az élők világa ugyanazt a fegyvert szegezte. A győztes törzseket megmentő gyorsaságnak nem is egy, hanem három különböző sajátságban van látható eredménye.

Ezek egyike általános tulajdonság s egyszersmind az élő világ arculatának legbámulatosabb vonásai közé tartozik. Ez a munkamegosztás.

Képzeljünk el valamely összetett testet, melynek részei közül kettőnek vagy többnek mozgást kell végeznie. E mozgások végzéséhez akkor kell együttvéve kevesebb idő, hogyha azok egymástól térbelileg elválasztva vagy egymás után folynak el, mintsem ha ugyanazon a helyen és egy időben mennek végbe. Miért? Mert az utóbbi esetben a mozgó részek valamennyire, kölcsönösen akadályozzák egymást, egymással surlódniok kell. Azonban az élő lények tevékenységei mindig belső mozgásokkal járnak: a külvilágból anyagok jutnak be az élő testek belsejébe, azokon végig haladnak, azokból eltávolíttatnak, az élő anyag részei megváltoztatják a helyzetüket. Ha tehát valamely szervezetnek két vagy több ilyen működést kell teljesítenie – és valóban többet végez a legegyszerűbb élőlény is, hiszen anyagcseréje van, növekszik, szaporodik, stb. – akkor a feladatoknak egyidejű és ugyanazon a helyen való elvégzésére bár a szabály szerint lehetséges, azonban csak: időveszteséggel. Azért nem csodálkozhatunk azon, hogy mindazok a törzsek, amelyek élettevékenységeiket valaha ezen az egyesített módon voltak kénytelenek végrehajtani, kipusztultak és csak olyanok maradtak meg, amelyek legalább fontosabb működéseiket el tudták különíteni időben vagy térben, vagyis a munkát megosztották. Amelyik a táplálékfelvétel, az emésztés, a szaporodás munkáját nem összevissza, hanem egymás után végezte el, már időt nyert; de leginkább az, amelyik eredetileg egyöntetű, mindenféle szolgálattételre alkalmas élő anyagának egyes részeit úgy módosította, hogy azok a többitől állandóan eltérők lettek és azoktól eltérő feladatot végeztek, vagyis bizonyos feladatok végzésére „szerveket” alkotott.

Így jött létre az élő világ csodálatraméltó vonása, a szervesség, s csakhamar ezé lett a győzelem. Nem ismerünk egyetlen élő lényt sem, legyen az bármilyen egyszerű egysejtű is, amely legalább két fő élettevékenységét, a táplálkozást és a szaporítást ne külön szervekhez kötötten végezné: az előbbit a „sejttest”, az utóbbit a „mag” végzi. Azonban a munkamegosztásnak ez az eredeti, ősi alakja a soksejtű lények esetében természetesen még sokkal élesebbé válik. Ezekben az új egyének létrehozására hivatott „csírasejtekkel” a testsejtek tömege, az úgynevezett „szóma” áll szemben, ennek feladata az élő lény táplálása, a legtágabb értelemben véve ezt a kifejezést. És a sejtek e különböző csoportjai feladatukat annál nagyobb összgyorsasággal végzik, minél jobban – részben vagy egészben – fel vannak mentve a másik részre háramló feladatok teljesítése alól. A csírasejteket a szóma táplálja és védi. A szóma pedig, felszabadítva az alól a végtelenül fontos feladat alól, hogy az élet lángját soha meg nem kisebbedő, soha meg nem szűnő körforgásában megőrizze és a következő nemzedékeknek átadja, teljesen a legközelebbi jelen követelményeinek kielégítését vállalja magára, közben elhasználódik e munkájában és – meghal. Mert bizonyos változó, de minden fajt illetőleg eléggé határozottan megszabott idő után minden szóma halála bizonyos: egyes kerekesférgek nem élnek tovább két-három napnál, egyes apró szárazföldi fonálférgek ugyanannyi hétnél, az alsórendű rákok mintegy hat hónapig élnek, sok rovar kerek egy évig, az egér ötig, a földigiliszta tízig, a pióca, az éticsiga, a pinty és a házikutya 20-ig, egyes tengeri rózsák, a varangy és a ló mintegy 50-ig, az édesvizi gyöngykagyló, a ponty, a papagáj és a holló 100–150-ig, az elefánt 200-ig és az óriás teknős 300-ig. Különös kép: az élet, mely a környezet halálthozó támadásaival szemben a létért küzd, magában hordozza a halál csíráját, és ez által időt nyerve, életben marad.

Azonban a test működései tekintetében a munkamegosztás még fokozódott. A soksejtű állatok szómája legalább is bőrre és bélre tagolódott. A bél kezdetben egységes, ilyen még például az alsóbbrendű férgeké, azonban a magasabbrendű állatoké már több részre tagolódik; ilyen részei a táplálék felvételére szolgáló garat és gyomor, az emésztőnedveket szolgáltató mirígyek, és a feloldott anyagokat felszívó és azokat tovább adó tulajdonképpeni bél. A bordás-medúzák szervezetében találunk először a táplálék hulladékanyagának eltávolítására való szerveket. A gázcsere feladatát eredetileg a bőr végzi a maga egészében, azonban e feladat végzésére a gyűrűs férgektől kezdve külön szervek alakulnak ki. A vérkeringési szervek feladata lesz a testnedvek tova hajtása, a váz adja meg a nagyobbá és súlyosabbá váló alakoknak a szükséges szilárdságot. És így különülnek el végtelen sorban szervek és működések, míg végül a szóma szinte megszámlálhatatlanul sok, szerkezet és működés tekintetében különböző részre tagolódhatik. A munkamegosztás elve még a soksejtű állatok alkotta „telepeken” is érvényesül. Sok csalánozó állat apró kis telepeit két-háromféle, a gyönyörű hólyagos-medúzákét meg éppen öt- vagy hatféle egyén alkotja. Munkamegosztás útján lesz a termeszek és hártyásszárnyúak szabad egyénekből álló „koloniájából” szervezett „állam”, s ez a megoszlás az ember államaiban már áttekinthetetlenül sokirányú lesz.

Nem ilyen átfogó, de mégis rendkívüli fontosságú a mai élővilág arculatának kialakulása szempontjából egy másik jelenség, amely hasonlókép együtt jár a megmaradt törzsek szorgos tevékenységével. Aki gyorsan célhoz akar jutni, annak nem szabad kerülőt tenni, mert a kerülő fölösleges időpazarlással jár. Ha valamely törzs az általa elfoglalt területet a lehető legnagyobb gyorsasággal új egyének létrehozásával ki akarja tágítani, akkor e törzs egyéneinek olyan alkotásúaknak kell lenniök, hogy minden tevékenységüket, a táplálkozást, növekedést, nemzést mindenestől, minden kerülő és kitérő nélkül e feladat szolgálatába tudják állítani. Ezért oly jellemző vonása a ma élő fajok alkotta képnek a takarékosság. Mily pontosan szokott kimérve lenni rajtuk minden, minden a legszükségesebbre szorítkozik, milyen mesterkéletlen az alakjuk, milyen egyszerűek az alaptervek! Mintha valami okos mester az anyag legkisebb tömegével a teljesítőképesség legnagyobb fokát akarta volna elérni. És mégis egészen bizonyos, hogy ezek az élesen kiszámított és világosan megmintázott alakok csak elenyésző törtrészét alkotják az eltűnt formák tömegének, amelyeknek megmintázásánál minden más szempont érvényesülhetett, csak takarékosság nem, hiszen az ostoba véletlen a tiszta vonalakat itt is, ott is mindenféle cikornyákkal terhelte meg és tette tönkre: itt fölösleges kinövésekkel, ott meglévő részek értéktelen megszaporodásával találkozunk… mindez kerülő volt, időveszteséget okozott, azért kiirtatott. Azonban természetes, hogy a külvilág amilyen élesen a törzsek körmére nézett, olyan haladéktalanul büntetett is, ahol anyag- és energiapazarlást és ezzel időpocsékolást tapasztalt, – azonban a finomabb szerkezet sok apró, haszontalan részletének, valamint sok szép szín, sőt díszes rajzolat létrehozásához oly elenyészően csekély időre volt szükség, hogy az illető törzseket az nem tartóztatta vissza észrevehetően; szerencsénkre nekünk, mert a világ különben fél olyan szép sem volna, mint amilyen. Az magától értetődik, hogy a törzsfa legfiatalabb hajtásai, a fajok és fajták közt még meglehetősen sok a frissen sarjadt dudva, amelynek lenyesegetését a környezet már megkezdte ugyan, azonban munkájával még nem készült el.

Mi történik azonban akkor, ha valamely teljes fejlettségében lévő szerv utólag haszontalanná válik azáltal, hogy azok a viszonyok, melyek közt hasznos része volt a szervezetnek, hirtelenül megváltoznak? Ez a törzsekkel hosszú, változatos történetük folyamán nem is ritkán, egyikkel-másikkal meg éppen nagyon gyakran megesik. Az világos, hogy az ilyen fölösleges, nagysága miatt esetleg igen nagy igényű szervnek, vagy éppen több hasonlónak a megtartása a leggonoszabb pazarlás, a legveszélyesebb időveszteség volna: az ilyen ballaszttal tartósan megterhelt törzseknek tönkre kellene menniök. Azonban a törzsek számára sok esetben mégis kínálkozik egy, takarékosság révén a menekvéshez vezető út. A szeszélyes véletlen az élő lényeket egyrészt arra ösztökéli ugyan, hogy egyre bonyolódottabbaká váljanak állandóan újabb részek fejlesztése útján, de az ellentétes irányban sem kevésbbé tevékeny, abban tudniillik, hogy meglévő részeket elsorvasszon; és amiként vannak törzsek, melyek valamely képződményüket nemzedékek százezrein keresztül nyílegyenes irányban állandóan tovább fejlesztették, akként vannak mások, melyeknek bizonyos szervei a föltartóztathatatlan elcsenevészedés útján a teljes pusztulás felé sietnek. A törzsfejlődésnek ez a pusztító, visszafelé irányuló módja, ez a káros betegség akkor, ha az élet fenntartása szempontjából fontos szerveket támad, a leghasznosabb lehet az oly törzsek számára, amelyeket fölösleges szerveiktől idejében megszabadított. És a valóban: a ma élő fajok alaposan meg vannak szabadítva az ilyen fölösleges limlomtól. A legtöbbjük olyan, mintha most jött volna ki frissen a műhelyből és egészen újonnan készült volna mai szükségleteinek megfelelően. Másoknak különösen a fejlődésében jelentkeznek ugyan még mérsékelt számban hasznavehetetlenekké lett képződmények, azonban ezek is majdnem mindig igen nagy mértékben le vannak rombolva, igen gyakran annyira, hogy anyagban és energiában, vagyis időben való igényük sokkal kisebb, semhogy károsak lehetnének.

A létért folytatott küzdelemben győztes törzsek szorgos sietésének harmadik megnyilatkozási formája azok tevékeny mozgékonysága. Mivel ez a forma a legkevésbbé állandó a három közül, azért ha nem is valamennyi, de mégis rengeteg sok törzsnek megvan az a sajátsága, hogy egyénei önmaguktól, vagyis saját erejükből meg tudják változtatni a helyüket. Eközben a „futók” a szilárd talaj ellenállására támaszkodnak. A gyökérlábú véglények lemez- vagy fonálszerű „állábaik” segítségével másznak tovább a víz fenekén vagy növényeken. A pióca „araszolva”, a gyűrűs férgek „féregszerű”, a kígyók „kígyózó” mozgással haladnak előre. Az ízeltlábúak és a szárazföldi gerincesek oszlopszerű „végtagjaikra” nehezedve futnak tova. A nyílt vízben él az „úszók” tömege. Egyesek lapos „uszonyokat” mozgatnak ide-oda; mivel azonban ezek a lények akár az evezőmozgások módja, akár az evezők vagy az egész test alakja következtében egyik irányban nagyobb, a másikban ellenben kisebb ellenállásba ütköznek, azért ez utóbbinak az irányában haladnak tovább. Így eveznek tova a csillós ázalékállatok és az örvényférgek, valamint a legtöbb tengeri állat lárvái parányi szőröcskék tömegének a közreműködésével, a gyengéd testű bordás-medúzák nagyobb lemezkék, rákok és vízi rovarok evezőlábak segítségével. A felvett, azután hirtelen kilökött víz visszataszító erejét használva föl, változtatják helyüket a medúzák, szalpák és polipok. Más úszók a propeller módjára, ferde síkban a vízen keresztül rájuk ható nyomás eredményeként jutnak előre, miközben vagy egész testüket hullámszerűen mozgatják (férgek, halak, bálnák), vagy csak egyes részeiket (az ostoros ázalékállatok ostoraikat, a polipok testük úszószegélyét, a tengeri pillangók, a tengeri teknősök és a pingvinek „szárnyaikat”. Az úszókéhoz hasonló a „repülők” mozgása a szabad levegőben. A denevérek lényegileg az úszás alapelveit alkalmazzák mozgásukban; a rovarok, repülő halak és kolibrik a ferde felületek eszközét; a többi madarak a két módszert csodálatos módon egyesítve a repülést a legnagyobb tökéletességre fejlesztették. A helyváltoztatás mindezen esetekben cél nélküli. Az élőlények másznak, futnak, úsznak vagy repülnek valamely irányban, legtöbbször egyenesen előre, csakhogy máshova jussanak. Ez a céltalan vándorlás, amilyet magasabbrendű állatok csak korlátozott mértékben és csak időközönként végeznek (a sáskák vándorlása, a sasok körözése, a róka cserkészése) az alsóbbrendű állatok, különösen az egysejtűek körében annyira uralkodó magatartássá lesz, hogy ezeket a lényeket ember másképpen nem is láthatja, mint mozogva. Mily nyugtalan nyüzsgés folyik a tengerek, tavak, tócsák vízében! Az aprócska rákok és férgek, a lárvák hada, a kerekesférgek, a csillós és ostoros ázalékállatok mind valamennyien pihenésnélküli ide-oda vándorlásban vannak. És mint nyüzsögnek az erdő talaján is a hat- és többlábú gyalogosok! Mint surrannak tova a nyári levegőben annak parányi vándorai! De hogyan? Az iránytalan csavargás tulajdonsága, ami nagy erő és anyag, vagyis időpocsékolással jár, ez a sietésnek egyik formája lehetne? Minden bizonnyal! Az egyének tetszőlegesen irányított helyváltoztatásával terjesztik ki a mozgékony törzsek lakóhelyük területét. Hogyha a legtöbb vándor a régi határok közt mozog is ide-oda, mégis sok azok közül, melyek a véghatárok közelébe jutnak, véletlenül azokon túlra kerül el, belülről mások utánuk tódulnak és így a törzs idők jártán azt a területet is egyenletesen benépesíti, ugyanúgy, mint ahogyan a gáz is részecskéinek a mozgása révén terjed szét a térben. A céltalan vándorlás a törzs által megszállott terület sűrűbb, egyenletes megszállására vezet. A mindenfelé szertekóborló egyének idővel és alkalomadtán minden pontra eljutnak és így megtalálják – mintha „keresték volna” őket – a gyéren kínálkozó lyukakat, melyek mentesek a gyilkoló tényezők hatásától. Egyébként pedig termékeny törzsek esetében mindkét folyamat, terjeszkedés kifelé és sűrűsödés befelé végbemegy aktív helyváltoztatás nélkül is, a külvilág tényezői munkájának eredményeként, amelyek egyébként is jelen vannak és a törzsnek semmibe sem kerülnek: a nehézkedés arra kényszeríti az újonnan keletkezett egyéneket, hogy egymás mellett a földön terjeszkedjenek szét, szél és vízáram megragadja s viszi őket tovább. Azonban az aktív vándorlás mindenesetre erősen meggyorsítja a terjeszkedést. De azt is meg lehet érteni, hogy némely jó törzs, mely e segédeszköznek a híjával van, bő termékenysége, gondos munkamegosztás és takarékosság ellenére is áldozatául esik valamely gyilkoló tényezőnek.

De másrészt azt sem nehéz megérteni, hogy a sietésnek ez a harmadik, nagyon időrabló formája egyáltalában nem mindig, hanem éppen csak bizonyos körülmények közt volt hasznos, és sok törzs e nélkül is életben maradt. A magasabbrendű növények birodalma egyáltalában nincs e tulajdonság birtokában. És a ma élő állatok majdnem valamennyi nagy törzsében is találunk számos alakot, melyek csak kora ifjúságukban tudják a helyüket változtatni, mert csakhamar letelepszenek és azontúl „ülő életmódot” folytatnak, mint a véglények közt a harangállatocska és a szívó ázalékállatok, az összes szivacsok, a legtöbb csalánozó állat, egyes kerekesférgek, majdnem valamennyi tengeri liliom, nem kevés gyűrűsféreg, valamennyi kacsalábú rák, mohaállat és pörgekarú, némely csiga és kagyló, sőt még a gerinchúros állatok előkelő törzsében is akadnak ilyenek, tudniillik a tekintélyes csoportot alkotó Ascidák. Úgy látszik, hogy az ülő életmódot folytató állatokra életmódjukból semmi hátrány sem származik.