6. Változékonyság

A létért való küzdelem menetére igen mélyreható és elhatározó befolyást gyakorolt a gyilkoló tényezők térben való kiterjedése és az időben való gyorsasága mellett azok minőségbeli változékonysága is. Ez az „állandó” tulajdonság is markáns vonásokkal tükröződik vissza a ma élő fajok alkotta képről. Még hozzá kettős értelemben. Mert míg a külvilág többi fegyverei egyoldalúan, kalapácsütésszerűen csapnak le az élő lényekre, addig a most megvizsgálandó tényező hatása a harapófogóéhoz hasonlítható, mert ez két ellenkező oldalról ragadja meg kegyetlenül azokat. Fokozatosan haladva előre, e sajátságos összefüggés könnyen átlátható lesz. Először is azt kérdezzük: mi történt volna, ha a külvilág bizonyos korábbi idő óta, mondjuk az utolsó évmilliárd során lényegében nem változott volna meg, ha a világ sorának menete, ami a minőséget illeti, minden kitérő nélkül egyedül előre irányult volna? Akkor a gyilkos tényezők hadához hasonlatosan azok a szűkre szabott, csendes helyek is, melyeken az élő törzsek „beleillő” tulajdonságaik eredményeképpen fenn tudtak maradni, szintén hasonló szélességben, zsinóregyenesen haladtak volna tova évmilliókon keresztül, mintha csak minden ilyen „élettér” (biotop) keskeny, egyenes töltés volna valamely rohanva előre hömpölygő folyó közepén. Ámde tudjuk már, hogy az élő lényekbe belé van oltva az a tehetség és hajlam, hogy irány nélkül változni tudjanak. Így azonban bizonyos, hogy a külvilág minőségének változatlan merevsége súlyos hátrányt jelentene a változékony életre nézve. Ha valamely törzs, mely addigi „beleillő” tulajdonságát megváltoztatta, bármely időpontban átlépte volna életterének határait, menthetetlenül áldozatául esett volna az ellenséges tényezők rohanó folyamának, éppen úgy, mintha valami vak vagy részeg megkísérelné a keskeny töltésen való végighaladást. A mellett a gyorsaság, mellyel valamely törzs a külvilág teljes merevsége mellett tönkre menne, teljesen megfelelne a törzs megváltozása fokának: a minőségben leginkább megváltozott törzsek semmisülnének meg legelőbb, az aránylag legmerevebbek legutoljára. A mai napig pedig a legjobb esetben is csak olyan alakok maradtak volna meg, melyek minőségileg csak elenyésző csekély fokba vagy egyáltalában nem változtak meg.

Másodszor pedig induljunk ki az ellentétes föltevésből: tegyük föl, hogy a külvilág minőség tekintetében azokban az ősidőkben nem merev, hanem szélsőségesen változó volt, úgyannyira, hogy nem csupán a törzsek, hanem az egyének is nemzedékről-nemzedékre, folyton változó külvilággal lettek volna kénytelenek számot vetni. Ilyen körülmények közt a legtöbb „élettér”, mely az utolsó évmilliárd kezdetén nyitva állott az élő lények számára, a legrövidebb idő alatt egyszerűen eltűnt volna. Közben azonban szerencsés véletlen folytán, a korábban megvoltakhoz csatlakozva, az életlehetőségek számára új terek nyíltak volna meg, úgy hogy a régi pályák megváltozott irányban tovább folytatódtak s nyilván el is ágaztak és szomszéd pályákkal egyesültek is volna. Ilyen esetben az élet tökéletesen más helyzet előtt állott volna. Ami a minőség tekintetében állandó külvilág esetén az egyetlen reményt jelentette volna a győzelemre, t. i. a szerkezet és életműködés lehető legnagyobb merevsége, az most biztos pusztulás forrása volna, hasonlatosan ahhoz, mintha a vándor valamely erősen kanyargós és zegzugos töltésen nyílegyenesen akarna haladni. És megfordítva: a szerkezet és működés szünetnélküli változása, amely az előbbi esetben a törzs pusztulásával lett volna egyenlő értelmű, az most a menekvés egyetlen útját jelentette volna. Mert az új alakok és minőségek búja sokasága mellett valamely törzs részére, az áldozatok számának hihetetlen nagysága ellenére is, legalább a puszta lehetőség maradt meg, hogy legalább valamely csipetnyi ága az életkörülmények minden tarka változatossága ellenére is megtalálja a módját a fennmaradásnak. Így a külvilág korlátlan változékonysága az élő lények törzseit annál biztosabban kiirtotta volna, minél kevésbé voltak változékonyak az utóbbiak maguk. És ami belőlük fennmaradt volna, az legföljebb az élő lények egy furcsa csoportja lett volna, melynek egyénei tulajdonságaikat nemcsak nemzedékről-nemzedékre, hanem a születés és halál közé eső időszakban is állandóan változtatták volna – tükörképeként a nem kevésbbé mozgalmas külvilágnak.

Mi történnék azonban akkor, ha a külvilágban sem az egyik, sem a másik szélsőség nem valósulna meg; nem volna teljesen merev, nem is végtelenül változó, hanem sajátságai korlátolt mértékben változnának meg? A válasz könnyű: akkor az élő lényekre gyakorolt ama kettősirányú befolyása érvényesülne, amelyről fentebb már volt szó. Amennyiben a külvilág bizonyos fokig merev maradna, számos olyan törzs áldozatául esnék, amelynek sajátságai jelentősen erősebben változtak meg. Másrészt pedig szerkezeti és életmódbeli sajátságaikat túlságosan hosszú ideig és szívósan megőrző törzsek megint csak áldozatai lennének a sajátságait gyorsabban változtató külvilágnak. Az így is, úgy is kiirtott tömeggel szemben az alakoknak csak olyan világa tarthatná fenn magát állandóan, amely sajátságait ugyanolyan gyorsan és ugyanolyan mértékben változtatná meg, mint az azt körülvevő külvilág.

Ha most az elméleti föltevéseket összehasonlítjuk a valósággal, azt találjuk, hogy az utóbbi megfelel harmadik fölvett esetünknek.

A minőségbeli megváltozásnak a foka, amellyel a külvilág szembe fordult az élők világával, ellentétben azzal, ahogy addig fel szokták venni, semmikép sem volt egységes, hanem tényezők szerint jelentősen eltérő. Egyesek az élet keletkezése óta egyáltalában nem, vagy alig változtak meg, mint pl. a súly, ozmotikus és kémiai erők, szélnyomás és levegőellenállás, a víz elpárolgása és megfagyása, nappal és éjjel, tél és nyár változása. Mások sejthetőleg jobban megváltoztak és az élő lényekre bizonyos tekintetben kártékonyak lehettek, pl. az átlagos hőmérséklet, a napfény erőssége, a tenger sótartalma, a levegő összetétele; azonban tekintettel a nemzedékek számára, melyekre hatásuk eloszlott, ez még mindig rendkívül lassú és csekélyfokú volt. Ismét más, jobban bizonyos helyre szorítkozó tényezők sajátságai sokkal gyorsabban és sokkal jobban eltolódtak, például sok helyen az éghajlat vagy a talaj minősége. Azonban a külvilág a leggyorsabb, a leghatalmasabb és legsokfélébb változáson azóta ment át, amióta az élő lények maguk is felléptek ellenséges tényezőkként, akár mint ragadozók, vagy prédául szolgáló állatok, akár mint versenytársak a táplálékért és helyért folyó versengésben, mert bizonyos törzsek szerkezetében, életműködésében vagy életmódjában beálló bármely, még oly aprólékos megváltozás is száz másra nézve új, addig ismeretlen gyilkoló és kiirtó tényező kiindulási pontja lehet. A külvilág megváltozásának tehát rengeteg fokozata van, kezdve a tökéletes merevségen és végezve a tényezők szinte viharos megváltozásán.

Azonban az is kétségtelen, hogy bizonyos törzsnek sohasem egyetlenegy gyilkoló tényezővel, vagyis a külvilág megváltozásának egyetlen fokozatával kell számolnia, hanem mindig több fenyegeti, és pedig majdnem mindig a fokozatok minden részéből. Azonban a megváltozások fokozatainak összességéből minden törzsre nézve egy számbeli, a végleges eredményt eldöntő középérték adódik. És ezek a változások magától értetődőleg „korlátoltak” voltak a mi harmadik esetünk értelmében, jóllehet törzsről törzsre, valamint az idők során is jelentősen ingadoztak.

Most végre a külvilág és az élő lények közt folyó nagy háborúról szóló fejezet is teljes áttekinthetőséggel áll előttünk. Láthatjuk, hogy az élő lények már őseredeti tulajdonságuknál fogva hajlamosak lévén a legkülönbözőbb módon megváltozni, ez okból törzsfájuk szakadatlanul újabb és újabb, tulajdonságaikat gyengén, vagy egyáltalában nem, vagy különösen erősen, avagy szélsőségesen megváltoztatott ágakat hajtott; majd a külvilág a maga részéről, „korlátolt” átlagváltozékonyságának veszedelmes kettős fegyverével az alakok kifejlődésre törő tömegének nekitámadt, itt a túlságosan változékony, amott a túlságosan merev törzseket irgalom és kegyelem nélkül kiirtotta, de azt a néhányat is, amely pusztítása elől egyelőre megmenekült, tovább üldözte minden további elágazásukon és minden időkön keresztül egészen legutolsó ízükig s elül-hátul megnyirbálta és legyalulta. Így megérthetjük azt is, hogy a mai napig ép bőrrel eljutott fajok világa, ellenpárja a kiirtott tömegnek, minden oldalról magán hordja a kétoldalról jött pusztítás következményeit: azokat az általános sajátosságokat, melyek minden fennmaradt törzsnek biztosítja a minőségbeli állandóság, merevség bizonyos nélkülözhetetlen mértékét, és másrészt megengedik a minőségbeli változások szükséges játékát. Ebből a forrásból fakadnak az élők világa arculatának legcsodálatosabb és legszebb vonásai.

Majdnem élettelenül merevek az első csoport vonásai: a minőségbeli állandóság hordozói. E csoport élén a törzsek alapvető, mindig meglévő sajátsága áll, az, amit öröklékenységnek nevezünk; ez az élet csodái közt talán a leghomályosabb sajátság. A törzs szülőről gyermekre, egyik nemzedékről a másikra átszármaztatja sajátságait, olyan időtartamokon keresztül, melyeknek hosszúsága különös ellentétben van az egyén életének futólagos voltával. Mi fentebb az önmagát fönntartó életet lánghoz hasonlítottuk: mennyire csodálkoznánk, ha azt tapasztalnók, hogy ez egy évszázad hosszáig megmaradt változatlan alakban és nagyságban. A törzsek azonban, legalább is a tartósak, sajátságaik összességét szívósan megőrzik és azt nemzedékről nemzedékre „átörökítik”, évezredek, sőt évszázezredek során keresztül! Ami idő a jégkor vége, valami 30.000–50.000 esztendő óta eltelt, az csak arra volt elegendő, hogy az alatt legföljebb új rasszok és alfajok alakulhassanak ki. A ma élő fajok azonban nyilván mind megvannak már a diluvium kezdete óta, tehát legkésőbb ebben az időben, vagyis közepes becslés szerint legalább is félmillió év előtt jöttek létre. Azonban sok faj egészen bizonyosan sokkal idősebb ennél. A ma élő csiga- és kagylófajok már teljesen kialakulva megtalálhatók a felső és középső harmadkorból való rétegekben, tehát azok több, egy részük vagy 10–15 millió éves. A csínos Nautilus valami 30 millió éves lehet. A Lingula anatina nevű jelentéktelen pörgekarú pedig mintegy 50 milliós, vagy még hosszabb korra tekint vissza. Általában véve aligha hibás az a vélemény, hogy a mai napig élő fajok átlagosan egy millió évesek.

Ha e mellett az átöröklés folyamata, amint első pillanatra látszik, szakadozott volna, ha minden szülőegyén, miközben létrehozza a következő nemzedék csíráit, kénytelen volna maga újra teremteni azt a bonyolult kiindulási anyagot, amelyből maga is létrejött, akkor valóban megfoghatatlan jelenség előtt állanánk. Azonban ez nincs így. A következő nemzedék létrejöttéhez szükséges képző anyagnak nem kell teremtődnie: az már megvan! Ma már tudjuk, hogy a csírasejtben, gondosan elhelyezve annak a magvában egy sajátságos, a törzs tulajdonságait megszabó, vagyis törzsek szerint különböző átörökítő anyag van, az ú. n. csíraplazma. Ez anyagnak és a hozzája kapcsolódó élettevékenységnek megvan az a sajátsága, hogy időszakonként megismétlődve egyes egyének „szómáit” tudja kialakítani magából, úgy, mint ahogy a gejzir lökésszerűen megismétlődő következménye a mélyben hasonló módon lefolyó folyamatoknak. Maga a csíraplazma azonban megszakítatlan áram gyanánt folytatódik nemzedékek során keresztül; az egyének csírasejtjeiből rendesen elrejtett, gyakran azonban világosan látható „csírapályán”, a növekvő szómán keresztül hatol el az új egyének csírasejtjeiig, és így nemzedékről nemzedékre átszáll. Az átöröklés tehát semmi egyéb, mint a csíraplazmának az a képessége, hogy a maga sajátos, bonyolult tulajdonságait minden anyagcsere, növekedés és oszlás dacára is fenn tudja tartani. Azonban e teljesítmény tartama, sok törzsnek oly példátlanul hatalmas átörökítő ereje minden esetre izgatóan különös probléma marad. Mondani csak annyit mondhatunk róla, hogy ez a folyamat nemcsak abban áll, hogy részek hallatlan pontossággal összeműködnek, hogy a csíraplazma élettevékenysége során az egyes folyamatok a legnagyobb biztossággal és egyenletességgel mennek végbe: itt különös, végtelenül finom szabályozó mechanizmusoknak kell működniök, melyek az anyag- és energiaforgalom ingadozásait a legszélsőbb állandóság felé terelik, illetőleg azt változatlanná teszik.

Egyet azonban könnyen megértünk, azt t. i., hogy az erősen merev külvilággal folytatott harcban csak azok a törzsek tudták fenntartani magukat, amelyeknek ilyen alkotású csíraplazmájuk volt. Mert amilyen a csíraplazmája valamely törzsnek, olyanok az egyénei is. Ha a csíraplazma millió éveken keresztül állandó maradt, akkor egyénei is, vagyis azok a csoportok, melyekkel a törzs a létért való küzdelmet megvívja, ugyanolyan hosszú ideig változatlanok maradnak. Nem csoda azért, ha azt találjuk, hogy a ma élő alakok világában majdnem valamennyi fiatal, még el nem ágazó törzs, vagyis a fajok és fajták egyéneinek a száma jóllehet milliárdokra és billiókra rúg, azok mégis annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha valamennyi ugyanabba a mintába volna öntve. Az élő fajoknak és fajtáknak ez az öröklött, a csíraplazma szerkezetéből szükségképpen folyó egyöntetűsége kétféle módon fejlődik láthatóvá.

Az egyik mód az egyén kifejlődésének a módja, az ontogenezis. Lehet a fejlődés útja rövid vagy hosszú, egyszerű vagy bonyolult, ugyanazon fajtának az egyénei az egyénfejlődés során mindig ugyanazt az útat teszik meg. És ha azok az egyéni fejlődés végén, mint kész lények, mégsem hajszálnyira egyformák, hanem kevésbbé fontos bélyegeikben, mondjuk nagyságuk tekintetében, egy kevéssé eltérnek egymástól, ennek a körülménynek az öröklékenységhez semmi köze sincs: annak oka pusztán a külső tényezők mértékének kisebb, véletlen ingadozásaiban keresendő, mint amilyen tényezők például a táplálék és a hőfok, amelyek a növekedésben lévő szómára befolyást gyakoroltak. Azonkívül sok törzs egyéneinek megvan az az öröklött képessége, hogy szervezetük jellemző sajátságait, ha azt külső tényezők erőszakosan megváltoztatták, ismét helyre tudják állítani. Gólya és kakas „regenerálja” letört csőrét, gyíkok letört farkukat, gőték lábukat vagy szemüket, földi giliszták testük elvesztett felét, planáriák és polipok egy kis darabkából egész testüket.

De előfordulhat az is, hogy egyidőben ugyanabból a törzsből származott egyének fontos dolgokban, s gyakran igen jelentősen eltérnek egymástól; így a méhek királynői és dolgozói, a termeszek kasztjai, a hólyagos-medúzák ötféle egyénei. Azonban a törzsek sokoldalúsága, polimorfizmusa nem válogatásnélküli és szabálytalan, hanem ellenkezőleg előre megszabott, szigorú következetességgel öröklődő jelenség. Azok csíraplazmájában az ontogenezis több formájának a mechanizmusa van meg, melyek közül majd az egyik, majd a másik kezd működni a fejlődés kezdetekor. Nemcsak az egyének, hanem a nemzedékek is sokoldalúak lehetnek. Mert lehetséges, hogy a szülők oly utódokat hoznak a világra, melyek soha, fejlődésük egyik fokán sem hasonlítanak hozzájuk. Vagy akár több egymástól eltérő nemzedék is követheti egymást sorjában. Azonban a kör valahol mégis bezáródik, a fejlődés kanyargója visszatér oda, ahonnan kiindult; és a törzsek valamennyi ilyen fejlődési ciklusa egyenlő egymással. Így követi a fejlődésben a polip a medúzát, a medúza a polipot, így váltogatják egymást a májmétely, a fillokszéra, a szalpák és más állatok különféle nemzedékeinek sorozatai. A törzs csíraplazmájában ezekben az esetekben is két vagy több különböző alak fejlesztésére van meg a megfelelő mechanizmus, csakhogy ezek nem egymás mellett, hanem egymás után fejtik ki működésüket. Azonban ez az egész „nemzedékváltás” nem egyéb, mint a létért való küzdelemben megmaradt tükörképe a külső tényezők hasonló ritmusban lejátszódott változásának, pl. az évszakokénak.

De miként a működésre alkalmas szervezetet létrehozó ontogenezis, akként az élő lények is csodálatos merevséget tanúsíthatnak, és pedig működésük és életmódjuk tekintetében. Valamennyi élő lény pontosan meghatározott, a minőség tekintetében különböző felszerelések egyszer szerényebben, máskor bővebben juttatott mennyiségével jön a világra. Ezek a velük született, „ösztönöknek” nevezett felszerelések minőség tekintetében alkalmazkodnak a külvilág tényeihez és folyamataihoz, melyekkel az illető lénynek szabályszerűen, jóban-rosszban egyaránt számolnia kell; és pedig számolnia kell olyan módon, hogy segítségével a veszélyt el tudja hárítani vagy kerülni, a hasznosat pedig ki tudja használni. Ez az ösztön gyakran nem más, mint egyszerű, egyszer vagy egyformán lejátszódó mozgás, mint a tengeri rózsa összerándulása, vagy a harangállatka csillókoszorújának örvénylése. Más esetekben különböző egyes mozgások egész sora kapcsolódik össze láncszerűen, hogy valamely egységes cselekvés jöhessen létre, mint például akkor, ha a fülemile énekel; egyesek meg, mint némely pók, rovar és gerinces állat építő és utódait gondozó ösztöne, végtelenül bonyolultságukkal lepnek meg bennünket. Azonban az ösztönszerű cselekedetek minden esetben „mechanikusan” játszódnak le, mint ahogyan a zenélődobozban lejátszódik a dallam. A cselekvő élő lény belső szerkezete, részeinek alakja és helyzete, a magasabbrendű állatok esetében elsősorban az idegrendszer és az izomzat berendezése, azok működése és összejátszása szükségképpen megszabja az ösztönszerű cselekedetek minőségét. Mivel azonban a testnek minden porcikájához hasonlatosan az ösztönök alapjai is az ontogenezis eredményei, és mivel az ontogenezis viszont a csíraplazmától függ, azért az ösztönök minőségbeli sajátságait is a csíraplazma határozza meg. Megérthető tehát, hogy azok minden még el nem ágazott törzs valamennyi normálisan fejlett egyénénél következetes, sablonszerű egyformaságban ismétlődnek meg állandóan.

Azonban a veleszületett ösztönök sohasem emelkedhettek volna mai finomságuk és sokféleségük magaslatára, ha a véletlen az élő lényeket még egy másik, különösen szép és rájuk nézve a legnagyobb fokban jellemző ajándékkal meg nem ajándékozta volna, t. i. azzal az adománnyal, hogy időbeli és térbeli ingerek által ingerelhetők. Bizonyos, hogy a külvilág tényezői minőség tekintetében nagyon állandóak. De tudjuk, hogy közülük csak kevés hat mindig és mindenütt az élő lényekre, mint például a nehézkedés. A legtöbb, különösen az élő tényező nagy és fontos csoportja, időben és térben korlátozva van, azok az élő lényekre csak ekkor-akkor, itt-ott hatnak. Ilyen idő- és térbeli korlátozottság mellett azonban az olyan ösztönberendezésnek az értéke, amely minőség tekintetében az ilyen korlátozott tényezőkhöz alkalmazkodott, aggasztóan kérdéses volna. Mert ha ez az ösztön a maga részéről idő- és térbelileg szétforgácsolva és tárgyától függetlenül folyna le, ha például valamely ragadozó állat tetszés szerint ekkor vagy akkor, minden irányban kapkodna prédája után, mi biztosítaná, hogy célját eléri? És ha az ösztön ilyen elrendezés mellett mégis sikeresen tudna működni, az csak rengeteg fölösleges erő és anyag felhasználásával volna lehetséges. Az élő lények ily meredek szélén járva, zseniális biztossággal találták meg az egyetlen reménytkeltő utat. Ugyanis olyan ösztönök alakultak ki, melyek csak akkor kezdenek működni, ha nekik megfelelő tárgy önmagától jelentkezik, és amelyek abban az irányban működnek, ahonnan az illető tárgy jelentkezett! Hogyan történhetett ez? Egyszerűen úgy, hogy az állatok minden a tárgytól származó vagy vele állandóan kapcsolatos, vagyis a tárgy időbeli és térbeli helyzetét vagy mindkettőt jelző működést „ingerként” értékesítették, hogy a megfelelő berendezés működését a megfelelő időben „kiváltsák” és annak értelmében a térben irányítsák, mint ahogyan a zenélődoboz működését megindítjuk egy gombnyomással, vagy ahogyan a villám irányát megszabjuk a villámhárító vezetékével.

Az ösztönök ilyen alkalmazása mellett sok mindent tekintetbe kell vennünk. bizonyos kártékony befolyások, mint emelkedő hőfok, behatoló méreg, közvetlenül működésre serkenthették a menekülési ösztönt. Élő tárgyak, ellenség, préda, nőstény, ivadék jelzésére elégségesek voltak bizonyos megszabott, ezek által állandóan létrehozott mellékes működések, mint kémiai anyagok kiválasztása, mechanikai rázkódtatás, zaj és fényhatások. Más esetekben valami más, az inger tárgyától idegen, de vele kapcsolatosan mindig egyformán jelentkező kísérő jelenség szolgált felhasználható „irányító ingerként”: a nehézségi erő jelzi a csillós ázalékállatoknak a szabadulásnak a mélység felé vezető útját, az áramlás vezeti a vonuló halat a tengerből a patakokba, az égről jövő fény a fiatal hernyót az ágak csúcsa felé. Korai munkamegosztás eredményeként keletkeztek részben már az egysejtű véglényeknek is, de főképpen a soksejtű állatoknak külön „érzékszerveik”: szagló-, ízelő-, tapintó-, a nehézkedést és hőt megérző, halló- és látószervek. Ezek segítségével érték el az élő lények azt, hogy mindegyik ilyen szervvel bár csak egyféle ingert, de azután fokozott pontossággal és tökéletességgel felfoghatják. Míg végre a tökéletesség legmagasabb fokán, a férgek, puhatestűek, ízeltlábúak és gerincesek törzsében kialakult a legtökéletesebb érzékszerv, az „alakot látó” szem.

Az élő lények, felszereltségük mértékéhez képest néhány, egy tucat, vagy néhány száz különböző inger mindegyikére egy-egy külön berendezés útján válaszolnak, például az őz a bögöly érintésére bőrének rángásával, a friss lomb szagára evőmozdulatokkal, a mérges növények csípős ízére azok kiköpésével, a gödölye panaszos hangjára odafutással, a farkas megszimatolására zajtalan elhúzódással az ellentétes irány felé, közeli nagy, mozgó test meglátására bőszült meneküléssel, – de viszont őket a környezet rájuk nézve fontos tényezői bábok módjára mozgatják, fékezik, itt-ott tenyésztik vagy kiszorítják. És mindig biztos, hogy amit mechanikusan cselekszenek, az adott helyzetbe beleillő. Mert állandóan csak a hasznos ösztönökkel felruházott törzsek tudtak fennmaradni.

Azonban az élete arculata az átörökléssel kapcsolatos jelenségek által rája nyomott vonáson kívül még egy másik merev vonást is visel, amely szintén a külvilág bizonyos merevségét tükrözi vissza, s amely bizonyos tekintetben ellentétes az előbbivel. Működésének területe nem a csíraplazmában van, hanem az egyes egyének szómájában; s a helyett, hogy az összes törzsek tulajdona volna, lényegileg csak a közepesen és jobban bonyolult szervezetű állatokra szorítkozik, hogy végül a legmagasabbrendűekben a legnagyobbszerű kifejlődést érje el. Az élő lényeket jellemző merevség e második és teljesen önálló formája az emlékezet. Működése és lényege a következő:

Az illető állatok annak a sajátságos belső ösztönnek a birtokában vannak, hogy egészen határozott helyzetekben „idegen”, vagyis ösztönberendezésükkel nem közvetlenül kapcsolatos érzékingereket, melyek azokban érik őket, fölvehetik idegrendszerükbe; de nemcsak fölveszik, hanem ott átalakíthatják és mintegy átkapcsolhatják őket bizonyos berendezések hajtóművére, például menekülő mozgásra, úgyhogy ha az illető állatot az inger még egyszer érné, akkor kénytelen volna reagálni rá, és pedig éppen azzal a berendezésével, amelyek idegberendezésére az érzékinger rá van kapcsolva. Ezt az ösztönt „gondolattársításnak”, asszociációnak nevezzük. Az az állapot, amelyet az asszociáció az idegrendszerben megteremt, ha egyéb körülmény nem játszana közre, az idegsejtek anyagcseréjének eredményeként ismét hamarosan eltűnnék, ha az emlékezet állandó állapottá nem rögzítené. Az inger és reakció asszociált kapcsolatban, egymással összekötve be van vésve az emlékezetbe. Ameddig megvan, éppúgy szolgálja a fajfennmaradás céljait, mint bármely más tökéletes, öröklött ösztön. Az állat így szerzi „tapasztalatait”, s a fennmaradásra alkalmasabb lett, mert „tanult”.

Mármost némely idegsejtnek az a képessége, hogy az asszociáció következtében szenvedett változásokat egyre fokozódó tartósággal meg tudta őrizni, természetesen az életfolyamatoknak egy sajátságos formáját jelenti, a sejteknek bizonyos anyagi alkotottságát, amely a csíraplazma által irányított egyéni fejlődés során is megmarad, ami máskép azt jelenti, hogy lényege szerint az emlékezet is az élő lényekkel velük született ösztön. S fölmerül a kérdés: miért van az, hogy az emlékezet adományával felruházott törzsek, és éppen az állatvilág magasabb és legmagasabbrangú törzsei, oly tömegesen maradtak meg? Nem lett volna hasonlíthatatlanul előnyösebb az évezredeken keresztül állandó külvilággal folytatott harcban, ha az illető, a törzs fennmaradása szempontjából előnyös reakció az egész törzs kész ösztönévé lett volna a helyett, hogy minden egyénnek külön kelljen megtanulnia? A válasz ez: az emlékezet által közvetített s a szómára szorítkozó működés nem volt valami silány kisegítő eszköz, hanem az két irányban is döntő hasznot nyujtott.

Először is sok állat arra van kényszerítve, hogy bizonyos, térfogat szerint korlátozott egyes tárgyakat, amelyek bár másokkal együtt egy csoportba tartoznak, egyenként azonban mégis különbözők, érzékei segítségével meg tudjon különböztetni, mert az illető állatfaj minden egyénére nézve a csoportnak csupán egy bizonyos tagja, és nem bármelyik fontos. Hogy például a jérce az „ő” kakasa sajátos képe által keltett ingerre állandóan reagáljon: az nem lehet veleszületett sajátság; hanem úgy van berendezve, hogy annak a kakasnak a képét, amelyhez a kakasok által való általános ingerelhetőség hatása alatt először hozzá ment, emlékezetébe be tudja vésni és ennek megfelelően cselekedni. Éppúgy jegyzi meg a tyúk a kis csirke képét, amely a tojásból az imént bújt ki, vagy a – kacsáét, amelyet szintén kiköltött. A kis csibe megtanulja „megismerni” anyja hívó hangját, a hangya fészkének sajátos szagát, amelyben született. A méh első kirepülése alkalmával emlékezetébe vési kaptárának képét és a hozzá vezető útat, az ásódarázs a helyet, ahol az általa legutóbb ásott üreg fekszik. A madár ismeri fészkét, az egér a lyukát. A rákoktól és rovaroktól fölfelé majdnem valamennyi magasabbrendű állat megőrzi annak a helynek az emlékezetét, ahol táplálékot talált és azt ismételten felkeresi. Az olyan helyeket, ahol bajba keveredtek, utat, amely veszélybe vitte őket, menekülő vagy elhárító mozdulatokkal kapcsolatosan szintén emlékezetükbe vésik és a következőkben kerülik őket. „Idomítható” állatok, mint a ló és kutya, büntetés vagy jutalom hatása alatt emlékezetükbe vésik uruk intéseit és szavait.

Azután akkor, amikor valamely állat nem egyes különálló dolgokkal, hanem egyénileg bár különböző, de rá nézve egyaránt fontos jelenségekkel áll szemben, szintén igen nagy fontossága van a tapasztalásból való okulásnak. Az emlékezés tehetségével nem bíró állatokból álló törzs teljesen tehetetlenül áll, ha ilyen jelenség újságként jelenik meg előtte, mert magatartásának megfelelő módját emlékezete nem segíti eltalálni. Egészen máskép áll a dolog abban az esetben, ha az egyes állat képes arra, hogy a jelenségek valamely csoportjának sajátságait, megfelelő eszmetársítás kíséretében, emlékezetébe tudja vésni, ha például megtanulta azt, hogy valamely új ragadozó állattal való találkozásakor szerzett rossz tapasztalatai alapján annak egész faját el tudja kerülni. Bizonyos, hogy a törzs fenyegető megsemmisülése valamelyes fokban elodázódnék: a törzs, egyénei közvetítésével, némi haladékot, talán elég időt nyerne arra, hogy megfelelő ösztönt fejlesszen ki.

Azonban belül esik ez a lehetőségek határán? Mivel dolgok valamely nagyobb csoportjának ismeretét csak egyes tagjain szerzett tapasztalatok alapján lehet megszerezni, azért az állatoknak ama tehetség birtokában kellett lenniök, hogy az egyéni és általános vonások közül, melyek valamely csoport egyes tagjait jellemzik, ki tudják válogatni a lényegeseket, a csoport egészét jellemzőket, azok „fogalmát” megszabókat és hogy csak azokat őrizzék meg emlékezetükben. Nem egyezik meg ez hajszálnyira az annyira megcsodált, csak emberi előjognak tartott „absztrakcióval”, eszmeképzéssel? Bizonyára így van, és sok magasabbrendű állat ebbeli tehetsége tökéletes. Pontosan megvizsgálva a dolgot, nem is kell valami sok hozzá. Az absztraháló lény egyszerűen úgy van alkotva, hogy valamely rá nézve új csoport egyes tagjaival gyakran találkozva az általános, a csoport egészét jellemző sajátságokat, melyek annak minden egyes egyénén megismétlődnek, egyre mélyebben és mélyebben vési emlékezetébe és ott továbbra is megőrzi őket, ellenben az egyének ingadozó, ritkán vagy soha meg nem ismétlődő különbélyegeit hamarosan „elfelejti”. Ilyenmódon valamely madár, miután valamely mérges hernyófaj mindenféle példányát, kicsinyt és nagyot, meggörbültet, kinyúltat, felkapta és kiköpte, megismerte a mérges hernyó csoportjának a fogalmát. Varjak „absztrakció” útján alkotják meg a vadász „fogalmát”, kutyák a koldusét, a kalapét, a zárt térét, az őrizendő tárgyét és más egyébét.

Az állandó tulajdonságokkal szöges ellentétben van a sajátságok egy másik csoportja: azok, amelyek az élő lények részére biztosították a minőségben való változékonyság tehetségét és ezzel a lehetőséget, hogy azok a külvilág változásai dacára is megtalálják önmaguk fenntartásának az útját; ezek az életfolyamatok tovább hajtó, az előbbrehaladást biztosító elemei, míg az előbbiek a konzerválók. Ez a csoport is kétféle alakban nyilvánul meg: mint a csíraplazmához kötött törzsfejlődéstani és mint az egyén szómájához kötött egyéni folyamat. Az öröklékenység a konzerváló elemet jelenti a törzsfejlődés során, viszont a továbbhaladás alapját a változékonyság, variabilitás alkotja. Változékonyságnak valamely törzs ama képességét nevezzük, hogy a csíraplazmán sarkalló életműködéseit bizonyos értelemben és terjedelemben meg tudja változtatni, amivel elmaradhatatlan kapcsolatban vannak az egyes egyének szerkezetében és működésében bekövetkező állandó módosulások. A változékonyság bizonyos legkisebb mértékének minden olyan törzsnek birtokában kell lennie, amely a létért folytatott harcban megmaradt, mert hiszen csak ezek állhattak meg a külvilág tényezőinek megváltoztával. Különben nem maradhattak volna fenn, mert a megváltozott tényezőkkel kapcsolatos kiirtó tényezők csakhamar elsöpörték volna őket az útból. Mekkora volt ez a legkisebb mérték?

A mai napig fennmaradt fajok életének átlagos tartamát fentebb nagy általánosságban egy millió évre becsültük. Ez azt jelentené, hogy a törzsek átlag egy millió év alatt változtatják meg azokat a csekély eltéréseket, melyek a nemek egyes fajait elválasztják egymástól. A törzsfejlődés tempójának ez a menete, tekintve a ma élő alakok rengeteg számát és nagy különbözőségét, különösen lassúnak látszik. Ha azonban az első élő lények megjelenése óta eltelt idő rengeteg hosszúságát vesszük, melyet, ha 100 milliárd évekkel mérünk, nyilván rövid mértéket alkalmazunk, akkor ez a gondunk eltűnik, mert hiszen 100.000, egy-egy fajnyi különbséget jelentő lépéssel rendkívül bonyolult és rengeteg nagyságú lények alakulhatnak ki rendkívül apró őslényekből. Példának okáért nem jelentene többet egy fajnyi különbségnél, ha valamely törzs egyéni fejlődése során az egyének sejtjei eggyel többször oszlanának és ilyen módon a következőkben kétszer annyi sejtből álló egyedek jönnének létre; azonban a sejteknek csak 48 ilyen megkétszereződése szükséges ahhoz, hogy kétszázbillió sejtből álló test, amilyen az emberé, jöhessen létre valamely egysejtű őslényből. A jelzett tempó egyébként csak átlagmérték: egyes nagyon bonyolult szerkezetű törzsek, mint teszem az emlősök, különösen törzsfejlődésük utolsó szakaszában, jelentékenyen könnyebben megváltoznak, mint mások. Tehát a mi céljainknak eléggé megfelelő biztossággal állíthatjuk fel azt a tételt, hogy a mi ma élő fajaink évmilliókként pontosan egy fajnyi átlagos változásnak megfelelő tempóval – azt röviden „évmillió-tempónak” nevezhetjük – haladtak át a külvilág megváltozásaiból fakadó veszélyek közt vezető kanyargós és végül nagyon erősen elágazó úton. Ebből azt következtethetjük, hogy ez a tempó megfelel az életkörülmények megváltozása tempójának.

Azonban az évmillió-tempó puszta megváltozása magában még mitsem jelent. A külső körülmények minden észrevehető, valamely törzs létét fenyegető változása alkalmával először meg kellett találni az önfenntartás lehetőségének új útját. De hogy meg lehessen találni, először keresni kellett. Vagyis, hogy valamely törzs fennmaradását biztosítsa, ehhez nem volt elégséges, hogy hajtásainak kúsza szövedékéből csak egyetlen, a környezet változása tempójával lépést tartó ágat eresszen sudárba, hanem évmilliónként ilyen tökéletes ágak egész családját kellett választás végett növelnie. Ennek a termésnek, „szétterülésnek” legalább is olyan gazdagnak kellett lennie, hogy mindannyiszor, valahányszor a külvilág megváltozása veszélyessé vált a törzsre, elegendő valószínűséggel lehetett légyen oly alak létére számítani, mely kellőképpen belé illett a megváltozott viszonyokba. Mekkora lehetett a törzsek és a változások gyakoriságának átlaga, nem tudjuk. Talán nem is olyan sok. Gondoljuk csak meg, hogyha minden évmillió nem több, mint tíz ilyen törzset termelt, és minden következőben ez így fokozódott, öt millió év múlva már százezer faj állott rendelkezésre kiválogatás végett, s ez a szám az alatt az idő alatt, amióta élet egyáltalában van, 10100.000-el jelezhető megmérhetetlen értékre emelkednék! Bármiképpen is legyen a dolog, annyi bizonyos, hogy számtalan törzs, amely a szükséges állandóság mellett nem volt birtokában egyszersmind a változékonyság elengedhetetlen legkisebb mértékének, eltűnt a Föld színéről. És a ma még élő és gondtalanul virágzó törzsek némelyikére is ki lehet már mondva a halálos ítélet, mert változékonyságuk nem tart lépést a külvilág módosulásával.

Azonban miképpen működik ez a szabályos szétterülés? Természetesen nagyon közel esik az a sejtés, hogy az évmillió-tempó által megszabott öröklési irány megváltoztathatásának hasznos képessége éppen úgy, mint minden egyéb változékonyság, egyszerűen az átörökítő erő megfelelő hiányán alapszik. Mintha azok a finom hajtó- és kormányzómechanizmusok, melyeket mint az egyenes irányú öröklődés eszközeit a csíraplazmában keresünk, e fennmaradt törzsekben nem volnának teljesen, vagy majdnem teljesen tökéletesek, hanem mintha bizonyos jelentékenyebb, de mégis mindig kicsiny fokban hiányok mutatkoznának rajta. Ennek következtében mintha a törzsek mindenkori öröklési irányának egyenes sudarán kissé kisiklott, egyszer kevésbbé, máskor jobban változékony oldalhajtások keletkeznének, köztük, pusztán a véletlen következtében, olyanok is, melyek a további fejlődés szempontjából szükségesek.

Azonban ez az elgondolás közelebbi vizsgálat után elégtelennek bizonyul. Valamely törzs csíraplazmája mintegy motornak tekinthető, mely azt évmilliók és évmilliárdok során át előrehajtja. Ha azonban a csíraplazmában működésbeli hiányok következtében valamely szerkezet vagy működésbeli részlet megváltoznék, módosulna, vagy teljesen eltűnnék, akkor majdnem biztosra volna vehető, hogy ez a belső baj, bármilyen kicsiny volna is magában véve, a motor járását bizonyos fokban zavarná, aminek következtében a csíraplazma egyébként is hiányos átörökítő ereje a továbbiakban még jobban megkisebbednék. Ebben az esetben azonban a frissen keletkezett oldalágnak a maga részéről még valamivel gyorsabban és jobban kellene megváltoznia, mint a főágnak, amiből a motor működésének további és még gonoszabb fogyatékosságai következnének; és ez így folytatódnék fokozódó sebességgel, míg végül a törzs csupa vadhajtássá bomlana fel, a motor pedig egyszerűen megállana. Joggal hihetjük, hogy az élő világ hosszú története során megszámlálhatatlan ilyen vadhajtás burjánzott fel és tűnt el ismét. Talán termesztett növényeink és tenyésztett háziállataink fajtáit is ezek közé számíthatjuk: az ember kiválogatta őket, mert betegesen nagy változékonyságuk nagyon kapóra jött nagyon gyors tempóban változó óhajainak, azonban ezeknek átörökítő erejük egyre fokozódó gyengesége következtében belátható időn belül el kell pusztulniok.

De hogy a valódi „szétterülés”, amely a napjainkig egészségesnek maradt, csorbítatlan átörökítő erejű törzsnek százezreit hozta létre, ebből a zavaros forrásból eredt volna, azt nem hisszük el. Ebben gyakran vagy mindig más fejlesztő mechanizmusoknak is szerepet kellett játszaniok. A tartós törzsek csíraplazmája talán valami anyagot tartalmaz, amely végtelenül lassú tempóban képződik vagy bomlik fel és bizonyos időről-időre elért fokozatokon a csíraplazmának könnyű lökést ad; vagy valami ehhez hasonló. Ez esetben az átörökítő mechanizmusokat nem fogyatékosság, hanem, ami sokkal bizalomkeltőbben hangzik, az elérhető legnagyobb tökéletesség jellemezné, a legjobb esetben olyan tökéletesség, mely a keletkező változásokat a folyamat pontosságának minden további vesztesége nélkül fel tudná használni az átöröklésben.

A törzsfejlődésbeli szétterülés kicsinyített másának látszik az egyes egyének „haladási tényezője”, a „fantázia”. Így nevezzük általánosítva azt a képességet, hogy az egyén egyéni életének szűk határai közt beálló változásokra megfelelő alkalommal leveti ösztöneinek bilincseit és viselkedésének szokásos formája helyett ilyenek egész sorát termeli és próbálja ki: és ha szerencséje van, meg is találja azok közt a helyeset. És miképpen az emlékezet az öröklődéssel, akképpen a fantázia is, ami a törzsek közt való elterjedtségét illeti, erős ellentétben van törzsfejlődésbeli analogonjával, vagy talán még erősebben. Mert fantáziája csak igen kevés állatnak van. Azonban ezen a körön belül ez a becses adomány hirtelenül a tökéletesség igen magas fokára emelkedik s a vele megáldott lényeket az állatvilág legtökéletesebb, legszebb virágaivá teszi.

Az inger a legegyszerűbb esetben sürgető „kényszerérzetet” kelt, melynek kielégítésére az állatnak vagy megtanult, vagy ösztönszerű eszközök állanak rendelkezésére, egy sor tetszés szerint variálható, de körülbelül a helyzet következményeivel összhangban lévő mozgás. Az állat addig próbálgat, míg a kísérlet nem sikerül. Lloyd Morgan egyszer megparancsolta a kutyájának, hogy egy botot egy sövény szűk nyílásán keresztül vigyen neki oda. Azonban a közepén megragadott és keresztben tartott bot elzárta előtte a rést. Ebben a kényszerhelyzetben a kutya addig változtatgatta a bot megragadásának a módját, míg végre véletlenül a végén ragadta meg azt, s így könnyűszerrel át tudta vinni a résen. Még fényesebben beválik a módszer akkor, mikor az állatnak egyáltalában nem kell fáradnia a megfelelő eljárási módnak a lehetőségek közül való kikeresésével és annak egyes tárgyakon való kipróbálgatásával, hanem az egész műveletet gyorsan, kényelmesen és biztosan elvégezi agyában. Akkor a kényszerhelyzet az emlékezetben szunnyadó tapasztalatok tarka össze-visszaságát kelti életre, hogy azok az agy valamelyik pontján találkozzanak az itt adott helyzet által keltett s frissen fölvett képpel: ha van ott valami, ami az adott helyzetnek megközelítően megfelel, akkor fellobban az irányító szikra, az állat elvégzi a megfelelő mozgások sorozatát s ezzel segít magán, amennyire éppen tud. Az ilyen állat „emlékezik”, „megfontol”. Köhler, aki éveket szánt a csimpánzok tanulmányozásának, nagyon szépen leírja, hogy tanítványai súlyos helyzetekben milyen tanácstalanul és tehetetlenül késlekedtek, a legostobább arcokat vágtak, fejüket vakargatták, amikor hirtelenül világosság gyult agyukban és végrehajtották a megfelelő cselekvést.

A fantázia módszere az eddig felsorolt esetekben csak azt a célt szolgálja, hogy az állatot egyszeri szorultságából kisegítse, máskor azonban a tapasztalásból való tanulás szolgálatban áll és azáltal hosszabb időre szóló hasznot hajt. Az állatnak megvan az az ösztöne, hogy különböző tárgyakkal, különösen azokkal, amelyeket nem ismer, a legkülönbözőbb műveleteket végezze és így „játszva” foglalkozzék velük, miközben a szerzett, majd hasznos, majd káros élményeket tapasztalatainak kincsei közt halmozza fel. A fiatal ragadozó állat minden lehetséges tárggyal játszik. A majom, a játszó gyermekhez hasonlatosan, minden neki idegen tárgyat szétszed, sőt megkísérel többet összeilleszteni. Így Köhler egyik csimpánza játék közben azt a felfedezést tette, hogy két rövid csövet hosszúvá lehet nyujtani azáltal, hogy végüket egymásba tolja és ezt a fölfedezést mindjárt értékesíteni is akarta arra a célra, hogy távolabb lévő gyümölcsöt lepiszkáljon.

Játék is végezhető minden külső mozgás nélkül, mint egyszerű agybeli folyamat, ez az, amit a „fantázia játékának” nevezünk. Valami új élmény, egy látott kép, egy megfigyelt folyamat megadhatja a lökést egy ingerülethullámhoz, amely válogatás nélkül életre kelti a szunnyadó benyomások egész seregét: az agy ezeket játszva összehasonlítgatja, hasonlóságuk szerint rendezi, absztrakció útján legegyszerűbb alakjukba öltözteti, vagy láncszerűen összefűzve új fontos ismeretekké összegezi őket. Aki Köhler elbeszéléseit olvassa, aligha kételkedhetik benne, hogy az ő okos csimpánzai annak az alapépítménynek jórészét, amelyen ésszerű, gyakran valóban emberi cselekedeteik nyugszanak, ilyen csendes, belső agymunkával építették fel.

És ami a változékonyság esetében valószínű volt, itt bizonyos, az tudniillik, hogy a „szétterjedő” magatartás minőségének szabadsága és önkényessége nem lehet pusztán a vele született mechanizmus pontatlanságának a következménye, hanem a fantáziával megáldott állatok agyában működő berendezés sajátos, értékes gyümölcse.

Így tehát a jelenségek két csoportja: egyrészt öröklődés és emlékezet mint az állandóság, másrészt a változékonyság és a fantázia mint a változóság tényezői éles ellentétben állanak egymással; azonban végül az élet arculatának még egy nevezetes vonása van, amely, mint vélnem kell, mindkét jelenség szolgálatában áll. Ez a legnagyobb fokban feltűnő és majdnem általános vonás a „kétneműség”, „kétivarúság” vagy „amfigónia”.

A szaporodás folyamatában, melynek során valamely faj egyetemesnek elképzelt csíraplazmája millió vonalakban halad tovább és tovább, és egyre újabb vonalakra válik szét, mintegy szétrostolódik, az amfigónia valami különös, dacos ellentmondásnak látszik: két, és ismét két fiatal, csak az imént szétvált fonál találkozik és összefolyik, úgyhogy e sajátságos polonaise második menete az élő egyedeknek az első menet, a szaporodás által létrehozott tömegét állandóan és hatalmasan csökkenti. Mivel a csíraplazma a sejtmagvakban székel, azért az összeolvadásban minden esetben és legalább is két sejtmagnak kell résztvennie, mint pl. a csillós ázalékállatok „konjugációja” alkalmával. De a szabály az, hogy nemcsak mag olvad össze maggal, hanem egy-egy sejtpár véglegesen összeolvad egymással; ezt a folyamatot „kopuláció”-nak nevezzük. Az egymással egyesülő, kopuláló sejtek egyszersmind kifejlett egyéneket is jelenthetnek, pl. az ostoros véglényeknek vagy a gyökérlábúaknak egész egyénei egyesülnek egymással a kopuláció során. Máskor azonban csak a szülők által létrehozott csírasejtek – ilyenkor gamétáknak nevezzük őket – egyesülnek egymással a szülők helyett. Az amfigóniának ez utolsó, „megtermékenyítésnek” is nevezett formája nemcsak a leggyakoribb valamennyi közt, hanem elterjedtsége alig szűkebb, mint magáé az életé, tulajdona, sorsa, robotja az állat- és növényvilág majdnem valamennyi megmaradt törzsének.

Így nyilvánvaló dolog, hogy az amfigónia az egyéni élet vele kapcsolatos hatalmas számbeli vesztesége ellenére is valamiképpen döntő fontosságú tényező a törzsek fennmaradásában.

Miben rejlik a kétivarúság nagy becse? Nagyon szép volna, ha biztos, a tudomány által mindenképpen helyesnek talált választ tudnánk adni erre a kérdésre. Azonban a természet, sajnos, éppen erre a bennünket magunkat is oly közelről érintő jelenségre vetett sűrű fátylat, amelyet bár szorgalmasan ide-oda rángatunk, de, mint látni fogjuk, felemelni még nem tudtunk. Kíséreljük meg, hogy pontosan követve az általunk már eddig is taposott utat, nem sikerülne-e egy pillantást vetni a fátyol alá?

Az a régi föltevés, hogy a „megtermékenyítés” föltétlen követelmény, elkerülhetetlen megindítója az egyéni fejlődésnek, már régen meg van cáfolva. De az igaz, hogy a bordás-medúzák és a tüskésbőrűek, a puhatestűek és a gerinces állatok fejlődése mindig megtermékenyítéssel kezdődik. Azonban azért nem igazodik minden pontosan az amfigónia után, mert más törzseknek két, amfigónia útján szaporodó nemzedéke közé egy vagy több, esetleg egy tucat olyan ékelődhetik be, melynek egyénei „monogónia” útján, mintegy saját szakállukra jöttek létre. Vagy az általunk már ismert, s a véglények, csalánozók, férgek, moha- és zsákállatok körében nagyon gyakori módon „ivartalan” szaporodással, oszlás vagy bimbódzás útján jönnek létre ivadékaik; ennek a szaporodási módnak az amfigóniával való kombinálódását „metagenezis”-nek nevezzük. Vagy pedig lehetséges, hogy a „monogon” szaporodás egyetlen sejttel, a meg nem termékenyített petesejttel kezdődik, mint ahogyan szaporodik sok kerekesféreg, bolharák és levéltetű; ezt a szaporodási módot „szűzszaporodásnak” vagy „parthenogenezis”-nek nevezzük; az amfigóniával való kapcsolódásnak „heterogonia” a neve. Ha azonban a fejlődés, miként a fentebbi sok eset bizonyítja, megindulhat megtermékenyítés nélkül is, akkor bizonyos, hogy amfigónia jelentősége másban keresendő. Csak egy lehetőség marad hátra: magának a csíraplazmának a tevékenységére lehet valamiképpen hasznothozó.

Gyakran gondoltak arra, hogy a kétivarúság talán „megifjító” hatással van az öregedő csíraplazmára, talán elősegíti megtisztulását az anyagcsere felhalmozódott bomlástermékeitől, vagy valami hasonló hatása van. Ezzel a tannal jól megegyeztethető volna az is, hogy metagenezissel és heterogoniával szaporodó alakok is vannak, hiszen ez esetben a föltevést mindössze azzal kellene kiegészíteni, hogy ilyenkor a csíraplazmának nem nemzedékről-nemzedékre, hanem csak egy vagy több nemzedék után van szüksége megifjodásra. Azonban a megifjodási elmélet mindenestől tévesnek látszik. Először is nem látható át, hogy két megöregedett csíraplazma egyesüléséből miként származhatna megifjodás. Új bor származna-e két ó bor összekeveréséből, vagy jó-e két elromlott összeöntéséből? Ha pedig azt akarnók állítani, hogy a két sejt egyesülése csak annak az ingernek a kipattanását jelenti, mely a két fáradt csíraplazmát saját erejéből való felfrissülésre ösztökéli, akkor mindenesetre arra kellene gondolnunk, hogy ilyen költséges serkentőberendezés alkalomadtán ebben vagy abban a törzsben talán kialakulhatna, azonban föltételezhetetlen volna majdnem az egész állat- és növényvilágban való jelenléte. És mindenekelőtt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az amfigónia egyáltalában nem nélkülözhetetlen folyamat az élő lények életében. Mert vannak kisebb számban soksejtű állatok, pl. a kerekesférgek, a levéllábú- és kagylósrákok, sőt még a rovarok közt is, melyek, amennyire ma tudjuk, soha másképpen nem sokasodnak, mint szűzszaporodás által; néhány további állat meg, mint egy csalánozó állat, két féreg, állandóan csakis oszlás útján szaporodik; mindkét csoportbeliek a nélkül, hogy az öregedés jelei, a szaporító erő ernyedése észrevehető volna rajtuk. Nyugodtan föltehetjük, hogy a felsorolt, pusztán monogonikusan szaporodó állatoknak legalább egy rész már évszázadok, sőt talán évezredek óta letért az amfigónia útjáról. Hihető-e, hogy ezek csíraplazmájának csak minden ezer évben, vagy soha sincs szüksége megifjodásra, olyanra, amilyenre az összes többi állatok, még legközelebbi rokonaik is legkésőbben néhány nemzedék után rászorulnak? Ez nem volna ésszerű dolog. Inkább az látszik biztosnak, hogy a monogon törzsek valamennyien félrecsúszott termései az élet fájának, amelyek mivel az amfigónia becses kincsét elveszítették, csíraplazmájuk működésének valamely hibája következtében tönkre fognak menni. Azonban ez a sötét végzet a monogonná lett törzseket nyilván nem közvetlenül, hanem csak hosszú, hosszú idők mulva fenyegeti. Amiből az következik, hogy az amfigónia, ahol megvan, fontos szerepet játszik a csíraplazma tevékenységének valamely ágában, amely tevékenység nem egy vagy kevés, hanem számtalan nemzedékkel és hatalmas időkkel számol.

A csíraplazmának rendkívül hosszú időre, évezredek sorára számított működése, – de mi lehetne ez más, mint a benne rejlő „évmilliótempóban” előre haladó ritmusa a tulajdonságok megváltozásának? Ez azonban, mint tudjuk, két egymással ellentétes jelenségben: az öröklékenységen és a változékonyságon sarkallik! Melyik irányban dolgozik már most az amfigónia? Nem kevéssé jellemző a zavarra, amelybe a tudomány a szóban lévő kérdés tekintetében került, az a körülmény, hogy az amfigóniát értelmezték úgy is, mint a két ellentétes folyamat közül az egyik, úgy is, mint a másik mellett működő jelenséget.

Hogy az amfigónia a változékonyságnak, új alakok megjelenésének lehetne az oka, az önmagától megcáfolódik, ha arra gondolunk, hogy mai nézeteink szerint hogyan folyik le ez a folyamat. Tegyük föl, hogy két csíraplazma tulajdonságai egyesülésük pillanatában egymással egyenlőek volnának, akkor az egyesülésükből származó termékeik is ugyanolyanok lennének; ha meg már különben is különbözők volnának, nem kellene azokat az amfigóniának létrehoznia. Ha azonban az amfigóniának nem az volna a feladata, hogy valami újat teremtsen, hanem hogy mint időleges inger a csíraplazmát saját erejéből való megváltozásra ingerelje, akkor egy évmillió-tempó értelmében terjedő változékonyságnak megfelelően csak mint ritka esemény jelentkezhetnék a törzsek életében, s nem kellene oly mindennapi jelenségnek lennie, mint amilyen a megtermékenyítés.

Sokkal világosabbnak látszik első pillanatra a másik tan, hogy t. i. az amfigónia a tulajdonságok állandóságának céljait szolgálja, amennyiben a törzsön belül jelentkező, tetszőleges irányú eltérések kölcsönös kiegyenlítésén dolgozik azok összekeverése útján. De ez a magyarázat sem elégít ki bennünket. Mert ez értelmezés mellett az az óriási átörökítő erő, amelyet a törzseknek tulajdonítunk, nem volna elérhető. Ahhoz, hogy valamely törzs változó egyes vonalak állandó keveredése mellett évezredeken keresztül vagy éppen a végtelenségig megőrizhesse fejlődésének nyílegyenes vonalát, ahhoz a csíraplazmák változásainak csodálatos szimetriája volna szükséges. Egyes részek minden megnövekedésével nemcsak ugyanolyan arányú megkisebbedésnek viszont, és hasonló gyakoriságban kellene szemben állania, amely nézet még védelmezhető volna, hanem minden minőségbeli újítással ennek az ellenkezőjének is be kellene következnie, erre pedig nem lehet gondolni. Mi lenne pl. az ellensúlyozása annak a csíraplazmamegváltozásnak, melynek következtében valamely bogár addig síma chitinje szőrössé lett? Vagy a kiegészítő tényező mi volna fehér színnek barnává való változása alkalmával? Bár az amfigónia mint puszta kiegyenlítő folyamat fontos szerepet játszhatna a törzs egységessé tételében s abban, hogy fejlődése valami középutat tartson meg, azonban a csakhamar való eltérését az egyenes vonaltól egyáltalában nem tudná megakadályozni. Vagyis a mindenesetre meglévő sokezeréves, egyenes irányú állandóságnak semmi köze sincs az amfigóniához; azt sajátos, egészen más mechanizmus hozta létre; az amfigónia az így megalapozott öröklékenységnek csak segédeszköze lehetett az által, hogy a kevésbbé eltérő vonalakat az egyébként is egyenes vonalú fejlődés pályájába vonta.

Azonban a föltevés, hogy az amfigónia óriási elterjedtségét ennek a kiegyenlítő melléktevékenységnek köszöni, éles ellentétben van második meggondolásunkkal. Föltéve, hogy az amfigóniával kapcsolatos, a pontosság rovására menő keveredés által elért frontkiszélesedés a törzsekre valóban annyira fontos, hogy megéri az áldozatot is: miért korlátozódott ez a folyamat csupán két csíraplazma egyesülésére egy-egy megtermékenyítés alkalmával? Mert az csak nyilvánvaló dolog, hogy erősebb keveredés gyorsabb kiegyenlítődést eredményezne. Miként történt az, hogy az annyira különböző törzsek között legalább egyesek nem találták meg az utat a többszörös amfigóniára, pl. úgy, hogy fejlődésük csak kétszeres megtermékenyítés után indulna meg? Mert ennek nyoma sincs. Úgy látszik, mintha a kettő bűvös szám volna, amellyel az amfigónia működése kezdődik és végződik.

Az amfigónia feltűnő számszabálya nemcsak ellentmond annak, hogy mint puszta kiegyenlítő tényezőt értelmezzük, hanem megmutatja egyszersmind a követendő helyes utat is. Az ominózus kettes szám nyilvánvalóan azért kapcsolódik olyan sziklaszilárdan az amfigónia tényéhez, mert annak a csíraplazmában rejlő működési területe szintén kettős természetű! Ilyen ellentétes pár ismeretes előttünk, ez az öröklés-változékonyság, és azt is tudjuk már, hogy az amfigónia ezekkel így vagy úgy kapcsolatban van. Nem alapulhat-e a kétivarúság egyszerűen azon, hogy e két folyamatféleségnek a csíraplazmában lévő intéző mechanizmusa valami okból térbelileg ideiglenesen elválik egymástól és ezért kényszerítve vannak, hogy páronként ismét és ismét egyesüljenek? Az elválás oka pedig a hatalmas időt megtakarító elv, a munkamegosztás lehet.

Valóban, ha áttekintjük az amfigóniával összefüggő jelenségek területét, azt látjuk, hogy azon a munkamegosztás háromszoros fokozata érvényesül. Az első fokozat maguké a csírasejteké. Minden gamétapárnak két feladatot kell teljesítenie: először meg kell egymást találniok, azután egyesülésük által az első építőanyagot kell szolgáltatniok a leendő új egyén számára. Ha ez a kettős feladat nem oszlik meg, akkor, mint pl. a Pandorina nevű ostoros véglény és más véglények esetében láthatjuk, az egyesülő sejtek egyenlők egymással. Azonban e tekintetben is majdnem mindig munkamegosztással találkozhatunk és a gaméták hada két, szerkezet és működés tekintetében különböző félre tagolódik, t. i. „hím” és „női” gamétákra. A hímeknek, a „hím csírasejteknek” vagy „spermatozoáknak” feladata az egyesülés, a kopuláció keresztülvitele; azért mozgékonyak, karcsúak, majdnem mindig parányi kicsinységűek és óriási számban, az emlős állatokban például billiószámra keletkeznek. Női párjuk, a „peték” feladatául viszont nagyobb anyag felhalmozása jutott. Gömbdedek, mozdulatlanok, sejtekhez mérten tekintélyes, néha óriási nagyságot érnek el, de számuk kevés, és vannak esetek, amilyen pl. a szalpáké, amikor az egyén egész életében csak egyetlenegy petét érlel.

Azokban az esetekben, melyekben kétféle gaméták keletkeznek, azoknak a létrehozása is kétszeresen különböző. És mivel az egyik csoportbeliek anyagforgalma a másikét érzékenyen zavarhatná, különféle óvó és elhárító rendszabályok volnának szükségesek. Elég ok arra, hogy a kettős munka megosztassék. Bár vannak úgynevezett „hermaphroditák” vagy „hímnős állatok”, melyeknek petéi és spermatozái ugyanabban az egyénben keletkeznek, amilyenek pl. a szivacsok, a bordás-medúzák, a laposférgek, a földi giliszta, az osztriga, sok csiga, a moha- és zsákállatok és egyes halak, azonban a kétféle gaméták ilyenkor is majdnem mindig szigorúan elkülönített szervekben, a hímek a „herékben”, a nőiek pedig a „petefészekekben” alakulnak ki. Gyakrabban azonban különböző egyének termelik őket. A „nemek” vagy „ivarok” elválnak egymástól. A „hímek” csak hím, a „nőstények” csak női gamétákat hoznak létre. Így a legtöbb csalánozó, gyűrűsféreg és ízeltlábú, majdnem valamennyi tüskésbőrű és gerinces, szóval az állatvilág túlnyomó része „váltivarú”.

Azonban a szétvált ivarokon harmadszor megismétlődik a munkamegosztás játéka. Olyankor, mikor a szülőállatok feladata arra szorítkozik, hogy csírasejteket hozzanak létre s azokat, ha egyszer megértek, a vízbe ürítsék, mint ahogyan a csalánozók, tüskésbőrűek és sok hal esetében látjuk, a hímek és nőstények, csírasejtjeiket leszámítva, majdnem vagy teljesen egyenlők egymással. Azonban a fejlettség magasabb fokán a szülőegyénekre még sok másféle feladat is hárul: párzás, petelerakás, az ivadék gondozása. Nem csoda azért, hogy az ilyen törzseknek hímjei és nőstényei külsőleg is különbözőkké válnak. És pedig a gaméták által bevezetett különbségnek mintegy folytatásául a hímek kisebbek, mozgékonyabbak, vállalkozóbb természetűek szoktak lenni, a nőstények ellenben vaskosabbak és nyugodtabbak. Némelykor, mint pl. a kerekesférgek, bizonyos rákok, a Nephila nevű pók esetében látjuk, a hímek valóságos törpék a nőstényekhez képest. A Bonellia nevű féreg példájában pedig olyan rengeteg különbség van a két ivar között a hím rovására, mint amekkora eltérés van rendesen a pete és a hím csírasejtek közt.

A munkamegosztásak ehhez a háromszoros fokozatához csatlakozik mint legalsó tagozat az amfigónia. Ami később megtörtént a gamétákkal, hogy t. i. létrehozásuk két különböző, külön szervekhez és egyénekhez kötött működés feladata lett, ugyanaz megtörtént előzőleg már az amfigóniával is, amennyiben annak kettős feladata, nevezetesen, hogy a jövő nemzedék részére az öröklődés és változékonyság mechanizmusát létrehozza, külön sejtmagvakra és sejtekre hárítódott. A térbeli elkülönülésnek a haszna ugyanaz lehetett mindkét esetben: megtakarítása külön, alkalmasint igen nagyigényű olyan berendezéseknek, melyeknek meg kellett volna akadályozniok, hogy egyik folyamat akadályozza a másiknak a működését.

Így fogva fel a dolgot, a kétivarúság jelensége végtől-végig igen nevezetes, csábító egységességet nyer. Mai fejlettségére két kettős úton jutott el. Az alap- és kiinduláspont: a gaméták elválása, s azt követte azok különbözőkké válása. Azután következett a nemek elválása s befejeződött a mű a nemek eltérővé válásával.

Ilyenformán a létért való küzdelem három legveszedelmesebb hatalmasságának: a kiterjedésnek, a gyorsaságnak, az ellenséges tényezők korlátolt változékonyságának nyomait véges-végig követtük. Most már ismerjük hatalmas befolyásukat, melyet gyakoroltak a „törzsfa negatívumának” kialakulására. Tükörképét ráírva találjuk a fajok ma élő világának arculatára: a kiterjedés, gyorsaság és korlátozott változékonyság mélyen bevésett, alapvető vonásait. És meg is értjük azokat.

Ezen a mindenesetre széles és megbízható alapon kell megalkotnunk a ma élő állatfajok világának a képét. Munkánk lényegileg csupán leíró lesz; hiszen tudjuk, hogy az egyes élő alakok létének alapokai jórészt örökre el vannak zárva előlünk. De az nem árt sokat. Az életnek most már megismert alapvonalai átszövik az egész tarka képet és annak értelmet adnak.