Repülőhalak (Exocoetus Art.)

A repülőhalak, amelyeket nyilttengeri utazásokon figyelhetünk meg, csaknem valamennyien egy nemzetségbe tartoznak, amely a tudományban az Exocoetus Art. nevet viseli. Ennek a nemzetségnek a rendkívül fejlett úszók, különösen pedig a hegyes mellúszók adják meg a fő jellemvonását. A mellúszók a testhossz kétharmadával egyenlők, szélességük pedig akkora, mint a test hosszának harmada. A mellúszók függesztőkészüléke vastag izomzat alatt fekszik és szabadabban mozog, mint más halakban. A széles hátúszó és alsó úszóval áll szemközt, míg a hasúszók a mellúszók alatt ízesülnek; a farokúszó villás és az alsó lebenye hosszabb a felsőnél. Állkapcsát igen apró fogak borítják. Az úszóktól eltekintve, a repülőhalak testalakja nagyon emlékeztet a heringére, de hengeresebb, a hátuk és a melltájékuk erősebben lekerekített, arcorruk vastagabb és tompább. Szemük nagy, kopoltyúfedőik tekintélyesebb méretűek, pikkelyeik vékonyak és könnyen leválnak. Oldalukon az egyik pikkelysor tagjain erős él vonul végig.

Belső szervezetükre, mint már Humboldt is kiemelte, a rendkívüli nagyságú úszóhólyag a legjellemzőbb. Egy 16 cm nagyságú repülőhal úszóhólyagja 9 cm hosszú, 2.5 cm széles és kb. 44 köbcm-nyi gázt tartalmaz. Az úszóhólyag kiterjeszkedését több farokcsigolya harántnyujtványának gyűrűs kiöblöződése teszi lehetővé. Ez a berendezés egyedül áll a halak osztályában.

A repülőhalak valódi nyiltvízi állatok. A melegebb tengereket, gyakran igen nagy csapatokba verődve, népesítik be. Mindig a felszín alatt tartózkodnak és lebegő szervezetekkel (plankton), továbbá apró halakkal táplálkoznak. Életmódjukat, szaporodásuk idejét és mikéntjét csak igen hiányosan ismerjük, viszont ú. n. repülésüknek egész irodalma támadt. Mindenkinek, aki valaha melegégövi tengereken utazott, feltűntek ezek a „repülő” rajok, amelyek rakétaszerűen törnek elő a tengerből a gyorsjáratú hajók előtt s kiterjesztett úszókkal lebegnek a felszín fölött. Hosszabb, vagy rövidebb „repülés” után visszatérnek igazi lakóelemükbe, s gyakran utána nyomban megint kiröppennek. A hajó magas fedélzetéről nézve, úszóikról visszaverődik a fény, pikkelyeik pedig szikrázni látszanak. A kisebbek a trópusok szöcskéihez, a nagyobbak viszont inkább madarakhoz hasonlítanak, úgyhogy sokszor halászkáknak nézik őket.

Ha a repülőhalat módunkban van közelebbről megfigyelni, láthatjuk, hogy farkának oldalra való heves csapkodásával törekedik a mélyből a felszínre, s a levegőbe szinte kilövelli magát. Tekintélyes nagyságú mellúszóját a vízben szorosan a testéhez tapasztja, a levegőben ellenben szélesre kiterjeszti és ezekkel lebeg jó darabon tova. E közben a farka egyre lejebb süllyed, mígnem a víz felületét érinti, s ebben a pillanatban a farokúszó ismét működni kezd. Ennek az az eredménye, hogy a hal vagy egy hirtelen oldalugrással tűnik el, vagy pedig rövid ideig a vízen síklik, s utána ismét felemelkedik a levegőbe. Az ú. n. repülés pályája igen alacsony. A repülőhal a felszín fölé csak 1–2 m-rel emelkedik. A levegőben megtett út hossza a szél iránya és erőssége, továbbá az állat nagysága szerint igen különböző; többnyire 20–30 m, legkedvezőbb esetben 150–200 m. Gondos megfigyelésekből kitűnt, hogy a mellúszók közvetlenül a vízből való kiszökkenés után erősen rezegnek, s ugyanez következik be, ha az állat a hullámtarajokon keresztül emelkedik. Sokáig vitás volt, hogy a repülőhalaknak a levegőben való mozgása valódi repülés-e, amelyben a mellúszók szárnyak módjára cselekvően működnek közre, vagy pedig egyszerűen csak lebegés, amelynél a széles mellúszók a szélfogó és az ejtőernyő szerepét játsszák? Möbius és Ahlborn érdeme, hogy alapos bonctani és fizikai vizsgálatok révén az utóbbi felfogás helyessége igazolódott be. A mellúszók szárnyszerű csapkodása látszóan a repülés mellett szól ugyan, valójában azonban ez sem egyéb, mint a különböző szélnyomás okozta passzív rezgés, amelyben az úszók rugalmasságának is szerepe van, s amely a vitorla csapkodásához hasonló, amikor a csónak irányt változtat. Ez a mozgás csak akkor nyilvánul meg élénkebben, amikor a hal gyorsasága a levegővel szemben nagyobb, vagyis a vízből való kiszökellésnél, amikor az állat erősen nekilendül, s amikor nagyobb távolságban élénk légáramlatra bukkan. A hatalmas mellizmok, amelyek a repülőgép tartóhuzalainak felelnek meg, az úszókat mindig úgy állítják be, hogy a széllel szemben kedvező lebegtetőfelületté váljanak.

A repülőhalak nappal ritkán emelkednek 2 m-nél magasabbra a víz színe fölé, éjjel ellenben, amikor az utolsó pillanatban észrevett hajókat iparkodnak kikerülni, 4–5 m-nyire is felrepülnek. Régebben az alacsonyperemű vitorlások matrózai egy-egy éjjeli út után gyakran egészen tetemes mennyiségű ilyen ízletes halat szedtek össze a fedélzeten. Möbius szerint a felemelkedés részben szintén passzív mozgás, a vízszínén húzó légáramlás ugyanis magával ragadja a halat a fedélzetre. Valószínű azonban, hogy részint a hal cselekvő mozgása is közrejátszik, ugyanis a hajólámpák fényétől elcsábíttatva, a víz és a levegő határán lévő fénytörés miatt nem tudják jól kiszámítani az ugrást és túlmagasra emelkednek. A repülőhalak nyilvánvalóan akkor szökkennek ki a vízből, amikor üldözőik elől menekülnek. Megfigyelték, hogy rajaikat a tonhalak, az arany makrahalak és egyéb ragadozó halak, továbbá a delfinek gyakran megkergetik, s ezektől kiugrással igyekeznek megszabadulni. Ugyanilyen gyakran láthatni azonban lebegő repülőhalakat akkor is, ha semmi sem üldözi őket, úgyhogy ezt a jelenséget ugyanolyan életmegnyilvánulásnak kell tekintenünk, mint amikor a mi halaink minden ok nélkül, pusztán játékból kivetik magukat a vízből. A repülőhalak húsa igen ízletes, s ezért sok helyen tömegesen is fogják. Használják nagyobb ragadozó halak fogására csalinak is.

A fecskehal (Exocoetus volitans L.)

Fecskehal (Exocoetus volitans L.).

A repülőhalak nemzetségéből a Földközi-tengerben egyetlen faj, a fecskehal, Exocoetus volitans L., él. 30–35 cm-nyire nő meg. Háta égkék, hasoldala ezüstfehér, úszói átlátszók és kékszínűek. Hátúszójának hártyája 11, mellúszójáé 15, hasúszójáé 6, farokúszójáé pedig 9 sugarat köt össze. A testhez símuló mellúszó hegye az alsó úszó eredéséig ér. Az Adriai-tengerben is él.

Amikor legutóbb, 1929 nyarán Ancona magasságában hajóztam, nagy, magányos fecskehal szökkent fel előttünk a vízből. Nyilván a hajó riasztotta meg. Négy-öt métert lebegett, mint valami szitakötő. A hasonlóságot az is növelte, hogy szárnyrezgéseit éppen olyan jól lehetett hallani, mint a szitakötőét.