Fecskefarkúak (Cypselurus Swainson)

Az „Arcturus”-expedició repülőhalakból páratlanul szép gyüjteményt hozott magával haza, amelyet I. T. Nichols és C. M. Breder dolgozott fel („Zoologica”, New York, 1928). A hajónaplóban 1925 június 28-áról keltezve a következő feljegyzés olvasható: „Mióta a panamai partokat egy mérföldnyire elhagytuk, sok ezer kis úszó algadarabbal találkoztunk. A moszat közt rejtőzködő lényeken kívül az élővilágot sok száz és ezer repülőhal képviselte. Csaknem mindegyik közepes nagyságú és világosszárnyú volt.” Az expedíció vezetője, W. Beebe a hajó lépcsőjéről figyelte meg a repülőhalak rajzását. A lépcsőt ugyanis menetközben sem húzták fel, hogy a szakembereknek módjukban legyen onnan is megfigyeléseket tenni. Amint leszállt az est és a hajó lámpái kigyulladtak, „csaknem azonnal jelentkeztek a nagy repülőhalak és több százat fogtunk belőlük. Felülről nézve a vizen keresztül tompazöldeknek látszanak, a szárnyuk pedig rózsaszínű, valójában azonban acélkékek, illetve vörösek. Ötven közül egynek-egynek a szárnyát sűrű kerek foltok lepték be”.

„Sohasem volt még részem a szakadatlanul tartó rémület ilyen mértékű látványában. Az est első szakaszában nyomát sem láttuk semmiféle ellenségnek, amely ezeket a halakat megriaszthatta volna, mégis eszeveszetten, s minden tájékozódási képességüket elveszítve cikáztak a lámpák fényében. Vigyáznunk kellett magunkra is, mivel hatalmas erővel vágódtak hozzánk és az „Arcturus” oldalához. A hajó falába ütközve gyakran eszméletlenül hullottak vissza a vízbe. Olyan magasra szöktek ki a vízből, hogy egyesek a lépcső negyedik és ötödik foka közt síklottak keresztül. Olykor-olykor felbukkant a pánik okozója is: egy-egy oroszlánfóka, amely megragadott egyet közülük és megint eltűnt. A távolból néhány cápa kisérteties körvonalát is kivehettük, de közelebb nem jöttek, kivéve egyet, amely megsebesült repülőhalat kapott be. A kis csónakban, amelybe a repülőhalak kettesével-hármasával bepotyogtak, másnap reggel száznál többet találtunk. Csodálatos és gondolkodásra késztető látványt nyujtottak. Alig volt köztük 30 cm-nél kisebb.” Ezek a példányok mindannyian a pettyesszárnyú repülőhal (Cypselurus callopterus Gthr.) és a símaszárnyú repülőhal (C. bahiensis Ranz) nevű fajhoz tartoztak.

A különféle nemzetségekbe tartozó repülőhalak repülését újabban ismét többen tanulmányozták. R. E. Dowd („Nat. Hist.”, 1928) az aviatikus szemével vizsgálta meg a repülőhalak szárnyszerkezetét, s azt találta, hogy bármilyen mutatósak is, csapórepülésre mégsem használhatók. A fiatal repülőhalak szárnya olyan gyorsan rezeg, mint például a méhé, vagy más rovaré, a nagyobbaké ellenben jóval lassabban csapkod. C. L. Hubbs („Copeia”, 1918) a kaliforniai fecskefarkú hal, Cypselurus californicus repülését Dél-Kalifornia partjain tanulmányozta. Ez a hal csapatosan jár és mint Jordan találóan mondja, a csónak elől úgy rebbennek szét, mint a mezőn sétálók lába előtt a szöcskék. Sohasem ugranak egyszerre a levegőbe, hanem úgy, mint a hidroplán, fölemelkedés előtt a vizen siklanak s ez alatt farkuk hajtja őket előre. Abban a pillanatban, amikor a levegőbe szökkennek, szárnyukat mereven kifeszítik, kétségtelen tehát, hogy csak lebegtető síkok gyanánt szolgálnak. Ennek a fajnak nagy hasúszói vannak, amelyek a felemelkedés pillanatában hirtelen szétterjeszkednek és emelősíkokként működnek. Lebegés közben a hasúszók síkjukat olykor egymástól függetlenül is, folyton változtatják. Kétségtelen, hogy mint egyensúlyozó síkok szerepelnek, s a hal útját a levegőben még viharban is meglehetősen biztossá teszik. A mellúszók nem végeznek ilyen szabályozó mozgásokat. A levegőben félkörös kanyarodókat is tehetnek. A fordulás a farok és a farokúszó segítségével megy végbe.

Repülés közben ritkán emelkedik 1.5 m-nél magasabbra, kivéve, ha egy-egy erősebb szélroham feljebb nem emeli. Ha az indulás jól sikerül, a repülés távolsága rendesen 15–90 m közt váltakozik, ha azonban széllel repül, negyedmérföldnyi útat is megtesz a levegőben. A kaliforniai fecskefarkú hal egymásután 2–3, gyakran 4, sőt alkalomadtán 5 repülést is végez. A levegőben való előhaladáshoz szükséges sebességet a víz színén úgy éri el, hogy amikor a leereszkedésnél farka a felszínt érinti, rendkívül gyors farokmozgásokat végez. Az egymásutáni repülések útja és tartama fokozatosan rövidül. A nagyobb ellenállás következtében a vízben sokkal gyorsabban tud irányt változtatni, mint a levegőben. Néha egyenesen a hajó falának rohan, s úgy látszik, mintha a következő pillanatban okvetlenül halálra zúzná magát, ámde hirtelen a vízbe zuhan, s körülbelül 3 m átmérőjű körben teljesen megfordul és vagy a vízben, vagy pedig a levegőben az ellenkező irányban távozik.

A repülőhalakat Hubbs két- és négyszárnyúakra osztja. Az előbbiek csak mellúszóikat használják repülősíkok gyanánt, a négyszárnyúak ellenben hasúszóikat is. Az utóbbiak hasúszói megnagyobbodtak, hátrább tolódtak és mint másodsíkok működnek. A repülőhalak közt tehát mono- és biplán-típusok különböztethetők meg. Nichols és Breder mind a két csoportot az Evolantia- és a Fodiatorhoz hasonló kezdetleges repülőhalaktól származtatja le.

A szakállas fecskefarkú (Cypselurus monroei Nichols et Breder)

Ezt a fajt I. T. Nichols és ifj. C. M. Breder a newyorki természetrajzi múzeum gyüjteményében fedezte fel, amikor az „Arcturus”-expedíció anyagát összehasonlító módon feldolgozta. A szakállas fecskefarkú, Cypselurus monroei Nichols et Breder, nem a Monroe-elv első hirdetőjéről kapta a nevét, hanem R. M. Monroe parancsnokról, aki a Florida mentén 1921-ben első ízben gyüjtötte és a múzeumnak beküldte. Ez a példány, amely idáig az egyetlen ebből a fajból, mindössze 48 mm. Vastag alsó állkapcsának két oldaláról 1–1 hosszú, húsos szakállszál lóg le. Nagy hátúszóját, amely a farok közelébe került, 13 és fél, alsóúszóját pedig 9 sugár támasztja meg. Mellúszója a fecske szárnyához hasonlít, hasúszója legyezőszerű. Úszói, az alsóúszó kivételével, sötét színűek, farka hamuszürke, teste világos.