Négyszögletes úszójúak (Tetragonopterus Cuv.)

Ide tartoznak a négyszögletes úszójúak, Tetragonopterus Cuv., melyeket sokan önálló alcsaládnak is tartanak. E halak fajai a mi fehérhalainkhoz hasonlítanak, mert színezetük egyneműen fehéres, sötét olajzöld háttal és ezüstös oldalakkal. Úszóik vagy világosak és átlátszóak, vagy pirosas színűek; e szín némelyik fajon az ívás idején pompás piros színné fokozódhatik. A két ivart nehéz megkülönböztetni, a tejes rendesen karcsúbb és fényesebb. Gyakran megfigyelték, hogy hálóval való fogásoknál a tejes alsóúszójával a hálóban akadt fenn. Az alsóúszó középső sugarai főleg a pirosúszós Tetragonopteruson oldaltálló ki kampókkal vannak ellátva, amelyeknek talán ívás közben jut szerepük. Hazájukban, amely Dél-Amerikában Argentiniától Guayanáig, Közép-Amerikáig és Mexikóig terjed, ezek a halak a tiszta, gyorsan folyó, oxigénben dúsvízű patakokat kedvelik, tehát olyan helyeken élnek, mint nálunk a pisztrángok. Eleven, csinos, kitünően úszó halak, amelyek az akváriumban sajátságos lökésszerű mozdulatokkal úsznak. Különösen jól láthatók villámgyors mozdulataik, ha a beszórt eledel után kapkodnak, ide-oda forgolódva kapják el a lehulló falatokat, a fenékre lesüllyedt, mozdulatlan táplálékot nem esznek meg. Mindannyian húsevők, s kitünő étvággyal fogyasztják a bolharákokat, rovarálcákat és földigilisztákat, de megeszik a beszórt száraz haleledelt is, s a táplálék minőségét illetően általában nem igen válogatósak, mert a mennyiség fontos előttük. Minthogy hidegvizű hegyipatakok lakói, a 18–20°-os vizet szeretik, de jó, ha medencéjük vizét íváskor 22–25°-ra melegítjük fel.

A nehezen megkülönböztethető számos faj közül sokat hoztak már át akváriumaikba, de a tarka és színpompás halakhoz szoktatott akváriumkedvelők közül medencéikben csak kevesen tartják e virgonc, de igénytelen külsejű halakat. Igen jól érzik magukat magasvízállású társas akváriumban is, amelynek homokos feneke nagyobb kavicsokkal és kevés növényzettel van behintve. Ilyen medencékben figyelhető meg legjobban virgonc játékuk és vad cikázásuk, mert kissé veszekedők és kenyéririgyek mindnyájan. Itt látható szépen a nász idején a tejesek tánca is. Íváskor víg élet és kergetődzés kezdődik, hol a tejes kergeti az ikrást, hol megfordítva, míg végtére a tejes bizonyul erősebbnek. Izgatottságát igen furcsa és sajátságos mozdulatai árulják el, hol a fejére áll, hol meg a farka hegyére, s ilyen állásokban remegve és vergődve kúszik előre vagy oldalt. Ficánkolásuk közben ki is ugranak a medencéből. Az ikrát egyszerűen eleresztik, s az a fenékre süllyed, vagy a növényekre tapad rá. Minthogy mindkét ivarnak kannibáli hajlamai vannak, s még a sűrű növényzet közt is megtalálják a csemegét: saját ikrájukat, az aranyhalakat tanácsos az ívás után más medencébe áthelyezni.

A kölesnagyságú, üvegszerűen átlátszó ikrából a mintegy 25 C°-os vízben már egy-két nap alatt kikel az ivadék. Az ivadék tarkóján mirigyes tapadószerv van, amelynek nyúlós váladékával növényekre, vagy az edény falaira tapasztják magukat, amíg szikzacskójuk tartalmát föl nem emésztik. Az ivadék igen falánk, s ha nincs bőven ázalékállatka a medencében, hamar éhen halnak.

A piros kockásszárnyú hal (Tetragonopterus rutilus C. V.)

A négyszögletesúszójú halak nemzetségéből a piros kockásszárnyú, Tetragonopterus rutilus. V. és a bíboros kockásszárnyú hal, T. rubropictus Berg., érdemel említést. Az utóbbi gyönyörű élénkpiros úszói által tűnik ki, csak a mellúszók színtelenek. Testük felül olajzöld, oldalt ezüstfényű. Teljes nagyságuk 5–7 cm.

A hegyes pontylazac (Pseudocorynopoma doriae Perugia)

Fentiekkel közel rokon faj a hegyes pontylazac, Pseudocorynopoma doriae Perugia. Hát- és alsóúszója hatalmasan fejlett; ezeknek az úszóknak a középső sugarai meghosszabbodtak. Nevét toroktájának begyszerű duzzadtságáról kapta. A kifejlett tejes említett úszóinak meghosszabbodott sugarai fonalak alakjában kinyúlnak az úszóhártyából, úgyhogy olyan az úszók széle, mintha kirojtozták volna; a rojtozat tejfehérszínű. A tejes farokúszója majdnem tövéig bemetszett, kikanyarított. E 8 cm hosszúságot elérő braziliai faj életmódja olyan, mint az előbb említett fajoké.

Baltahalak (Gasteropelecus Gron. és Carnegiella Eigm.)

Külön megemlítést érdemel még a baltahalak (Gasteropelecus Gron. és Carnegiella Eigm.) nemzetsége, mert e halak a repülő halak módjára a vizen kívül kissé lebegni is tudnak, ami az édesvízi halak között igen ritka tulajdonság. Eigenmann, aki e halakat Guayanában megfigyelte, így ír róluk: „Csónakunk felzavarta a repülő halakat, amelyek sebesen szelték előttünk a vizet olyan módon, hogy mellük és farkuk a vízben maradt, testük kiállt, s mellúszóikkal csapdosták a vizet.”

„Az egyik faj 10–15 cm-nyi darabon siklott így a víz színén tova, majd 2–3 m-nyi darabon egészen felemelkedett a levegőbe, s végül oldalára pottyanva esett vissza a vízbe. Néha egész rajok emelkedtek így ki és suhantak el előttünk a víz tetején. E halak testalakja csodálatos tovamozgásukhoz alkalmazkodott. Testük feltünően mély, s mellükön elül él húzódik végig. Mellúszóik, melyekkel repülnek, igen hosszúak, különösen az első sugarak, úgyhogy fecskeszárny-alakjuk van. A mellúszók izomzata is szokatlanul fejlett és szilárd támasztékot nyernek azáltal is, hogy e hal hatalmas lapockái a hasoldalon szegycsontszerűen összenőttek egymással. Hátvonaluk egyenes, a pici hátúszó egészen hátracsúszott, s mögötte helyezkedik el a pontylazacokra jellemző zsírúszó. A hátúszót 11, az alsóúszót 31–33 sugár támasztja meg. A Gasteropelecus-nemzetséghez tartozó baltahalak 4–6 cm-nyi apró halak, testük fényes, oldalukon a kopoltyúköldöktől a farokúszóig fekete csík fut rajtuk végig. Másik, de halványabb csík is van rajtuk az alsóúszó tövén.

A csillagos baltahal (Gasteropelecus stellatus Kner.)

A csillagos baltahal Gasteropelecus stellatus Kner., háta kékeszöld, oldala ezüstös. A mellúszótól a farokúszó tövéig mindkétoldalt egy-egy fekete vonal fut rajtuk végig. Úszói átlátszók, csak a hátúszónak van fekete foltja.

A csíkos baltahal (Carnegiella fasciata Grmn.)

A csíkos baltahal, Carnegiella fasciata Grmn., amelyet újabban Eigenmann külön nemzetségbe soroz, mert nincs zsírúszója, könnyen megismerhető oldalainak szabálytalan ferde csíkozata által. Míg a Gasteropelecus Eigenmann szerint repülőgyakorlataihoz a nagyobb folyók szabad felszínét használja, addig a Carnegiella inkább a csendes, lapos és növényzettel benőtt vizeket szereti. Akváriumban mindkét faj igen falánknak bizonyul, amelyek csak húsételt fogadnak el, s mindig nyugtalanul viselkednek.

Minthogy forróégövi halak, legalább 24 C°-os vizet kívánnak. Fogságban még nem sikerült ivadékot felnevelni.

Míg az amerikai pontylazacok közül még számos, itt nem említett fajt hoztak át már hozzánk akváriumaink részére, addig az afrikai fajokból csak nagynéha hoznak be egy-egy fajt, amelyeket nem sikerült itt szaporítani. Pedig ezek között is sok élénkszínű, kecsesmozgású apró faj van, melyeket érdemes lenne az akváriumban tartani és tenyészteni, s amelyek bizonyára igen érdekes megfigyelésekre adhatnának alkalmat.

Tűzhalak (Pyrrhulina C. V.)

Egy csomó aprótermetű fajt újabban gyakran láthatunk európai akváriumokban, ahol díszhalaknak tartják őket. Ide tartozik az Erythrininae-alcsaládból való tüzes pontylazacok vagy tűzhalak, Pyrrhulina C. V. nemzetség, amely nemzetséget a nász idején jelentkező tűzpiros színei miatt neveztek el így.

Ezek a halak 5–10 cm hosszúságú, karcsú, laposfejű alakok, amelyeknek fölfelé nyíló szájuk van. Állkapcsaikat két sor kúpalakú fog fegyverzi. Hátúszójuk vagy kerekített, vagy hosszára megnyúlt, a farokúszó mélyen beöblösödő, a felső lebenye gyakran hosszabb az alsónál, az alsóúszó középső sugarai megnyúltak. Az idősebb példányok zsírúszója eltűnik, de a fiatalokon jól látható; bizonyos idő mulva azonban összeolvad a farokúszóval. A tejest nagyobb teste és szebb színezése különbözteti meg az ikrástól. Minden Pyrrhulina-faj hátúszóján, közvetetlenül töve fölött kerek, nagy tojásdad, ékalakú sötét, vagy világosan keretezett foltot találunk, jellemző továbbá minden fajra az a fekete csík, amely az alsóállkapocs hegyétől a szemen át a kopoltyúfedő csücskéig halad; gyakran folytatódik még a testen is, s végigfut a farokúszóig.

E halak mind Közép- és Dél-Amerikában, legfőképpen az Amazon-rendszerben élnek. Gyors, kecses úszók, amelyek nagy társaságban érzik jól magukat. Mindnyájan húsevők, apró rákokból, földi és vízi férgekből, rovarlárvákból élnek, de a vagdalt húst is nagy falánksággal fogyasztják el. Mindnyájukat 22–24°-os vízben kell tartani, hogy életben maradjanak, ívásukhoz és az ivadék kifejlődéséhez pedig 25 C°-os víz kell.

Az ausztráliai pontylazac (Pyrrhulina australis Eigm. Kenn.)

Az ausztráliai pontylazac, Pyrrhulina australis Eigm. Kenn., nevű 6 cm-es hosszúságú halat az jellemzi, hogy a fentemlített fekete csík a farka tövéig egész testén végigfut. Rendesen meglehetős közönséges színeket visel, háta sötétbarna, oldala világosbarna, s a hosszanti csík alatt ismét sötétebb, hasa hamuszürke. Kopoltyúfedőjén fémfényű zöld folt van, s a hátúszó foltja fekete. A hátélén a hátúszóig keskeny aranysárga csík fut végig. Úszói sötéten keretezett sárgás színűek. A kisebbtermetű ikrás mind e színeket halványabb árnyalatban viseli magán. Íváskor könnyen megismerhető az ikra miatt kidomborított hasáról. A tejes nászruhája pompás vörösesbarna fémfényben tündöklik, farka bronzszínű. A sötétszélű pikkelyek minden mozdulatnál kék vagy piros fémes fényben csillannak meg, az úszók pompás aranyfényűek, amelyekből a hátúszón levő sötét folt szépen kiemelkedik.

Élénken kerülgeti a tejes az ikrást, mely kezdetben kelleti magát és elbúvik előle a növény sűrűségébe. A vetélytársak sajátságos harcra kelnek egymással: egymásmellé állnak, farkaikat egymáshoz szorítják, aztán derékszögben jobbra-balra elhajlanak és egymást ki akarják szorítani helyükből, miközben a küzdők erősen kitátják szájukat. Újból és újból felállnak így, közben fejjel is nekimennek egymásnak és úszóikat harapdálják, míg végre a gyengébb megúnja a dicsőséget, megszalad és elbúvik a növény sűrűségében. A győztes diadallal visszatér az ikráshoz, amely most néhány szerető, de erélyes oldalbabökés után híven követi az íváshoz kiválasztott helyre. Ívásra rendesen a vízbe lógó széles növénylevelet választanak. Mindkét hal ráfekszik a levélre. Az ikrás letojja ikráját, melyet a tejes azonnal megtermékenyít. Rendesen 10–15 ikra lerakása után rövid szünet következik, aztán megismétlődik a jelenet mindaddig, míg kb. 150 ikra nem tapad a levélhez. Egyes megfigyelők szerint a tejes továbbra is ott marad, őrzi az ikrát és körülúszkálja, mások szerint ez csak kivétel. Ha nincsen úszó levél vagy gyökér a vízben, úgy a homokos fenéken ívnak, s itt fejlődik ki az ivadék, ami azonban, úgy látszik, csak szükségben történik meg. Ha a víz 25°-os, már 24 óra mulva kikel az ivadék. Az átlátszó, 2 mm hosszú ivadék hosszabb ideig növényrészekre tapadva mozdulatlanul pihen, csak ha szíkzacskója felszívódott már, kezdi meg az úszkálást. A falánk ivadék első táplálékát parányi ázalékállatkák alkotják, később apróbb, majd nagyobb bolharákok. Ez után reszelt hússal jól fölnevelhetők. Ha az anyahalakat jól tartják, 8–10 nap mulva többször egymásután ívnak.

Natterer tüzes pontylazaca (Pyrrhulina nattereri Stnd.)

A Natterer-féle tüzes pontylazac, vagy tűzhal, P. nattereri Stnd. igen hasonlít fent leírt rokonához. Ezt a fajt öt sötét barnásvörös pontsor jellemzi, amelyek a szürkéssárga testoldalon helyezkednek el, valamint az, hogy hátúszóját ferde fehér csík osztja ketté. A tejes úszói sokkal hosszabbak és hegyesebbek, mint az ikráséi. Ez a faj is legszívesebben nagy leveleken ívik. Az ikra lerakása után a hím az ikrát, alsóúszójának bepördítésével csinált tasakba veszi föl, s valószínűen megtermékenyítés végett, néhány másodpercig magánál tartja, aztán a tejes elhagyja az ívóhelyet és az ikra a fenékre hull le.

A fecskendező pontylazac (Pyrrhulina filamentosa C. V.)

Egészen szokatlan és sajátságos módon ívik a fecskendező tűzhal vagy pontylazac, Pyrrhulina filamentosa C. V. Ez ugyanis ikráját vízen kívül helyezi el. Igen jól meg lehet az ívás folyamatát az akváriumban figyelni, ha egy homályos üveglemezt ferdén helyezünk be a medence vizébe, úgyhogy egyik széle a vízbe érjen, többi része pedig a vízen kívül legyen. Megfigyelhető ekkor, hogy egyideig való kergetődzés után a párocska az üveglappal szemben megáll, fejjel feléje fordulva egymáshoz símul. Lassan a víz színéig emelkednek, szorosan egymás mellett, majd hirtelen ugrással egyszerre, vagy közvetlenül egymás után felugranak az üveglapra, felfelé néző fejjel és derékszögben oldalt fordított, de egymáshoz símuló farokkal. Így maradnak azután néhány pillanatig, majd az ikrás visszapottyan a vízbe, s röviddel utána a tejes is követi, s az üveglapon otthagynak mintegy 10–15 ikrát, amelyeket nyálkatömeg tapaszt oda. Rövid közökben megismétlődik ez a művelet mindaddig, míg mintegy 150 ikra nem helyezkedik el az üveglap mintegy zsebóra nagyságú területén. Az ikra és ivadék gondozását itt is a tejes végzi. Ott marad az ívóhely alatt, s farokúszójának csapásaival minden félórában jól megföcskendezi az ikrát. Mintegy 24 óra mulva megjelenik az ikrán az ébrény két fekete szemfoltja, s harmadnapra kikel az ivadék, amely becsúszik a ferde üveglapról a vízbe. Ott a felszínen tartózkodnak és ázalékállatkákra vadásznak. Igen érzékenyek és könnyen pusztulnak, úgyhogy ritkán sikerül belőlük nagyobb számmal felnevelni. Ez az oka annak, hogy ez a szép és érdekes hal még ma is igen drága akváriumi hal. Színei a leírt fajokéhoz hasonlók. A hosszanti sáv csak a kopoltyúfedőig terjed, a hátúszó alapszíne tejfehér és ékalakú fekete foltja van. Az úszók, különösen a tejes testén, igen hosszúak és hegyesek, a farokúszó mélyen bemetszett, s felső lebbenye nagyobb, mint az alsó. Háta sötét olajbarna, oldalán kékes-ezüstös árnyalatokkal. Íváskor mély fémesfényben csillog az egész test. A farokúszó élénk sárgásvörös, a többi úszó színtelen. A halacska elérheti a 8 cm hosszúságot.