Kárász (Carassius Nilss.)

A kárászok, Carassius Nilss., nemzetségét jellemzi a bajusztalan, csúcsba nyíló száj, a mindkét oldalon egy-egy sorban elhelyezkedő négy garatfog és a hát- és alsó úszó bognártüskéje. Ezt a nemzetséget nálunk a széles kárász képviseli.

A széles kárász (Carassius carassius L.)

Tőponty. - Tükrös ponty (Cyprinus carpio L.). - Széles kárász (Carassius vulgaris Nilss.). - Rózsás márna (Barbus vulgaris Flem.).

A széles kárász, Carassius carassius L., ismertető bélyegei: tompa, szűknyílású és keskeny ajkaktól körülvett szája, igen széles homloka és alig kimetszett farokúszója van. Színe, amely sokszor változik, többé-kevésbbé sötétedő sárga, amely a hátán acélkékbe, az úszókon pedig pirosas színbe megy át. Az igen hosszú hátúszót 3 kemény és 14–21 lágy sugár, a mellúszót 1 és 12–13, a hasúszót 2 és 7–8, az alsóúszót 3 és 5–6, a farokúszót 19–20 sugár tartja kifeszítve. Tetemesebb nagyságra nálunk nem tesznek szert a kárászok, ritkán érik el a 20 cm hosszúságot és a 700 g-nyi súlyt. Kelet felé nő a nagyságuk. Livlandban 4.5 kg súlyúakat is fognak.

A halszakértők pontosabb vizsgálatokkal kiderítették, hogy a megnyúltalakú és Bloch által Carassius gibelio néven leírt alak, Herman Ottó kövi kárásza, csak elsatnyult fajváltozatnak tekintendő, annál is inkább, mert a kárászok is régóta tenyésztett halak, melyek alakváltoztatásra hajlamosak. Így ma már senki sem kételkedik abban, hogy a pontykárász, Cyprinus kollari, a ponty és a kárász kereszteződéséből keletkezett korcs.

A kárász Közép-, Észak- és Kelet-Európában és Észak-Ázsiában él. Gyakori a Duna- és Rajna-vidék folyóiban és tavaiban, úgyszintén Poroszországban, Oroszországban és Szibériában. Szereti az állóvizeket, mocsaras, növényzettel benőtt partokkal, a folyók holtágait, de megél apró tavacskákban, tócsákban, mocsarakban is, általában igen ellentálló és alkalmazkodó, s a legpiszkosabb, legzavarosabb vízben is jól érzi magát.

A kárász is főleg férgekből, rovarálcákból, korhadó növényi részekből és iszapból táplálkozik, s ennek megfelelően életének jó részét a fenéken éli le, itt tölti a telet is dermedten, sőt Pallas szerint, befagyhat a jég közé és később újból életre kel. Csak ívása idején, amely nálunk júliusra, Észak-Európában pedig júliusra esik, jelenik meg gyakrabban a víz felszínén, főleg sekély és növényzettel benőtt részeken, s itt csapatokban hemzseg, ajkaival a víz színén csámcsog, sütkérezik és játszik, amíg ívása meg nem kezdődik.

Megejtett vizsgálatok szerint az ikrás 200.000 ikrát rak le. Ha a kárászt ponttyal tartjuk együtt, rendszeresen korcsokat hoz létre, s ezért, továbbá, mert pusztítja a pontyivadékot, ki kell küszöbölni a pontyos tavakból. „E hal – írja Gesner – igen kártékony a halastavakban, mert egy öreg kárász elhajtja, s elüldözi a legnagyobb pontyot is, amit a halászok jól tudnak, s ezért is ügyelnek arra, hogy a pontyos tavakba kárász ne kerüljön.” Ivadéka lassan nő, de már a második évben eléri ivarérettségét s 6–10 éves kort érhet meg.

Tógazdasági szempontból a kárásznak csak ott lehet jelentősége, ahol a vizek túlságosan sok korhadékot tartalmaznak. Ilyen víz nem rontja el a kárász húsának ízét, míg ellenben a ponty húsa az ilyen vízben úgyszólván ehetetlenné válik. Lehet ezenkívül a kárászt pisztrángos tavakban is eredményesen tenyészteni, mert e nemes hal táplálékul szolgál, s ilyen módon közvetve jól kihasználható. Igen szívós, s ezért bármilyen időszakban messzire elszállítható. Órákig elél szárazon, s hóba, vagy nedves levelek közé csomagolva messzire küldhető. Igen nagyra értékelik Oroszországban, ahol a síkság minden vízében megtalálható. Jakutsk környékén, főleg télen, a jégbe vágott lékeken hálóval halásszák, s a fogott kárászok nagyját kivéve, apraját visszadobják, hogy az is nagyra nőjön. Lengyelországban főleg a zsidók becsülik igen sokra, s itt úgy tenyésztik, mint nálunk a pontyot.