Küllők (Gobio Cuv.)

A küllők (Gobio Cuv.) nemzetségét a márnáktól a szájzugukban levő két bajusz, a magasan elhelyezett szemek, a hátúszóból hiányzó tövis, a nagyobb pikkelyek és minden oldalon két sorban 3 vagy 2 és 5 számú, kampós garatfogak különböztetik meg.

A fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis Cuv.)

Szélhajtó küsz (Alburnus lucidus L.). - Fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis Flem.).

A fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis Cuv.), népies nevén: göbhal, gobhal, goboly, göcs, gruz, gulur, hajas kövihal, héjjas kövihal, kőhal, küllő, sármászó szaka, tergélye, a 12–15 cm, legfeljebb a 18 cm hosszúságot éri el. Háta sötétszürke alapon fekete vagy kékesfekete foltokat visel, amelyek az oldalvonal mentén sorban rendeződnek. Hasa ezüstfényű, rózsaszínű árnyalattal. A hát- és farokúszó sárga alapján barnásfekete foltokat látunk, míg a többi úszó halványsárga vagy piros. A hátúszóban 3 és 7, a mellúszóban 1 és 14, a hasúszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 6, a farokúszóban pedig 19 sugár van.

A fenékjáró küllő Európa és Kelet-Ázsia legnagyobb részének tavait, folyóit és patakjait lakja, de megtalálható mocsarakban is, sőt földalatti vizekben is előfordul, így pl. a postumiai (adelsbergi) barlangban. Folyóinkban közönséges, úgyszintén Németország és Anglia, Oroszország, Kelet-Szibéria és Mongólia, sőt az Altai-hegység vizeiben is gyakori. Szereti a homokos fenekű, tiszta vizeket s ez okozza, hogy egyes helyeken ritka, más helyeken viszont igen közönséges. Úgyszólván mindig csapatokban látni, mert, úgylátszik, szereti a társaságot. Tápláléka halivadékból, férgekből, rothadó húsból és korhadó növényi részekből áll. Minthogy különösen kedveli a dögöt, a németek sírásónak nevezik. Mikor a bécsiek az ostromló török sereg elvonulása után, 1683-ban a megölt törökök és lovak hulláit a Dunába dobták, Marsigli szerint, a hullák körül, sőt a hullák belsejében igen sok fenékjáró küllőt találtak s úgy látszott, hogy az emberi hullákat jobban kedvelték, mint az elhullott lovakat.

A fenékjáró küllő tavasszal ívás céljából tömegesen vonul fel a vizek forrásvidékére. Nász idején köntöse megsötétedik s ezenkívül a tejes pofáin, a háta pikkelyein, oldalain és mellúszóin apró szemölcskékből álló nászkiütés fejlődik ki. Az ívás ideje május havára esik és kevés megszakítással egy hónapig tart.

Az aprószemű ikra kékszínű s miután a melegítő napfény éri őket, hamarosan kikel belőlük az ivadék. Mintegy 2 cm-nyi hosszúságú ivadékát augusztusban néha hihetetlen tömegekben lehet megfigyelni. Az ívás lezajlása után a fenékjáró küllők visszatérnek a melegebb vizekbe, folyókba vagy tavakba, melyekből elindultak.

Észak-Németországban késő ősszel rendszeresen és nagy tömegben fogják. Nyáron horoggal halásszák, de fogásuk semmiféle ügyességet sem igényel. Az angolok horgászás közben a feneket felkotorják, mert a küllő az ilyen helyeken megáll, hogy apró férgeket keressen. Könnyű belőlük rövid idő alatt sokat összefogni. Pechuel-Loesche gyermekkorában éjjel fáklyafény mellett szigonyozta a küllőket, vagy nappal nyíllal lőtte őket. Nálunk nem halásszák, de nem is fordul elő sehol sem tömegesen.

Húsa jóízű, amelyet különösen Dél-Németországban becsülnek igen sokra s így érthető, hogy e kistermetű halat fogásra érdemesítik. Felhasználják, mégpedig igen jó eredménnyel, nemesebb halak fogásánál horogcsalinak is. Igen szívós s így sokáig elél és eltartható. Az angol kereskedők tömegesen, összezsúfoltan közönséges teknőben tartják, melyeken vizet folyatnak át. Így hónapokig is elél. E tulajdonságai miatt gyakran találkozunk vele akváriumokban is, amire apró termete és igénytelensége is alkalmassá teszi. De ha akváriumban tartjuk, adjunk neki kavicsos fenekű, nagyobb medencét, amelynek feneke egyik oldalon lejtősen emelkedjék ki a vízből. Ilyen viszonyok mellett a küllő az akváriumban is megívik s itt is éppen úgy viselkedik, amint azt fentebb leírtuk.

A fenékjáró küllőről Herman Ottó a következőket jegyzi meg: „A fenékjáró küllő, mint már neve is mondja, szereti a víz fenekét, ezért a székelység „sármászó szaká”-nak is nevezi, s e név igen jellemző, mert az életmódot festve, festi az alakot is; a fenékjáró küllő ugyanis az iszapon fekve úgy néz ki, mint valami lécszög, s a hasonlatosság onnan ered, hogy hónaljúszószárnyai a testtől elállanak, így hasonlítanak a lécszög kétoldalt lecsapott fejéhez, akár a szigony „szaká”-hoz, új divat szerint, „visszhorgához”.”

A kárpáti küllő (Gobio fluviatilis carpathicus Vladykov)

A kárpáti küllő teste zömök. Bajuszszálai vékonyak és hosszúak. Szájnyílása rövid, orra tompa. A Nyitra-medencében gyüjtött példányokat nagy pikkelyek fedik. Színe sötét; oldalvonala mentén 8–11 sötétebb folt van, amelyek fölött 5, szintén sötét sáv húzódik végig. A fejtető és a hát sötétebb színezetű; a háton majdnem fekete vonal megy végig, amelyen egyeseken foltok is mutatkoznak. A fejtető sötét alapszínétől élesen elütnek a rajta lévő még sötétebb apró foltok. A hasoldal fehér. Az eleven példányokon a törzsalak ezüstös csillogása is kivehető. A hát-, a farok- és a mellúszó sávos, míg a törzsfaj mellúszóján a pigmentszemcsék az úszósugarak mentén meg nem szakított vonalat alkotnak. A has- és az alsóúszó rendesen színtelen. A farokúszó csak kevéssé van bemetszve, s a felső lebenye nagyobb az alsónál. A felnőtt példányok hossza 76 és 127 mm közt ingadozik. Hátúszójában 2–3 és 7, alsóúszójában 2 és 5–6, hasúszójában 1 és 6, mellúszójában 1 és 14–15, farokúszójában pedig 19 sugara van.

„Ez a jellemzés azon a többszáz példányon végzett vizsgálatokon alapszik, amelyeket a Tisza-medencéből (felső szakasz), továbbá az Oravában (Vág-medence) és a Nyitrában gyüjtött összehasonlító anyagon” eszközölt az alfaj leírója. Szerinti a Tisza-medencéből a törzsalak teljesen hiányzik és a tőle leírt alfaj helyettesíti, amely 800 m-nyire megy föl a tenger színe fölé. Egyelőre még kérdéses, hogy a felsorolt különbségek kellőképpen indokolják-e ennek az alfajnak a törzsalaktól való elkülönítését?

A tiszai küllő (Gobio frici Vladykov)

A tiszai küllő, Gobio frici Vladykov, teste hengeres és alacsony. Feje hosszú; szájnyílása széles; szeme kicsi; a sárgás bajuszszálak aránylag vastagok, mérsékelten hosszúak és hátrafelé irányulnak, az elülső kopoltyúfedő hátulsó szegélyén azonban csak valamivel érnek túl. Hátúszójának hártyáját 3 és 7, az alsóúszóét 3 és 8, a hasúszóét 1 és 7, a mellúszóét 1 és 12, a farokúszóét pedig 19 sugár támasztja meg.

A konzervált példányok testszíne a hátukon és az oldalukon egyszínű szürkésbarna. Oldalvonala mentén és a háta közepén fekete pigmentvonal húzódik végig. Hasoldala fehér. Hosszú úszóin apró sötét pontokból álló harántpántok vannak. A has-, a mell- és az alsó úszó töve, valamint a fej alsó része sárgás. Mellúszója széles és szabad széle kihegyesedik. A kihegyesedést a negyedik úszósugár meghosszabbodása okozza. A hasúszó hosszú és szintén kihegyesedik. Az alsóúszó ívesen bemetszett. Farokúszója mélyen beöblösödik. Halpénzei befedik egész alsó oldalát, beleértve a toroktájékot is. Aprótermetű hal. Hossza mindössze 88–96 mm. Vladykov az új fajt három példány alapján írta le, amelyeket a Tarackban, a Tisza egyik mellékfolyójában gyüjtöttek. Termőhelyük 320 m-rel van magasabban a tenger szintjénél. A fajjogosultság kérdése még eldöntendő.

A felpillantó küllő (Gobio uranoscopus Ag.)

A fenékjáró küllő közeli rokona a felpillantó küllő, Gobio uranoscopus Ag.

E faj teste nyulánkabb, bajuszai hosszabbak, s szemei a magasabb és keskenyebb homlok felső oldalán ferdén vannak elhelyezve, teste és úszói vagy egyszínűek, vagy a hát- és az oldalvonalak mentén sorban elhelyezett foltokkal tarkítottak, s minden pikkelyen két apró fekete pontot viselnek. Teljes hossza 10 cm. Agassiz az Isarban fedezte fel ezt a halat, később meglelték a Salzachban és az Idriában is. Nálunk sok helyen él, így ismeretes a Dunából, a Balatonból, a Zalából, a Vágból, a Garamból, a Szamosból és még egy sereg vízből. Aránylag ritka. Életmódja különbözik a felpillantó küllőétől. Herman Ottó szerint: „A felpillantó küllő igen kedves, eleven halacska, mely kevésbbé fenékre lapuló, mint fajrokona, a fenékjáró küllő, de fogságban is a fenék táján, a kavicsokhoz alkalmazva úszkál; apró víziállatokkal él. Májusban és júniusban ívik.”

A rutén felpillantó küllő (Gobio uranoscopus carpathorussicus Vlad.)

A rutén felpillantó küllő jellemző tulajdonságait leírója a következőkben foglalja egybe: Teste megnyúlt, faroknyele oldalról kissé lapos. Bajuszszálai vékonyak és fehérek. Úszósugarainak száma: a hátúszóban 2–3 és 8, az alsóban 2 és 6, a hasúszóban 1 és 6–7, a mellúszóban 1 és 13–14, a farokúszóban pedig 19.

Alapszíne világos és a fenékjáró küllőére emlékeztet. Oldalvonala mentén 8 sötét folt van, amelyek a főtengely irányában nyúlnak meg. Hátukon szintén 8 folt vehető ki, de ezek nem annyira élesen határoltak, mint az oldalfoltok. Oldaláról hiányzik a felpillantó küllőre jellemző, kékesezüstösen csillogó sáv. A fejtetőn kis sötét foltok láthatók. A farok-, a hát- és a mellúszón sötét foltok vannak szétszórva, míg a többi úszó színtelen. Nagysága 67–100 mm közt ingadozik. Vladykov ezt az alfajt 10 példány alapján különítette el a törzsfajtól. Példányai a Tisza felső folyásából (Bustino, 200 m és Ó-Bicskió 309 m t. sz. f. magasság) származnak. A Vladykov-féle alfaj elkülönítése, nézetünk szerint, igen gyenge alapon nyugszik.