Küszök (Alburnus Heck.)

A küszök (Alburnus Heckel) nemzetségébe tartozó halak háta bár ívelt, mégsem olyan domború, mint a hasuk, a rövid hátúszó a hasúszó mögött, a hosszú alsóúszó pedig a hátúszó mögött vagy alatt kezdődik. Könnyen lehulló, erős ezüstfényű pikkelyeit kiemelkedő redők díszítik, szájuk felfelé nyílik s a kiálló alsó állkapocscsücsök a felső állkapocs megfelelő mélyedésébe illik bele; garatfogaik két sorban helyezkednek el, mindkét oldalt kettő és öt van belőlük, a belső sor utolsó fogai kampószerűen görbültek.

A szélhajtó küsz (Alburnus lucidus Heck.)

Szélhajtó küsz (Alburnus lucidus L.). - Fenékjáró küllő (Gobio fluviatilis Flem.).

A nemzetség legfontosabb és legismertebb faja a szélhajtó küsz, fehérke, bökle, dobóka, pisze, szélkeszeg, szélhal, Alburnus lucidus Heck. Az acélkék hátszín oldalt és a hason ezüstfehér csillogó színbe megy át.

Hát- és farokúszója szürke, többi úszója sárgás. E hal színezete és alakja igen változékony, mondhatni, hogy minden folyóban, tóban, más-más színezetű egyedei élnek. Hátúszójában 3 és 8, mellúszójában 1 és 15, hasúszójában 2 és 8, alsóúszójában 3 és 17–20, farokúszójában pedig 19 sugarat visel. Testhossza 10–12, legfeljebb 18 cm, tehát apró halacska.

Minthogy igen szereti a társaságot, rendesen igen nagy tömegekben jár együtt. Csendes, meleg időben a víz színe alatt vígan kergetőzve fogdossák a vízbepottyanó rovarokat, s más hasonló állatokat. Heckel és Kner leírása szerint nem nagyon félénk, igen kíváncsi és falánk halacskák, s ha valamit vízbe dobnak nekik, a pillanatnyi elmenekülés után rögtön visszatérnek, hogy megnézzék, mi is esett a vízbe, azonnal kapdosnak a meglátott tárgy után, bekapják, de ki is köpik, ha nem ennivaló. Azok a horgászok, akik sokat akarnak fogni, – mindegy, hogy mit – éppen e tulajdonságuk miatt szeretik őket, mert mindig rámennek a horogra, bármilyen csali is van rajta. Ívása május és június hónapra esik, de megkezdődhet már márciusban és elhúzódik augusztusig is. Ebben az időben sűrű rajokba tömörülnek és felfelé vonulnak a folyóban, hogy alkalmas köves, vagy füves sekély szélvizeket keressenek. Ilyenkor még a szokottnál is élénkebbek és folytonosan kiugrálnak a vízből. Évente háromszor, többé-kevésbbé hosszú időközben ívnak; a legöregebbek kezdik el, a legfiatalabbak fejezik be. Rendkívül szaporák, de életük aránytalanul rövid; mert csapatos együttjárásuk, valamint a felszín közelében való tartózkodás hamarosan a rablóhal, vagy madarak zsákmányává teszi őket, amelyek a küszrajokat szakadatlanul követik. Ha valami éhes sügér közibük vágódik, a csapat a szélrózsa minden irányába széjjelrebben. Egyesek a vízen kívüli ugrással próbálnak a rabló elől menekülni, ami gyakran sikerül is.

De a levegő felől meg a sirályok és más repülő ellenségek lesnek rájuk s tizedelik soraikat kérlelhetetlen biztonsággal. „Úgy állnak bosszút ellenségeiken, – mondja Siebold, – hogy galandférgükkel, a Ligula simplicissimával, mely testüregükben él, megfertőzik őket és ilyen módon belekerül a madarak belébe.” Emberi táplálékul a húsuk nem sokat ér, bár néhol rendszeresen halásszák őket, mert itt-ott mégis csak megeszik, vagy halcsalinak használják. E mellett a mult század óta mesterséges gyöngyök gyöngyházfényének előállítására is használják őket.

„Tömeges megjelenésével nagyon sok ellenségnek hívja fel a figyelmét, amelyek közül különösen a sirályok töméntelen mennyiségűt pusztítanak el belőlük.” – írja Keller Oszkár („Halászat”, 1912). – „Tavaszkor, amikor a Balatonban megkezdődik a küsz ívása, a közeli Velencei-tó nevető- vagy dankasirályai (Larus ridibundus L.) nagy csapatokban keresik fel a Balatont és nagyon sokat elpusztítanak a part kövei közt nyüzsgő küszök közül. Ezek a sirályok Lovassy Sándor többévi megfigyelései szerint a Balaton körül egyáltalán nem fészkelnek, hanem csak tavasszal és ősszel, a küsznek tömeges megjelenésekor keresik fel nagy csoportokban a Balatont s ősszel egészen a víznek befagyásáig itt tartózkodnak, világos jeléül annak, hogy balatoni tömeges megjelenésük a küszök nagyszámú fellépésével függ össze.”

A Rajna mentén, főleg az Ahrban, ivadékát régebben más halak ivadékával együtt milliárdszámra fogták, hogy megfőzve és zöld levelekbe, vagy fakéregbe csomagolva „Rümpchen”, vagy „Gesems” név alatt piacra hozzák. Kelet- és Nyugat-Poroszországban füstölve, vagy pácolva, míg Pomerániában és a Rajna felső folyásán, valamint nálunk a Balatonon főleg csak pikkelyeik miatt fogják őket. E célból lepikkelyezik a halacskákat, amely foglalkozás – Benecke szerint – télen sokezer embernek ad kenyeret. A levakart pikkelyeket ammóniákba teszik, amely szöveteit föloldja, s a pikkelyekben levő guaninkristályok csillogó lemezkék alakjában kiszabadulnak. Ezeket aztán alkoholba téve „Essence d’Orient” (gyöngyesszencia) néven árusítják. Ezzel az anyaggal bélelik ki az üveggyöngyök belső felületét, amely az üveggömböcskéket csalódásig hű igazgyöngypótlóvá varázsolja. E fölfedezést a XVIII. század elején egy Jaquin nevű francia tette, s azóta a műgyöngykészítés hatalmas iparággá fejlődött.

A szélhajtó küsz akváriumi halnak is kitünően beválik, mivel a fogságban is játékos és mulatságos marad, folyton mozog, mindent megfigyel, minden légy után ugrál, s teljesen otthonosan érzi magát a medencében. Az első napok azonban bizonyos nehézséggel járnak, melyeken az új környezetét kell megszoknia. Lassanként és fokozatosan kell őket a megváltozott vízhez, például vízvezetéki vízhez hozzászoktatni, s medencéjüket lehetően természetes tartózkodási helyükhöz tegyük hasonlóvá. Minthogy szeret a fenéken kotorni, homokot szórjunk a medence fenekére, s ne ültessünk túlsok növényt bele, hogy úszógyakorlataikhoz maradjon bőven hely. Az akváriumot ne érje túlsok nap, mert az árt, ezért inkább kelet felé vagy nyugat felé nyíló ablakhoz, ne dél felé nézőhöz tegyük. Minthogy a küszök szeretnek ugrálni, a medencét le kell födni, hogy ki ne eshessenek. Nem kell részükre 15–20 cm-nél magasabb víz, hiszen a természetben is szeretik a sekély vizeket.

A szélhajtó küsz Európa egész északi és keleti részén közönséges. Svájc déli részén kis helyi változata, az alborella helyettesíti.

A szélhajtó küsznek a természetes vizekben többféle korcsa fordul elő. Az ezüstös balinnal való kereszteződéséből származó korcsát mesterségesen is tenyésztik. Ennek rövid, magashátú és laposoldalú teste van. Hasán csupasz él vonul végig. Szája szűk és végső állású. Garatfogainak képlete 2/5–5/2. Hátúszóját 3 és 8, alsóúszóját 3 és 19 sugár alkotja. – A szélhajtó küsz és a veresszárnyú koncér korcsa igen ritka. Pikkelyei nagyobbak és merevebbek, mint a küszéi. Feje hasonlít a küszére. Garatfogainak képlete 1/5–5. Hátúszójában 3 és 11, az alsóúszóban pedig 3 és 14 sugara van. – A pirosszemű kelével való kereszteződéséből olyan korcs keletkezik, amelynek felsőállású és nagyon ferde szája van. Hátúszója 3 és 8, alsóúszója 3 és 14 sugarat tartalmaz. Garatfogainak képlete 2/5–4/2. Háta kékesszürke, oldala kékesen csillogó ezüstösfényű, hasa fehér, hát- és farokúszója gyengén pirosas világosszürke, alsóúszója fehéres, a széle felé vöröses. – A szélhajtó küsz és a fejes domolykó kereszteződéséből származó korcsot régebben önálló faj gyanánt Alburnus dolabratus Holandre név alatt írták le. Ferde szája végsőállású; teste nyúlánk, a háta hengeres, oldala a hasúszótól hátrafelé lapos. Garatfogainak száma 2/5–5/2. Hátúszóját 3 és 8–9, az alsót pedig 3 és 10–16 sugár feszíti meg. Hossza 22–25 cm. Májusban ívik. Pikkelyeinek hátulsó szélét fekete pontok szegélyezik.